Libertariánus érvek a határzár mellett

A libertarianizmus az önrendelkezés, az eredeti birtokbavétel és a szerződéses megegyezés alapjaira épülő politikai filozófia, melynek alaptétele: senki sem kezdeményezhet erőszakot a másik személye és tulajdona ellen. Pusztán ebből kiindulva levonhatnánk azt az elhamarkodott következtetést, hogy a bevándorlók megállítása az erőszak kezdeményezése, és a határok megnyitása a konzisztens libertariánus álláspont, és valóban, számos magát piacpártinak valló gondolkodót találunk, aki a nyitott határok mellett érvel. Ez részben lehet merő meggondolatlanság – hiszen a libertariánusok sokszor hangoztatják azt, hogy a határok csak múltbeli hadurak által meghúzott képzeletbeli vonalak, amelyek a politikai emberfarmokat választják el egymástól – vagy lehet egyenes gonoszság. A következőkben azokat az érveket taglaljuk, amelyeket Murray Rothbard, Hans-Hermann Hoppe, Lew Rockwell és Stefan Molyneux, a libertarianizmus négy legkiemelkedőbb gondolkodója állított fel a határok védelme mellett.

Elsősorban fontos észrevenni, hogy a határok és a kirekesztés nem pusztán államista eljárás. Saját magántulajdonával mindenki úgy rendelkezik, ahogy jónak látja, amíg azzal nem sérti mások tulajdonának fizikai integritását, a libertarianizmus alapelveire épülő városban vagy közösségben pedig minden út, minden tér, minden épület valakinek a magántulajdona. A tulajdonosok rendelkezhetnek azzal a jogukkal, hogy kizárjanak akárkit tulajdonuk területéről, bármilyen indokra hivatkozva – vagy egyáltalán nem hivatkozva semmire. A libertariánus város úttulajdonosai – mivel az út épp olyan jószág, mint a kenyér vagy a tojás, – arra törekednének, hogy a lehető legtöbb vásárlót vonzzák területeikre, és pusztán a lakosság kultúráján múlik, az úttulajdonos be fog-e engedni idegeneket származás, nyelv, bőrszín, öltözködés, kultúra vagy vallás alapján.

Azt, hogy valaki mit tart értékesnek, kizárólag szubjektív értelemben értelmezhetjük. Értékcsere során, amikor háromszáz forint és egy kiló kenyér cserél tulajdonost, a vásárló szubjektíven értékesebbnek tartja a kenyeret a háromszáz forintjánál, az eladó pedig értékesebbnek találja a háromszáz forintot a kenyérnél. És mivel az érték szubjektív, nagyon is elképzelhető, hogy a város vagy közösség szeretné megtartani a homogenitását, hiszen a rasszok hajlamosan önkéntes alapon elszegregálódni egymástól a mai társadalmunkban is, még akkor is, ha idegen, olcsó munkaerő invitálásával képesek lennének lenyomni a javak árát. Mivel a szabad társadalomban tiltott a kényszerített integráció, mindenki maga döntheti el, hajlandó-e kifizetni a termékek vásárlásán keresztül a kultúrális homogenitás árát.

Láthatjuk, hogy nem létezik migrációhoz való jog; kizárólag a földtulajdonos joga értelmezhető ahhoz, hogy eldöntse, kit enged be, és kit tilt ki magántulajdonáról. A bevándorlónak nincs joga új, szebb, boldogabb jövőt keresni az én magánterületemen. Ebből a szempontból kissé közelebb kerültünk ahhoz, hogy konzisztensen érvelhessünk egy államhatalom határpolitikája mellett, hiszen mondhatnánk, hogy abban az esetben, ha a lakosok – akik végső soron az utak, terek, parkok legitim tulajdonosai – úgy döntenek, hogy nem szeretnének bevándorlók között élni, joguk van visszafordítani a migránsokat a határoknál. De hogyan érvelhetnének a határok lezárása mellett a magukat kisebbségben találó svédek, franciák vagy németek, kik öngyilkos társadalmának döntő töbsége kívánja befogadni a kultúrájukkal inkompatibilis barbár népeket?

Meg kell értenünk a bevándorlással kapcsoatban, hogy ez nem a társadalmakat alkotó emberek spontán, kényszer nélküli, szabadpiaci viselkedése, hanem egy kormányprogram. A tömeges bevándorlást a jóléti állam újraelosztó politikája okozza, ami a produktív osztálytól elkobzott pénzzel jutalmazza a társadalom nonproduktív osztályának antiszociális viselkedését. A migráció ösztönzője a nyugati r-szelekciós végtelen erőforrás politikája, ami lezárt határokkal lassan és csendben pusztítja el a társadalmat – mint ahogy azt az ember a saját szemével láthatja, ha Borsod megyében utazik – a kapuk kitárásával pedig gyors és erőszakos összeomlást eredményez. Ezek az emberek nem ismerik – vagy egyenesen gyűlölik – a nyugati világot, nem beszélik a nyelvet, nem rendelkeznek értékesíthető képesítéssel, és mi sem bizonyítaná jobban azt, hogy nem céljuk a békés integráció, mint a tény, hogy bűncselekményt követnek el a határátlépéssel.

Ha ezt – amit az úgynevezett bal-libertariánus filozófiai bevándorlók nem értenek meg – elfogadjuk, azt látjuk, hogy az egyetlen konzisztens álláspont a libertariánus világképpel a tömeges bevándorlás ellenzése, ugyanazon az alapon, amilyen alapon ellenzünk bármilyen más erőszakos állami beavatkozást. A migráció nem több, mint az államhatalom erőszakos újraelosztásának kiterjesztése, amely mellett lehetlen szabadságpárti oldalról érvelni önellentmondás nélkül.

Végül pedig kiállhatunk-e amellett, hogy az állam zárja le a határokat a hadsereg és rendőrség segítségével ellentmondások nélkül? Ez tulajdonképpen a libertariánus közösséget a kezdetektől fogva kísértő kérdés egy megjelenése, ami arra kérdez rá, konzisztens-e az alapelveinkkel az, ha a gazdaság szerkezetét politikai úton próbáljuk megváltoztatni, vagy szavazással, vagy politikai pályafutással. A válasz egy másik kérdésben rejlik: morális-e az embernek hazudnia vagy erőszakot használnia annak érdekében, hogy kiszabaduljon kényszer alól? Természetesen, hiszen rendelkezik azzal a tulajdonnal, testével vagy tárgyaival, így szabadsága van közvetve vagy közvetlenül, másokat felbérelev érvényre juttatni tulajdonjogát.

Ha pedig körbenézünk a jelen világunkban, a kényszer megjelenését látjuk az élet minden területén: a kórházakat, az iskolákat, a bankokat, a rendőrséget, a tűzoltóságot, a fizetőeszközt, a nyugdíjakat, a segélyeket, az egymillió állami alkalmazottat, az utakat az állami erőszak tartja fenn, amely továbbá eltorzítja azt a tájképet, ami a világ szabadon lehetne piaci beavatkozásokkal és amely során megtiltja két személy önkéntes együttműködését. Szomszéd láthatatlan háborúban áll szomszéddal, a nagyszülő unokájával vagy a tanár a diákkal, és ebben a kaotikus viharban az embernek épp úgy joga van felhasználni bármilyen rendelkezésére álló eszközt, hogy megszabaduljon a kényszertől, mint annak, akire éjszaka támadnak egy sötét sikátorban.

A filozófia célja kiterjeszteni az igaz alapelveket az élet és a megismerés egyre több területére, hogy a szabadsághoz, a tulajdonhoz való jog ne csak egy szűk elit privilégiuma, hanem az emberiség létének alapja lehessen. Néha a rabszolgaságot, az adókat, vagy a ma helyesnek vélt kegyetlen gyermeknevelési módszerek hitét pusztítjuk el ezzel, néha pedig, mint jelen esetünkben, olyan álláspontot találunk helyesnek, amely intuitíven ellenkezett az agresszió tilalmának egyetemes alapelvével.

A szerzőről:

Táborszki Bálint, libertariánus író, műfordító, a Rebirth of a Theocracy angol nyelvű anarcho-kapitalista regény szerzője.

Ellenpropaganda: Az Üzleti Modell

Az üzleti modell egy hasznos elméleti térkép, amelyben a vállalkozó definiálja projektje küldetését, előrevetíti a pénzügyeit az elkövetkező pár évre, leírja az üzlet részleteit, a célközönséget, a vásárlókat, a piac méretét, hogy miben különb az ő terméke másokétól, satöbbi. Jelen bejegyzésben az olvasók betekintést kapnak az Ellenpropaganda üzleti modelljébe és jövőjébe az átláthatóság érdekében, egyaránt azok számára, akik már a kezdetektől követik az oldal fejlődését, illetve azoknak, akik most járnak itt először.

Mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy az oldal tartalma az emberi ismeretek határmezsgyéin jár, és a bejegyzések döntő többsége egy olyan világ látképét mutatja halványan, és olyan gondolatokkal és elvekkel foglalkozik, ahol előttünk szinte senki sem járt. E gondolatok megismerésével és terjesztésével nem csupán ismereteinket bővítjük, hanem aktív és az emberi történelem során gyakorlatilag példa nélkül álló részesei vagyunk annak, hogy fajunk bejárja a tudás eme új, felfedezetlen kontinensét.

Az elvek a saját elkorcsosult és erőszaktól szennyezett formájukban fel-felbukkantak az elmúlt kétszáz évben szerte a világon, és mindenhol, ahol felütötték fejüket, addig sosem látott gazdagságot és fejlődést hoztak. Viszont a Kapitalizmus e tiszta esszenciáját senki nem látta még, és csupán egy apró intellektuális kör kezdett el gondolkodni róla a múlt évszázad közepén.

Épp ezért, a szabadság eszméjének épp annyi ellensége van, mint ahány csillag a felhőtlen éjszakán. Ahogyan egy filozófusnő megfogalmazta, aki teljességgel sosem érte el az elveink igazságát:

Az évszázadokon át voltak emberek, akik új utakra léptek, és nem volt náluk semmiféle fegyver, pusztán saját elképzelésük. Céljaik különböztek, de ez közös volt mindannyiukban: a lépés első volt, az út új volt, elképzelésük eredeti, és az erre kapott válasz – a gyűlölet volt. A nagy alkotók – gondolkodók, művészek, tudósok, felfedezők – egyedül álltak szemben koruk embereivel. Minden nagy gondolattal szembeszálltak. Minden nagy találmányt elítéltek. Az első motort esztelenségnek tartották. A repülőt megvalósíthatatlannak bélyegezték. A szövőgépet ördöginek gondolták. Az érzéstelenítést bűnösnek vélték. De az eredeti elképzeléssel rendelkező emberek nem torpantak meg. Küzdöttek, szenvedtek és fizettek. De győztek.

Ayn Rand: Az Ősforrás – 618. o.

Most lehetőség ébred ismét egy ilyen elképzelés oldalára állni mindenki számára, aki veszi a bátorságot, hogy felfedezze és megértse az Ellenpropaganda oldalon feltáruló igazságot. És valóban, ehhez mindenekelőtt bátorság szükséges, hiszen a betűk között összeomlik az olvasó hitvilága és összeomlik mindaz, amit eddig igaznak vallott. Ebből pedig a következő megrázó és személyiség-kovácsoló esemény következik:

Kihívás elé kerül az olvasó személyes kapcsolata mindenkivel, aki valaha filozófiai útmutatást nyújtott neki. Vagy megemlíti és beszél, vagy pedig hallgat azokról az újonnan szerzett ismereteiről, amelyek fundamentálisan megváltoztatták világlátását. Mindkét döntés esetén fény tárul a kapcsolat igaz természetére. Ha hallgat róla, tudni fogja, hogy a kapcsolat nem őszinte, hiszen titkolnia kell énje egy alapvető és értékes részét. Ha beszél róla és megvetéssel, gúnnyal és érvek nélküli üres retorikával találkozik, tudni fogja, hogy azok, akikre eddig az értelem és a filozófia bajnokaként tekintett, nem többek egyszerű szélhámosnál, akik megrettennek és elmenekülnek egy új gondolat fénye láttán. Ha pedig beszél róla és kíváncsisággal, lelkesedéssel szembesül, tudni fogja, hogy az a kapcsolat igaz barátság, és értékesebb minden másnál.

És mélyen legbelül minden ember teljesen tisztában van kapcsolatai természetével, és mélyen legbelül mindenki tudja, milyen hatással lesz az életére az, ha intellektuális kíváncsisággal közelíti meg az Ellenpropagandán megfogalmazott érveket. Így hát ahhoz, hogy ezt bárki képes legyen megtenni mindenekelőtt bátorság szükséges: bátorság ahhoz, hogy szembenézzen a korrupt kapcsolatainak igazságával, és az igazsággal járó fájdalommal, illetve bátorság ahhoz, hogy szembenézzen azzal a ténnyel is, hogy számos esetben ő is tévedett.

A bátorság a mai világban pedig egy kihalófélben levő virtus, csak a legkiválóbbak birtokolják elvétve, sokszázezer emberből egy esetben. Így az Ellenpropaganda olvasóközönsége a tartalom természetéből kifolyólag a legkiválóbbakra, a társadalom egy mikroszkopikus rétegére szűkül. Természetesen mindig lesznek olyanok, akik becsapják magukat, de mélyen belül él a kíváncsiság, és ide-ide tekintgetnek, anélkül, hogy elköteleznék magukat az igazság, nem pedig a konfliktuskerülés mellett, de ezek az emberek nem válnak hasznunkra egy olyan emberpróbáló háborúban, amelyben sosem látott eszméket hozunk a felszínre.

Épp ezért az Ellenpropaganda oldala nem rájuk koncentrál, hanem az igazán értékes ügyfelekre. A vállalkozói élet egyik alapelve, hogy az ember elveszíti a jó ügyfeleit, ha a minősíthetetlen üzlettársak vágyait próbálja végeláthatatlanul kielégíteni, és hogy a kliensek 20%-a hozza az eladások 80%-át. Így mindazoknak, akik hűsége nem az igazságé, akik saját érzelmeik rabszolgái, és képtelenek megszabadítani magukat mérgező kapcsolataik láncaitól az eljövendő világ békéje és boldogsága érdekében az egyetlen üzenet a következő, Samuel Adams szavaival élve:

Ha a jólétedet nem pedig a szabadságot, ha a szolgaság nyugodalmát, nem pedig a szabadság lelkesítő harcát imádod, menj haza békében tőlünk. Nem kérjük sem tanácsodat, sem fegyverzeted. Kuporodj le és nyald tisztára a kezet, amely enni ad. Legyenek láncaid gyengéden rád helyezve, és feledje az utókor, hogy honfitársunk voltál.

A tartalom természetéből következően az nem járható út, ha annak döntő része fizetési fal mögött van, azaz a hozzáférést meg kell vásárolni. Az oldal küldetése az, hogy az üzenet minél több emberhez eljusson, amelyet egy ilyen fizetési fal teljesen ellehetetlenít.

Az nyilvánvaló, hogy – mint ahogyan a világon semmi más sem – az Ellenpropaganda által nyújtott tartalom sincs “ingyen.” Elsősorban pénzbe kerül a tárhely, a domain illetve a hirdetések, amelyek számtalan olvasót vonzottak, másrészt pedig az oldal fenntartásának van egy úgynevezett alternatív költsége is, amely minden más olyan egyéb tevékenységet takar, amelybe az ember azt a pénzt, időt és energiát fektethetné, amelyet az adott projektbe öl.

És mivel az Ellenpropaganda szolgáltatása nem “ingyenes” csupán a költségei nem terhelik közvetlenül az olvasót, így a költségek fedezését más forrásból kell megoldani.

Az egyik választás az, hogy terhelje az a szerzőt, az olvasók pedig fogyasszák idejét és energiáját kedvtelésük szerint. Viszont ennek számos implikációja van. Egyrészt ez azt jelenti, hogy az oldal tartalma értéktelen illetve az oldal képtelen hatékonyan átadni a kapitalizmus legalapvetőbb elvét, azaz, hogy az emberek közötti helyes interakció az értékek önkéntes cseréje, nem pedig a javak egyoldalú felélése. Másrészt ez azt is jelenti, hogy nem értékelem a saját időmet és energiámat, illetve hajlandó vagyok feláldozni azt – azaz átadni, miközben vissza kevesebb, vagy semmi értéket nem nyújtanak – hogy cserébe elpárologni lássam az intellektuális és érzelmi energiámat nem fizető ügyfelek által. Harmadrészt pedig, hogy én magam termelem meg azt a tőkét, ami szükséges az oldal folytonos fenntartásához.

Ha ezek a propozíciók igazak, akkor lehetséges, hogy a tartalom létrehozásának és az oldal fenntartásának költségei a szerzőt terheljék. Viszont ha a tartalma értéktelen és képtelen az olvasókat meggyőzni a kereskedés alapvető elvéről, akkor a fenntartása teljesen értelmetlen és el kell pusztulnia. A saját időm és energiám pedig végtelenül értékes, és kizárólag olyan projecteket tisztelek meg velük, amelyekből értéket nyerek, és a saját értékrendem nem engedi azt, hogy áldozatot hozzak mások érdekében, azaz úgy adjak értéket, hogy azt nem viszonozzák, még akkor sem, ha az a másik az egész ország jövője és szabadsága.

Tehát az Ellenpropaganda egyetlen fenntartható és lehetséges útja az, ha az olvasók támogatják. Ez azt jelenti, hogy minimális esetben el kell érnie havonta összesen 20.000 forint támogatást. Ha az oldal képtelen olvasónként 7 forintnyi értéket létrehozni, akkor úgyszintén értelmetlen fenntartani az oldalt és akár egy percet is áldozni annak bővítésébe – nem azért, mert annak tartalma objektíven haszontalan vagy felesleges volna, hanem azért, mert így a kapcsolat közöttem és az olvasók között fenntarthatatlan, hiszen az egyik fél elvárja a másiktól, hogy elvégezze a munka teljes egészét, hozzájárulás nélkül.

A vállalkozás teljes mértékben az eladásról szól, és az egyetlen olvasó, akinek az igényeit kell és érdemes kielégítenem az, aki támogatja az oldalt. Viszont a vásárlás ösztönzéséhez nincs meg, hogy a vásárló használhatja a terméket, mivel az ingyenesen elérhető. Jelenleg a bejegyzéseket generáló tényező az olyan, erényes emberek létezése, akik akár tízezer forintokkal is támogatják az oldalt. Természetesen hosszútávon minden támogatónak jövedelmező, ha az oldal életben marad, hiszen az érveknek hatása lesz az ország gazdaságpolitikájára, és felszabadítja a kis- és középvállalkozásokat a bürokrácia fogságából.

Viszont ez kevés ösztönző, és szükséges a további, kizárólag támogatók számára hozzáférhető tartalom a további eladásokhoz. Ha pedig ez a szabadon hozzáférhető bejegyzésekhez hasonló, de elzárt tartalmú, akkor visszajutunk ahhoz a problémához, hogy annak nem szabadna fizetési fal mögött lennie.

Mindenképp olyan ösztönzőket kell találni, amelyek nem létfontosságúak az Ellenpropaganda által terjesztett alapelvek megértésében, viszont mégis relevánsak ahhoz a témához, amely miatt a támogatók úgy döntöttek, hogy vállalják az oldal fenntartásának költségeit. Továbbá többnek kell lennie, mint középszerű tartalom, hiszen mégis csak a támogatók azok, akik lehetővé teszik és finanszírozzák a nem-támogató olvasók ittlétét, és ezért jogosan illeti őket az értékes content.

Mindenekelőtt a támogatók hozzáférést fognak kapni a bejegyzések podcast változatához, amellyel vezetés, utazás, videojáték vagy bármilyen fizikai tevékenység közben is hallgathatják a tartalmat. Ez egy olyan dolog, amit a kezdetektől fogva létre akartam hozni, viszont túl nagy fáradtság volt túl kevés jutalommal. Aztán pedig hozzáférést kapnak havonta egy többrészes prezentációhoz különböző témákban. Legelőször az objektivizmusról fog elkészülni egy előadássorozat, a következők témája pedig az alapján fog eldőlni, hogy a támogatók az Ellenpropaganda melyik témája következtében járultak ahhoz hozzá.

Ha az alapvetőnél nagyobb támogatás folyik be, az lehetővé teszi, hogy kevesebb megbízást kelljen vállalnom, mint szabadúszó író, és több időt fordítsak az oldalra. Ez azt jelenti, hogy amellé a három könyv mellé, amely eddig lefordításra került, akár havonta kerülhetnének újak. Stefan Molyneux filozófiai írásai kezdetnek tökéletesek lehetnének, míg a lefordított könyvek hangoskönyv változatához úgyszint hozzáférést kapnának a támogatók.

A hírlevélre való feliratkozás is megkapja a saját ösztönzőit. Hamarosan elkészül egy e-könyv “Kitalált Rendszerváltás” címmel, amelyet feliratkozás után kapnak meg az olvasók. A hírlevél segítségével lehetőség adódik fenntartani egy olvasóbázist és folyamatosan visszahívni őket az új bejegyzésekhez.

Másrészt viszont ennyi tartalom talán többet ér, mint 1000 forint, így valószínűleg több fokozat lesz bevezetve attól függően, hogy a támogató mekkora összeggel járul hozzá.

Ez az egyetlen hosszútávon fenntartható modell. Egész egyszerűen fogalmazva, ha ez nem válik be, az oldalnak meg kell szűnnie, és a helyét betölti további propaganda, vagy olyan emberek tartalma, akik vagy képesek jövedelmezőbben tartalmat létrehozni, vagy akik hajlandóak feláldozni idejüket és energiájukat ellenérték nélkül is.

Jelenleg az Ellenpropaganda szinte teljes monopóliumot élvez a magyar irodalmi piacon, hiszen nincsen semmi olyan oldal, ami rendszerességgel foglalkozna következetes filozófiával. De mivel ez szabadpiaci monopólium, épp annyi hatalma van, amennyire emberek önkéntesen hajlandóak támogatni azt, és értéket adni értékért. Viszont ahhoz, hogy Magyarország élhetőbb világgá váljon, és megszabaduljon az államizmus évszázados átkától, amely egyre csak terjed és terjed ellenállás nélkül, ennek az oldalnak muszáj léteznie, amely alapvetően egy kétszemélyes kapcsolat következménye

Tehát ez az oldal jövője. Mivel az Ellenpropaganda már harmadik bejegyzésére elért 1000 embert, és mivel már valami mno.hu-s munkatárs kisebbségi érzését is felkeltette, a szabadságvonat robog tovább. Négy hónappal ezelőtt jött létre, és több száz óra munkával vált jelenlegi állapotává. Kezdetben megfogadtam, hogy hat hónapnál kell elérnie mérhető fejlődést ahhoz, hogy fennmaradjon – és bár ez talán túl alacsony mérce, hiszen vállalatok közül is számos olyan létezik, amely az első két év után kezd el jövedelmezni – két hónap múlva vissza kell térni az itt felvázolt modellhez, és a teljesítménytől függően megváltoztatni és javítani rajta, vagy végleg elfelejteni az oldalt, ha a magyar társadalom a szocializmust és az államizmust választja.

Az oldal megtette az első lépést annak irányába, hogy egy szabad és virágzó gazdaság, illetve egy abból következően magas bizalommal és együttműködéssel bíró kultúra alakuljon ki. A következő lépés az oldal olvasóin múlik, akik ide kattintva támogathatják az oldal fenntartását.

Brexit: A Decentralizáció Ünnepe

“Mintha millió államista sikoltott volna fel egyazon pillanatban…
aztán szabadság lett.”

Ahogyan Hans-Hermann Hoppe kitűnően megállapítja ‘Mi a teendő?‘ című művében, az állam – a bűnszervezet, amely következmények nélkül kezdeményezhet erőszakot a territóriumában lakó emberek ellen – hatalma, és hatalmának csökkenése (többek között) abban rejlik, hogy mennyire centralizált vagy decentralizált a bolygó politikai tájképe. Amikor apró nemzetállamok sokasága él egymás mellett, minden állam hatalma addig a mértékig korlátozott, amíg az alatta élő emberek hajlandóak eltűrni az elnyomást és kizsákmányolást. Ha átlépi azt a pszichológiai határt, áldozatai egyszerűen egy olyan államba vándorolnak, amely nagyobb mértékben biztosítja a tulajdonjogokat, így az eredeti, elnyomó állam bevételforrása és hatalma radikálisan lezuhan.

Ha viszont kizárólag egy disztópikus Világállam létezik, határok és szomszédok nélkül, amely gyilkos ölelésével magába foglalja a Föld egész lakosságát, akkor megszületik a politikai lehetőség a végtelen kizsákmányolásra, a totális elnyomásra, amely tökéletesen ötvözi Orwell 1984, illetve Huxley Szép Új Világ című írásában felvázolt rémálmot. Ez – az államizmus végső megtestesülése – a modern világban a globalizáció képében jelenik meg, amelynek zászlóvivői fáradhatatlanul harcolnak a nemzetállamok szuverenitásának, önrendelkezésének és szabadságának aláásásáért, hogy létrehozhassák azt, ami egy beteg, erőszakos és elveszett lélek számára paradicsom, számunkra pedig, akik kölcsönösen kedvező, önkéntes együttműködés alapján kívánunk egymás között élni, a civilizáció végét jelenti.

Épp ezért hatalmas örömmel kell, hogy eltöltsön mindenkit Britannia kilépése az Európai Unióból, amely a globalizáció és a végtelen hatalommal bíró világállam irányába tett legnagyobb történelmi lépés, és sikeresen magába szívta és elpusztította a nyugati civilizáció legvénebb, legtöbbet látott kultúráit, az Európát és az Egyesült Államokat a magasba emelő jog, tudás és értékrend bölcsőjét. Az Egyesült Királyság, talán csodával határos módon mégis képes volt felébredni a globalizáció hamis altatójának delíriumából, és visszakövetelni önrendelkezését, a szabadsághoz való lehetőségét és jogát.

Az Egyesült Királyság elkövette az államista főbűnt, és ahelyett, hogy behódolt volna az élősködők és ragadozók hordájának, akik elpusztítják annak gazdaságát és etnikai, kulturális vagy értékrendbeli integritását, a párbeszéd és összefogás fegyverét ragadva véget vetett a pokolba vezető menetelésének. És mint a láncreakció legelső eseménye, talán kaput nyitott a nyugat többi országában szunnyadó szabadságharcosoknak, hogy harcoljanak és visszanyerjék a saját jövőjükhöz való esélyüket.

Ennek örömére fogjuk megvizsgálni az index.hu-n megjelent ‘Elkezdődött az emberi hülyeség új korszaka‘ című, a nevéből ítélve végtelenül objektív és érett, a politikafilozófiában és gazdaságtudományban egyáltalán nem szűkölködő írást. Természetesen a cikk nem több, mint az államista – és annak a fajnak is a legocsmányabb tagja; a progresszív baloldali liberális – dühkitörése, akinek társai most a nyugat minden táján, igen felnőttes és intelligens viselkedést tanúsítva rasszistázzák és xenofóbozzák azokat, akik kiálltak és győzedelmeskedtek a szabadság oldalán.

A Brexit sokkolta a világot, aminek sok gazdasági meg politikai oka van, de alapvetően mégis az okozza a meglepetést, hogy a kilépés szembemegy a józan ésszel.

Ezerszer leírták: az EU elhagyása visszavetné a brit gazdaságot, csökkentené politikai és katonai erejét, és megtépázná azt az európai közösséget is, amelytől hosszabb távon a sorsa függ.,

Mindenekelőtt az, hogy valamit ezerszer leírnak, az még nem teszi az állítást igazzá. Ebben a dokumentumban például ezerszer leírtam, hogy “a cikk szerzője szereti nézni, ahogyan a feleségét magáévá teszi egy afroamerikai úriember.”  Igaz hát így az állítás? Csak sejteni tudjuk… Viszont az biztos, hogy ha a szerző azt az alapelvet állítja fel, hogy helyes érvelni azzal, hogy “ezerszer leírták” akkor a közeljövőben nagyon sötét lelki démonokkal kell szembenéznie.

Aztán pedig, persze hogy ezerszer leírták az államisták és globalisták a legnagyobb ijedelmet keltő propagandákat, hogy a bennmaradásra kényszerítsék a brit társadalmat. A rettegés és megfélemlítés minden eszközét bevetette a globalista szekta annak érdekében, hogy fenntarthassa hatalmát. Az állítások pedig a legnagyobb jóindulattal kétségbe vonhatóak és heves bizonyításra szorulnak, szkepticizmussal és kritikai gondolkodással pedig abszurdnak és nevetséges hazugságoknak hangzanak.

Például azt írja, hogy a kilépés “visszavetné a brit gazdaságot,” amely egy homályos és sokértelmű állítás, amellyel alátámasztható az ‘EU=jó, szuverenitás=rossz’ narratíva, anélkül, hogy a valóságban azt jelentené, amilyen képeket megjelenít az olvasó gondolataiban. “Visszavetné a brit gazdaságot,” viszont nem tér ki arra, hogy mihez viszonyítva, mennyi időre és a gazdaság melyik részeit. Rövidtávon teljesen nyilvánvaló, hogy visszaveti a gazdaságot, mint minden nagyobb politikai döntés, amely alapvetően és előreláthatatlan módon megváltoztatja az ország termelési mintázatát. Hosszútávon nyilvánvaló, hogy visszaveti a brit gazdaság közszféráját, és élősködő bürokraták ezrei veszítik el az állásukat, viszont az egész gazdaságra nézve az egy áldás, mivel leemeli az adóterhet az egyszerű polgárok válláról, és számos ember kényszerül így arra, hogy olyan munkát végezzen, ami értéket hoz létre embertársai számára. És még ha igaz is az, hogy hosszútávon visszaveti a brit gazdaság egészét, valószínűsíthető, hogy az még mindig áldásos helyzet az EU tagságból származó tömeges migrációhoz viszonyítva, amely során évenként 3-400 ezer idegen érkezett az Egyesült Királyságba, amely összesen 16,8 milliárd font évenkénti kiadást követel, mely összegből már levonásra került a bevándorlásból származó pénzügyi haszon.

Stefan Molyneux kitűnő részletességgel prezentálja azokat a tényezőket, amelyek kegyetlenül sújtják az Egyesült Királyságot a migráció következtében:

Az, hogy a Brexit “csökkentené [az Egyesült Királyság] politikai és katonai erejét” az – ha még igaz is – egyáltalán nem probléma. Az, hogy a brit nép felett kisebb intenzitással képes élősködni egy bűnszervezet, és kevesebb bérgyilkost képes hatékonyan alkalmazni, az, ha valami, akkor érv a Brexit mellett, nem pedig ellene. Mint ahogyan az elején említettem, ez csupán azt jelenti, hogy azoknak az embereknek, akik dolgoznak, akik olyan termékek és szolgáltatások létrehozásában vesznek részt, amiért mások önként és örömmel fizetnek, azoknak nagyobb szabadságuk lesz kereskedni, és munkájuk gyümölcsének nagyobb részét tarthatják meg. Mint ahogyan egy tanulmány, illetve közgazdaságtani érvek mutatják, a szabályozások folytonos szegénységben tartják a társadalom egy jelentős hányadát, ellehetetlenítik a kis- és középvállalkozások felemelkedését a politikai hatalmat vásárló nagyvállalatokkal szemben és olyan súlyosan hátráltatják a gazdasági növekedést, hogy ha az Egyesült Államok szabályozásai az 1949-es szinten maradtak volna, az átlagjövedelem a mostani négyszerese lenne, az USA GDP-je pedig nem $16 hanem $54 billió lehetne.

Az pedig, hogy a Brexit “megtépázná azt az európai közösséget is, amelytől hosszabb távon [az Egyesült Királyság] sorsa függ bizonyíték nélküli riogatás, hacsak a szerző nem sajátította el a jövőbelátás mesterségét. Legalább annyira alaptalan, mint azt mondani, hogy ha a britek kilépnek, ketté fog szakadni az égbolt, a földből emberméretű rovarok fognak kimászni, összeomlik a teljes világgazdaság örökre, visszatér Hitler, a Földet pedig elnyeli a Nap. Az európai közösségeket eddig sem az tartotta össze, hogy minden európai állampolgár hozzá volt láncolva egy brüsszeli bürokrata osztályhoz, akik csillagászati fizetést kaptak azért, hogy millió és millió módon szabályozzák és tiltsák – az erőszak fenyegetése mellett – hogy két felnőtt ember miként cserélheti el saját magántulajdonát egymással. Az európai közösség azért tart össze, mert minden ország képes olyan termékeket előállítani, amelyet a másik ország lakossága szeretne megvásárolni, és ez nem fog megváltozni azért, mert Nagy-Britannia felszabadítja magát egy globalista bűnszervezet fogságából.

Mindez ráadásul nem elmélet volt: világos jelei voltak annak, hogy az EU-ban lenni jobb, mint azon kívül. A tagság a kereskedelmi megállapodásokon keresztül nagyon is segítette a brit gazdaságot, a bankrendszerük uralta az EU-t, özönlött hozzájuk az olcsó munkaerő, és akkor még nem beszéltünk a mindennapok jólétéhez hozzátartozó szabad utazgatásról.

A kereskedelmi megállapodásoknak semmi közük az EU-hoz. Svájc példája ezt a napnál is jobban bizonyítja, amely nem tagja az Európai Uniónak, mégis képes volt egyéni kereskedelmi megállapodásokat aláírni az EU tagállamokkal. Gazdasága így kiválóan teljesít, a svájci emberek boldogak, és önfeledten élvezik a nyugati gazdagság előnyeit anélkül, hogy millió migránst kellene befogadniuk és eltartaniuk. Úgyszintén nem szükséges az EU ahhoz, hogy szabadon utazhassanak az országok között az állampolgárok, mint ahogy arra példa Európa, egészen a 19. századig. Az olcsó munkaerő pedig csupán folytonos munkanélküliségre ítélte a brit alacsony képzettségűeket és fiatalokat, akik nem voltak képesek versenyezni a 800.000 lengyel bevándorlóval, így ez is inkább a Brexit mellett szóló érv.

A kilépéssel most reflektorfényben mutatkozik meg az országok történelmét átíró, a világ működését irányító alapelv, amelyet az utóbbi fél évszázad prosperitása közepette kezdünk elfelejteni.

Hogy a hülyeség legyőzhetetlen.

Nem mondom, hogy egy négy éves kisgyerek is jobban érvel, mint a cikk szerzője, de azt tudom, hogy az átlagos óvodás is jól tudja, hogy nem lesz igaza attól, hogy csúnya szavakat használ a másikra. Sajnos a szerző megrekedt az intelligencia igen fejletlen szintjén, és még inkább szomorú, hogy emberek tízezreihez eljut az írása, amelyben a világgazdaság és politika fontos és meghatározó eseményeiről annyit képes nyilatkozni, hogy ‘hülye az, aki nem ért velem egyet.’ Természetesen, hogy a pozitívumokról is szóljunk, ezzel túlragyogja a liberális csürhe döntő többségét, akik kizárólag arra képesek, hogy rasszistának és idegengyűlölőnek nevezzék azokat, akik más véleményen vannak, és mint az első előember, aki tüzet talált, emeli magasra a felfedezését, hogy nem csak rasszistának, hanem hülyének is lehet azokat nevezni, akiknek elegük van abból, hogy a globalizáció elpusztítja a gazdaságuk és kultúrájuk minden apró darabját.

Bizony, az érvelés e magasfoka tényleg nem más, mint a progresszív értékrendszer rendíthetetlen törekvése a haladás és fejlődés útján.

A britek kilépése feletti meglepetésünk oka a második világháború óta eltelt szupersikeres időszak.

A szupersikereset úgy kell érteni, hogy soha a világtörténelemben ennél jobb időszaka nem volt az emberiségnek.

A világháború sokkja akkora volt, hogy a fejlett világ megállapodások egész sorával biztosította, hogy hasonló soha ne történhessen meg.

A módszer működött, és nem csak a szabad világban, mivel a Szovjetunió megszűnésével végül elolvadt a hidegháború is. Az olvasó nem szokott persze az ilyen ömlengő szavakhoz, és simán fel tud sorolni durva háborúkat, éhen halt embereket, tönkrement iparágakat az elmúlt évtizedekből. De ezek ellenére is tény, hogy a világban soha ilyen jól nem mentek a dolgok. Évről évre drasztikusan csökken a szegénység, nő az orvosi ellátáshoz való hozzáférés, csökken az analfabéták száma, és ami a legfontosabb:

A világtörténelemben soha ilyen kevés háború nem volt, mint az utóbbi időben.

Mindenekelőtt az, hogy  “szupersikeres” az egy szubjektív értékítélet. Másképp fogalmazva, nem jelenthető ki valamiről – még a világbékéről sem – hogy az jó vagy rossz. A világbéke esetén az jó az emberiség hatalmas részének, viszont szörnyű a fegyverkereskedőknek, a politikusoknak és számos egyéb embernek, akik a háborúból profitálnak. Tehát ha valaki azt állítja, hogy a jelenlegi világ “szupersikeres” az kizárólag úgy lehet igaz, hogy “szupersikeres a saját értékrendem alapján.” De ez nem jelenti azt, hogy mindenki ugyanazokat az értékeket vallja, mint a szerző.

Aztán pedig ismét fel kell tenni a kérdést, hogy mihez viszonyítva beszélhetünk szupersikerekről? Hogy ezt megértsük, vegyük például a fentebb linkelt tanulmányt, amely rámutatott, hogy az Egyesült Államok szabályozásának 1949-es szintjével ma minden állampolgár négyszer gazdagabb lehetne, a GDP pedig $16 ezer milliárdról több, mint $50 ezer milliárd lehetne. Mondhatjuk azt, hogy az USA szupersikeres? Mihez viszonyítva és milyen mércék alapján? Egy olyan alternatív politikai helyzethez viszonyítva, amelyben nem fojtja meg a gazdaságát a politika, közel sem áll a szupersikerességhez, az átlagos afrikai országhoz viszonyítva pedig valóban sikerekben gazdag.

Ugyanígy, a jelenlegi nyugat, beleértve az Egyesült Királyságot, talán szupersikeres a középkorhoz viszonyítva, viszont az egyáltalán nem biztos, hogy sikeresebb, mintha Európai Unió helyett egy olyan Európa létezne, amelyben a nemzetállamokat és közösségeket kölcsönösen hasznos kereskedelmi egyezmények kötik össze, egy központi hatalom nélkül, amely megdöbbentő mértékben kompromittálja a tagállamok gazdaságát egy hatalmas adóterhet jelentő bürokrata osztályon át, illetve szabályozásokon, EU-s támogatásokon és központi bankrendszeren keresztül. Összességében ezeknek a gazdaságpolitikai tevékenységeknek az a természetük, hogy illegálissá teszik két felnőtt ember kölcsönösen kedvező és önkéntes értékcseréjét úgy, ahogyan ők jól látják, amelynek a következménye az egész ország gazdaságát tekintve az, hogy az erőforrások nem kerülhetnek olyan helyekre, ahol a leghatékonyabban termelnek értéket, jobb esetben lelassítva, beszennyezve és ellehetetlenítve a gyors és innovatív termelést, rosszabb esetben gazdasági recessziót és válságot előidézve.

Ezt a progressziót pedig nem másnak köszönhetjük, mint a racionális döntéseknek. Az évtizedek alatt a racionális döntések és az általuk hozott biztonság olyan természetes lett, mint a levegő. Ami egyrészt jó, másrészt egy idő után már nem annyira észrevehető. És itt kezdődik a hülyeség új korszaka.

A britek azt gondolták, hogy a mindennapokat meghatározó jellemzők nem valaminek az eredményei, hanem a világ természetes velejárói. Elromlik a csap, kihívok egy vízvezeték-szerelőt, aki olcsón megjavítja. Pedig a lengyel munkás nem a világ természetes működése miatt termett ott, hanem okos döntések utolsó láncszemeként, és ha ezek a döntések nincsenek, akkor majd egy angol munkás cseréli ki a tömítést, négyszer annyiért. Már ha van angol szerelő, aki ugye nincsen. A brit lakosnak mostantól mindenesetre sokkal többet kell fizetnie, azaz sokkal többet kell másnap dolgoznia, miközben gazdaságának hatóterülete Európáról leszűkül egy szigetre.

Ismét, egészen megdöbbentő hogy vannak emberek, méghozzá igen befolyásos pozícióban, akik ennyire képtelenek az alapvető logikai műveletek végrehajtására. Ez az érv, és az, amit implikál, pontosan ugyanabból a tőből származik, mint az esőtáncok: “A Sámán esőtáncot járt, majd esett az eső, tehát az esőtánc esőt csinál.” “EU tagállam lettünk, majd pedig gazdasági fellendülés jött el, tehát az EU gazdasági fellendülést okoz.”

A világ sokkal bonyolultabb annál, mint amit egy államista vagy egy progresszív liberális képes felfogni. Főképp a gazdaság esetén, amikor is elemezni próbáljuk az emberek közötti tulajdoncsere hatásait az egész társadalomra, ilyen teljesen primitív konklúziókra ugrani a biztosítéka annak, hogy az ember a megismerés rossz útján jár, hiszen kényelmesen kizárta a gazdaságra ható jelenségek hatalmas részét. És éppen ezért, mert az ilyen emberek teljesen képtelenek a megfigyelésre és kritikus gondolkodásra, mert ezek az emberek kollektivista tömeglények, akik csupán azt a véleményt hangoztatják vissza, amit a közvetlen környezetük vall, elkerülhetetlenül olyan, őszintén, nevetséges következtetésre jutnak, hogy ha az Egyesült Királyság kilép az Európai Unióból, Nagy-Britanniában nem lesz, aki megjavítson egy csapot.

Vegyük tehát a szerző által felhozott lengyel munkás példáját. Az érv az, hogy ha nem lesz szabad bejárása a lengyel munkásnak az Egyesült Államokba, akkor “majd egy angol munkás cseréli ki a tömítést, négyszer annyiért. Már ha van angol szerelő, aki ugye nincsen.” Az, hogy jelenleg nincsen angol szerelő, az nem jeleni azt, hogy a jövőben sem lesz. Ha a szerelő által nyújtott szolgáltatásra ugyanakkora kereslet marad, a kínálat viszont radikálisan csökken, bizony a gazdaság törvényszerűsége, hogy növekedjen a szolgáltatás ára. A növekvő ár viszont ösztönzőként szolgálhat számos ember számára, hogy vegyék fel a szakmát, hiszen sokkal jobban keresne vele, mint számos diplomás, akiknek lejjebb kellett adni a terveikből, miután a jövőjüket az Európai Unió bürokratikus osztályának részeként képzelték el, ez a terv viszont szerencsére megbukott. Így pedig a kínálat ismét növekedni fog, ami vissza fogja állítani az árakat egy sokkal kedvezőbb és barátságosabb állapotba.

De csak az érvelés kedvéért azt is elfogadhatjuk, amit a szerző jósol, a végkövetkeztetése még akkor sem lesz igaz. Világszerte bevett gyakorlat zöldkártyát vagy egyéb, hosszú távú tartózkodásra és munkavállalásra feljogosító iratokat adni azon szakmák művelőinek, akikből hiány van az anyaországban. Ha valóban nem volna egyáltalán vízvezeték-szerelő, akkor a britek egész egyszerűen megnyithatnák a kapuikat a lengyel, vagy bármilyen gázszerelőknek, hogy legyenek hasznos és értékteremtő tagjai a társadalomnak, amely egy kedvező üzlet minden résztvevő fél számára, és senki nem utasítaná vissza, csak azért, mert a szerelő lengyel.

Tudniillik a britek számára eddig sem azokkal volt a probléma, akik úgy mentek oda, hogy szükség volt rájuk, hanem kisebb részt azokkal akik annyira alullicitálták az alacsony képzettségű dolgozókat, azaz a briteket, akiknek esetleg a saját családjukat is el kellett valahogy tartani, hogy azok tartós munkanélküliségre kényszerültek (amelyben természetesen a kormány politikája is szerepet vállal) de legfőképp és elsősorban azokkal a nem európai országokból származó kisebbségi bevándorlókkal, akik eltartása évente 15 milliárd fontba került az adófizetőknek. Ezt megkoronázva pedig a törökök fenyegetése, akik migránsok millióit engednék szabadon Európába, ha nem kapnak jogot a vízum nélküli utazásra többek között az Egyesült Királyságba, ahova a becslések szerint 12 millió muzulmán vallású török áll készen letelepedni, ha országuk EU tagállammá válik. Görögország hasonló fenyegetéseket tett, ha az EU nem fizeti nekik mentőcsomagot.

Röviden tehát a bevándorlással kapcsolatos probléma az EU-val a britek számára nem az, hogy képzett szakemberek jönnek, hanem az, hogy millió olyan ember, aki nemhogy képzetlen, hanem teljes mértékben azoknak az elveknek az ellentétét vallja, amire az Egyesült Királyságot építették. A törökök 13%-a úgy gondolja, hogy a törvényeknek szorosan, 37%-a pedig azt, hogy csak lazán kellene követniük a Korán tanításait, és kizárólag 37%-uk vallja az állam és az egyház szétválasztásának helyességét.

Végül pedig a szerző ismét objektív tényként állítja be a szubjektív értékítéletét, és úgy gondolja, hogy mindenki inkább a globalizmust, a multikulturalizmust és a határok védelmének, a bevándorlás irányításának lehetetlenségét választaná, minthogy négyszer annyit fizessen a vízvezeték-szerelőnek. Hans-Hermann Hoppe ezt a következőképp fogalmazta meg:

“Továbbá még akkor sem lenne igaz, hogy az immigrációt “jónak” kell gondolnunk, ha az ember reálbére növekedne tőle, mivel az anyagi jólét nem az egyetlen, ami számít. Ehelyett, ami “jólétnek” és “vagyonnak” számít a szubjektív, és az ember előnyben részesítheti az alacsonyabb anyagi életkörülményeket és a bizonyos emberektől való távolságot, mint a magasabb anyagi életkörülményeket és a kisebb távolságot.”

A terjedő hülyeség erős jele az európai menekültválság is. Miközben Európánál sokkal szegényebb országok évek óta adnak menedéket két-háromszor annyi menekültnek, mint mi, az EU-t hisztériás rohamba kergette néhány, migránsokkal riogató populista politikus. Ezek a politikusok ugyanis azt gondolták, hogy riogatni simán lehet, azt úgysem követi majd általános gyűlölet és erőszak, mert ilyesmik csak régen voltak, a történelemben.

A következő városokban léteztek pakisztáni szexbandák, akik összevetve, becslésekszerint akár 1 millió gyermeket erőszakolhattak és kínozhattak meg az elmúlt évtizedekben.

További adatok:

  • 2016 első negyedében a migránsok 69.000 bűntényt követtek vagy terveztek elkövetni Németországban.
  • Az Egyesült Királyságban a gyermekek ellen elkövetett molesztálás és nemi erőszak95%-át a 4%-os muszlim populáció tagjai követték el.
  • Koppenhágában muszlimok zaklatják a lakosságot, akik alkoholt fogyasztanak.
  • Muszlimok több, mint 300 svéd gyermeket és 700 nőt erőszakoltak meg 2013 első 7 hónapjában.
  • Muszlim környékeken tanító brüsszeli tanárok azt jelentették, hogy a 17-18 éves diákok 90%-a hősöknek nevezte a Molanbeek-i merénylőket.
  • A Francia börtönök populációjának 70%-a a 8%-os muszlim kisebbségből származik.
  • Belgium 6%-os muszlim populációja teszi ki a börtönpopuláció 45%-át.
  • Öt arab származású ember tömegesen megerőszakolt egy hétéves kislányt egy német menedékközpontban.
  • A Francia rendőrség esete a muszlim no-go zónákkal.
  • A brit muszlimok 40%-a akar sharia törvénykezést, 20%-uk szimpatizál a 7/7 merénylőkkel.
  • Európaszerte a muszlimok 65%-a állítja, hogy a sharia fontosabb, mint az ország törvénye.
  • A britt muszlimok 62%-a állítja, hogy a szólásszabadságot nem kellene védelmezni, 78%-uk támogatja a Mohamed-karikatúra rajzolók büntetését.
  • A brit muszlimok 28%-a szeretné, hogy Britannia Iszlám Állammá váljon.
  • A brit muszlimok 68%-a támogatja azok letartóztatását és elítélését, akik sértegetik az Iszlámot.
  • A muszlimok 39%-a hiszi, hogy a 9/11 támadás jogos volt.
  • A brit muszlimok 37%-a úgy gondolja, hogy a brit zsidók a merényletek “jogos célpontjai”

De a jóléti társadalmakat fenyegető hülyeség világméretű, és vannak egészen fenyegető jelei. Trump előretörése semmi másról nem szól, mint hogy a jólétben élő amerikaiak viccesnek tartják, hogy egy bohócra szavazzanak. Hiszen az 5000 köbcentis autóikba tankolt olcsó benzin, Amerika világméretű külpolitikai hálózata, a pörgő gazdaság alap. Miért is ne szavazzanak valakire, aki westernfilmbe illően frappáns szólamokkal jön ott, ahol más politikusok nehézkes problémákkal untatnak?

Teljesen megdöbbentőnek tartom, hogy az index.hu “””újságírói””” ilyen mentális szinten vannak. Ötletük sincs arról, hogy mi történik a világban. Tényleg, a leghalványabb információmorzsával sem rendelkeznek arról, hogy vajon miért támogathatják az emberek Donald J. Trumpot. Ha az átlagos magyar emberről beszélnénk, aki nem tud angolul, nem kutatja töretlenül az igazságot torzítatlan és objektív alternatív média csatornáiból, hanem kritika nélkül elfogadja azt a narratívát, amit elé raknak, akkor még érthető lenne, de tényleg le vagyok nyűgözve, hogy olyan emberek sem tudnak semmit a világ eseményeiről, akiket elméletileg azért fizetnek, hogy tudósítsanak azokról.

Képzeljük el, ha egy történész azt mondaná, amikor megkérdezik, hogy miért robbant ki a Második Világháború, hogy “viccesnek tartották az országok hogy unalmukban egymásra lőjenek,” vagy egy közgazdász, amikor a világválságról, hogy “viccesnek tartották az emberek, hogy eladják a részvényeiket.” Teljesen őrület lenne, viszont amikor egy országos hírcsatorna újságírója ugyanilyen, autizmust megközelítő szinten nyilatkozik a világ politikai eseményeiről, az senkit sem zavar.

Donald J. Trump – mint ahogy azt egy előző bejegyzésben részleteztük – pontosan azért fog hatalomra kerülni, amiért a Brexit győzedelmeskedett. Azért, mert elérkezett az ideje a globalizmus a progresszív liberális értékrend, és az egyre terjedő államizmus trónfosztásának. Eljött a vége annak, hogy emberek úgy gazdagodnak meg, hogy értékteremtés helyett csupán hatalmat gyakorolnak, miközben éveken át, újra és újra változást ígérve, aztán újra és újra elárulva a népet elnyomták, kifosztották és szabadságjogaiktól megfosztották azt, kényszerítve őket hogy olyan emberek életét pénzeljék adóikon át, akik szépen lassan elpusztítják kultúrájukat, közösségeiket és jogrendszerüket.

De félretéve ezt a cikknek nevezett gyermekes siránkozást, érdemes még egy-két dolgot megjegyezni a Brexittel kapcsolatban. Először meg kell jegyezni, hogy ezzel a lépéssel, az Egyesült Királyság valószínűleg elkerült egy kegyetlen polgárháborút az őslakosság és a több millió bevándorló muszlim között, és valószínűleg megmentette nem csupán a függetlenségüket, hanem a jövőjüket, mint a tulajdonjog tiszteletére, a római jogra, a görög filozófiára és a keresztény értékrendre épülő civilizált társadalmat, amelynek a világ annyi mindent köszönhet.

A Brexit-ellenes hangok pedig – beleértve a magyarokat, akik azon a véleményen vannak, hogy a briteknek hagyni kellett volna a lassú pusztulásukat – a nagyobb hírportáloktól az egyszerű emberekig a közvetlen környezetünkben, készségesen a szemünk elé tárják saját természetüket és értékrendjüket, szidva és bemocskolva a brit társadalom döntését, hogy megmentse és felszabadítsa önmagát az EU gazdasági és kulturális láncaitól. Sokan – az államisták közül is a leggyomorforgatóbbak – teszik ezt azért, mert saját magukat is hátrányosan érinti az Egyesült Királyság által vértelen szabadságharc, és inkább látnának veszni egy évezredes, tündöklő civilizációt, egy magaskultúrát az állam és a központosítás karmai által, minthogy feladják saját hasznukat.

Szolg. közl.: Sajnos az oldal így képtelen tovább üzemelni. Több, mint 400 óra időbefektetés és több tízezer forintnyi hirdetés csupán azt volt képes elérni, hogy minden tízezer olvasóból egy találjon az oldal tartalmában annyi értéket, hogy támogassa is azt. Ez így nyilvánvalóan sok száz óra időpazarlás, amit olyan tevékenysékbe is fektethetnék, ami valós értéket – és számomra valós bevételt – hoz létre.

Az elmúlt 10-12 napban oda-vissza jártam ezt a kérdést, amikoris egy új PC konfigurációt terveztem magamnak, és észre kellett vennem, hogy annyi idő alatt, amennyi egyetlen Ellenpropaganda-bejegyzés létrehozásához szükséges, többet keresek szabadúszó íróként, mint a bloggal eddig összesen. És mivel nem csupán kenyéren és vízen él az ember, elég támogatás nélkül pedig nem tud fennmaradni az oldal, a jövőbeni bejegyzések egyáltalán nem garantáltak.

Köszönettel tartozom azoknak, akik eddig támogatták, és az ő jóvoltukból az elkövetkező napokban feltöltésre kerül Lawrence W. Reed ‘Great Myths of the Great Depression’ című könyve, amelyben a szerző kitűnően rámutat arra, hogyan okozta az amerikai állam a Nagy Gazdasági Világválságot. Azok pedig, akik eddig még nem tették, és szeretnék biztosítani az oldal jövőjét, ide kattintva támogathatják annak működését.

Hogyan virágoztassuk fel Magyarországot 4 egyszerű lépésben

Sajnos Magyarországnak nincs Donald Trump-ja<, aki saját pénzéből finanszírozná kampányát az elnökségi pozícióért, amely során egyszemélyben kiáll és győzedelmeskedik az Egyesült Államok politikai elitje ellen. Magyarországon kizárólag azok az emberek érhetnek el akkora sikereket, mint ő, akik sikeresen összebarátkoztak az államapparátus tagjaival és olyan törvényeket lobbiztak ki, amelyek versenyelőnyhöz juttatták őket Magyarország szocialista gazdaságában. Amíg az Egyesült Államok megkapta saját nacionalista államférfiját, addig nekünk kizárólag a végtelenül korrupt és hányingerkeltő, nemzeti álruhában maskarázó politikai elit, illetve az azzal szemben álló, de teljesen inkompetens ellenzék jutott.

A Jobbikban volt remény. Egy ideig. A nemzeti retorika egy igen szükséges dolog a jelenlegi világ politikai és társadalmi áramlatai között, hogy a magyar társadalmat ne nyelje el ugyan az a kultúrális pokol, a kulturális marxizmusból fakadó baloldali multikulturalizmus, amely epusztította a család intézményét és Nyugat-Európa számos kontinensét demográfiailag elkerülhetetlenülmuszlim országgá tette. Gazdaságilag viszont éppoly inkompetensek és szocialisták mint az összes többi baloldali párt, és a piac szabadsága helyett szabályozásokat, központosítást és tervgazdálkodást akarnak, még tovább pusztítva ezzel Magyarország szánalmas gazdasági helyzetét.

A következő lista azokat a politikai programokat sorolja fel, amelyeket a magyar népnek követelnie kell bárkitől, aki a hatalomra törekszik, annak érdekében, hogy Magyarország élhetőbb legyen, gazdasága szárnyalhasson, és felépülhessen egy magas bizalomra és együttműködésre épülő, szabad és virágzó társadalom a korhadó nyugat ölelésében. Ezek alapelvek, és az alapelveket alátámasztó érvek, amelyek a Föld számos társadalmát a magasba emelték, és amelyeket a Rendszerváltás hamisan ígért.

1) Decentralizáció

Mindenekelőtt az államra a valóság lencséjén keresztül kell tekintenünk ahhoz, hogy akárhová is eljuthassunk érvelésünkben. Ehhez pedig mindenekelőtt természetesen az szükséges, hogy definiáljuk azt. Félretéve azt a kérdést, hogy szükség van-e rá vagy sem, az állam egy olyan intézmény, amely törvényes monopóliummal rendelkezik az erőszak kezdeményezése felett a polgárok személye és tulajdona ellen.

Tulajdonképpen az állam nem több, mint az intézményesített és törvényes bűnözés csatornája. Minden cselekvésével agressziót követ el, bevételére nem önkéntes értékcserén át, hanem erővel tesz szert, a törvénykezései pedig nem többek, mint töltött fegyverrel kierőszakolt követelések és parancsolatok. Az állam csupán törvények felett álló egyének csoportja, akik a lehetőségükhöz mérten a legnagyobb mértékben felhasználják az erőszak legális kezdeményezésének monopóliumát saját önérdekük kielégítéséhez. Az, amit államapparátusnak látunk, tehát a miniszterek, a törvényhozók, a bürokraták, az adószedők, csupán egy civilizáltnak látszódó bűnszervezet csápjai, amely  olyan tevékenységeket követ el, mint: pénznyomtatás, hitelek felvétele mások számlájára, a tulajdon erőszakos elrablása és újraelosztása, satöbbi – ami a hétköznapi ember számára – és a moralitás tükrében – bűnnek számítana.

Mint ahogyan azt említettem, félretéve azt a kérdést, hogy egyáltalán szükség van-e az államra, vagy képesek-e magánszolgáltatók biztosítani az állam által monopolizált szolgáltatásokat agresszió és bűncselekmény nélkül, azt mindenki beláthatja, hogy helyes dolog az állam hatalmának csökkentésére törekedni. Létfontosságú folyamatos megfigyelés és a lehető legnagyobb korlátozás alatt tartani azt az intézményt, amely több, mint 260 millió ártatlant mészárolt le a 20. században, és minden kezdeményezést támogatni kell, amelyik ezt a célt tűzi ki lobogójára.

E cél megvalósulására kitűnő példa az Egyesült Államok születése, amely a történelem egyetlen állama, amelyet a kor legbriliánsabb elméi filozófiai alapokat figyelembe véve alkottak. Ennek köszönheti exponenciális növekedését és felvirágzását, amely aztán akkora bőséget hozott létre, amely lehetővé tette az államhatalom kiterjedését, amíg az meg nem fojtotta és el nem pusztította az amerikai gazdaságot.

A decentralizáció az államhatalom csökkentése és a közösségek, a falvak, városok és megyék önrendelkezési jogának megteremtése. Ahelyett, hogy bürokraták hoznák meg a legtávolabbi falvakat érintő létfontosságú döntéseket, lehetőséget kell adni a közösségek tagjainak a döntéshozatalra, és a lehető legnagyobb mértékekig kell kiterjeszteni a döntéshozatal hatáskörét, beleértve az adók lehető legnagyobb részét, a gazdasági intézkedéseket és szabályozásokat és a polgárok gazdasági tevékenységének jogkörét.

Minden város, falu, közösség tagjai maguk dönthetnének arról, hogy az oktatási intézményeket az állam, az önkormányzat, helyi megbízottak vagy magánvállalatok tartsák fönn. Mindenki dönthet arról, hogy a társadalom produktív tagjai által megtermelt vagyon mekkora részét kinek adják oda – ebben az esetben helyes követni Hans-Hermann Hoppe tanácsát, és a szavazásnál olyan arányban kell figyelembe venni a döntést, amekkora mértékű adót fizet a szavazó. Vagy esetleg arról is dönthetnek, hogy a központi hatalom szabályozza, ki milyen körülmények között termelhet javakat és szolgáltatásokat, vagy feloldozhatják a vállalkozásokat a központi hatóságok terhei alól, és hagyhatják, hogy a szabadpiacon keresztül olyan watchdog szervezetek jöjjenek létre, amelyek kivizsgálják és biztosítják a termékek minőségét.

Ennek során lehetőség adódik a szocializmus (a tulajdonjogok újraelosztásának intézményesített politikája) helyett a kapitalizmus (a tulajdonjogok és szerződések tiszteletének intézményesített politikája) létrejöttére Magyarországon, amely a Rendszerváltás óta várat magára. A közösségek és városok mind kísérletezhetnének a kereskedelem helyes formájának megtalálásával, és e verseny során természetesen kiemelkednek a vesztes és a győztes politikai irányzatok, amelyek közül minden magyar polgár tetszés szerint választhat azzal, hogy odaköltözik.

2) Stabil Valuta

A pénz egy olyan árucikk, amelyhez viszonyítva kifejezhető minden, emberek által előállított termék és szolgáltatás ára. Teljesen lehetetlen a fogorvosi vizsgálat egységében kifejezni egy liter tej vagy egy háromnapos vakáció árát, hacsak nem létezik a pénz, mint közös tényező. Továbbá pedig pénz és pénzmozgás nélkül lehetetlen olyan létfontosságú pénzügyi számításokat végezni, amelyek alapján eldönthető, hogy az adott termék vagy szolgáltatás előállítása nyereséges-e, azaz értékesebb-e a létrehozott áru mint a felhasznált erőforrások. Így hát fejlett gazdaság kizárólag akkor jöhet létre, ha létezik pénz.

A történelem során, abban az időben, amikor az állam a mostani viszonyokhoz mérve alig avatkozott bele abba, milyen fizetőeszközt használnak egymás között az emberek, a nemesfémek emelkedtek ki nyertesként a valuták között folytatott verseny szabadpiacán. Kagylóktól szögeken át aranyig vagy ezüstig, őseink számos tárgyat használtak az árak mértékegységeként. Az oka annak, hogy a nemesfémek váltak a legsikeresebb pénzzé az a tény, hogy a nemesfémek szűkösek, nagyon ritkán és hatalmas erőbefektetéssel lehet őket fellelni a természetben, könnyen oszthatóak és lehetetlen belőlük egy csapásra többet létrehozni, így értékük kiszámítható, hosszútávon állandó és stabil marad.

[A témában részletesen lásd: Murray Rothbard – What Has Government Done To Our Money és The Case for a 100 Percent Gold]

Ma, a világszerte elterjedt pénz természetesen nem több, mint egy egyszerű papírdarab; amelyből kedve szerint nyomtathat az állam annyit, amennyit kíván, így idézve elő inflációt, azaz a pénz vásárlóerejének csökkenését. Azt egy előző bejegyzésben láthattuk, hogy ez hogyan okoz rosszindulatú befektetéseket és így hosszútávon munkanélküliséget.

Továbbá, ha például a devizahitelesek problémájára tekintünk, tisztán láthatjuk, hogy mi történik, amikor a pénz nem több, mint egyszerű papír. Ha a pénz értékét aranyban határozzák meg, mint a régi szép időkben, amikor például egy dollár egy uncia arany 1/20-ad részét jelentette, a valuták közötti árkülönbség konstans marad.

(Magyar felirat elérhető a videón a fogaskerékre kattintva.)

Szűkös természetű pénz esetén az egyszerű polgár számára áldásos jelenség a defláció is. Csak képzeljük el, mi történne, ha a párna alatt tartott megtakarítások vásárlóereje nem csökkenne, mint a pénznyomtatás esetében, hanem növekedne, mivel a gazdaság növekedése mellett a forgalomban levő pénz mennyisége változatlan marad. Ez teljes mértékben megváltoztatná a társadalom fogyasztási szokásait, hiszen az egyáltalán nem létfontosságú termékek megvásárlása helyett megtarthatnák az összeget, hogy az természetes módon kamatozhasson. Hogy ez cserébe milyen gazdasági következményekhez vezet, azt csak találgatni tudjuk, de általában elmondható, hogy a felesleges kacatok és tucattermékek helyett olyan javakat és szolgáltatásokat állítanának elő, amelyek elég értékkel bírnak ahhoz, hogy az emberek a jövőbeli kamatra is hajlandóak legyenek elcserélni. (A deflációt övező mítoszok lebontására a jelenlegi kontextusban nem áll lehetőségünk, de itt mások megtették.)

Murray Rothbard kiválóan megfogalmazta a stabil valuta politikai programját:

Összefoglalva a törvény olyan irányú módosítását pártolom, amely alapján a bankjegyeket és letéteket úgy kezelnék, amik valójában, gazdasági és társadalmi értelemben: standard pénz követelései és raktárjegyei – röviden, hogy a bankjegy és a letét birtoklóit a bank széfjében tárolt arany törvényszerinti tulajdonosaiként fogadják el.

3) Szabad Fegyverkezés

A szabad fegyverviselés alkotmányos joga azért létezik, hogy az egyén önvédelmet gyakorolhasson egyrészt a támadók és rablók ellen, másrészt pedig az elhatalmasodó és zsarnokká váló állam ellen. Sajnos, mivel ez egy valós fenyegetés az állammal szemben, amely ténylegesen korlátozza hatalmát és lehetőséget nyújt a nép számára annak megfékezésére, a szabad fegyverkezés következményeit ipari mértékű propaganda fedi be, amelyek közül most számos hiedelmet lebontunk.

A propaganda legnépszerűbb eszköze az, hogy a fegyverhez köthető erőszakos cselekedeteket, nem pedig a gyilkosságokat mérik. Ebbe beleszámítják a fegyverrel elkövetett öngyilkosságokat, a baleseteket, a rendőrök általi fegyverhasználatot és a jogos önvédelmet.

Ha viszont a 100.000 főre eső gyilkosságokat hasonlítjuk össze a fejenként birtokolt fegyverek adataival, láthatjuk, ahogy széthullik a fegyverellenes szocialisták narratívája.

  • Az Egyesült Államok áll a legelső helyen birtokolt fegyverek számában, és a 111. a gyilkosságok listáján.
  • A második legfelfegyverzettebb társadalom Szerbia, amely a 172. helyet foglalja el a gyilkosságok listáján.
  • A fegyverbirtoklásban 90.helyet elfoglaló Magyarország a 168. helyet foglalja el gyilkosságok terén, ahol így több gyilkosság történik, mint 7-ben a 10 legtöbb fegyvert birtokló országból.
  • Az afrikai országok közül számos a gyilkosságok toplistájába tartozik a legkevesebb birtokolt fegyverrel.
  • A legtöbb gyilkosságot számláló Houndras csupán a 87. helyet foglalja el a birtokolt fegyverek számának listáján, míg – ismét, – Magyarország a 90.

Nevetséges, hogy ilyet kell leírnom, de a gyilkosságot nem a fegyverek, hanem őrült gyilkosok okozzák. Az erőszak jelenléte nem az erőszak kivitelezéséhez felhasználható tárgyon, hanem az erőszaktevő lelkiállapotán múlik, és a kultúrán, amely lehetővé tette és táplálta az erőszakos lélek kibontakozását. Az előző bejegyzésben átfogóan megvizsgáltuk, hogyan hozza létre agyermekbántalmazás az erőszakos személyiséget. Hozzávetve azt is, hogy  a gyermekeikkel leginkább erőszakosan bánó etnikum – a feketék  – intelligencia-szintje átlagosanalacsonyabb, mint a fehér átlag, nem meglepő, hogy az amerikai társadalom fekete populációja  sokkal több erőszakos bűncselekményt követ el, mint a fehér populáció; sem az, hogy az elkövetett gyilkosságok számában Afrikai országok a világelsők.

Amíg az Egyesült Államok populációjának 77%-a fehér és csupán 13%-a fekete, 2013-as adatok alapján a feketék 4379 gyilkosságot követtek el, míg a fehérek 3,799-et. Ez azt jelenti, hogy ha az USA 100%-a fekete volna, a 100.000 főre eső gyilkossági ráta 10.48-lenne, míg ha az Egyesült Államok egész lakossága fehér lenne, a 100.000 főre eső gyilkossági ráta csupán 1.55.

Az U.S. Department of Justice 2010-es felmérése alapján, az előző módszeren át populációhoz igazítva a feketék 200-szor több esetben követnek el súlyos testi sértést fehérek ellen, mint fordítva.

Az Egyesült Államok tömeges lövöldözéseiről szóló statisztikákat is előszeretettel használják propaganda gyanánt. A kulcs abban rejlik, hogy miként definiálják a tömeges lövöldözés szót.

  • A shootingtracker.com definíciója, és az abból következő adatok:
    • Egy esemény, vagy egy összefüggő eseménysorozat, ahol négy vagy több embert meglőttek, valószínűsíthetően türelmi idő nélkül.
    • Tömeges lövöldözések száma: 353
    • Meghalt: 462
    • Megsérült: 1312
  • A Gun Violence Archive definíciója, és az abból következő adatok:
    • Egy egyedülálló esemény, amelyben négy vagy több embert meglőttek és / vagy meggyilkoltak, nem beleszámolva az elkövetőt, ugyanazon helyen és időben.
    • Tömeges lövöldözések száma: 300
    • Meghalt: 341
    • Megsérült: 1212.
  • A Stanford Mass Shootings definíciója, és az abból következő adatok:
    • Egy azonosíthatóan nem banda- vagy drogkapcsolatos esemény, amelyben a lövöldözésnek 3 vagy több (nem szükségszerűen halálos) áldozata volt, nem beleszámolva az elkövetőt.
    • Tömeges lövöldözések száma: 61
    • Meghalt: 159
    • Megsérült: 293
  • A Mother Jones definíciója és az abból következő adatok:
    • Egy nyilvános helyen történő egyedülálló incidens, bandákat, fegyveres rablást és családon belüli erőszakot kizárva, amelyben négy vagy több embert meggyilkoltak.
    • Tömeges lövöldözések száma: 4
    • Meghalt: 37
    • Megsérült: 33

Végül pedig Nagy-Britannia példáját figyelembe véve azt is láthatjuk, hogy a fegyverek betiltása nem csökkenti az elkövetett gyilkosságok számát. Ilyen esetekben általában arra szoktak rámutatni a fegyverektől rettegő államisták, hogy a lőfegyverek betiltásával csökkent a lőfegyverrel elkövetett bűncselekmények száma. Ki gondolta volna… Viszont ahogy az angol példa mutatja, egyáltalán nem csökken az elkövetett gyilkosságok száma. Miután 1997-ben betiltották a kézifegyvereket, egészen 1999-ig stagnált a gyilkossági ráta, majd 2003-ig az egekbe szökött (a millió főre eső gyilkossági ráta a ’97-es 12-ről 18-ra ugrott) majd csupán 2008-ban érte el ismét a betiltáskor látott gyilkossági számokat.

A fegyverek nem okoznak gyilkosságot. A növekvő gyilkossági ráta pedig megakadályozható a bűnbandák megjelenésének megelőzésével, helyes gyermeknevelési szokásokkal és egy társadalmi közeggel, ami az iskolától kezdve családi napokon át fontosnak tartja megtanítani a legfiatalabb korosztálynak a fegyverhasználattal járó felelősséget és annak művészetét.

A fegyvertartás mellett szóló érv így nagyon egyszerű: ha fontos az emberi élet, és fontos védelmezni azt, akkor lehetőségünkben kell, hogy álljon annak védelme. Ha nem áll fenn annak a lehetősége, akkor az élet nem értékes, és így nem fontos védelmezni, tehát nincs értelme a fegyvertilalomnak illetve ürügyeinek sem. Ha pedig kizárólag az államnak van jogosultsága fegyvert hordozni, akkor a személynek, aki a fegyvertartás ellen érvel, semmi problémája nincsen a fegyverekkel, egész egyszerűen nem szeretné lehetővé tenni a hétköznapi ember számára, hogy megvédje magát egy a társadalmon élősködő bűnszervezettől.

4) Kapitalizmus

Képzeld el, hogy valaki mesél neked egy ősi tekercsről, ami örökre megváltoztatja az életedet, és az ismeretek olyan új tájképét tárja fel előtted, amit látva teljesen más szemmel fogsz nézni mind a világra, mind pedig önmagadra benne. Hallod annak is a hírét, hogy mások bepillantást nyertek ebbe a legendás kötetbe, és valóban, teljesen megváltozott az életük. Nem csupán másként látták a világot, hanem az a tudás is birtokukba jutott, hogy hogyan tehetik sokkal hatalmasabbá és virágzóvá – és tényleg, saját szemeddel látod, hogy azoknak az embereknek mennyei bőségbe emelkedett a környezete.

Aztán pedig hosszú évekig kutatsz a kötet után, ellenállva minden erőnek, amely el akarja tőled zárni. Egy hatalmas birodalom vasfüggönnyel zárja el tőle az utad, de idővel a birodalom a porba hull, te pedig bepillantást nyersz a könyvbe, amire időtlen idők óta vágysz.

És amikor elolvasod a lapjait, azt látod, hogy ez nem több, mint egy pár száz forintos ponyvaregény.  Akárhogy lapozod, akárhogy keresel benne titkos tanítást, ez nem több, mint egy olcsó, giccses, irodalomnak aligha nevezhető szemét. És körbenézel, és próbálod a gyakorlatba ültetni mindazt, amit a könyvből tanultál, viszont nem kapsz mást, mint a detektív diszfunkcionális kapcsolatait, kávé és cigarettafüggőséget, és egy neurotikus kényszert arra, hogy minden emberi interakcióban megoldandó bűntényt láss.

Azt gondolod, hogy hazudtak neked, és talán azon gondolkodsz, hogy visszamenj azokba az időkbe, amikor legalább stabil és egyszerű volt az életed. Az időbe, ami más, nagyon hasonló problémákkal küszködött, és igazából az egyetlen különbség a kettő között az, hogy azok a problémák annyira nem voltak pusztítóak rád nézve, mint a mostaniak.

A valóság viszont egészen más. A valóság az, hogy hazudtak neked, amikor pedig belepillantottál a könyvbe, nem azt láttad, amit kerestél, hanem egy fércművet, amire a másokat megváltó irat borítóját húzták.

Ez a Rendszerváltás utáni Magyarország története. Azt a boldogságot és gazdagságot ígérték, ami a legnagyobb bőségében élő világokat felemelte, Magyarország viszont nem kapott semmi többet, csupán a hatalom birtoklásában egymást váltogató bűnözőket és nemzeti letargiát. Szabad gazdaságot ígértek, ahol az erőforrások természetes és önkéntes kereskedelmen át ahhoz kerülnek, aki képes a legtöbb értéket létrehozni belőlük, így növelve az egész nemzet boldogságát, cserébe pedig egy olyan világban élünk, ahol egy pár maffia módszereket használó taxis képes eltörölni a szabad versenyt és kitaszítani az innovációt és a jövőt a magyar gazdaságból. Azt ígérték, hogy vége a tervutasításos gazdálkodásnak, mégis az állam uralja az iskolákat és a kórházakat.

Kapitalizmus helyett Magyarország nem kapott mást, mint pusztító adókat, újraelosztást, bér- és ármegállapításokat és gazdasági szabályozást, amelyek szegénységet hoznak létre, és napról napra leszakítják a magyar vidéket a nagyvárosoktól, és a magyar társadalmat a modern világtól. Kapitalizmus helyett ugyan az a szocializmus jött el, amelytől a Rendszerváltás hivatott volt megszabadítani, csupán más formában.

A magyar társadalom pedig abban a hitben él, hogy a vágyott világot kapta, az évtizedeken át óhajtott könyvet olvasta; azt hiszi, hogy az volt minden, amit megtalálhatott. Pedig hazugság és fércmű az egész, amely elzárja őt attól, hogy tovább keresse az igazságot és tovább járja az utat, amely elvezeti a földi Édenkert tervrajzához. De az a tudás még mindig létezik, még mindig odakinn van és arra vár, hogy felfedezzék, és erejét, amely civilizációkat húz fel a porból, ismét hasznosítsák.

“Ne hagyd, hogy szikráról pótolhatatlan szikrára
kihaljon a benned lángoló tűz,
a nem-eléggé, a még-nem és az egyáltalán-nem
fénytelen mocsarában.
Ne hagyd elbukni a
benned élő hőst az életért, amit kívántál,
de sosem voltál képes elérni.
A világ, amire vágysz elnyerhető.
Létezik… valóságos… lehetséges… és a tiéd.”
Ayn Rand

A szabad társadalom: Gyermekvédelem

Az erőszak kezdeményezésének kategorikus tilalmára alapuló, szabad társadalom és a gyermekvédelem kérdése egy olyan témakör, amely már időtlen idők óta a megírandó bejegyzések listáján van, mégis minden alkalommal, amikor belekezdtem, félbe kellett hagynom, mert ebben a témában mindenképp a perfekcionizmus útját kell, hogy kövessem. Ez túl fontos ahhoz, hogy félvállról vegyük.

És épp ezért fogjuk megvizsgálni a verbális és fizikai gyermekbántalmazás hosszú távú hatásait, annak prevalenciáját a modern világban, a különféle módszereket, amellyel az állam aktívan elősegíti a gyermekbántalmazás jelenségének létezését, és végül pedig azt, hogy hogyan törölné el a mérgező pedagógia hagyományát egy szabad társadalom.

Aki a témában szeretne mélyebben elmerülni, annak a következő irodalom ajánlott: az egyik Alice Miller, akinek két könyve, “A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása,” és a “Kezdetben volt a nevelés” könyvei, életműve legmeghatározóbb alkotásai magyarul is megvásárolhatóak. A másik Lloyd Demause, akinek felkavaró könyvei, mint a “The Origins of War in Child Abuse” és “The Emotional Life of Nations” megrázó képet adnak a háborúk, a nagyobb társadalmi jelenségek vagy trendek és a gyermekbántalmazás kapcsolatáról, a harmadik pedig Bessel van der Kolk: “The Body Keeps the Score” című könyve, amely rávilágít és gyógymódot ad a gyermekkori trauma hosszú távú idegrendszeri hatásaira.

Figyelmeztetésként még hozzátenném, hogy a következő valószínűleg szinte minden olvasó számára fájdalmas és nehéz téma. Kínzó elfogadni és feldolgozni a gyermekkori traumákat, de létfontosságú is, a boldog és egészséges élet érdekében. Carl Jung egyszer bölcsen azt mondta, hogy minden neurózis csupán a jogos szenvedés helyettesítője, amely azt jelenti, hogy a mentális betegségek azt a vákuumot töltik be, amely a fájdalmas, traumatikus élmények feldolgozásának hiánya hoz létre. Ahhoz, hogy az ember felszámolja saját magánéleti démonait, először a múltjával kell szembenéznie, és ebben segít – bármilyen fájdalmasan is – a következő írás.

Hosszú távú hatások

Mindenekelőtt, mint minden alkalommal, definiálnunk kell a gyermekbántalmazás fogalmát. A szó alatt olyan szülő vagy más gondozó / felvigyázó által elkövetett tettet értünk, amely sérelmet, potenciális sérelmet vagy azzal való fenyegetettséget okoz a gyermeknek. A sérelem definíciója a gyermek fizikai vagy érzelmi egészségének akut megzavarása, amelyet bármilyen mulasztás vagy tett,  vagy az azzal való fenyegetés okozott.

A gyermekbántalmazás definíciójába a következő esetek tartoznak:

  • Fizikai bántalmazás
  • Pszichológiai bántalmazás
  • Szexuális bántalmazás
  • Fizikai elhanyagolás
  • Érzelmi elhanyagolás
  • Egészségügyi elhanyagolás
  • Oktatás elhanyagolása
  • Elégtelen felügyelet
  • Erőszakos környezetnek való kitétel

A legfőbb tanulmány, amelyet a következők során vizsgálni fogunk a Center for Disease Control and Prevention és a Kaiser Permanente non-profit alapítvány által elvégzett Adverse Childhood Experiences(~Ártalmas Gyermekkori Tapasztalatok, a továbbiakban ACE) tanulmány. A tanulmány során több mint 17.000 tehetős, középosztálybeli háztartásból származó személlyel töltettek ki egy tíz igen/nem kérdésből álló kérdőívet.

Minden válaszadót egy 1-től 10-ig terjedő számmal reprezentáltak attól függően, hogy hány kérdésre válaszolt igennel. Ha a felsorolt traumatikus élmények közül egyiken sem esett át, az ő ACE pontja 0 lett, ha 4 kérdésre válaszolt igennel, akkor az övé 4, ha pedig mind a tízre igennel válaszolt, az ő ACE pontja 10 lett.

A következő kérdéseket tették fel. Ajánlott minden olvasó számára elvégezni a tesztet, és a végén, összeszámolva az “Igen” válaszokat leírni a saját ACE pontját.

  1. Megtörtént-e önnel, hogy a háztartáson belül valamelyik szülő vagy egyéb felnőtt gyakran vagy nagyon gyakran káromkodott önnel, sértegette, becsmérelte vagy megalázta önt, VAGY úgy viselkedett, ami következtében attól félt, hogy fizikailag bántalmazni fogják?
  2. Megtörtént-e önnel, hogy a háztartáson belül valamelyik szülő vagy egyéb felnőtt gyakran vagy nagyon gyakran meglökte, megragadta, megütötte önt, vagy valamilyen tárgyat hajított az ön irányába VAGY olyan erővel ütötte meg önt, amely sérülést vagy nyomot hagyott?
  3. Megtörtént-e önnel valaha, hogy egy önnél legalább öt évvel idősebb felnőtt szexuális úton érintette meg önt, vagy késztette önt arra, hogy megérintse az ő testét szexuális úton VAGY próbálkozott vagy ténylegesen végrehajtott orális, anális vagy vaginális közösülést önnel?
  4. Érezte-e ön gyakran vagy nagyon gyakran, hogy senki sem szereti önt a családban, vagy gondolja önről azt, hogy fontos vagy különleges VAGY hogy a család tagjai nem törődnek egymással, nem érzik közel magukhoz egymást vagy támogatják egymást?
  5. Érezte-e ön gyakran vagy nagyon gyakran, hogy nincs elegendő étele, piszkos ruhákat kell hordania és senki nincs, aki megvédené önt VAGY a szülei túlságosan részegek vagy egyéb kábítószer hatása alatt álltak ahhoz, hogy a gondját viseljék vagy szükség esetén az orvoshoz vigyék?
  6. Elváltak vagy elkülönültek egymástól valaha a szülei?
  7. Megtörtént-e gyakran vagy nagyon gyakran az édesanyjával vagy nevelőanyjával, hogy meglökték, megragadták, megütötték, vagy valamit felé dobtak VAGY gyakran vagy nagyon gyakran megrúgták, megharapták, ököllel, vagy kemény tárggyal megütötték VAGY valaha ismételten, legalább perceken át megütötték VAGY fegyverrel vagy késsel fenyegették?
  8. Élt-e valaha olyan személlyel, aki problémás ivó vagy alkoholista volt VAGY aki utcai drogokat használt?
  9. Szenvedett-e valaha a háztartás egy tagja depresszióban vagy mentális betegségben VAGY próbálkozott-e valaha a háztartás egyik tagja öngyilkossággal?
  10. Vonult-e az háztartás egy tagja börtönbe?

Az adatok összegyűjtése, és a válaszadók egészségi állapotának felmérése során nem csak arra derült fény, hogy a gyermekbántalmazás egy hatalmas mértékben elterjedt társadalmi jelenség, hanem arra is, hogy jelentős negatív hatást gyakorol a felnőtt emberek fizikai és mentális egészségére, illetve hatalmas mértékben hozzájárul többek között a korai halandósághoz, a droghasználathoz, az öngyilkossághoz, a különféle mentális problémák kialakulásához, mint a depresszió vagy a szorongás, vagy az elhízáshoz.

A gyermekbántalmazás előfordulása egy felnőtt egészségi állapotának elsődleges meghatározója.

Mivel a tanulmányok a kérdőívet kitöltő személyek saját véleményén alapulnak, az elme pedig hajlamos elnyomni és minimalizálni a traumatikus eseményeket, valószínűsíthető, hogy az adatok és az eredmények kevésbé súlyosak, mint a valóság.

Egészség

  • Azok körében, akik 5 vagy több ACE pontot jelentettek, kétszer nagyobb eséllyel alakult ki krónikus fejfájás azokhoz viszonyítva, akik 0 ártalmas gyermekkori tapasztalatot jelentettek.
  • Akik 6 vagy több ponttal rendelkeztek, háromszoros eséllyel szenvedtek tüdőrákban,
  • Jelentős kapcsolatot találtak az iszkémiás szívbetegség előfordulása és az ACE pont között. Azokhoz viszonyítva, akik 0 pontot jelentettek, a tízből kilenc ACE pont 1.3-1.7 arányban megnövelte a szívbetegség kockázatát.
  • Mind a 10 ACE pont 1.2-1.6-szor megnöveli a májbetegség kockázatát.
  • Azokhoz mérten, akiket nem értek traumatikus élmények, tartós és jelentős romlást fedeztek fel azok egészséggel kapcsolatos életminőségében, akik ártalmas gyermekkori tapasztalatokon mentek át.
  • A szülők alkoholfogyasztása 2-13-szoros mértékben növeli a többi ACE előfordulásának esélyét. Azoknál tapasztalták a legtöbb ACE pontot, akiknél mindkét szülő használt alkoholt.
  • A fizikai elhanyagoláson kívül az összes többi ACE pont növelte a felnőttkori alkoholfogyasztás előfordulását. Minden ACE pont 2-3-szor növelte az esélyét annak, hogy az egyén 14 éves kor alatt alkoholt fogyasszon, és erős kapcsolat mutatkozott az ACE pontok és a serdülőkor közepén előforduló alkoholfogyasztás között.
  • Függetlenül a szülők alkoholhasználatától, minden ACE pont növeli az alkoholizmus és a depresszió felnőttkori kialakulását.
  • 0 ACE ponttal rendelkezőkhöz viszonyítva, azok, akik 5 vagy több különböző típusú ártalmas gyermekkori tapasztalaton mentek át, 10-szer nagyobb eséllyel jelentettek problémákat tiltott kábítószerek használatával használatával és kábítószerfüggőséggel.
  • 6 vagy több ACE ponttal rendelkező fiúgyermekek infravénás úton adagolható kábítószer függőség-kockázata 4600%-kal nagyobb mint azoké, akik 0 ponttal rendelkeznek.
  • A gyermekkori traumák felelősek a kábítószerhasználattal kapcsolatos súlyos problémák 1/2-2/3-ért.
  • Mind a fizikai, mind pedig az érzelmi bántalmazás erősen összefügg a felnőttkori túlsúlyosság előfordulásával, amely kockázatát minden ACE pont növeli.
  • A 0 ACE pontot jelentőkhöz viszonyítva, azok, akik 5 vagy több különféle gyermekkori traumát éltek át, 5,4-szer nagyobb eséllyel dohányoztak 14 éves kor alatt.
  • Erős összefüggés figyelhető meg az öngyilkossági hajlam és az ACE pontok között. Bármilyen ártalmas gyermekkori tapasztalat 2-5x megnövelte az öngyilkossági kísérletek előfordulásának kockázatát, azok pedig, akik 7 vagy több ACE ponttal rendelkeztek, 31.1x nagyobb arányban próbálkoztak valaha öngyilkossággal.
  • Korreláció figyelhető meg az ACE pontok és a depresszió, az antidepresszánsok fogyasztása, a hallucinációk, a gyermekkori emlékek hiánya vagy a munkahelyi teljesítménnyel kapcsolatos problémák között.
  • A szexuális úton terjedő betegségek megjelenésének aránya
    • 0 ACE ponttal a nőknél 4,1% a férfiaknál 7,3%
    • 1 ACE ponttal a nőknél 6,9% a férfiaknál 10,9%
    • 2 ACE ponttal a nőknél 8,0% a férfiaknál 12,9%
    • 3 ACE ponttal a nőknél 11,6% a férfiaknál 17,1%
    • 4-5 ACE ponttal a nőknél 13,5% a férfiaknál 17,1%
    • 6-7 ACE ponttal a nőknél 20,7% a férfiaknál 39,1%
  • Kapcsolat mutatható ki az ACE pontok és a párkapcsolati erőszak között is; minden típusú erőszakos gyermekkori élmény kétszeresen emeli a felnőttkori erőszakosság megjelenésének kockázatát.

A forrásként szolgáló tanulmányok ide kattintva olvashatóak.

Erőszak

Az ACE tanulmányokon kívül egyéb kutatások is kimutatják a gyermekbántalmazás negatív következményeit. A következő két MRI kép egy normális körülmények között, és egy extrém mértékű elhanyagolást átélő gyermek agyi fejlődését mutatja:

A legfontosabb talán az a tény, hogy a gyermekbántalmazás előfordulása radikálisan hozzájárul az erőszakosság kialakulásához. Az elhanyagolás, a fizikai bántalmazás (az erőszak modellezésén keresztül) vagy a magzat alkoholnak való kitétele mind elősegítik az utód erőszakos viselkedésének megjelenését.

Általában véve a kutatások azt igazolják, hogy az erőszakosság a gyermek életének első négy évében fellépő, a szülő és az újszülött közötti szervezetlen kötődés következménye. Azok, akik ilyen körülmények között nőttek fel, sokkal fogékonyabbak a stresszre, kevésbé képesek irányítani a negatív érzelmeiket, ellenséges és agresszívan viselkednek és kényszerítő stílusban lépnek kapcsolatba más személyekkel. A szervezetlen kötődés továbbá köthető az első iskolaévekben fellépő problémák internalizálásához és externalizálásához, a gyermek a többi gyermekkel való kapcsolatainak negatív minőségéhez, furcsa, bizarr viselkedéshez az osztályteremben és disszociatív személyiségjelekhez. Az ilyen háttérből származó gyermekek alacsonyabb önbecsüléssel rendelkeznek.

A serdülőkorban levő fiatalok pszichopatológiás tüneteinek megjelenését nagyban elősegíti a szervezetlen csecsemőkori kötelék a szülő és a gyermek között.

Lloyd Demause részletesen leírja azt, hogyan idézik elő az erőszakos viselkedést a gyermekkorban tapasztalt traumatikus élmények a “The Origins of War in Child Abuse” című könyve 3. fejezetében. (Erősen gondolkodom, hogy ezt a művet fel kellene venni a fordítási listára.)

A gyermekek agyában létrejön egy alter, amely elraktározza a szülő agresszív személyiségét, annak érdekében, hogy szétválaszthassa a bántalmazás és elhanyagolás fájdalmait, és ne kelljen az érzelmeit kimutatni a szülőnek. Ezt félelem motiválja, amely szerint, ha mégis kifejezné érzéseit, a szülő elhagyná vagy megölné a gyermeket. (A csecsemőgyilkosság egészen a 19. századig teljesen elterjedt és hétköznapi szokás volt.) Az így létrehozott alter lehetővé teszi, hogy a gyermek önmagát támadja és önmagát okolja az elszenvedett bántalmazásért.

Az író felkavaró példával illusztrálja az alter gyakorlatban való kialakulását:

A gyermek az első hónapoktól képes a disszociált alterek megteremtésére. Példáját látjuk annak, hogy milyen korán megjelenhet a hasadás a 15 hónapos kislány, Sarah esetében, kinek a bébiszittere pornografikus fotósorozatot készített a lányról. A fotókat, melyek a lányt meztelenül mutatták, akit erektált állapotú felnőtt pénisz érintett. Három évvel később Sarah meztelen babákról rajzolt képet a terapeutájának, és azt mondta, “Ő az én babám. Meztelenül fekszik az ágyon. Betakarom. Kiabálok a babával. Rossz volt. Azt kiabálom, ‘Te! Te rossz dolog!” Sarah még kisgyermekként is önmagát okolta a szexuális bántalmazásért, majd internalizálta és megismételte a bántalmazást, miközben fuzionálva érzete magát a bántalmazóval.

Ezek az alterek – írja, – időzített bombák az emberi agyban, amelyek a későbbi erőszakos viselkedések forrásaként szolgálnak. Bármikor megtörténhet, hogy a visszahúzódó, csendes személyiség utat talál ahhoz, hogy a saját Rossz Énjét egy áldozatra projektálva megismételje a kora gyermekkorban átélt traumákat, így létrehozva gyilkosokat, katonákat és terroristákat, akik a látszólag normális életből kilépve képesek emberek tömegeit lemészárolni bűntudat vagy kétség nélkül.

Robert Firestone kutatásai> és szakmai tapasztalatai arra mutattak rá, hogy az öngyilkos hajlamú betegeinek elméje egytől egyig kritikus szülői hangokat visszhangzott, amelyek öngyilkosságra ösztönözték a pácienst.

A korai gyermekkorban átélt traumák hatalmas szerepet játszanak az szelekció két ellentétes pszichológiájának a kialakulásában, és egy későbbi r/K bejegyzés során ki fogunk térni a két ismeretág közötti kapcsolatra. Példának okáért a stressz jelenléte a gyermekkorban produktív és tanító szerepű, kivéve, ha az kiszámíthatatlanul, véletlenszerűen, és hosszútávon van jelen, bántalmazás vagy elhanyagolás következtében, amely így az r pszichológia kapcsán tárgyalt idegrendszeri változásokatokozhatja.

Ezzel kapcsolatban sok esetben félreértés adódik, de a fizikai gyermekbántalmazás kategóriájába tartozik az “elfenekelés” is. Egy 75 tanulmányt átölelő meta-analízis, amely összeadva 160,927 gyermek adatait vizsgálta a közelmúltban arra mutat rá, hogy az “elfenekelés” az esetek 99%-ában összeköthető olyan hátrányos kimenetelekkel, mint alacsony szintű erkölcsi internalizáció, agresszió, antiszociális viselkedés, viselkedésbeli problémák externalizálása vagy internalizálása, mentális zavarok, rossz minőségű kapcsolat a szülő és a gyermek között, károsodott kognitív képességek, satöbbi.

Összefoglalva teljesen nyilvánvaló, hogy mind a fizikai, mind az érzelmi gyermekbántalmazás és az elhanyagolás elképesztő mértékű káros utóhatásokkal jár a gyermekek életében. Azok a szülők, akik ilyen módszereket alkalmaznak, inkább feláldozzák gyermekük egészségét, elméjének integritását és boldogságát minthogy szembenézzenek saját gyermekkori élményeikkel; és felkészüljenek a nevelésre. Azért, mert úgy döntöttek, hogy nem hajlandóak elsajátítani a helyes gyermeknevelés művészetét, hatalmas mértékű terhet és veszélyt helyeznek a társadalomra egy végtelenül traumatizált és potenciálisan erőszakos utód képében.

Intézményesített gyermekbántalmazás

Mindenki, aki az ACE 10 kérdésére legalább egyre igennel válaszolt tudja, hogy a gyermekeket cserbenhagyta a modern világ. A társadalom legvédtelenebb tagjai teljesen ki vannak téve azon emberek szeszélyeinek, akik háztartásába saját választásukon kívül beleszülettek. És az óvónők, a tanárok, az orvosok, és sokszor még a járókelők is teljesen tisztában vannak azzal, hogy milyen kegyetlen körülmények között él a gyermek, hiszen saját szemükkel látják és tapasztalják a gyermekbántalmazás negatív hatásait.

Viszont senki nem tesz semmit, egészen addig, amíg a gyermeket például halálra nem éheztetik a szülők, mint ahogyan azt egy a közelmúltban történt magyar példa mutatja.

Ez a probléma legalább annyira társadalmi, mint legális, azaz éppoly felelős a törvényes környezet, amelyet segítségül lehetne hívni ilyen alkalomkor. Sőt, az állam intézkedései nem csupán nem nyújtanak segítő kezet a bántalmazott gyermekek felé, hanem egyenesen elősegítik az mérgező és ártalmas háztartások kialakulását.

A társadalmi tétlenség eltörlése kizárólag azon múlik, hogy mennyire képes elterjedni és a köztudatba épülni a gyermekbántalmazás káros következményeinek információja, és a helyes gyermeknevelés módszertana. Ez végtelenül nehéz feladat, hiszen a legtöbb emberből a téma erőszakos válaszreakciót vált ki, az érzelmi fájdalom elkerülése érdekében. De az olyan fényforrások, mint például Deliága Éva gyermekpszichológus ismeretterjesztő blogja, reménykedésre adhatnak okot.

Alapjában véve ez egy megvívandó harc, pontosan úgy, mint az információs háború összes többi csatája, amelyben egymással ellenkező önérdekek állnak szembe egymással – azoké, akik szeretnék eltörölni a gyermekbántalmazást, és azoké, akik maguk is bántalmazók, és nem hajlandóak belátni hibáikat. Ezzel a bejegyzéssel, illetve az ezt követő hasonló témájú írásokkal itt is arra törekszünk, hogy az erkölcsös oldal kerüljön ki győztesen, és mindenki, aki megosztja a bejegyzést vagy támogatja az oldalt hatalmas mértékben hozzájárul a győzelemhez.

De vizsgáljuk meg azokat a gazdasági és politikai jelenségeket, amelyek lehetővé teszik a gyermekbántalmazás fennmaradását. Mindenekelőtt természetesen a jóléti állam és az állam szociális szolgáltatásai járulnak a legnagyobb mértékben ahhoz, hogy a gyermekek számára mérgező és ártalmas környezet jöhessen létre. Azzal, hogy segélyekkel és támogatásokkal pénzeli az egyedülálló anyákat, az állam eltűnteti a felelőtlen szexuális viselkedéssel járó kockázatokat. Szükségtelenné teszi az óvatos és körültekintő párválasztást és elősegíti az egyedülálló szülőség kultúrájának kialakulását, amely a gyermekekre való káros hatásairól itt írtunk korábban.

Mint ahogyan azt Walter Williams megfogalmazta:

A jóléti állam azt tette a fekete amerikaiakkal, amire a rabszolgaság nem volt képes, amire Jim Crow nem volt képes, amire a legkeményebb rasszizmus nem volt képes: elpusztította a fekete családokat.

A legsikeresebb kormányprogram, a szegénység ellehetetleníti, hogy legalább az egyik szülő otthon maradjon, és teljes állásban megadja a gyermek egészséges fejlődése szempontjából nélkülözhetetlen törődést és szeretetet. Az adókon keresztül kényszeríti a családokat arra, hogy elhanyagolják a gyerekeket, majd pedig törvényen át tovább kényszeríti őket arra, hogy destabilizálják a szülő és a gyermek közötti kapcsolatot kötelező óvodai, és központosított, kötelező iskolai oktatáson át, legálisan kikényszerítve a magyar gyermekek bántalmazását.

Az embernek nincs lehetőségében jogi úton védelmet biztosítani egy bántalmazott gyermeknek. Ha feljelentést kíván tenni, neki kell állnia az eljárás csillagászati költségeit, amiben vagy megállapítják a bűnösséget, vagy nem, a végén pedig a gyermeket elviszik a mérgező környezetből, és egy legalább olyan mérgező környezetbe, nevelőintézetben vagy kétes megbízhatóságú nevelőszülők karmai közé adják.

Ezekből – és abból a tényből, hogy mind a mai napig elterjedt gyakorlat a gyermekbántalmazás – nyilván látjuk, hogy az állam nemhogy nem védelmezi a társadalom legvédtelenebb tagjait, hanem támadja őket. Ez több okból kifolyólag is természetes; egyrészt a hatalomgyakorló osztály talán a leginkább traumatizált és talán a legnagyobb mértékben cserbenhagyott gyermekekből áll. Akármilyen politikus gyermekkorát tanulmányozva egy horrorisztikus történet tárul elénk, központban egy bántalmazott gyermek, akinek teljesen elpusztult a lelke. Ezek az emberek nem a gyermekek védelméért, hanem a rajtuk gyakorolt hatalmi módszerek újraalkotásáért, a bántalmazás megismétléséért léptek politikai pályára, teljes híján azzal a képességgel, hogy együtt érezzenek a múltjuk bántalmazott kisgyermekével.

A másik pedig az, hogy az állam intézménye a trauma és a bántalmazás utóhatásain táplálkozik. Kizárólag egy olyan ember számára normális és elfogadható az a társadalom, amelynek a tetején egy ellentmondást nem tűrő, erőszakos hatalom áll, aki maga is egy ilyen háztartásban nőtt fel, és normalizálta, elfogadta az erőszak és a hatalom jelenlétét.

Önkéntes alapú megoldás

Tehát hogyan oldaná meg a gyermekvédelem kérdését a szabad társadalom?

Mindenekelőtt, mivel megszűnik a társadalmon élősködő bűnöző csoport, senkinek nem áll majd jogában erőszakkal kényszeríteni valakit, hogy eltartson egy másik embert. Ez ugyanúgy vonatkozik a segélyekre, mint a nyugdíjakra; aki valamilyen oknál fogva képtelen munkát végezni, az kizárólag az önkéntes adományokra számíthat. Az önkéntes adományokat pedig általában nem adják bárkinek, aki követeli, hanem csak annak, aki érdemes is rá.

Ennek gyönyörű hagyománya volt a jóléti állam előtti időkben az úgynevezett Barátságos Közösségeken belül, ahol az emberek csoportba tömörültek, és amikor valakit nagyobb kiadás terhe sújtott, együtt kifizették, tudva, hogy legközelebb, amikor őket éri ilyen teher, mások fogják őket kisegíteni. Ez rendkívül hatékonyan és morálisan működött, fenntartva a természetes rendet, és az emberek közötti magas fokú bizalmat és együttműködést.

A jóléti állam előtti időkben megkülönböztették azokat a szegény sorsra jutottakat, akik önhibájukon kívül jutottak a jelenlegi helyzetükbe azoktól, akik saját felelőtlen döntéseik következtében jutottak oda, ahol vannak. Az előbbit örömmel kisegítették adományokon keresztül az utóbbi pedig teljesen magára maradt, így segítve elő a társadalom hosszú távú fennmaradásának lehetőségét.

Az állami újraelosztás nélkül senki nem kényszerítheti az embert arra, hogy eltartsa az öregedő szüleit, és az öregkorral járó esetleges egészségügyi kiadások a, hosszú évtizedeken keresztül megnövekvő szükségletek kielégítésének összegét szinte lehetetlen összekuporgatni a dolgozó évek alatt. Ebből az következik, hogy azok, akik szeretnék megélni az öregkorukat, azoknak el kell érniük a gyermekük odaadását annyira, hogy az hajlandó legyen adni nekik. Azok a szülők, akik bántalmazták utódjukat annak legvédtelenebb és leggyengébb életszakaszában, pontosan ugyanannyi segítséget várhatnak a saját védtelen és legyengült életszakaszukban. És mivel a kapcsolat természetét mindig teljes mértékben a szülő határozza meg – mivel a szülő felelős annak alakításáért az első legalább másfél évtizedben – így kizárólag a szülő nevelési módszerén fog múlni saját öregkori békéje.

Továbbá a szabad társadalom tagjainak jogában áll tetszés szerint kizárni akárkit a tulajdonukról, és jogában áll akárkivel megszüntetni a kereskedelmet. Ha boltvezető vagyok, és belép az üzletbe egy ősellenségem, jogomban áll elküldeni és megtagadni a kiszolgálását. Ha az általam birtokolt magánútra bűnöző lép, jogomban áll kitiltani és fizikailag eltávolítani a többi vásárló kényelme érdekében. Az, hogy kit tűrnek el, és kit tiltanak ki az emberek a társadalomból, az kizárólag a társadalom erkölcsi iránytűjén múlik.

Általában véve sokkal egyszerűbb és olcsóbb megszabadulni egy bűnözőtől gazdasági kiközösítés útján, mint börtönben eltartani őt élete végéig. Ez nem csak olcsóbb, hanem sokkal nagyobb visszatartó erővel bíró büntetés, mivel a társadalom tagjai egyszerűen kijelenthetik, hogy “nem vagyok hajlandó gyilkosokkal üzletelni, sem pedig bárkivel, aki gyilkosokkal üzletel,” így a kellő társadalmi együttműködés esetén (amely a későbbiekben tárgyalt gazdasági eszközökkel ösztönözhető) pillanatokon belül megvonható az étel, az áram, a víz, a lakás, a biztosítás, a védelem, az úttestek szolgáltatása bármilyen bűnöző elemtől.

A gyermek bármikor elmenekülhet a bántalmazó környezetből, és senkinek nem állna jogában erőszakkal visszakényszeríteni őt fogvatartóihoz. A gyermeknek továbbá jogában áll szerződést kötnie és munkát végeznie más ember számára, és a saját életét kezébe véve megszabadulni bántalmazóitól.

Akik ennél az érvnél sikítva pánikolnak és elájulnak, mert a gyermekmunka az bűnös, azoknak a következőt ajánlom: nézzen egy kisgyermek kisírt szemébe, aki otthon folytonos szexuális és fizikai bántalmazásban részesül, és mondja el neki, hogy “ezen azért kell átesned, és azért nem áll jogodban kiszabadulni innen, mert nekem érzelmileg kényelmetlen dolgozó gyerekek fotójára tekinteni.”

Ezen túl Stefan Molyneux “Practical Anarchy” című könyvében teljes körű gazdasági megoldást nyújt a gyermekvédelem biztosítására a szabad társadalomban. A felvázolt védelmi rendszerhez azokat a Konfliktusmegoldó Szervezeteket veszi alapul, amelynek működését az egész könyv lapjain taglalja. Ezek a Konfliktusmegoldó Szervezetek biztosítóhoz hasonló önkéntes vállalatok, amelyek a társadalom tagjai mögött állnak, biztosítva védelmüket, megbízhatóságukat és képviselve őket a más személyekkel való konfliktusban.

Annak érdekében, hogy akárki képes legyen üzletelni egy másik személlyel, szüksége van egy ilyen Konfliktusmegoldó Szervezet támogatására, másképp az üzlet a másik fél számára túl kockázatos lehet, amely a magasba emeli a saját számláját, és veszteségessé teszi a kereskedést.

“Mint minden biztosítói vállalat,” írja Stefan, “a Konfliktusmegoldó Szervezetek is csökkentenék a költségeiket azon gyermekek esetében, akik kevesebb kockázatnak vannak kitéve. Egy biztosítói vállalat előnyben részesítené, ha a gyermeked aktív lenne – vagy az inaktivitásból származó egészségügyi problémáktól szenvednének – de nem azt, hogy agresszív legyen, főleg nem más gyermekek felé. Azokat a gyermekeket olcsóbb lenne biztosítani, akik konfliktuskezelési képességeket tanultak – vagy legalább nem verekednek, lökdösődnek, vagy dobálnak tárgyakat másik gyerekek felé. Azoknak a szülőknek, akik erőszakos gyereket neveltek fel, nagyobb árat kellene fizetniük, mint azoknak, akik békés gyermeket neveltek.”

“[…] ezek a Konfliktusmegoldó Szervezetek alacsonyabb tarifát kínálnak azoknak a szülőknek, akik speciális tréningen mentek át, amely megtanította nekik, hogyan neveljék a gyermeküket a társadalom békés, biztonságos és egészséges tagjává. A Konfliktusmegoldó Szervezetek továbbá keményen fognak dolgozni azon, hogy megtalálják, melyik nevelési módszer fogja a legboldogabb gyermeket produkálni.”

“Egyéb olyan indikátorok is léteznek, amelyek jelzik, ha a nevelés problematikussá válik. Például, ha a szülő kábítószert használ, az gyakorlatilag biztosítja, hogy a gyermeket bántalmazni vagy elhanyagolni fogják. A Konfliktusmegoldó Szervezetek jóval alacsonyabb árakat fognak biztosítani azoknak a szülőknek, akik vagy sosem mutattak ilyen tendenciákat, vagy ha mégis, hajlandóak rehabilitáción és véletlenszerű teszteken átmenni, a tisztaságuk bizonyítása érdekében. Emlékezzünk, hogy ezek a tesztek egyáltalán nem betolakodó természetűek – a szülők bármikor elutasíthatják őket, egyszerűen elfogadva a következményeket.”

“Mi a helyzet a gyermekekkel? Mivel a megelőzés a gyógyítás mérhetetlenül jobb oldala, a biztosítási díjuk a legalacsonyabb marad, amíg a potenciális problémák beazonosíthatóak, mielőtt azok drága antiszociális viselkedésben öltenek testet. A kulcs, főként a legfiatalabbak esetében, a korai közbeavatkozás. Hogyan képesek a Konfliktusmegoldó Szervezetek a lehető legjobban alacsonyan tartani ezen gyermekek árát? Kezdetnek helyes volna az időközi pszichológiai és viselkedésbeli vizsgálatok bevezetése, a proaktív nevelési órákkal egyetemben. Természetesen egy szülőt sem kényszerítenének arra, hogy a gyermeküket vizsgálatnak tegye ki, – csupán ki kellene fizetniük a megnövekedett árakat, ha nem teszik.”

“Ha egy gyermek valóban problémás viselkedéseket tanúsítana, a Konfliktusmegoldó Szervezetek azzal is fenyegethetnék a szülőket, hogy teljesen megbontják a szerződésüket, hacsak a szülők el nem fogadják a közbeavatkozást.”

Amíg nem vagyunk képesek hatékonyan megmutatni másoknak a gyermekbántalmazás és a sötét pedagógiás módszerek pusztító hatásait, addig csupán szélmalomharcot vívunk az állam ellen. Nem leszünk képesek csökkenteni az államhatalom kényszerítő erejét és milliókat feloldozni az uralkodó bűnszervezet láncaiból, ha egy ártatlan gyermekkel sem vagyunk képesek megtenni ugyanezt. És addig, amíg az emberek hisznek a családon belüli hatalom igazságosságában, addig rendíthetetlenül fognak hinni a társadalmon belüli kényszerítő hatalom igazságosságában is, és bárkire, aki azt meri mondani, hogy erőszak kezdeményezése nélkül is van élet, úgy fognak nézni, mint aki idegen nyelvet beszél, és most lépett először a Föld bolygóra.

A változás hullámai

Olyan korszak közeledik a modern világ történetében, amelyre látszólag senki nincs felkészülve. A világ persze most sem tétlen, és a különféle eszmék folyton összecsapnak, a különféle csoportérdekek most is egymással szemben állnak.

Láthatjuk, ahogy a baloldal vérszomjas, erőszakos tüntetői, terrorista módjára újra meg újra megtámadják és véresre verik a Donald Trump beszédére igyekvőket, miközben a média – mind az Egyesült Államokban, mind pedig mindenhol máshol, beleérve Magyarországot – síri csendben hallgat, mert nem illik a narratívába a vérengző baloldal képe. Láthatjuk, ahogyan egyre több parazita áll az alapjövedelem oldalára, és boldogan dolgoznak azon, hogy rabolhassanak embertársaiktól és segélyen élhessenek. És láthatjuk, ahogyan a nacionalizmus felemelkedik az alternatív jobboldalon át eme láthatatlan háború keretein belül, és kezdi megtörni a nemzetközi baloldal hatalmát.

De ezek csupán a kezdő szólamai annak a világégésnek, amely következik. Ezek csupán a legelső, távoli morajlásai annak a mennydörgő viharnak, amely vészesen közeledik, amely hamuvá fogja égetni a modern világ kulturális és gazdasági struktúráját, és amely lehetővé teszi, hogy hamvaiból egy új világ éledjen azon emberek munkáján át, akik túlélik az eljövendő megpróbáltatást.

A következő bejegyzés erről a történelmi eseményről fog világos képet festeni. Nem vagyok jövőlátó, és bár nagy bizonyossággal állíthatom, hogy a közelgő villámokat és a gyülekező sötét felhőket zápor és zivatar követi, néha mégis elkerül a vihar. Így fenntartom – és nagyon remélem – annak eshetőségét, hogy a következőkben leírt jóslatok radikálisan megváltoznak. Megváltozhatnak például akkor, ha Európa nemzetei békésen, de határozottan deportálják az illegális bevándorlókat. Megváltozhat akkor, ha Magyarország kormánya úgy dönt, nem pusztítja tovább a gazdaság struktúráját és mihamarabb felszabadul a piac. És határozottan megváltozhat akkor, amikor Donald Trump hatalomra kerül, mert a Trump-Hatás olyan sosem látott és kiszámíthatatlan erőt szabadított rá az Egyesült Államok politikájára, amely akár képes megállítani magát a világvégét.

De nem hiszek a tündérmesékben. Tudom, hogy Európa nem fog magához térni addig, amíg fel nem száll az erőforrások bősége okozta mámor egy globális gazdasági katasztrófa mentén, és amíg mindenki agyába bele nem ég a retináján keresztül, hogy az, amit a nemzetükre szabadítottak, tömegesen fogja lefejezni fiaikat és megerőszakolni lányaikat. Tudom, hogy a magyar hatalmi elit nem fogja önerőből feladni emberek millióinak kizsákmányolását és elnyomását, amíg a magyar nemzet rá nem ébred, hogy az országot még mindig a szocializmus uralja, és erővel vissza nem veszi egykori szabadságát. És biztosan tudom, hogy Donald Trump sem képes megállítani a közelgő gazdasági összeomlást, mivel annak magjait már rég elszórták, és az egyetlen, amit tehet az az, hogy követi az 1920-as összeomlás elhallgatott példáját, és ráhagyja a piacra az erőforrások allokációjának gyors korrigálását, amely megmenti Amerikát, viszont nem fogja megállítani az összeomlás európai tombolását.

Így hát nekünk kell minden energiánkat arra fordítani, hogy figyelmeztessük embertársainkat a közelgő katasztrófáról, feltárjuk az annak forrását övező igazságokat, és fénybe borítsuk az utat, amely a legkevesebb felesleges vérontáson és szenvedésen át vezet minket át az elkövetkezendő sötét korszakon. Lehetőségünkben áll feltámasztani az országot még mindig sújtó Szovjet átokból, a szabadság hiányából, a fejlődés és a kapitalizmus törvényes tilalmából és olyan mértékű fejlődést hozni a Kárpátokba a korrekciós vihar végeztével, amelyet az a 19. században látott, vagy tétlenül nézni, ahogy az ország együtt pusztul az összes többi nyugati birodalommal és elfogadni, hogy az évezredeket átélő magyar nemzet hamarosan nem lesz több, mint a történelem lapjaira írott óva intő jel a jövő generációinak.

Jelenleg minden a gyorsaságunkon múlik, és azon, hogy képesek vagyunk-e az üzenetet minél több olyan embernek eljuttatni, akik képesek belátni az igazságot. Így hát, mielőtt belekezdünk a tények legalaposabb felvázolásába, arra kérek minden olvasót, hogy ide kattintva segítsen abban, hogy az információ eljusson több és több emberhez, és összegyűjthessünk mindenkit, akiben van erő ellenállni az entrópiának.

Gazdaság

A közgazdaságtan egy rigorózus tudomány. Nem azért, mert egy misztikus ismeretág, kibogozhatatlan matematikai formulákkal, hanem azért, mert a legnagyobb hatalmi csoportok érdeke és fennmaradásának kulcsa az, hogy manipulálják a tudományág következtetéseit annak érdekében, hogy véghezvigyék saját céljaikat. De ez nem jelenti azt, hogy számunkra elérhetetlen volna a közgazdaság tudományának számos helyes konklúziója.

A következőkben néhány magától értetődő alapelv használatával világos képet fogunk kapni a minket körbevevő pénzügyi világról, és ezt az új tudást használva képesek leszünk megjósolni a jövőt, és az időhorizontra tekintve látni, hogy vajon gyűlnek-e a baljós fellegek, és eljött-e az ideje annak, hogy behúzódjunk.

Egy önkéntes értékcsere definícióból adódóan maga után vonja, hogy mindkét résztvevő fél haszonra tesz szert a csere során, és úgy gondolják, nagyobb értéket fognak birtokolni, mint a csere nélkül. Mint ahogyan a kiváló közgazdász, Murray Rothbard megállapította, egy tisztán szabadpiaci gazdaságban mindenki azt fogja cselekedni, ami hite szerint maximalizálni fogja a hasznosságát. Ez azt jelenti, hogy egy tisztán szabadpiaci környezetben mindenki azt fogja cselekedni, ami a legjobb megítélése szerint a legnagyobb mértékben fogja szükségleteit és vágyait kielégíteni, mivel a szabadpiacon minden lezajló értékcsere során szabad egyének törekednek saját önérdekük beteljesítésére.

Amikor a kormányok beleavatkoznak a gazdaság szabadságába, a következmények elkerülhetetlenül katasztrofálisak. Általában véve az emberektől elveszik azt a szabadságot, hogy hasznosságuk maximalizálására törekedjenek azzal, hogy önérdeküket követik kölcsönösen önkéntes kereskedelmen át, a szélsőséges példákat tekintve pedig a szocializmus gonosz és fenntarthatatlan doktrínája által előidézett teljes gazdasági összeomlást látjuk.

A kettő között pedig olyan jelenséget figyelhetünk meg, amely talán nem olyan pusztító, mint a szocializmus vagy a kommunizmus, viszont negatív hatással van a gazdaságunk működésére, a szűkös erőforrások felhasználásának mikéntjére, és jólétünk növekedésének fokára. A minimálbér-törvényektől kezdve az állami újraelosztáson át tisztán láthatjuk, miként idéz elő katasztrofális következményeket, amikor a kormány megváltoztatja vagy betiltja az önkéntes értékcserét, mint a munkanélküliség növekedése az előbbi esetben és a szegénység növekedése az utóbbiban. És az állam összes tevékenysége közül a legfontosabb – és a legveszélyesebb – a pénz természetébe és a pénzmennyiségbe való beavatkozás egy központi bankon keresztül.

A szabadpiacon, a kamatláb a pénzre való kereslet és kínálat határozza meg. Ha általában véve a társadalom jobbszeret félretenni, mint költekezni, növekszik a pénz kínálata, amelyet a bank hitelbe adhat, és így csökken a kamatláb. Ha általában véve a társadalom inkább költekezik a jelenben, a kamatláb emelkedni fog, mivel a bank által kiadható pénz kínálata alacsony.

Viszont amikor a kormány bevezet egy központi bankot – egy intézményt, amelynek jogában áll pénzt nyomtatni és önkényes alapon meghatározni a kamatlábat – minden megváltozik. Miután az állam megáld egy intézményt a pénzmennyiség manipulációjának jogával, az alapkamatot (itt az alapkamatot és a kamatlábat szinonimaként használjuk) többé nem a pénzre való kereslet és kínálat határozza meg, hanem a Magyar Nemzeti Bank elnökének hangulata.

Hogy ez miért probléma? Egész egyszerűen fogalmazva azért, mert a kamatláb fontos információt közvetít a gazdaság helyzetéről a vállalkozók számára. Ha alacsony, azt mondja a vállalkozóknak, hogy az emberek inkább spórolnak, és itt az ideje hosszú távú tőkeberuházásokat végezni, mint a gépezet felújítása, új üzemek építése és új munkások alkalmazása. Ezt azért teszik, mert úgy gondolják, hogy a trendek változni fognak, az emberek pedig előbb-utóbb elkezdik költeni a pénzüket, így – hogy felkészüljenek a jövőbeli kereslet emelkedésének időszakára – elkezdenek gyártani.

Ennek köszönhetően, amikor a hitel árát nem az emberek költekezési szokásai, hanem egy bürokrata szeszélye határozza meg, katasztrófa történik. A központi bank mesterségesen leszállítja az alapkamatot, a vállalkozók pedig elkezdenek tőkébe invesztálni. Munkahelyeket hoznak létre, új gyárakat építenek, megindul a gyártás, és hamarosan, az új vagy felújított javak és szolgáltatások csillogóan várják a vásárlókat.

Viszont a vásárlók sosem jönnek. Az embereknek nincs elkölthető pénzük. Nincsenek megtakarításaik. És a vállalkozók zavarodottan fognak az üres boltok polcaira nézni, a javakra, amelyeket előállítottak, viszont sosem adták őket el, és a gyárakra, amelyeket pusztán hitelből építettek, és amelyek mögött nem áll profit.

Az ilyet nevezik rosszindulatú befektetésnek [malinvestment]. Az emberek felhasználták a társadalom szűkös erőforrásait, és olyan javakat hoztak létre velük, amelyek gazdaságilag nem értékesek mások számára. Vagyonokat fektettek szemét előállításába, és e probléma megoldásának pusztán két módja van. Az egyik, az alacsony alapkamat politikájának folytatása, és frissen nyomtatott pénz pumpálása ezekbe a gyárakba, a termelés és a foglalkoztatottság fenntartása érdekében – hogy még több erőforrást pazaroljanak ahelyett, hogy olyan értékteremtő módokon hasznosítanák őket, amely kielégíti a piaci keresletet – a másik pedig az alapkamat emelése, aminek következtében a piac el fogja mosni azokat a cégeket, amelyek nem termelnek olyan javakat és szolgáltatásokat, amit mások megvásárolnának.

És minél tovább tartják lenn mesterségesen az alapkamatot, annál több és több rosszindulatú befektetés fog megjelenni, és annál nagyobb lesz az út végén a gazdasági áradat. Ilyenkor történik a válság; ezeket az egészségtelen befektetéseket a tulajdonosoknak el kell adniuk, a cégeknek csődbe kell menniük, és azoknak az embereknek, akik ezekben a cégekben és gyárakban dolgoztak, el kell veszíteniük az állásukat. A recesszió során felszabadulnak azok az erőforrások, amelyeket eddig foglaltak a hasznot nem teremtő cégek, hogy mások olyan vállalkozásokban használhassák fel őket, amelyek valódi értéket teremtenek mások számára.

Ludvig von Mises-t idézve: “A krízis és az azt követő depresszió szakasza nem más, mint a hitelek kiterjesztése következtében előlépő indokolatlan befektetések időszakának betetőzése. A projektek, amelyek létezésüket annak köszönhetik, hogy a hitelek kiterjesztésével és az ebből következő árak növelésével létrehozott mesterséges piaci körülmények között egyszer “jövedelmezőnek” tűntek többé nem lesznek azok.”

Vizsgáljuk meg a jelenség egy gyakorlati példáját. A szerep, amelyet a Federal Reserve – az Egyesült Államok központi bankja – játszott a 2008-as ingatlanpiaci buborék kialakulásában és összeomlásában tökéletesen illusztrálja a problémát. Mindenekelőtt 2001 és 2004 között a FED az 50 éve nem látott mélységű 1%-ra csökkentette az alapkamatot. Ennek következtében drámaian csökkentek a jelzáloghitelek árai, amely eredménye volt a hitelfelvétel fellendülése. A kereskedelmi bankok ingatlanhiteleinek száma megkétszereződött ebben az időszakban. És hogy a helyzet biztosan katasztrófába torkolljon, az állami szabályozások következtében a bankok nagy hitelkockázattal járó személyeknek is kénytelenek voltak hitelt biztosítani.

Ez idézte elő a 2008-as válságot, mint ahogyan azt előtte Peter Schiff megjósolta. Thomas E. Woods “Meltdown” című könyve hatalmas részletességgel bemutatja ezt a folyamatot, de a végkövetkeztetés az, hogy amikor a kormány beleavatkozik az alapkamatba, a gazdasági helyzet gyorsan sötétbe borulhat egy váratlan, fülrepesztő pénzügyi vihar következtében.

A következő kép az Egyesült Államok központi bankja által meghatározott alapkamat alakulását mutatja:

2008 Decembere óta 0%-os alapkamaton üzemelt az USA gazdasága. Az a miniatűr bukkanó a legvégén okozta az eddigi legrosszabb évindulást és az egyik legrosszabb hónapot az értéktőzsde történelme során. Az előzőekben felvázolt közgazdasági ismeretet során mindenki képes levonni azt a következtetést, hogy az Egyesült Államok gazdasága egy sokkal kegyetlenebb és pusztítóbb összeomlás előtt áll, mint 2008, amely hatással lesz a világ összes országára.

Vessünk egy pillantást Magyarország gazdasági helyzetére is:

Mint ahogy látjuk abból, hogy az alapkamat 1% alá csökkent 2016. májusában, a magyar központi bank unortodox gazdaságpolitikája pontosan ugyanazt az utat követi, mint amit a nyugat összes többi bankja: tudatlanul az összeomlásba vezeti a gazdaságot. Ez a kanóc, amely lángra lobbantja a modern nyugat világégését, és amely elkerülhetetlenül elhozza a gazdasági összeomlást.

Ezt a helyzetet tovább rontja Magyarország Európai Uniós tagsága. Az EU-s támogatások függővé tették az ország gazdaságát, amely nélkül képtelen létezni. Végeláthatatlan olyan munkahely létezik, amely létét nem vásárlóknak, hanem az Uniós forrásoknak köszönhetik. És mivel pár éven belül ezek a források elkerülhetetlenül elapadnak, az azokon élő vállalatoknak alapvető strukturális változásokon kell átmenniük, alkalmazkodniuk kell a szabadpiachoz, és el kell érniük, hogy jövedelmük forrása ne az állam, hanem a polgár legyen önkéntes értékcserén keresztül. Ez sajnos nagyon kevés ilyen vállalatnak fog sikerülni, a legtöbb vállalkozónak pedig új üzleti lehetőségek után kell néznie, ami tömeges elbocsátásokkal jár majd.

Társadalom

Tehát hamarosan beköszönt a gazdasági tél, és egy olyan méretű válság veszi kezdetét (vagy már el is kezdődött,) amelyet talán még soha nem is láttunk. Elkerülni éppen annyira lehetetlen, mint amennyire lehetetlen a függőnek elkerülnie a drogelvonási tüneteket. A piacnak korrigálnia kell önmagát, hogy fenntartható pályára kerüljön, és lehetséges legyen az, hogy a dolgozók munkájukkal valós értéket állítsanak elő mások számára, ezzel elősegítve a gazdasági és társadalmi fejlődést. Viszont nem szükségszerű, hogy az összeomlás globális éhínséget és szenvedést hozzon hosszú éveken, vagy évtizedeken át, hanem lehetséges volna átvészelni rövid időn belül, és viszonylag kevés veszteséggel.

Kiváló történelmi példa erre a fentebb említett 1920-as amerikai válság. Kevesen tudnak és beszélnek róla, mivel ellentmond az állami propagandisták által terjeszteni kívánt tanításnak, mely szerint a gazdaság kizárólag úgy működhet, ha az állam folyton erőszakot használ. Az elhíresült mítosz szerint (amelyet kitűnően megcáfol Lawrence W. Reed esszéje, amely hamarosan megjelenik magyar fordításban az Ellenpropaganda oldalán) a szabadpiaci kapitalizmus okozta az 1929-33-as, 132 hónapon átívelő Nagy Gazdasági Világválságot, amelyet csak a történelem legvadabb alkotmányellenes állami beavatkozása volt képes megállítani.

Viszont ahogyan azt Tom Woods esszéje kiválóan bemutatja, ellentétes bizonyítékot mutat az 1920-as elhallgatott válság, amely során a munkanélküliség két számjegyűre emelkedett, a bruttó nemzeti össztermék 6,9%-kal, a teljes ipari termelés 30%-kal, a termelékenység 29.4%-kal esett. A Dow Jones ipari átlag – amely az USA pár tucat legsikeresebb vállalatának tőzsdei állapotát mutatja – 47%-ot zuhant, és azon vállalkozások profitja, amelyek nem jelentettek csődöt, 75%-kal esett. (Forrás: Wiki) Tehát válság volt, viszont ahelyett, hogy hosszú évekig elhúzódott volna a hosszú állami beavatkozások következtében, a gazdaság 18 hónap alatt teljesen helyreállt.

Az akkori kormány, Warren G. Harding elnök vezetésével ellentmondott mindazon gazdaságpolitikai gyakorlatnak, amelyet a közgazdásznak nevezett propagandisták hirdetnek, és hagyta, hogy a piac korrigálja önmagát. Az állami költségvetést feleakkorára zsugorította, az adókat mindenki számára csökkentette, a központi bank pedig nem kezdett őrült pénznyomtatásba. És pontosan ennek volt köszönhető az, hogy ez a válság nem húzódott el egy évtizedig, magával rántva Európát, nem okozta Hitler hatalomra jutását és nem fejeződött be egy titáni második világháborúban, mint az állami beavatkozások végtelen sorozata által generált Nagy Gazdasági Világválság.

Ha minden úgy halad, ahogyan eddig haladt; a szocialista, szabadsággyűlölő magyar társadalom pedig ugyanúgy isteníti az államot, mint eddig, ez utóbbit fogjuk látni. Miután elkezdődött és mindenki számára láthatóvá válik a recesszió, és miután felszívódnak az EU-s források, a magyar gazdaság mérhetetlenül szenvedni fog. Valószínűleg emberek tíz- és tízezrei fogják elveszíteni munkahelyüket, mint a nyugat összes többi országában egyaránt. Ez pedig még mindig nem volna a világvége, és a gazdaság viszonylag gyorsan helyreállhatna, az emberek pedig viszonylag gyorsan új módszert találhatnának arra, hogy munkájukon át értéket teremtsenek, ha szabadpiaci kapitalizmusban élnénk, nem pedig egy végtelenül szabályozott, központilag tervezett gazdaságban, amelynek tetején a jóléti állam szunnyad.

Azt már egy előző bejegyzésben láttuk, hogyan tiltja meg az állam a különféle szabályozásokon, adókon és minimálbértörvényeken keresztül azt, hogy az emberek munkába álljanak. Így lesz ez akkor is: bár az emberek szívesen dolgoznának kevesebbért, amíg azáltal elkerülhetik az éhhalált, ez számukra illegális és lehetetlen tevékenység marad. Tehát egyre több és több ember marad állás nélkül, akik így azokra jelentenek adóterhet, akik még mindig dolgoznak, mivel az állam segélyeken fogja eltartani őket.

És természetesen az államok Európa szerte és az amerikai kontinensen veszett költekezésbe kezdenek. Elfogadva az ezerszer megbukott közgazdasági iskolák tanításait, közmunkásokat bérelnek fel, akiket látszatmunkára fognak. És mivel a közmunkásokat nem önként fizető polgárok bízzák meg, hanem az állam elrabolja a polgárok vagyonát és fizetés gyanánt átadja nekik, így nem lesznek mások, mint még nagyobb adóteher, teremtett érték nélkül.

Majd pedig az állam különféle élénkítő csomagokat hoz létre, amelyek mechanizmusa az, hogy a kormány maximális fokozatra kapcsolja a költekezést azzal a céllal, hogy fellendítse a gazdaságot. A valóságban egy ilyen élénkítő csomag nem több, mint az állam nevű bűnszervezet egy újabb titáni rablása, amelyben adókon keresztül elveszik százezrek vagyonát, hogy azt aztán újraosszák olyan cégek számára, amelyeket bölcs bürokraták választanak. Ez pusztán még inkább átcsoportosítja a szűkös erőforrásokat olyan helyekre, ahol nincsen hasznuk és ahol nem termelnek értéket, tovább mélyítve a válságot. (Az élénkítő csomag teljes őrültségéről , itt és itt.)

A globális gazdasági válság közepette az állam nehezen fog találni hitelezőket. Nem lesz többé képes államadósságba borítani a jelenlegi és a jövő generációit, és kiadásait nem hitelből, hanem máshonnan kell fizetnie. Ilyenkor marad a rablás: néhány helyen adókon át, más helyeken a jegybank nyomdáján keresztül, amelyen át annyi pénzt nyomtathatnak maguknak – az árak radikális emelkedését előidézve – amennyit csak kívánnak, de a legújabb technológia egyszerűen lehetővé fogja tenni, hogy gazdasági vészhelyzetre hivatkozva az állam a törvénykezés hatalmával megtiltsa, hogy az emberek bankszámlájukról készpénzt vegyenek fel, vagy szimplán egyszeri alkalommal lefoglalja minden bankszámla egyenlegének a felét.

A történelem tanulmányozása során tisztán kirajzolódik az az alapelv, hogy amikor az állam a gazdaság szabályozásával egy hatalmas mértékű kárt hoz létre, azt további szabályozással próbálja rendbe hozni, amely több és több károkozással jár. Pontosan ez fog történni a jövőben is: ármegállapításokkal próbálják majd kényszeríteni az embereket, hogy veszteségesen árulják javaikat, abban reménykedve, hogy ezzel megálljt parancsolnak a gazdaság törvényszerűségeinek. Különféle regulációkkal próbálják majd megtartani a gazdaság szerkezetét, amelyek csak ellehetetlenítik a gyógyulást.

A szabályozások margójára érdemes hozzáfűzni azt a tanulmányt, amely a regulációk hatását vizsgálta a gazdaságra. A tanulmány végkövetkeztetése szerint, ha az Egyesült Államok gazdasági szabályozásai az 1949-es szinten maradtak volna, a mostani 16 billió dollár helyett az Egyesült Államok GDP-je 53.9 billió dollár volna.

De előbb-utóbb, miután az állam nem lesz képes honnan rabolni, kezdetét veszi a nyílt erőszak időszaka. Amikor a segélyek és a különféle jóléti szolgáltatások elapadnak, és az emberek nem használhatják többé az államot, mint az erőszak végrehajtóját, ők maguk fogják elragadni a vagyont azoktól, akiktől lehet. Ez valószínűleg Magyarországot sem fogja teljes mértékben elkerülni, de ebben a tekintetben a saját problémáinkkal együtt is mérhetetlenül szerencsésebbek vagyunk, mint bármelyik ország tőlünk nyugatra, akik az illegális bevándorlók millióit tartják fenn különféle segélyeken. A jelenlegi migránsválság csupán biztossá és elkerülhetetlenné tette a hosszú hónapokig vagy évekig tartó Nyugat-Európai, városi gerillaháborúkat a különböző etnikumok között.

Végül pedig a káosz közepette, miután a kormányok teljesen ellehetetlenítették a gazdaság működését, egy új, magas ellenállóképességű vírus fogja felütni fejét, amely a globális élelmiszerpiac segítségével hihetetlen gyorsasággal söpör végig a nyugati világon, visszaállítva a populációt a hordozókapacitás szintjére, és elhozva az összeomlásokat mindig követő új reneszánszot. Az így születő új világ talán az Egyesült Államok születése óta látott legnagyobb szabadsággal bíró társadalom lesz, hiszen addigra minden túlélő egyén idegrendszerébe beleégődött az a tudás, hogy milyen földi poklot hoz a Földre az állami beavatkozás és a jóléti állam.

Prevenció

Tehát mit tehetünk a látszólag elkerülhetetlen megakadályozása érdekében? Mint ahogy a legelején említettem, a legelső és legfontosabb cél összegyűjteni mindenkit, aki képes az értelemre. Az emberi tudat nem hideg logikán működik, és számos esetben lehetetlen megváltoztatni a másik véleményét még akkor is, ha letagadhatatlanul mellettünk az igazság. És sajnos még mindig köztünk élnek – és a legnagyobb politikai befolyással bírnak – a szocializmus gyermekei, akik kommunista propagandán nőttek fel, akik nem ismerik a kapitalizmus eszméjét, csak annyit tudnak róla, hogy az gonosz, az állam nevű bűnszervezet pedig azért létezik, hogy megvédjen tőle.

Ezek, és nem a regnáló kormány a szabadság legnagyobb ellenségei. Akik tudatlanságukban és tanulatlanságukban a háztetőkről kiabálják büszkén, amit igaznak vélnek – hogy szükségünk van az állami szabályozásokra és az újraelosztásra – ők teszik lehetővé a kormány hatalomgyakorlását.

Az egyetlen lehetőségünk a szocialista propaganda ellen vívott mentális harcban elesett embertársainkkal szemben egyelőre az, hogy elérjünk mindenkihez, aki képes a kritikus gondolkodásra, és rávezessük őket a helyes útra. Képesnek kell lennünk eljuttatnunk a szabadság üzenetét azokhoz, akiknek nem deformálta át az elméjét az államhatalom és az abból profitáló globális média- és szórakoztatóipar.

Eztán pedig és mindeközben három létfontosságú politikai célt kell kitűznünk és követelnünk minden lehetséges médiumon át:

  • A jóléti állam és a segélyezési rendszer privatizációja és önkéntes jótékonysági szervezetekkel való helyettesítése
  • Az állami kiadások radikális csökkentése és az adóbevallás egyszerűsítése
  • A szabályozások eltörlése

A szocialisták és kommunisták véleményét a lehető legnagyobb mértékben el kell hallgattatni. Ha az alapjövedelemért könyörögnek, nyilvánosság előtt rá kell mutatni, hogy nem akarnak mást, mint segélyen élni másoktól elrabolt pénzen. Nyilvánosság előtt rá kell mutatni, hogy akik a gazdaság szektorainak szabályozását követelik, azok nem többek erőszakos bűnözőknél, akik ahelyett, hogy értékteremtő munkát végeznének, mindenki mást akarnak elnyomni, aki társadalmilag hasznos javakat vagy szolgáltatást produkál. És végképp nevetségessé és nyilvánvalóan hiteltelenné kell tenni azoknak a véleményét, akik az állami beavatkozást védelmezik, és a kapitalizmust szidják, rámutatva arra, hogy semmi gazdasági ismeretük nincs, a kapitalizmust sem képesek definiálni, nincsenek érveik és gyógyíthatatlanul a szovjet propaganda áldozatai maradtak, akik sosem lesznek képesek tényszerűen gondolkodni a gazdaságról.

Ehhez kiváló fegyverként szolgálnak a mémek, a reakcióképek, és minden hasonló kép, amely az üzenetünket hordozza, és magukban hordják a lehetőséget, hogy vírusként terjedjenek az online szférában.

Bizonyos dolgokat mindenkinek önmagának kell megoldania. Önvédelmi joga a magyar állampolgárnak egyhamar biztosan nem lesz, így e témában érdemes mindenkinek önmagáról gondoskodnia, izmokat növelni, megerősíteni a csuklót és a kezet boxzsák segítségével, kikutatni a legális önvédelmi eszközök tárházát és beszerezni a kézenfekvő megoldást. A megtakarítások megmentéséről egy következő bejegyzésben szólunk, de az is ide tartozik. A támogatók számára elérhető Elit szekció “Apokaliptikus Bevásárlólista” bejegyzése egy lista azokról az alapvető kellélekről, amit mindenkinek kiemelten ajánlott beszerezni a túlélési esélyek maximalizálása érdekében.

Végül pedig senki ne felejtse el, hogy ez a bejegyzés nem azért íródott, hogy félelmet és pánikot ébresszen az olvasóban, hanem azért, hogy cselekvést váltson ki. Végtelenül érdekes időket élünk, és talán a történelem egyik legnagyobb változásának lehetünk részesei és alakíthatjuk annak a folyamát. Sokak számára fájdalmas lesz, viszont ez a következménye az emberiség tétlenségének miközben az államhatalom egyre csak növekedett fölötte. Az állam hozta el a család intézményének elpusztulását, a migránsválságot és a tudatlan csőcseléket, ami oktatás helyet államista agymosást kapott tizenkétezer órán át; amely aztán másoktól elkobzott ingyen javakért tüntet. Az állam hozta létre a nyugati civilizáció és az azt teremtő népcsoport pusztulását az újraelosztás erőszakos rendszerén keresztül, amely bünteti azt, aki értéket termel, és jutalmazza azt, aki nem.

És az eljövendő világégés nem a mi megpróbáltatásunk és nem a mi végünket fogja elhozni, hanem az r pszichológia államista eszméjének végét, amely trónfosztása után visszavehetjük helyünket, és újrakezdhetjük a civilizációk felemelkedésének és bukásának örök körforgását.

A kölcsönösen előnyös problémamegoldás anatómiája

Leegyszerűsítve a szabadság- és a kényszeralapú társadalmi rendszert vagy emberi interakciót – a kapitalizmust és a szocializmust – meghatározhatjuk őket úgy is, hogy az előbbi a kölcsönösen hasznos, a második pedig az egyoldalúan kedvező interakció. Az az emberek közti viszony, amely önkéntes alapú, kizárólag akkor valósul meg, ha mindkét fél úgy gondolja, hogy jobban jár vele; míg az a viszony, amelyben az egyik fél erőszakot vagy kényszert használ a másik fél irányítására, kizárólag az agresszornak kedvez.

Itt többnyire arról beszélünk, hogy az utóbbi, az agresszív viselkedés törvényesített intézménye milyen pusztító hatással van az egész közösségre, illetve arról, hogy hogyan válna a világ élhetőbbé, ha minden emberi interakció önkéntes alapú volna. A jelen bejegyzés kölcsönösen kedvező emberi viszonyok anatómiáját taglalja, méghozzá elsősorban nem gazdasági, hanem szociális nézőpontból.

Az ilyen témákra azért van szükség, mert az Ellenpropaganda olvasóközönsége alapvetően kétféle emberből áll – melyek számos esetben fedik egymást. Az egyik a természetes filozófus, aki képes tudatos irányítást gyakorolni elméje felett, és szembenézni az igazságokkal még abban az esetben is, ha azok teljesen ellentmondanak mindennel, ami eddig körbevette őket. Viszont az oldalon megfogalmazott érvek épp úgy vonzóak lesznek azok számára is, akiket nem a kristálytiszta logika, hanem a tudattalan lázadás vágya hajt egy ellenséges világ ellen – amit nyilvánvalóan a traumatikus kora gyermekkori tapasztalatok vezérelnek. 

Elsősorban ez utóbbi közönség számára létfontosságú megérteni a következő írást, annak érdekében, hogy elsajátítsák az emberi kapcsolatok azon nyelvét, amin valószínűleg hozzájuk senki nem beszélt.

Ötletem sincs milyen képet lehetne a témába illően választani, de ezen a képen emberek beszélgetnek.

Amikor két ember kapcsolatba lép egymással, elkerülhetetlen a nézeteltérések előfordulása. Minden ember más-más vágyakkal és célokkal bír, mások az elképzelései a jövőbeli tetteiről, és ezek az elképzelések néhány esetben teljes ellentétben állnak egymással. Legyen szó akár párkapcsolatról, akár barátságról vagy a szülő és a gyermek kapcsolatáról, a kapcsolat ilyen helyzetben próbára kerül, és kizárólag a két fél önismerete és elkötelezettsége segítségével állhatja ki a próbát.

Olyan esetben, amikor a két félnek alapvetően egészen más kívánságai vannak a következő lépéseket illetően, tehát nem egyeznek meg a szükségleteik, két választás lehetséges. Az első az elnyomás és hatalom útja, amelyet sajnos túl sokan használnak mind a nevelés, mind pedig a párkapcsolatok terén. Ezek azok a diszfunkcionális kapcsolatok, ahol a felek nem rendelkeznek az együttérzés és az önbecsülés képességeivel. Az önbecsülés híján valamelyik fél fel fogja áldozni saját céljai megvalósítását a másik fél akarata oltárán abban reménykedve, hogy a kapcsolat jövőjében egyszer ő kerül hatalomra, és ő használhatja majd a másikat saját célja véghezvitelében.

Nyilvánvalóan, ez a fajta toxikus kapcsolat nem kölcsönösen előnyös. A konfliktus feloldásának azon módja, amely mindkét fél számára kedvező megköveteli azt az alapelvet, hogy egyik fél se kívánja azt, hogy a másik meghajoljon az akarata előtt. Ahogyan Ayn Rand megfogalmazta:

Esküszöm az életemre és az iránta való szeretetemre, hogy soha nem fogok mások kedvéért élni, és őket sem kérem arra, hogy az én életemért éljenek.

Ismét, ez megköveteli az önbecsülés meglétét, és a tudását annak, hogy pontosan annyira jogot formálhatok a saját kívánságaim beteljesülésére, mint a másik fél. Ha valamilyen okból kifolyólag az egyik fél úgy gondolja, neki kötelessége behódolni a másik akarata előtt, és ha ütköznek az elvárásaik, az ő feladata áldozatot hozni a másik érdekében, lehetetlenné válik a kölcsönösen előnyös megoldás létrehozása, és így lehetetlenné válik az egészséges, kölcsönös tiszteleten és megértésen alapuló emberi kapcsolat.

Amikor két fél céljai ütköznek, mindkét személy rendelkezik egy saját tervvel, ami teljesen összeférhetetlen a másik személyével. Ez az a helyzet ugyebár, amikor kizárólag az egyik fél kerülhet ki nyertesen. A konfliktus megoldásához az szükséges, hogy a két fél közösen megtaláljon egy olyan harmadik megoldást, amely egybeesik mindkét fél céljának megvalósításával, és amely vonzóbb és jobb terv, mint a két fél által előzőleg kitaláltak.

Tehát a két előzőleg kigondolt ötlet helyett egy új terv felvetése szükséges, amely mindkét fél számára értékesebb, mint az előző terve, így önként azt választja. Az új ötlet felkutatása egy kreatív feladat, amely idő- és energiabefektetést igényel mindkét fél részéről. Ahhoz, hogy felfedezzék az új tervet, először azt kell felfedezniük, hogy mik a két fél eredeti tervei mögött húzódó okok, milyen indíttatásból választotta pont azt. Tehát a konfliktuskezelés nem csupán a problémamegoldás eszköze, hanem elősegíti, hogy a két fél mélyebben megismerje önmagát és egymást, és így a kapcsolat erősítését aktívan szolgáló módszer is egyben.

A kölcsönösen előnyös megoldások keresése számos esetben váratlan és fájdalmas következményekkel jár. Mivel létfontosságú alapeleme az empátia, a mások érzéseinek, vágyainak és motivációinak értelmezése, azok az emberek, akik nem rendelkeznek empátiával, képtelenek ilyen konfliktuskezelési módszert alkalmazni, és amikor az ember ezzel a szándékkal közelít feléjük, hamar fény derül tökéletlenségükre.

Ha az ember nem hajlandó azt a hatalmi játékot játszani, amely elkerülhetetlenül azzal végződik, hogy az egyik fél saját érdekeit feladva fogja teljesíteni a másik fél akaratát, azzal feltárja a másik önimádatát és hitét abban, hogy ő ellenszolgáltatás nélkül jogosult a másik idejére és energiájára. Ez egy kegyetlenül megalázó és fájdalmas helyzet a nárcisztikus személyiség számára; megalázó, mert  rávilágít önimádatának hazug voltára, amely nem erényekre és értékekre hanem hazugságra épül, és fájdalmas, mert rávilágít arra is, hogy lehetséges az olyan konfliktusmegoldás, amely mindkét fél előnyére válik, csak épp saját környezete kisgyermekkorától kezdve azt választotta, hogy kihasználja és elnyomja őt, amíg végre ő vehette át a hatalmat.

Kizárólag azok képesek részt venni a kölcsönösen hasznos problémamegoldásban, akik aktívan járják az önismeret útját, hajlandóak szembenézni saját hibáikkal, és kijavítani azokat. Akik erre nem hajlandóak, azok elkerülhetetlenül erőszakosan meg fogják támadni – verbálisan, persze – azt, aki szembesíti őket a fájdalmas valósággal. Éppen ezért, a problémamegoldás ezen módszere nem csupán egészséges emberi kapcsolatokat teremt, hanem egyfajta immunrendszerként is szolgál, amely megvilágítja és eltaszítja azokat az ember környezetében élő személyeket, akik diszfunkcionálisak és toxikusak – és éppen ezért nem tanítják meg szülők vagy tanárok százezrei gyermekeiknek a kölcsönösen előnyős problémamegoldás anatómiáját.

Szegénység, a legsikeresebb kormányprogram

A világ igen egyszerűen működik: amit pénzelnek az növekszik, amit pedig nem, az elpusztul. E törvény következtében; az oldal támogatóinak jóvoltából voltunk képesek átköltözni a Bluehost szerverére, és a korábbi címről a http://ellenpropaganda.com domainre irányítani a kedves olvasót. Sőt – ismét köszönhetően azoknak, akik hozzájárultak az oldal fenntartásához – a napokban érkezni fog egy Ellenpropaganda android alkalmazás is, hogy az olvasók akár offline is hozzáférhessenek a bejegyzésekhez, az iskolapad vagy a hosszú utazás unalmas órái közben.

A jövőbeli támogatások lehetővé tennék, hogy – hasonlóan Hans-Hermann Hoppe esszéjéhez – lefordítsuk, formázzuk és audio illetve szöveg formátumban közzétegyük Lawrence W. Reed Great Myths of the Great Depression című kiváló esszéjét. Tehát amíg vannak olvasók, akik szeretnének többet tudni a gazdaság természetéről – és a közgazdaságtant megmérgező hazugságokról – illetve amíg vannak támogatók, akik lehetővé teszik, hogy ezt a tudást itt átadhassuk, addig fejlődik az oldal. Aki úgy gondolja, értéket nyújt számára az oldal tartalma, ide kattintva támogathatja a fenntartását.

De mindezt félretéve kényelmesedjünk el az oldal új otthonában és avassuk fel az új szervert és az ellenpropaganda.com domaint azzal, hogy az állam a gazdaságba való beavatkozásainak pusztító hatásairól beszélünk. Jelenleg ez a legfontosabb téma, amit Magyarországon ki kell hangsúlyoznunk. Egyrészt azért, mert a legtöbb ember számára ez a leginkább okkult és idegen ismeretág, hiszen szinte senkinek sem áll érdekében ezeket terjeszteni – viszont az egész államapparátusnak érdekében áll elfojtani ezt az információt, másrészt pedig kizárólag ez a tudás képes megfosztani a jelenleg regnáló uralkodót trónjától.

A munkanélküliség – pontosabban, az a munkanélküliség, amikor az ember szeretne dolgozni, de nem talál magának munkát, nem pedig az önként választott munkanélküliség – oka nem abban keresendő, mint ahogy azt mostanában nagyon sokan hiszik, hogy a termelési folyamatot egyre inkább automatizálják. Az automatizáció előtt az emberi társadalom több mint 90%-a a mezőgazdaságban dolgozott, mára pedig, miután a munka hatalmas részét képesek gépek sokkal hatékonyabban elvégezni, ez a szám csupán pár százalékra csökkent.

Az automatizáció egész egyszerűen lehetővé teszi, hogy a termelő ugyanazt a terméket kevesebb erőforrás felhasználásával hozza létre. Ez maga a gazdasági növekedés, mivel így a felszabaduló erőforrásokat a piac felhasználhatja más termékek és szolgáltatások előállításában, így egyazon mennyiségű munka nagyobb mennyiségű értéket fog előállítani.

Az érem másik oldalára tekintve; lehetőségünkben állna bármelyik pillanatban teljes foglalkoztatást teremteni, ha törvénybe iktatnánk, hogy senki sem használhat modern mezőgazdasági technológiát, és így minden ember munkájára szükség lenne az étel előállításához – viszont az ételen kívül minden más termék és szolgáltatás eltűnne a piacról.

Tehát a probléma nem az automatizáció. Az automatizáció során egyes emberek elveszítik korábbi munkahelyüket, ami ezeket az embereket bizony kihívás elé állítja. Igen, ez nehéz dolog, de nem állhat le az egész emberiség technológiai fejlődése azért, mert a gyári munkások nem hajlandóak a kezükbe venni sorsuk irányítását, döntéseket hozni, és megoldani az emberi élettel járó pillanatnyi gondokat. A probléma itt az, hogy nem képesek ismét munkahelyet találni valami okból kifolyólag.

Az ok pedig nem az, hogy ne volna többé mit dolgozni. Az emberi vágyak végtelenek, így mindig van lehetőség arra, hogy az ember munkáján át értéket teremtsen a másik számára. Azaz mindig van mit tenni, viszont az állam a különböző beavatkozásokon át megtiltja a két ember közötti önkéntes értékcserét. A probléma nem az automatizáció – ez csak egy ügyesen elterjesztett propaganda, amely a felelősséget az állam válláról a kapitalizmusra helyezi – hanem a különféle adók és egyéb törvények, amelyek ellehetetlenítik a foglalkoztatást.

Ennek az eredménye pedig pusztító. Magyarországon radikálisan magas a szegénység. A KSH adatai szerint a szegénységi arány 2010-ben 19,9%-ről 2015-re 27%-ra nőtt az alacsony végzettségűek körében, a középfokú végzettségűek körében pedig 8,7-ről 11,6%-ra nőtt. A Tárki reprezentatív felmérése alapján 2012-ben a lakosság 17%-a élt a szegénységi határ alatt, amely a rendszerváltás óta mért legnagyobb szegénység. Ugyanezen felmérés alapján a lakosság 17,7% élt jövedelmi szegénység, 19,2% munkaszegénység és 36,7% súlyos anyagi szűkösség alatt.

Forrás

Számos módja van annak, ahogyan az állam erőszakkal megtiltja emberek foglalkoztatását, és szinte mindegyik a legszegényebb, a leginkább kiszolgáltatott társadalmi réteget sújtja a legbrutálisabban, főleg akkor, ha tudjuk, hogy általában a bérek egyenesen arányosak az intelligenciaszinttel, így a legkevesebbet kereső réteg nem feltétlen lesz képes új nyelveket megtanulni és önszorgalomból önmagát tovább képezni és több értékesíthető és magasan keresett képességre szert tenni.

Az egyik ilyen állami beavatkozás például a minimálbér. A minimálbért a propaganda egyöntetűen úgy állítja be, hogy a szegények megsegítéséért hozott törvénykezés, a valóságban viszont épp az ellenkezője az igaz. Alapvető közgazdasági igazság, hogy ha valaminek megemelik az árát, és minden más tényező változatlan marad, csökkenni fog a kereslet arra a termékre. Ez pontosan ugyanígy vonatkozik az ember munkájára is: ha az állam mesterségesen megemeli az árat, amiért az ember értékesítheti a munkáját, csökkeni fog rá a kereslet.

A valóságban ez a következőképp mutatkozik meg. Tegyük fel, hogy a minimálbér X, egy szóban forgó munkás viszont képtelen munkájával és képességeivel kitermelni X értéket egy cég számára. A munkás ezért  X alatt is szerződne és a munkaadó számára is megfelelő lenne X alatt szerződést kötni – a lényeg, hogy valaki nyereségesen elvégezze a munkát. Ha viszont megtennék, bűncselekményt követnének el, börtönbe zárnák őket, ha pedig ellenállnának, kivégeznék őket az állami végrehajtók.

Az állam halálos ítélettel bünteti két ember önkéntes és kölcsönösen hasznos üzletkötését.

De a minimálbér nem az egyetlen olyan állami beavatkozás, amely ellehetetleníti a foglalkoztatást és így a szegénység felszámolását. A minimálbérhez hasonló módón működik minden adó és járulék, amely a munkáltatót terheli, hiszen így kizárólag azokat tudja alkalmazni, akik kitermelik azt az összeget is, amelyet aztán az állam elkoboz és stadionra, focicsapatokra vagy államközeli vállalkozók kifizetésére költ. Sok esetben az állam kényszeríti a munkást, hogy szakszervezet tagjává váljon, és aki nem engedelmeskedik és nem fizeti ki azt az összeget, amit a szakszervezet kilobbizott magának, hogy az önkéntes cserében részt venni kívánó két fél közé állhasson, azt úgyszint elrabolják, vagy – ha védekezni merészel – lelövik.

De általánosságban elmondható, hogy minden forintnyi beszedett adó csupán mélyít a szegénység helyzetén. Az ingatlanadó, amelyet a munkáltatónak ki kell fizetnie, hogy a gyárat vagy az irodát bérelhesse ismét pénz, amelyet nem fizethet ki a munkásnak. A tőkejavak, amelyeket meg kell vásárolnia, hosszú gyártási folyamaton mentek át, amíg a nyersanyagból a végtermékké nem váltak, és a gyártás minden tranzakcióját, minden gazdasági tevékenységet, amely kapcsolódik bármely termékhez 20-30%-kal megadóztatták. (Magyarországon a világon a legmagasabb az általános áfakulcs.)

A szegénység és a munkanélküliség oka nem a kapitalizmus innovatív természete, hanem az erőszak, az állami beavatkozás, az elnyomó és pusztító szocializmus. Az emberek nem önhibájukból vagy kibírhatatlan és önző munkáltatók miatt nem találnak munkát, hanem azért, mert ha dolgoznának, akkor az állam végrehajtói megvernék őket és bezárnák egy sötét cellába, vagy legrosszabb esetben elvennék életüket.

A szegények helyzetét tovább pusztítja az államilag irányított és szabályozott oktatás és tanmenet. Mindenki tizenkét éven át járt iskolába, és a tizenkét év alatt kizárólag haszontalan információmorzsákat, hazugságot és propagandát tanult. Minden ember életéből órák tízezrét rabolják el, amelyet így nem fordíthatnak arra, hogy olyan képességeket tanuljanak, amelyet a piacon is hasznosíthatnak, értéket teremthetnek vele más számára, és megélhetnek belőle.

Az állam nélkül egy érettségit elvégző diáknak lehetőségében állt volna megtanulni, hogyan kell egy vállalkozást üzemelni, hogyan kell üzleti jelentést elkészíteni, elsajátíthatta volna a sikeres állásinterjúhoz vagy az állásán belüli előléptetés eléréséhez szükséges képességeket. Megtanulhatta volna a számvitel, a tárgyalás vagy a szerződési jog alapjait, vagy bármilyen alapszintű szakma – mint a villanyszerelő – mesterségét.

Minden diákot megfosztanak az időtől és a lehetőségtől, hogy ezeket elsajátítsák, majd pedig elvárják tőlük, hogy megéljenek abból a kevéske vagyonból, amelyik lehull rabszolgatartójuk terítőjéről. A kevésbé szerencsések pedig teljesen kiszorulnak a gazdaságból, és további “segítő szándékkal” az állam kirabolja a társadalom produktív tagjait – és minden, amit megadóztatnak, csökken – majd vagyonukat átadja a szegényeknek – és minden, beleérve a szegénységet, amit pénzelnek növekszik.

Ez a munkanélküliség és a szegénység valódi forrása. Aki az állam hatalmának kiterjesztésével próbálja ezeket a társadalmi problémákat megoldani, az jobb esetben tudatlan, rosszabb esetben egy szociopata, beteg állat, akinek örömhormonokat termel az agya emberi szenvedés láttán. És talán így már mindenki számára tisztán látható, hogy ezen problémák egyetlen megoldása az államhatalom gyors és radikális csökkentésében rejlik.

Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.

Állam nélkül ki fogja építeni a tévutakat?

A libertarianizmus vagy anarcho-kapitalizmus a felvilágosodás klasszikus liberális alapelveinek és eszméinek végső, egyetemes megvalósítása. A polgár közvetlenül, pénztárcáján keresztül érvényesítheti az arra vonatkozó akaratát, hogy ki végezze el a tulajdonjogok védelmezését, a rendfenntartást és az igazságszolgáltatást úgy; hogy tetszés szerint választ a piacon levő cégek közül, amelyek biztosítást, közbenjárást és döntőbíráskodást nyújtanak. A cégek közötti verseny biztosítja az igazságszolgáltatás és rendvédelem minőségének megőrzését, és a monopólium kiiktatásával meggátolja, hogy a felek visszaéljenek hatalmukkal, és a törvénykezést a tulajdon védelme helyett bizonyos csoportok érdekei szerint formálják, vagy növeljék annak árát.

Az állam nélküli, szabad társadalom logikusan következik a szabadság és a tulajdonhoz való jog eszméjéből. Alapelvekből kiindulva, senki nem támogathatja logikusan egyszerre a tulajdonjogok tiszteletét és az államot. Aki támogatja a személy jogát arra, hogy rendelkezzen saját testével és magántulajdonával, nem érvelhet az erőszak kezdeményezésének jogával bíró monopólium helyénvalósága mellett anélkül, hogy ne köpné szembe saját értékrendjét.

A libertariánus tulajdonelmélet, tehát a non-agresszió és az önrendelkezés elvei vitathatatlanul érvényesek, mivel azokat nem lehet megcáfolni anélkül, hogy az ember érvelése során használná és igaznak fogadná el őket. Mégis, ahelyett hogy az emberek alapelvekből kiindulva következtetnék ki a helyes konklúziót, inkább azzal érvelnek, a logika mezejét elhagyva, hogy az állítás nem lehet igaz, mert véleményük szerint, ha igaznak fogadnánk el,  negatív következmények történnének.

Ez egyáltalán nem érvelés, csupán a valóság elfogadásának gyáva kikerülése. “Ha nem létezne állam, akkor [katasztrofális következmény] történne.” Még ha igaz is volna az állítás, akkor sem fogja megváltoztatni a tényt, hogy az állam léte immorális. Viszont általában sosem tudjuk meg,  igaz-e, mivel nem kapunk többet, mint egy bizonyítatlan kinyilatkoztatást, amely ellentmond számos gazdasági elvnek és történelmi bizonyítéknak.

A legtöbbször elhangzó hasonló “érv” valahogy így hangzik: mivel nem vagyok képes megcáfolni sem az etikai, sem pedig a gazdasági érveket, amelyek az állam létének immoralitását és tevékenységének pusztító erejét bizonyítják; azt követelem, hogy magyarázd el részletesen, hogyan fognak az emberek aszfaltot lefektetni és utat építeni évszázadok múlva egy szabad társadalomban, vagy különben minden érved elutasíthatóvá válik.

Ilyenkor a legbölcsebb 360 (sic!) fokot fordulni és elsétálni, mivel a vita egyáltalán nem racionális, nem épül alapelvekre, a másik fél pedig nem őszintén kíváncsi és így sosem lesz hajlandó belátni tévedéseit és megváltoztatni a véleményét. Ha a vita nyilvános helyen zajlik, és az ember úgy gondolja, mások okulhatnak a belőle, akkor van értelme a válaszadásnak, de egyébként ez nem több, mint intellektuálisan üres emberek általi manipulatív időhúzás.

Tehát hogyan válaszolható meg az a kérdés, hogy ki építené az utakat egy szabad társadalomban? Röviden, magánvállalkozások építenék őket önként fizetett díj fejében. Ugyanolyan cégek, amelyek most is építik őket, akiket azok az üzletek, vállalatok finanszíroznának, akik szeretnék, hogy a vásárlók valahogy eljussanak hozzájuk, vagy az autóipar, akiknek érdekük, hogy az emberek használhassák is a terméküket, vagy azok a lakosok, akik hajlandóak kifizetni az árát annak, hogy más termékén keresztül A-ból B-be juthassanak.

Az aszfaltozáshoz egyáltalán nem szükséges mágia vagy egy Leviatán, amely az erőszak legális kezdeményezésének monopóliumával bír, és aki 262 millió embert mészárolt le a XX. században.

Nyilván, az utak számos formája létezhet, mint

  • amit egyetlen ember vagy egy kis csoport épített,
  • amit egy közösség, mint például egy szomszédság épített együttesen finanszírozva,
  • amit nyíltan infrastruktúra forgalmazására szakosodott cég épített és birtokol,
  • amit plázák vagy egyéb, vásárlókat váró épületek tulajdonosa építtetett, hogy az emberek eljussanak termékéhez,
  • amit non-profit alapon, jótékonysági szándékból építettek.

A tulajdonosok aztán kedvük szerint adhatnának használati jogot a vásárlóknak. Néhányan egyszeri használati díjat kérnének belépés előtt, mások havidíjat kérnének, megint mások ingyen engednék a belépést. Egyáltalán nem ésszerűtlen feltételezni, hogy a vásárlók legjobb kiszolgálása érdekében egyhamar kiemelkedne egy egységes fizetési rendszer, mint például egy autóba szerelt vagy okostelefonon használható szoftver, ami automatikusan terheli a sofőr számláját, aki a GPS-en látja az összeget, és a különböző utak tarifáját.

Senki ne felejtse el, hogy az utak most sincsenek ingyen, hanem az állam adókból vagy az állampolgárokat terhelő hitelekből fizeti. Az utak privatizációja esetén egész egyszerűen mindenki kizárólag azokért az utakért fizetne, amiket saját maga használ.

Az úttulajdonosok közötti versengésnek számtalan előnye van. Ha belterületről és gyalogosok által igénybe vett utakról beszélünk, a vállalkozások arra lesznek ösztönözve, hogy fenntartsák a közbiztonságot és kitiltsák az olyan személyeket, akik valamilyen módon megzavarják a vásárlók nyugalmát. Hamar megemelkedne azon emberek biztosítási díja, akik olyan utcákat vesznek igénybe, ahol ez a szolgáltatás nem biztosított. Ennek következtében radikálisan zuhanna az úttulajdonos bevétele, a vállalatot vagy csoportbeli döntéshozót pedig napokon belül megfosztaná trónjától a részvényesek csoportja, az igazgatótanács, vagy a rendszer számos egyéb korrekciós mechanizmusa.

A piaci verseny azt is eredményezné, hogy folyamatosan kijavítanák az út hibáit és fenntartanák annak tisztaságát és minőségét az olyan elhanyagolt, kátyús, és sok esetben már teljesen használhatatlan utakkal ellentétben, amelyeket az állam tart fenn.

De hosszabban is részletezhetjük a választ, hogy nagyobb rálátást kapjunk az állam, a gazdaság és a társadalom kapcsolatára.

Stefan Molyneux példájával élve, képzeljük el, hogy hirtelen visszakerülünk a rabszolga-felszabadítás előtti Amerika egy déli államába, ahol a rabszolgatartás eltörlése mellett érvelünk, amikor egyszerre a vitapartnerünk azt kérdezi, hogy ha nem lesznek rabszolgák, ki fogja szedni a gyapotot.

A válaszadás szinte teljesen lehetetlen volna, még akkor is, ha a jelenlegi mezőgazdaság működésének teljes ismeretével bírunk. Az emberek által felfedezett tudás hatalmas könyvtárának mérete minden 12 hónapban megduplázódik. És mivel a jelenkor és az akkori idők közötti 150 év olyan titáni fejlődést hozott, amekkorát elődeink a legélénkebb látomásaikban sem tudtak volna megpillantani, azt képtelenek lennénk szavakba foglalni és érthetően átadni. Arra eszmélnénk, hogy hatalmas acélszörnyetegekről beszélünk, amely majd a világ másik táján a föld mélyéből kiásott, eónokkal ezelőtt született anyagból fog táplálkozni, amely az acélszörnyeteget egyetlen ember fog vezérelni és pillanatok alatt el fogja vele végezni rabszolgák százainak egész napi munkáját.

Legalább ugyanilyen nevetségesen hangzanánk, ha arra próbálnánk a lehető legpontosabban válaszolni, hogy ki fogja építeni az utakat százötven év múlva.

Amikor megszületik a szabad társadalom, az ember saját szemével fogja látni, mennyibe is kerülnek az utak, és abban a pillanatban talán embermilliók számára kiderül, hogy nekik nem igazán éri meg igénybe venni az utakat, az autóipar pedig így értéktelenné válik. Lehet, hogy emberek százezrei inkább tömegközlekedésre vagy kerékpárra váltanak ahelyett, hogy kifizessék az utak csillagászati árát.

Ki fog derülni, hogy az államok világszerte felépítettek egy infrastruktúrát a gépjárművek köré, amellyel igazából csak elpazarolták az emberiség javait, mert senki nem akar olyan magas árat megfizetni az utakért. Ki fog derülni, hogy egy évszázadon át teljesen rossz úton jártak, és újra meg újra megakadályozták, hogy az utakba fektetett vagyont a piac más szereplői olcsóbb és hatékonyabb utazási módszer kifejlesztésére használják.

Ez nem azt jelenti, hogy az emberek többé nem akarnak eljutni A-ból B-be, hanem azt, hogy más vállalkozók szolgáltatásait szeretnék igénybe venni, hogy ezt megtehessék. Ebben a hívószóra ad választ a kapitalizmus, és zseniális vállalkozók, mérnökök és feltalálók légiója kezd el dolgozni azon, hogy a lakosság számára lehetővé tegye az olcsóbb és hatékonyabb közlekedést. Onnantól pedig elképzelni sem tudjuk, hogy milyen megoldások fognak születni, kizárólag azt láthatjuk, hogy az emberiség legbriliánsabb tagjai forradalmasítani fogják a közlekedést a profit érdekében, a városok és a városok közötti tájkép pedig örökre új formában fog a állni a jövő nemzedéke előtt.

Elfogulatlan Warcraft-kritika

[A termék nyomokban masszív spoilereket, illetve az r/K szelekció elmélete bejegyzéssorozatra való referenciákat tartalmazhat.]

Idestova több, mint hat éve kezdtem az első World of Warcraft karakteremet és az évek során hihetetlen mennyiségű értéket, élményt és inspirációt merítettem a játékból. Sőt, Warcraft nélkül tulajdonképpen azt sem biztos, hogy ez az oldal létezne. Bár már a legelső középiskolás éveimben is arra a következtetésre jutottam az állam végeláthatatlan bűncselekményeit látva, hogy ketté kell választani a kormányzatot és a gazdaságot, hogy ne pusztítson el több sorsot, épp úgy, mint ahogyan egyszer ketté kellett választani az államot és az egyházat évszázadok vértengerei után – de a politikafilozófiába, az etikába és a gazdaságtudományba csak jóval később mélyedtem bele.

A Warcraft a történetén és az atmoszféráján át monopolizálta fiatalságom számtalan óráját. És idővel, miután a játék elmesélte minden történetét; és mindegyik zóna zenéjét és képi világát magamba szívtam, el akartam olvasni a Warcraft regényeket is, méghozzá hangoskönyvben, amit mindig előnyben részesítettem a nyomtatott formájú irodalommal szemben. A regényeket egy Scott Brick nevű narrátor olvasta fel, aki a legtehetségesebb és hangját tekintve legáldottabb szinkronszínész, akit valaha hallottam; aki képes átadni az író elméjének minden rezzenését. Miután a Warcraft könyveket meghallgattam egyszer-kétszer-háromszor, más után néztem, amit Scott Brick prezentált;  így jutottam el egy több mint 60 órás regényhez, amiről semmit sem tudtam: Ayn Rand Atlas Shrugged című művéhez.

Az Atlas Shugged egy 1000+ oldalas regény, amely közutálatnak örvend a szocialisták és úgy általánosan a baloldal soraiban, mivel a legkitűnőbben vázolja fel, mi a különbség a kapitalizmus és a szocializmus etikája között, és milyen az értékteremtő, saját erejéből megélni kívánó ember lelke, szemben az államista parazitikus lelkével, akinek lételeme az erőszak és a rablás. Onnantól pedig megállíthatatlanul akartam tudni többet és többet. Tehát, rövidre fogva a szót, egyáltalán nem lennék képes elfogulatlan, objektív kritikát adni a Warcraf: Kezdetekről.

Amikor csak az előzeteseket láttam rettegtem, hogy szörnyű lesz. Egyrészt hiányoltam azt az atmoszférát, amit a játék képes volt megteremteni, és a zenét (mint például ez, ez vagy ez – és ez is) aminél kiválóbbat kevés játék kapott, de sokkal inkább attól féltem – és attól rettenetesen, – hogy ez is, mint minden jó a mai világban, a liberális propaganda áldozatává válik.

A kultúrmarxista propaganda láthatatlanul is, de megfertőzi a modern képzőművészet minden bástyáját. A képregényiparban Thorból nő lett, Amerika Kapitány náci ősellensége arról prédikál, hogy európát ellepik a bevándorló bűnözők, akik elpusztítják az őshazát, Amerika Kapitányból Afro-Amerikai Kapitány lett, a szuperhősök feminista szótárt használnak és egyre többen válnak közülük homoszexuálissá. A science-fiction irodalmát, amelynek egykor fémjele volt az, hogy idegen, új és ismeretlen ideákat mutat be, totális kontroll alá vonta a politikai korrektség. A videojátékok úgyszintén fertőzöttek; kizárólag azok válnak sikeressé, és azokat engedik át a játékújságírók a szitán, amiknek fejlesztői kimondottan a tolerancia és a diverzitás zászlaja alatt azzal a céllal dolgoztak, hogy homoszexuális és valóságtagadóan erőteljes női karaktereket mutassanak be egy olyan történet mentén, ami nyíltan és folyamatosan beletömi a fogyasztó szájába a lehető legtöbb baloldali propagandát a kissebségek elnyomásától kezdve a gonosz gazdagokon és kapitalizmuson át a környezetvédelem díszletében tündöklő államizmusig.

Azoknak pedig, akik anélkül szeretnék ezeket a művészeti formákat élvezni, hogy a gégéjüket csiklandozná a baloldal ideológiája, azoknak évtizedeket kell visszamenniük, Heinleinig, Asimovig, a Watchmenig, indie játékokig mint a The Path és a The Vanishing of Ethan Carter, vagy az olyan, ritkán felbukkanó gyöngyszemekig, mint a Bioshock vagy a Red Dead Redemption.

A liberális propagandával nem az a probléma, hogy nőket, feketéket vagy melegeket szerepeltetnek, hanem az, hogy tudatosan és szisztematikusan elnyomják, lealacsonyítják és megbecstelenítik a fehér, heteroszexuális férfi identitását, ami vitathatatlanul a leghatalmasabb civilizációépítő erő a történelem során. A recept jól bevált és nagyon egyszerű. Első lépésként fogj egy olyan csoportot, ami kevésbé sikeres és kevésbé tündöklő, mint a nyugati fehér ember, majd hitesd el a lehető legtöbbekkel, hogy a kevésbé sikeres csoportot valójában elnyomja és kizsákmányolja a sikeres, értékteremtő társadalmi osztály. Ezután a társadalmi igazságosság leplébe bújva sikeresen kirabolhatod a produktív csoportot az állam segítségével, azt hirdetve, hogy te csupán az ártatlanokat és elesetteket védelmezed a rasszizmus és a kapitalizmus elnyomása ellen. Aztán pedig kezd újra az első lépéstől, másik csoportot keresve – legyen az egy falevél vagy egy rágcsáló, – amíg össze nem omlik a civilizáció, mert sikeresen elpusztítottad azokat, akik felépítették azt.

Magyarországtól nyugatra a kultúrát teljes mértékben a liberalizmus uralja. Kegyetlenül elpusztítanak akárkit, aki nem engedelmeskedik a kollektíva akaratának, aki nem ismeri be, hogy a fehér, heteroszexuális férfi a világ pestise, aki konzervatív értékrendet vall, aki felelősnek tartja saját sorsukért a feketéket vagy a nőket, és aki nem hajlandó önként átnyújtani vagyonát és önfeledten éljenezni, ahogyan egy női ruhába öltözött férfi kapja az év nője díját. A progresszív birodalom ereje legnagyobb teljében tündököl, és kizárólag egy Donald Trump, illetve egy általános gazdasági összeomlás lesz képes trónjától megfosztani.

És épp ezért rettegtem a Warcrafttól. Az eredeti történet ideális melegágya lehetne a muszlimok invázióját éltető baloldalnak.

Az orkok kezdetben viszonylag békés életet éltek egy Draenor nevű bolygón. Törzsi lények voltak, a törzs élén a törzsfőnökkel és a sámánnal,  vadásztak, évente kétszer pedig összegyűltek, hogy a sámánok és a törzsfőnökök tanácskozzanak, a törzs tagjai pedig megtartsák a napéjegyenlőség ünnepét.

Draenor örök rendjét megtöri az egyik klán sámánja, Gul’dan, aki minden élő organizmust elpusztítani kívánó démonok utasítására egyesíti a különböző klánokat, létrehozza a Hordát és egyre vadabbá, erőszakosabbá teszi a harcosokat életre-halálra szóló párbajokkal és gladiátorküzdelmekkel. Annak érdekében, hogy elérjék erejük maximumát, Gul’dan lemészároltatja az orkokkal a Draenoron élő másik békés faj, a dranei minden tagját,  akik egykor a csillagokon át érkeztek a bolygóra, miután a démonok elpusztították otthonukat.

A draenei főváros ostromának sikeréért Gul’dan démonvért itat harcosaival, így változtatva át az egykor barna bőrszínű, törzsi lényeket vérszomjas, zöld gyilkológépekké, akik lelke fölött így a Gul’dant irányító démonok uralkodnak. Lemészárolják a maradék draeneit, majd portált nyitnak az emberek világába, hogy beteljesíthessék mesterük akaratát és hamuvá tegyék az emberi, és az összes egyéb királyságot.

Itt kezdődik a Warcraft – A kezdetek film cselekménye, ami azt mutatja be, amint a Horda elhagyja a démoni mágia által elpusztult szülőföldjét és Azerothra, az emberek világába lép. Míg a faj legtöbbje démoni hatás alatt volt, a klánok törzsfőnökei megtartották eredeti természetüket és bőrszínüket, mint a főhős, Durotan. Ő azon kevesek közé tartozott, akit nem a vérszomj vezérelt, csupán valóban egy élhető világot szeretne biztosítani népének. Viszont mivel a film teljes mértékben elhanyagolja a történet kezdeti részeit, nagyon egyszerűen át lehetett volna dolgozni a liberális narratívának megfelelően, és úgy eladni a történetet, hogy az orkok csupán menekültek, akik új hazát keresnek, az emberi királyság pedig, a befogadás és a multikulturalizmus helyett háborút vív velük. És mivel ezelőtt is számtalan franchise történetét gyalázták már meg mémjeik terjesztése érdekében, kegyetlenül féltem, hogy a Warcraft megerőszakolását fogom végignézni a mozivásznon.

Chilling with my homie, Durotan

Szerencsére épp az ellenkezője történt. A Warcraft pontosan az a film lett, ami ellentmondásban áll a mainstreammé vált, uralkodó, liberális kánon értékrendjével. A film mind az emberek, mind pedig az orkok vonatkozásában olyan társadalmakat mutat be, amelyek végtelenül civilizáltabb értékrenddel rendelkeznek, mint a jóléti állam által segélyezett szexuális felelőtlenségnek, elvetélt magzatok tízmillióinak és egyszülős családoknak a jelenkori kultúrája. Igen könnyen lehetne érvelni amellett, hogy még a démonok által irányított vérszomjas és gyilkos orkok is sokkal fenntarthatóbb és sokkal virágzóbb civilizációt hoznának létre, mint a bármilyen progresszív liberális aktivista közössége.

Mind a Szövetség, mind pedig a Horda a K-szelekciós értékrend köré épül. Fontos a gyermek élete, és a magas idő- és energiabefektetésű, kétszülős gyermeknevelés. A mai világban a szülők három éves korukig talán foglalkoznak a gyermekkel, majd beadják a legközelebbi óvodába, és úgy élik tovább az életüket, mintha semmi felelősséggel nem tartoznának a gyermekük felé, és mintha nem is bontanák meg a civilizáció szövetét és hoznának létre magasan diszfunkcionális, lelkibeteg új generációt azzal, hogy elhanyagolják és traumatizálják a gyermeküket a szülő-gyermek kötelék elpusztításával. A Warcraft világában pedig még a barbárnak számító faj sem bánik ilyen kegyetlenül saját utódaival.

Erre vonatkozóan az adatok  igen bőségesek. Ha összehasonlítjuk azokat a gyermekeket, akik férfi által vezetett, tradicionális családban, házas szülők szárnyai alatt nevelkedtek azokkal, akik nő által vezetett, egyszülős, leszbikus vagy egyéb környezetben nőttek fel, tagadhatatlanul láthatjuk, hogy a család intézményének pusztulása magával hozza a társadalom pusztulását is. Azok a gyermekek, akiket megvontak biológiai édesapjuktól:

  • Nyolcszor nagyobb eséllyel kerülnek börtönbe
  • Átlagosan 72%-kal alacsonyabb életszínvonalon élnek
  • Ötször nagyobb eséllyel követnek el öngyilkosságot
  • Hússzor nagyobb eséllyel lesznek viselkedésbeli problémáik
  • Hússzor nagyobb eséllyel követnek el nemi erőszakot
  • Harminckétszer nagyobb eséllyel szöknek el otthonról
  • Tízszer nagyobb eséllyel használnak kábítószert
  • Kilencszer nagyobb eséllyel hagyják ott a középiskolát
  • Harmincháromszor nagyobb eséllyel lesznek komoly bántalmazás, és
  • 73-szor nagyobb eséllyel lesznek halálos bántalmazás áldozatai.

Amíg a modern nyugati világ hősies egyedülálló anyáknak titulálja azokat, akik az egyik legkegyetlenebb bűntettet hajtják végre ártatlan kisgyermekek lelkén és megvonják őket saját édesapjuktól – és így megállíthatatlan száguldásra ítélik őket a járványszerű öngyilkosság, depresszió, erőszak, drogfogyasztás és általános degeneráció legmélyebb poklában – addig a Warcraft film két rövid órára olyan világot mutat be, ahol az anyák hajlandóak fogukkal átharapni támadójuk nyakát, hogy saját utódjukat védelmezzék. Amíg a civilizálatlan és vérszomjas ork a saját életét adja utódja védelmezésért, addig a nyugati progresszív, liberális csürhe a minimálbérnél kicsit magasabb fizetését és titkárnői állását sem hajlandó feláldozni gyermeke felnevelése érdekében.

Sőt, amíg a feministák a csecsemőgyilkosság jogáért harcolnak napestig, addig a Warcraftban Gul’dan, a gonosz inkarnációja is inkább azt választja, hogy mágiával életet ad a halva született ork csecsemőnek ahelyett, hogy példát statuálna Durotan feleségén, aki – a szabályokat megszegve – áldott állapotban lépte át a portált, önhibáján kívül meggyilkolva így méhében a gyermeket.

A dialógusok pontosan olyanok, amilyenek kritikusan hiányoznak a mai világból. Ha az ember megnézi például a Harry Potter sorozatot, azt látja, hogy az egymást legjobb barátnak nevező karakterek a legminimálisabb intimitásra és őszinteségre is képtelenek. Nem képesek őszintén és nyíltan elbeszélni saját énjük titkait egymásnak – legjobb barátaiknak, – cserébe retardált utalásokkal tartják fenn a kapcsolat illúzióját. Ahelyett, hogy bátran mernének sebezhetőnek tűnni a másik előtt imádkoznak, hogy ködösített pár szavakból megértse a másik azt, amit igazából közölni akarnak.

Ez sem más, mint a progresszív ideológia hatása. A liberális elme számára a férfiak közötti kapcsolat vagy olyan, mint amit az ember a Harry Potterben lát, tehát teljesen diszfunkcionális és így haszontalan, vagy nyíltan homoszexuális. Igen nagy mértékben látható a törekvés arra, hogy a popkultúra eddig heteroszexuális férfi tagjait legalább biszexuálissá transzformálják az írók, képregényhősöktől sorozatokon át videojáték-szereplőkig. Ennek oka egyszerű: a liberális elme képtelen felfogni olyan jelenségeket, mint a hűség, a kötelesség vagy a becsület, és így úgyszintén képtelen értelmezni a barátság fogalmát két heteroszexuális férfi között. Az ő számukra az ilyen támogató kapcsolatok kizárólag akkor nyernek értelmet, ha a végcél a szexuális kapcsolat, és így amikor a homoszexuális tendenciák térnyerését látjuk, az nem más, mint a liberális írók projekciója.

A Warcraftban képesek voltak olyan szereplőket bemutatni, akik rendelkeznek az őszinte emberi kapcsolat létrehozásának képességével. Képesek feltárni saját lelki démonaikat, amikkel vagy sikerült megküzdeniük, vagy elbuktak az ellenük vívott harcban; képesek sebezhetőnek és nyíltnak lenni, hogy elmélyítsék, és egyáltalán létrehozzák az egymás közötti köteléket.

A készítők a legapróbb részletekig ügyeltek a fővárosok újraalkotására, még a griffmadár is ugyanott repül be, mint a játékban az auto-pilóta.

Nyilvánvalóan jelen volt a nacionalizmus és a tradicionalizmus értéke mindkét fél társadalmában. Sem a Horda, sem pedig az emberek, elfek és törpök közötti Szövetség nem kérdőjelezte meg azt az alapvető tézist, hogy a saját csoportjukat fogják előnyben részesíteni a más csoportokkal szemben. A Szövetségnek nem voltak öngyilkos hajlamaik, mint Németországnak a második világháború óta (és azt beleszámítva), nem kívánták kitárni városaik kapuit az invázió előtt, senki sem érvel amellett, hogy adják át vagyonukat és áldozzák fel múltjukat az orkok számára.

A tradicionalizmus ugyanazt a szerepet játszotta az orkoknál, mint bármilyen más társadalomban: határozott vonalat húzott a csoport tagjai és a kívülállók között. Ez tisztán megnyilvánult azokban a jelenetekben, amikor jelentősen meggyengült Gul’dan hatalma. Amikor Durotan megidézte a mak’gora ősi hagyományát, élet-halál párbajra hívva ki Gul’dan-t, a sámán megszegte az évezredes szabályokat és mágiát használt a párbaj során, meggyilkolva így ellenfelét. Az orkok lincselését csupán az állította meg, hogy hatalommal bírt az ereikben futó démoni átok fölött. A film második párbajjelenete egy ember, Anduin Lothar, és az ork hadvezér között zajlott, aki a szeme előtt végezte ki Anduin fiát. Anduin végzett ellenfelével, Gul’dan pedig megparancsolta az orkoknak a győztes elfogását, akik – mivel a hagyomány szerint a győztes tiszteletben és becsületben részesül – hagyták, hogy szabadon távozzon közülük, megtagadva vezérük parancsát.

Összefoglalva; a Warcraft olyan film lett, ami felidézi az egyre inkább elfeledett erényeket egy hanyatló világ számára. Tisztán bemutatja azokat a tulajdonságokat és jellemzőket, amik ellen a liberálisok és a feministák keresztes háborút vívnak, amelyek nyílt vállalásáért gyűlölet és kitaszítás jár az amerikai egyetemeken, és amelyek dicsőítéséért számtalan polgár veszítette el karrierjét és jövőjét Svédországtól az Egyesült Államokig.