A következő bejegyzés egyre csak terebélyesedett kutatása és írása során, végül pedig jelentősen nagyobbá nőtte ki magát, mint amihez az olvasók hozzászokhattak. Mégis, minden kedves érdeklődőt biztosíthatok arról, hogy kizárólag azok a tényeket, adatokat, érveket és információkat foglalja magába, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az ember teljes képet alkosson az Olimpiai Játékokról. Az esszé célja az Olimpiáról folyó – hatalmas téttel bíró – társadalmi párbeszédet a tények útjára terelni az érzelmek köderdejéből; a bal- és jobboldali szentimentalizmust – az ellenzéki reflexiót és a nacionalizmust – helyettesíteni a napjainkban divatjamúlt igazsággal. Az így is jelenős terjedelem további szaporítása nélkül íme az igazság az Olimpiáról.

(A felhasznált források a bejegyzés legvégén találhatóak.)

korrupció anatómiája

Aki a legkisebb mértékben is érdekelt a mindennapok magyar politikájában, találkozott már a korrupt jelzővel. Minden egyéb felett ez az egy kifejezés, amit az ellenzék a legnagyobb előszeretettel használ a Fidesz-kormányra.

Viszont az igazság kutatásának legelső lépése az általunk használt kifejezések definíciója. Mi a korrupció? Milyen az, amikor egy kormány korrupt, szemben azzal, amikor nem korrupt?

A korrupt politikus az, aki politikai hivatalát önös céljai beteljesítésére használja. Viszont a jó megfigyelő egyből láthatja, hogy az önös célokra törekvés az emberi természet alapvető része – mindenki arra törekszik, hogy növelje saját életszínvonalát, hogy cselekvésével – szubjektíven meghatározva – jobb helyzetbe kerüljön, mintha az adott cselekvést nem vinné végbe. A korrupció az Állam természetes része, és az államapparátus minél nagyobb hatalommal bír – az emberek minél inkább tűrik magántulajdon-jogaik megsértését – a korrupció annál nagyobb teret nyer magának.

Magyar vonatkozásban a korrupció kifejezés többnyire a fanatikus stadionépítések kapcsán merül fel. És való igaz; a Transparency International állítása szerint hosszú idők óta az építőipart övezi és hatja át a legnagyobb mértékben a korrupció a Föld minden táján. Az államok és az építőipar kapcsolatát egyetemesen jellemzi a kenőpénz használata az állam által kiírt építési projektek megnyerése érdekében, az úgynevezett bid rigging, amely során a projektre jelentkezők egyike már a licitálás előtt kiválasztásra került, a további pályázókat pedig csak a látszat kedvéért veszik megfontolás alá, illetve az olyan munkálatok kiszámlázása, amelyek a valóságban nem kerültek elvégzésre. A Grant Thornton könyvelőcég által 2014-ben publikált jelentés szerint 2025-re az építőipari korrupció költségei világszerte elérik a 450 ezer milliárd forintot. (Az egyszerűség kedvéért az árakat a továbbiakban is forintra átszámítva adjuk meg 300 forintos árfolyamon.)

Az oka annak, hogy az építőipart ilyen mértékben áthatja a korrupció, szimplán a tény, hogy az Állam hatalmas jelenléttel bír az iparban. Egyrészt az infrastruktúra kiadások ellenállhatatlan lehetőséget biztosítanak a torta egy szeletének elfogyasztására. De az építési engedélyek követelése és az építkezési folyamatok nagymértékű szabályozása – ami nem több a magántulajdonjogok felháborító korlátozásánál – legalább akkora melegágyat biztosítanak a korrupció számára, hiszen minél több szabály lép érvénybe, és minél több ember szükséges az egyre elnyomóbb államapparátus korlátozásainak betartatásához, annál több ember fog saját önös céljai beteljesítésére törekedni hivatali hatalmán át.

Az átláthatóság hiánya az állami megbízások győzteseinek elbírálásában tovább ösztönzi a kenőpénz használatát, hiszen a pályázókat az állandó tudatlanság állapotában tartják a választási folyamatról.

Végül pedig az egyszeri, hatalmas építkezési munkálatok sokkal de sokkal csábítóbbak szeretett uralkodóink számára, mint a kevésbé látható, kevésbé feltűnő projektek. Nem csak azért, mert ezeket az embereket a nárcisztikus személyiségzavar jellemzi, és törékeny egójukat megnyugtatóan hizlalja az a tíz percnyi hírnév, amit a piros szalag átvágásakor élhetnek át – bár ez is jelentős – hanem azért is, mert a stadionokhoz hasonló, egyszeri megaprojektek költségeit nem lehet egykönnyen hozzávetni más hasonló projektek költségeihez egyedülállóságuk végett. Egyszerűbb elhitetni a nagyközönséggel, hogy az adott projekt költségei ésszerűek voltak, ha nincs viszonyítási alap. Így az ilyen építkezési munkálatok hatalmas méretű korrupció elpalástolására képesek.

Politikailag kevésbé naiv olvasóink ezekből a tényekből már sejthetik, miért is fog nagyon messzire elmenni kedvenc uralkodó osztályunk a budapesti Olimpiai Játékok megvalósításáért. Nem csupán hőn szeretett szocialista vezetőnk és hű miniszterei érdekeltek az olimpiában, hanem a bürokrácia és az építőipar számtalan kisebb-nagyobb szereplője is, akik valahol helyet foglalnak az adófizetők által pénzelt Nagy Úri Lakomaasztalnál.

A kiadások egy részét aztán nagyvállalatoknak biztosított politikai privilégiumokkal próbálják visszanyerni. A Coca Cola, McDonald’s, Samsung és a hozzájuk hasonló cégek lehetőséget kapnak termékeik reklámozására az adófizetők pénzéből felállított olimpiai stadionkomplexumban, ha cserébe egy bizonyos összeget átnyújtanak a bürokratáknak és a minisztereknek. Ezekben az esetekben a kormányok erős kézzel tiltják, hogy bármilyen más, reklámnak minősülő felirat akarva-akaratlanul felbukkanjon a közelben vagy a közvetítéseken. Volt, ahol megtiltották, hogy a kisvállalatok plakátjait üzletek ablakaira illetve közterekre helyezzék. London betiltotta a görög éttermeket, melyek nevében az Olimpia szó szerepelt.

Az Állam továbbá biztosítja a McDonald’s és a hasonló cégek számára, hogy ők lehessenek az adófizetők pénzéből felépített stadionokban az egyetlenek, akik sültkrumplit vagy kólát árusíthatnak, a McDonald’s pedig ezt az Olimpiából befolyó profithoz viszonyítva jelentéktelen összeggel honorálja.

Az olimpiai játékok közvetítéséhez való jog úgyszintén eladósorba kerül. 1960-ban a közvetítés díja 15 millió forint volt, napjainkban több száz milliárd.

Az Alexander Budzier, Bent Flyvbjerg és Alison Stewart által készített 2016-os The Oxford Olympics Study 2016: Cost and Cost Overrun at the Games tanulmány minden kétséget kizáróan rámutat arra, hogy az egyetlen, aki az Olimpiai Játékokból profitál, az a politikai kaszt és csatlósaik: (Húzd a kékre az egeret.)

A tanulmány legfőbb eredménye, mindenekelőtt, hogy átlagosan a Nyári Játékok tényleges költsége 1560 milliárd forinta Téli Játékok költsége pedig 930 milliárd forint. Az eddigi legköltségesebb Nyári Olimpia a londoni volt, 4500 milliárd forintos költséggel, a legköltségesebb Téli Olimpia pedig a Szocsi játékok volt, 6570 milliárd forint költséggel. A számok az 1960-2016 közötti időintervallumot foglalják magukba, és kizárólag a sporttal kapcsolatos költségeket számolják, tehát az általános infrastruktúra-kiadások bővebb tőkekiadásait nem tartalmazzák, amelyek általában nagyobbak, mint a sporttal kapcsolatos kiadások.

Példának okáért ha a Szocsi játékok teljes költségeit vesszük figyelembe – az infrastruktúrális kiadásokat beleértve – a 6570 milliárdos szám 15 ezer 300 milliárd forintra ugrik, ami itthon a magyar adófizetőknek fejenként 4 millió 371 ezer forintjába kerülne.

Másodjára pedig 156%-os reálértékével az Olimpia rendelkezik átlagosan a legnagyobb költségtúlfutással minden hasonló típusú megaprojekt közül. Továbbá kivétel nélkül minden játékban fellelhető a költségtúlfutás. […] A játékok 47%-ának költségtúlfutása meghaladja a 100%-ot.

A fentebbi eredményekből kifolyólag amikor egy város vagy nemzet az Olimpiai Játékok megrendezésére vállalkozik, a létező legköltségesebb és legkockázatosabb megaprojektbe vág bele az összes létező közül – mely tényt számos város és nemzet saját bőrén tapasztalt.

Mindezen tények tudatában jobban megválaszolhatjuk, hogy pontosan milyen funkciót tölt be az Olimpiai Játékok eseménysorozata a társadalmon belül. Röviden megfogalmazva az Olimpia egy nagyon egyszerű módja annak, hogy a politikai osztály, kihasználva a tömegek szentimentális nemzeti érzelmeit, megfossza alattvalóit vagyonuk egy jelentős részétől, a vagyont pedig elossza az államapparátus és az államapparátust támogató nagyvállalatok között. Az Olimpia alapvető politikai motivációja az, hogy megteremti a korrupció és megvesztegetés feneketlen szakadékát, amelyre a nacionalizmust megtévesztő álcaként húzhatják. A kenőpénz csupán elhanyagolható kiadás szemben azzal a hatalmas bevétellel, amit a politikai szívességek visszahoznak – ezt a jelenséget a közgazdászok Tullock-paradoxnak nevezik.

Akik profitálnak azok a jó kapcsolatokkal bíró építkezési vállalkozók, a korrupt politikusok, a nemzetközi olimpiai bizottság tagjai, a bürokraták és nagyvállalatok, az adófizető kárára. (Az atléták és sportolók nevetségesen kevés fizetést kapnak, amelyről később részletesen beszámolunk.)

Az orosz példa

A Szocsi Téli Játékok a történelem legköltségesebb Olimpiai játéka volt. Ez – bár önmagában is jelentős teljesítmény (ha a jelentős alatt a gyomorforgatóan erkölcstelent értjük) – még inkább figyelemreméltó, ha hozzávesszük, hogy a téli olimpia kevesebb sportolót (2500-at, a nyári 11000-rel szemben), kevesebb eseményt (86 a 300-zal szemben) és kevesebb helyszínt (15 a 40-nel szemben) foglal magába.

2007-ben, Vlagyimir Putyin úgy nyilatkozott, hogy Oroszország 12 milliárd dollárt – 3600 milliárd forintot – költ majd az olimpiai játékokra; a végső számla 51 milliárd dollár – 15 ezer 300 milliárd forint – lett. Ebből 2220 milliárd forintnyi összeg Arkady Rotenberg – Putyin gyerekkori barátja és egykori judo-társa – zsebében landolt. Boris Nemtsov – a néhai ellenzéki politikus, aki ellen 2015-ben orgyilkosságot követtek el – és Leonid Martynyuk, ellenzéki szerző és újságíró, akik nemzetközi vihart kavaró jelentésükben kritizálták a Szocsi játékok mélyén meghúzódó példátlan korrupciót, úgy nyilatkoztak a kiadásokról, hogy azokat “nagyban Putyin-közeli üzletemberek és cégek irányítják.”

A Fisht Olympic Stadium becsült költsége – átszámítva – 13 milliárd 500 millió forint volt, a végső, teljes költség 156 milliárd és 211 milliárd közé tehető.

A Bolshoy Ice Dome becsült költsége 60 milliárd forint, a végköltség, 90 milliárd forint volt.

A Shayba Arenát Iskander Makhmudov orosz oligarcha magánalapjából fedezték; Alexei Navalny jelentése szerint “Malhmudov azért egyezett bele az olimpiai projektbe való beruházásba – számára veszteségesen – hogy a jövőben is ő kapja meg a több milliárd dolláros állami megrendeléseket.”

Az Adler Arena becsült költsége 10 milliárd 80 millió forint volt, a végső építkezés 31 milliárd 200 millió forintba került.

Az Iceberg Skating Palace költségeit 13 milliárd 110 millió forintra becsülték, végül 81 milliárd 660 millió forint értékű beruházássá kerekedett.

A síugró központ építése egy bizonyos Magomed Bilalov kezébe került, aki az Orosz Olimpiai Bizottság alelnökének testvére volt. A síugró központ költsége egészen 735 milliárd forint értékig emelkedett, majd Putyin eltávolította őt az építkezés éléről. A két testvér ezután külföldre menekült.

A Laura Biathlon & Ski Complex egyetlen pályázója egy Rosinzhiniring nevű cég volt, mely élén az egykori orosz elnök, Dmitrij Medvegyev síoktatója állt. Az eredetileg 150 milliárd forint értékűre becsült költség 810 milliárdra nőtt.

De az összes amorális szociopata közül a legnagyobb nyertes egy bizonyos Arkady Rotenberg volt, Putyin gyermekkori barátja. Rotenberg úr szerves részét képezte az elmúlt évtized majd’ összes nagyobb építkezési munkálatának, utaktól kezdve Forma-1 pályák megépítéséig. Az ő cégei kaparintották meg a teljes olimpiai költségvetés 15%-át, legalább 2220 milliárd forintnyi vagyont, amely több, mint a 2010 vancouver-i játékok teljes költségvetése.

A fentebb említett jelentésben Boris Nemtsov és Leonid Martynyuk úgy számítják, hogy az orosz állam háromszor annyit költött az Adler és Krasnaya Polyana között húzódó útszakaszra, mint amennyit a NASA költött a Mars Rover-ek legújabb generációjának legyártására és működtetésére. A Russian Esquire lap szerint abból a pénzből, amit az orosz kormány költött az útra, az egész utat egy centiméter vastag beluga kaviárréteggel is bevonhatták volna.

Egy építési vállalkozó a Bloombergnek adott nyilatkozata szerint azzal a feltétellel ajánlottak fel számára egy több milliárdot érő megbízást a vízvezetékrendszer kidolgozására vonatkozóan, ha hajlandó visszafizetni az összeg 20%-át a bürokratáknak. Egy másik vállalkozó számára egy papíron 2 milliárd 310 millió forint költségvetésű projektet ajánlottak fel, melyből hozzá csak 1 milliárd 570 millió forintnyi összeg jutna el.

Íme tehát a fentebb felsorolt politikai erők megnyilvánulása a gyakorlatban. A hatalmas méretű, példátlan projektek tökéletes lehetőséget biztosítanak a megdöbbentő mértékű korrupció elrejtéséhez; a pár százaléknyi kenőpénzek eltűnnek a titáni tranzakciók sűrűjében; az egyedülálló beruházások, viszonyítási alap híján, megnehezítik a költségek ésszerűségének kiértékelését; a megdöbbentő méreteket öltő, nyílt rablást pedig elsöpri a tömeg pár napig tartó sportmámora.

Korrupció a világ minden táján

Az orosz példa csupán a legkirívóbb esett – természetesen mindenhol máshol találhatunk példát az égbekiáltó rablásra és az emberi jogok porba tiprására az uralkodó osztály és a csőcselék szeszélyeinek kielégítése végett.

A 2012-es londoni játékokat úgy adták el a közvélemény számára, hogy az körülbelül 1200 milliárdba fog kerülni – forintban. A végső költség átszámítva 3120 milliárd forint lett. A közvéleménynek azt nyilatkozták, hogy vállalatok és a magánszektor tagjai fogják finanszírozni, majd – miután a 2008-as pénzügyi krízis elsöpörte ezt az ötletet – az adófizetők állták a számlát.

Ugyanitt a G4G biztonsági céget bízták meg a biztonsági személyzet biztosításával egy 133 milliárd forint értékű szerződés keretein belül, amely az eredeti ár tízszeresére növekedett. A G4G képtelen volt teljesíteni a szerződésbe foglaltakat, mivel a tömeges munkanélküliség idején képtelenek voltak elegendő biztonsági őrt találni. A rendőrséget és a hadsereget kellett segítségül hívni a biztonság biztosításához, a G4G-et pedig 26 milliárd forintnyi fizetséggel jutalmazták szolgáltatásaiért.

Számos akadémikus úgy vélekedik, hogy az olimpiai játékok hatalmas szerepet játszottak a görögök gazdasági összeomlásában – amely mind a mai napig érezteti hatását szerte Európában. A játékok költségei a teljes görög GDP körülbelül 5%-át tették ki. A olimpiára egy évvel, 2005-ben az ország GDP növekedése az utolsó tíz év mélypontjára zuhant.

Gazdasági Válságok: Okaik és gyógymódjuk című rövid és lényegre törő esszéjében Murray Rothbard részletesen kifejti, mi okozza az olyan gazdasági összeomlásokat, mint amit példának okáért 2008-ban élhetett át az egész modern világ. Mivel Magyarország pontosan azon az úton jár, amitől Rothbard professzor óvva inti olvasóit, így igen meggyőzően érvelhetünk amellett, hogy az Olimpiai Játékok hasonlóan pusztító hatással volna a magyar gazdaságra, mint amit a görögök éltek át.

Kanada három évtizeddel a játékok után fejezte be adóssága törlesztését.

Pekingben 1,5 millió embert lakoltattak ki saját otthonukból, hogy helyet biztosítsanak a játékoknak. Brazíliában úgyszintén tömegeket tett hajléktalanná az állam – mit számít pár millió élet, amikor megrendezhetjük az Olimpiát! Hiszen nincs is nagyobb virtus, egy közösség nem is bizonyíthatná jobban civilizáltságát és nemességét, mint hogy hatalmas tömegeket deportáljon otthonából, fegyvert szorítva homlokukhoz, miközben az egészet az adókon keresztül elkobzott pénzből és a meg-nem-született generáció jövőjének értékesítéséből finanszírozzák!

Az Olimpia gazdasági hatásai

A Business Insider és a Mashable fotóválogatásai tisztán rámutatnak az Olimpia gazdasági hatásaira. Íme pár kép a Percy Bysshe Shelley Ozymandias című költeményét idéző gyűjteményből:

Sokan azt vallják, hogy az Olimpiai Játékokhoz hasonló, gigászi állami kiadások pozitív hatással vannak a gazdaságra. “Munkahelyet teremtenek,” mondják, elfelejtvén, hogy a munkahely társadalmi funkciója a fogyasztók szolgálata, a vásárlók igényeinek kielégítése, míg az Olimpia nem a vásárlókat szolgálja – hiszen nem a piac önkéntes tranzakcióiból emelkedik ki – hanem a politikai elitet és a köréjük gyűlő tolvajbandát.

Sajnos azt is tudjuk, hogy kedvenc vezérünk, Orbán Viktor is magának vallja ezt a tévképzetet – mint ahogy arról itt és itt írtunk.

De ez vitán felül áll. A magánszektor arra törekszik, hogy az emberiség rendelkezésére álló szűkös erőforrásokat – mind az anyagi javakat, mind az emberi munkaerő idejét és energiáját – úgy helyezze el a gazdaság szövevényes rendszerén belül, hogy az a gazdaságot kitevő egyének legfőbb vágyait a leghatékonyabb módon szolgálja. Így emelkedhet egyre feljebb és feljebb a közösség életszínvonala. Az Olimpia, a közmunkaprogram, a kínai szellemvárosok nem értékteremtő munkát végeznek – nem a fogyasztók vágyait szolgálják – hanem elpazarolják a felhasznált szűkös javakat.

Az ember úgy gondolná, hogy ez teljesen nyilvánvaló és evidens, de akkora politikai érdekhálózat épült fel arra, hogy az emberek ne értsék meg ezt az egyszerű tényt, hogy muszáj kihangsúlyozni. Erről bővebben lásd Ludwig von Mises és Murray Rothbard esszéi és írásait.

Minél nagyobb uralom adatik az államnak a közösség szűkös erőforrásai felett, annál kevésbé teljesülhetnek a fogyasztói kívánságok. A gazdaság annál inkább stagnál – vagy zuhan – a politikai elit pedig boldogan feléli a társadalom által megtermelt javak egyre nagyobb hányadát.

Az a pénz, az a materiális tőke, az a munkaerő, ami felhasználódik az olimpiai játékok előkészületében – vagy bármilyen, az olimpiához hasonló állami projekt keretein belül – nem kerülhet úgy felhasználásra, hogy az a fogyasztóközönség életszínvonalát emelje. Ezek a javak így nem elégíthetik ki a társadalom égetőbb szükségleteit. Való igaz, hogy munkahelyet teremt, de ez a munkahely nem értékteremtő állás, így teher a közösség vállán; amíg a pék, a cipész, és a megannyi egyéb szabadpiaci dolgozó munkája során olyan terméket állít elő, amiért mások fizetnek – mivel a vásárlók úgy gondolják, az adott termék javít életkörülményükön – addig az állami projektek által megteremtett munkahelyek nem hoznak létre mások számára kívánatos terméket. A hasonló közmunkaprojektek nem a vásárlót szolgálják a vásárló által elvárt minőségű és árú előállításával, így hátráltatják a civilizáció értékteremtő erőfeszítését. Ha nem így volna, ezeket a munkahelyeket a szabad piacgazdaság magától is létrehozná, és nem volna szükség arra, hogy az állam kényszerítse a projektek finanszírozására az adófizetőket.

Andrew Zimbalist, a 2015-ös Circus Maximus: The Economic Gamble Behind Hosting the Olympics and the World Cup című könyv szerzőjének szavaival. “független kutatás kimutatta, hogy az olimpiának otthont adó városok sem rövidtávon, sem hosszútávon nem profitáltak az olyan mérőszámokat tekintve, mint a turizmus vagy a külföldi befektetések.”

Röviden, talán egyszerűbb – és társadalmilag kevésbé kártékony – lenne, ha csak felgyújtanánk az olimpiához szükséges pénzt.

A feláldozhatók

Végül pedig érdemes pár szót szólni a sportolókról, akik az egész cirkusz néma, elfeledett, elhanyagolt áldozatai.

A top 10-be tartozó amerikai sportolók körülbelül 50%-a évente kevesebb, mint 4,5 millió forintnyi pénzt keres sportkarrierjével – ami amerikai tekintetben egyenlő a minimálbérkeresők fizetésével. Cyrus Hostetler, aki kétszer is bejutott az Olimpiára, úgy nyilatkozott, hogy a legtöbb, amit karrierjével valaha keresett, az körülbelül 900 000 forintnyi összeg. A legtöbb amerikai sportoló nem keres annyit, hogy megéljen belőle.

Mindeközben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke évente 75 millió forintnyi jövedelmet vihet haza, illetve ingyen és bérmentve lakhat egy ötcsillagos svájci hotelben.

De sokan a sportolók közül boldogak lennének, ha csak ekkora árat kellene fizetniük.

A kutatások szerint – a meghatározástól és a módszertantól függően – a sportvilágon átívelő szexuális bántalmazás aránya 2 és 22 százalék közé tehető. Egy ausztráliai tanulmány a következő, szigorúan jogi meghatározást használta a szexuális bántalmazásra vonatkozóan: szexuális bántalmazásnak minősül minden szexuális tevékenység egy felnőtt és egy 18 éven aluli gyermek között, függetlenül attól, hogy történt-e megtévesztés, vagy a gyermek megértette-e a cselekvés szexuális természetét. Ez a meghatározás magába foglalta az erőszakkal vagy az erőszak fenyegetésével történő szexuális kontaktust, függetlenül az áldozat vagy az elkövető életkorától. A szexuális bántalmazás magába foglalta az érintkezés nélküli (mint az exhibicionizmus, a gyermek bevonása szexuálisan explicit beszélgetésbe, vagy pornografikus fényképek készítése a gyermekről) és a penetratív (orális, vaginális, anális) cselekedeteket. A következmények arra mutattak, hogy a 370 megkérdezett elit- és klubsportolóból a lányok 31%-a és a fiúk 21%-a volt szexuális bántalmazás áldozata 18 éves kor alatt. Kiemelkedően magas volt a környezetspecifikus szexuális bántalmazás aránya: a szexuálisan bántalmazott lányok 41%-a és a fiúk 29%-a azt állítottak, hogy az elkövető a sportszemélyzet tagja volt. A sporttal kapcsolatos bántalmazást többnyire a sportolók feletti hatalommal rendelkező, vagy a sportolók bizalmát élvező személyek követték el – elsősorban az edzők, kevésbé gyakran a kisegítő személyzet és más sportolók. A sportolók úgy írták le a sportkörnyezetet, mint amelyet áthat a büntetés és jutalmazás érzelmi körforgásának kiszámíthatatlansága és lobbanékonysága. A kompetitív versenycsapatok zárt kontextusában a félelem, haladék, büntetés és jutalom ciklikus ismétlődése az extrém dependencia érzetét keltheti a mindenhatónak vélt elkövető irányába. Egy lány atléta szavaival, akit edzője szexuálisan bántalmazott: “Abban az időben úgy tekintettünk a szavaira, mint az evangéliumra.” A pszichológiai irodalomból ezt az elkövető iránti traumatizált kötődésként ismerjük. Ilyen helyzetben egész egyszerűen nem történik leleplezés.

Joan Ryan Little Girls in Pretty Boxes című könyvében a következőket írja:

Hogyan formálják a hatalmas követelmények ezeket a fiatal lányokat? Milyen árat fizet testük és elméjük?

Elindultam felkutatni a választ ezekre a kérdésekre egy három hónapos kutatás keretein belül, amit a San Francisco Examiner egy cikkéhez végeztem, viszont amikor a végére értem, nem voltam képes bezárni a jegyzetfüzetemet. Egy év szabadságra mentem, hogy folytassam kutatásaimat, ezúttal azokra a lányokra fókuszálva, akik nem értek célba, nem csak a bajnokokra.

Amit találtam az a legális – sőt, egyenesen ünnepelt – gyermekbántalmazás története. Az Olimpiához vezető út mentén húzódó sötét árkokban feküdt azoknak a lányoknak a teste, akik megbuktak az úton, akiket összezúzott a munka, a nyomás és a megaláztatás. Egy olyan lányra leltem, akinek az édesapja elhagyta a családot, amikor ő 13 éves korában felhagyott a gimnasztikával, aki kezeit és lábait pengékkel szabdalta, hogy elnyomja az érzelmi fájdalmát és akinek két órás kimenőért kellett folyamodnia a pszichiátriai kórházhoz, hogy részt vehessen a középiskolai ballagásán. Lányok, akik nyakukat és gerincüket törték. Egy, ki olyan elkeseredetten vágyott a tökéletes, súlytalan gimnasztikai testre, hogy halálra éheztette magát. Mások – jelentős létszámmal – annyira megszállottan próbálták irányítani súlyukat, hogy elveszítették önmaguk felett a kontrollt, és belezuhantak a zugevés, majd a hánytatáson vagy hashajtókon keresztüli tisztítás potenciálisan halálos körforgásába. Egy lányt edzője szexuálisan bántalmazott, egy másikat pedig csapattársának apja négy éven át szodomizált. Egy olyan lányra leltem, aki akkora szégyent érzett attól, hogy nem jutott be az olimpiai csapatba, hogy felvágta csuklóját. Egy korcsolyázóra, aki plasztikai műtéten esett át, miután egy bíró azt mondta neki, hogy zavaró az orra. Egy apára, aki a gyermeke feletti gyámságot az edzőre ruházta, hogy a lány korcsolyázhasson. Egy edzőre, aki olyan kevés ételt adott a tornászoknak, hogy a hivatalnokoknak kellett ételt csempészniük a hotelszobájukba. Egy anyára, aki sminkkel rejtette el a lánya bárányhimlőjét, hogy a lány versenyezhessen. Edzőkre, akik atlétáikat azzal motiválták, hogy gyengeelméjűnek, idiótáknak, malacoknak és teheneknek nevezték őket.

Az ESPN újságírói, T.J. Quinn és Greg Amante szavaival:

Az ESPN úgy találta, hogy a bántalmazó edzők – melyek közül sokan több, mint 30 éven át molesztáltak fiatal úszókat – elkerülték a lelepleződést, melynek számos oka van: Az amerikai úszó- és egyéb szervezetek nem rendelkeztek megfelelő felügyelettel, az edzők, a szülők és az úszóhivatalnokok nem jelentették, amikor nem megfelelő érintkezés szemtanúi voltak, néhány szülő pedig, hogy gyermekük sikerét lássák, figyelmen kívül hagyta vagy nem vette észre a figyelmeztető jeleket.

Egy kínai olimpikon szülei úgy nyilatkoztak, hogy “Régóta elfogadtuk, hogy nem tartozik hozzánk. Nem is merek olyan dolgokra gondolni, mint a családi boldogság élvezete.”, mások pedig nem ismerték fel gyermekeiket több évnyi szeparáció után. Következzék néhány kép a kínai gyerekek kiképzéséről. 

Konklúzió

Mi tehát az igazság az Olimpiáról? Az Olimpia lehetőséget biztosít a politikai osztály és csatlósai számára, hogy a tömegek szentimentalizmusát és a sportolókon elkövetett fizetetlen gyermekrabszolgaságot kihasználva példátlan mértékben megnöveljék az adófizető populáció kizsákmányolását.

Az államok – adósságon keresztül – elárverezik gyermekeink jövőjét, hogy olyan stadionokat építsenek, melyek évtizedeken belül az idő martalékává válnak, melyeket senki nem látogat, és melyek – mint Ozymandias szobra – a korrupció, a rablás és az embertelen gonosz emlékműveként állnak majd az utókor számára.

Milyen világban is élnénk, ha egyszer nem a mások kontójára történő féktelen pazarlásból merítenénk nemzeti büszkeségünket, hanem az erényből és jóságból, amit társadalmunk megtestesít? Vajon milyen holnapra ébrednénk, ha akik nemzetünkre büszkék, nem azért lennének büszkék, mert sikeresen megfosztottuk a jelen és a jövő generációját tulajdonától, majd átnyújtottuk azt a politikai osztály és a nagyvállalatok szentségtelen párosának, akik cserébe egy héten át szórakoztattak minket – hanem azért, mert az igazságosság, az erény, a civilizációkat felemelő értékeket megtestesítő nemzet vagyunk?

Valóban ennyit ér a magyarság? Ez az ezeréves világ valóban annyit ért el és csak addig emelkedett, hogy vígan gazdaggá teszi a lobbista vállalatokat, az edzőket, a bürokratákat és a minisztereket, mindaddig, amíg vígan nézheti a gyermekkoruktól fogva bántalmazott és kizsákmányolt, szegénységben élő gyermekeket?

Ez a kérdés egyelőre megválaszolatlanul marad. Közösségünk most válaszút előtt találja magát, és lehetősége nyílik nemet mondania erre a pusztító államista rémálomra. A Momentum Mozgalom által megszervezett NOlimpia népszavazási kezdeményezés utat nyit az állam hatalmának visszaszorítására és jövőnk szabad formálására. És – William Ernest Henley szavaival – akármilyen isten is legyen odakinn, adja, hogy sikerrel járjanak.

Az Ellenpropaganda kizárólag olvasói támogatásokból tartja fenn magát. Ha értéket találtál a munkánkban, ide kattintva támogathatod az oldalt.

Felhasznált források

Kommentek