Olvasási idő: ~ 8 perc

Miért van az, hogy a magánszféra képes hatékonyan és megfizethetően kiszolgálni a vásárlók igényeit, és a technológia olyan csodáit hozza el, mint a telefonok, repülők vagy autók, míg az állami szféra által előállított szolgáltatások és termékek használhatatlanok, drágák és halálosak, mint a horrorfilmek és rémálmok díszleteihez hasonlító kórházak vagy a rendőrség, amely képtelen bűncselekményeket megakadályozni, viszont igen hatékonyan képes békés hippik és fiatalok jövőjét örökre elpusztítani?

A kapitalizmus definíciójáról beszéltünk régebben. Ismétlésként, a kapitalizmus egy olyan gazdasági rendszer, amelyben a termelési eszközök magán-, nem pedig állami tulajdonlásúak, és a javak cseréje szabad piacon történik. A különbség az állami és magántulajdonlás között az, hogy létezik-e a gazdasági rendszeren belül egy olyan intézmény, amely képes a törvényhozás erejével,  legálisan elkobozni és megkárosítani a piaci szereplők jogosan (tehát természeti erőforrások munkával történő átalakításán vagy önkéntes cserén át) szerzett tulajdonát. Ebből következik, hogy a gazdasági spektrum másik végén áll a szocializmus, egy gazdasági rendszer, ahol a termelési eszközök birtokosa az állam.

12249735_10204877953859560_6262628053638862655_n

Gazdaságilag a szélsőbaloldal a szocializmus, míg a szélsőjobboldal a kapitalizmus. Ez meglepőnek hangozhat azok számára, akik a szélsőjobboldal hallatán vagy a német nemzetiszocialista pártra, vagy a Jobbikra asszociálnak, de ne legyen tévedés: gazdaságilag mind a náci párt, mind a Jobbik szocialista. Az elsőre elég bizonyíték a név, arra pedig, hogy a Jobbik egy szocialista párt bizonyíték az, hogy a Jobbik, többek között a következő esetekben támogatja a termelési eszközök állami tulajdonlását:

Ezen felül a Jobbik úgyszint támogatja szabad piac maradványainak felszámolását különféle törvényeken keresztül, így joggal nevezhető kvázi-szocialista pártnak.

Az évtized legjobb viccét félretéve, Ludvig von Mises 1920-ban kiadott egy “Gazdasági kalkuláció a szocialista közvagyonban” című esszét, amelyben azt bizonyította, hogy a szocializmus fenntarthatatlan, annak gazdasági összeomlása pedig elkerülhetetlen. A gazdasági kalkuláció a várt jövedelem és az előrelátható költségek pénzben kifejezett összevetése. Mivel az állam birtokolja a termelési eszközöket, azok nem cserélnek gazdát, így nem határozható meg azon javak pénzbeli értéke. Ebből következően nem végezhető el a gazdasági kalkuláció, a termékeket és szolgáltatásokat előállító állam pedig nem lesz képes meghatározni, hogyan használja fel a rendelkezésére álló szűkös erőforrásokat a lehető leghatékonyabban. A központi tervező ad egy adag búzát ennek, annak, amannak, míg a háromból egyik sütéshez, a másik kettő tüzelőanyagnak vagy hőszigetelőnek használja, a boltok polcairól pedig eltűnik a kenyér. A Szabadság Filozófiája blog itt írt erről bővebben.

12705742_1175241129170221_3168762737491464391_n

Amikor az orvos nem úgy kapja a fizetését, mint a vállalkozó vagy az eladó, tehát nem vásárlóitól, akik önként keresik fel őt, veszik igénybe szolgáltatásait és fizetnek érte, hanem fizetését az államtól kapja, az orvosnak többé nem kell megfelelnie “vásárlói” elvárásainak, hiszen kényszerítik őket a fizetésre. A kapitalizmusban a vevő minden vásárláskor szavaz, és azt az ítéletet hozza, hogy üzletpartnere értékes és hasznos tagja a társadalomnak, a munka amit végez az jó. A szocialista vagy kvázi-szocialista intézményekben, ahol az állam a fenntartó, az orvos akkor is megkapja fizetését, ha betegei sorra hullanak. Egy olyan piacon, ahol az emberek maguk választhatják meg, kinek a szolgáltatásáért fizetnek, azok az intézmények összeomlanának és becsődölnének, ahol több halált okoznak a bent összeszedett kórokozók, mint az eredeti betegségek, és a helyüket olyan üzletek veszik át, akik képesek minőségi terméket előállítani.

Ha bemegyek egy üzletbe, és azt látom, hogy a polcokon rohadt zöldségek, penészes tejtermékek, egérrágta kenyerek vannak, a húsok felett döglegyek köröznek és minden csupa sár és mocsok, nem arra gondolok, hogy “a legjobb lesz a lehető legtöbb pénzt itthagyni náluk, hogy megoldják a problémáikat,” hanem azt, hogy “ezek az emberek nem képesek arra, hogy fenntartsanak egy boltot.” El kell veszíteniük az állásukat, új szakma után kell nézniük, hogy a munkájukat a gazdaság effektíven tudja hasznosítani. Pedig az állami tulajdonlású intézményeknél épp az előbbi történik. Amikor nyilvánvaló, hogy a vezetőség inkompetens, hogy az alkalmazottak képtelenek az effektív munkavégzésre, az intézmény nem termel semmi értéket, hanem csak feléli azokat a javakat, amelyekre máshol szükség van, és elszívja a gazdaságtól azt a mennyiségű tőkét, amiből szakemberek elő tudnák állítani a minőségi terméket vagy szolgáltatást, az állam megoldása az, hogy még több pénzt utaljon ezeknek az életképtelen intézményeknek, hogy – mivel minden, amit pénzelnek, növekszik, – még nagyobb gazdasági pusztítást végezzenek és még több életet oltsanak ki.

12784262_1513342212307019_2139337285_n
Az egri kórház

“Az államnak ki kell rúgnia az inkompetens embereket, és helyette hozzáértőket kell alkalmaznia,” mondhatná valaki. De a hozzáértő embereket kizárólag a piac választhatja ki, azzal hogy a termelő munkájáért fizetnek, azzal, hogy őt választják, nem pedig versenytársait. A hozzáértő az egy ember, aki képes az általa hozzáférhető javakat úgy felhasználni, és belőlük olyan terméket vagy szolgáltatást létrehozni, hogy az a lehető legnagyobb kereslehet szolgálja ki. Hozzáértő az, aki éhinség idején a búzából nem bábokat vagy seprűt, hanem ételt képes létrehozni. Itt láthatjuk a kalkulációs probléma jelenlétét még egy olyan kvázi-szocialista gazdaságban is, mint a miénk: mivel az államista üzleti modell kényszeren és erőszakon, nem pedig áruk önkéntes cseréjén alapul, mivel a szolgáltatás használója nem nyújt objektív, gazdasági visszajelzést a szolgáltatásért cserébe, legyen az fizettség vagy annak hiánya, amely azt az információt hordozza, hogy mennyire sikeresen képes a termelő fél az erőforrásaival gazdálkodni és azokat hatékonyan felhasználni más piaci szereplőkhöz képest, nem tudhatjuk, a termelt áru vagy szolgáltatás megfelel-e a vásárlók igényeinek. Hatékonyság, hozzáértés, kizárólag a szabad piac kontextusában értelmezhető, mivel kizárólag abban a kontextusban lehetséges elvégezni azokat a létfontosságú számviteli műveleteket, melyek összevetik a termelési költséget a profittal.

Végül arról is beszélnünk kell, miért próbálkozik az állam a termeléssel. Amíg magánszemélyek azért teszik, hogy profitot termeljenek, az államnak lehetőségében áll hasznosítani a vagyonszerzés politikai módszerét, a rablást és kizsákmányolást, így célja nem a profit, hanem a hatalomszerzés. Ahhoz, hogy fenntartsák a lakosság elnyomásuk iránt érzett elégedettségét és ahhoz, hogy kiszolgálják azon emberek igényeit, kik támogatásának hiánya az uralom elvesztését jelenthetné, célszerű az államnak a buzgóság látszatával iskolákat, kórházakat és hasonló intézményeket nyitni és üzemeltetni. Mivel az állami termelés nem profit, hanem propaganda-orientált, a cél nem a kereslet kielégítése, hanem a politikai célok felé való törekvés. A szolgáltatást igénybe vevő alattvalónak az egyetlen kötelessége pedig elhinni azt, hogy a szabadság ennél csak rosszabb lehet.

Olvasd el ezt a cikkünket is az egészségügyről:

Az Ellenpropaganda kizárólag olyan olvasók támogatásából tartja fenn magát, mint te, és hatalmas szükségünk van a segítségedre. Kattints ide, ha értéket találtál az oldal tartalmában, és támogasd munkánkat.