A kép nagyítása

Újra és újra – igazság szerint minden alkalommal, amikor a téma előkerül – azt halljuk a magyar közbeszédben, hogy az államnak kellene béreket emelnie és az állam feladata emelni az átlagember életszínvonalát. Tűrhetetlen – mondják – hogy Magyarországon az átlagbérből alig lehet megélni; hogy hónapról hónapra kell élnie az embernek, anélkül, hogy a luxus – vagy akár a középszerű kikapcsolódás és élvezetek – bármilyen formáját megengedhetné magának. Bölcsőtől sírig szegénységben kell tengődnie, a nyugati életszínvonal pedig csak vágyálom marad, amelyet talán soha nem érhet el.

Mindannyian az életszínvonalunk növekedését szeretnénk, azaz végső soron profitra vágyunk. Arra törekszünk, hogy annyi vágyunkat elégítsük ki, amennyi csak fizikailag lehetséges. E vágyak kielégítésének eszközei azok a termékek és szolgáltatások, amelyeket más emberek gyártanak, amelyhez közvetve, pénz használatával juthatunk. Pénzünk pedig – ha nem az erőszak kezdeményezésével jutottunk hozzá – azt tükrözi, mi magunk mennyi vásárlói vágyat elégítettünk ki az általunk létrehozott termékekkel és szolgáltatásokkal.

Mint ahogyan azt az osztrák iskola egyik legkiválóbb közgazdásza, Ludwig von Mises kifejti Bérek, munkanélküliség és infláció című esszéjében:

A gazdasági rendszerünk – a piacgazdaság avagy a kapitalizmus – a vásárlók felsőbbrendűségének rendszere. A vásárló független, és ahogyan egy népszerű szlogen mondja, “mindig igaza van.” Az üzletemberek a vásárlói kérések kiszolgálására kényszerülnek, és termékeiket olyan áron kell eladniuk, amelyet a vásárlók képesek és felkészültek megfizetni. Egy üzleti művelet akkor nyilvánvaló bukás, amikor az eladásból származó bevételek nem térítik meg az árucikk termelésének költségeit. Így a vásárlók azzal, hogy egy meghatározott ár szintjén vásárolnak, úgyszintén meghatározzák a bérek tetőfokát, amelyeket mindazoknak fizetnek, akik részesei az iparnak.

Ebből következik tehát, hogy egy munkaadó nem fizethet többet egy munkavállalónak, mint ami egyenlő az értékkel, amit az utóbbi munkája a vásárlóközönség ítélete szerint hozzáad az árucikkhez. (Ez az oka annak, hogy a filmsztár sokkal többet kap, mint a takarítónő.) Ha többet fizetne, nem szerezné vissza kiadásait a vásárlóktól, veszteségeket szenvedne, és végül csődbe menne. A bérek fizetése során a munkaadó a fogyasztók megbízottjaként cselekszik. A vásárlókon múlik, hogy megtörténik-e a bérek fizetése. Mivel az előállított termékek hatalmas többségét olyan emberek vásárolják meg és fogyasztják, akik maguk is kapnak béreket és fizetéseket, nyilvánvaló, hogy jövedelmük elköltése során a bérmunkások és munkavállalók a legfőbb meghatározói azon kompenzáció tetőpontjának, amit ők, és a hozzájuk hasonlók kapnak.

Az állam sehogyan nem képes emelni a béreket, mivel az állam nem képes megemelni a dolgozók produktivitását. A munkások semmilyen állami beavatkozás következtében nem fognak egy adott időegység alatt több és jobb minőségű terméket és szolgáltatást előállítani. Az Állam – mivel az egyetlen intézmény, amely bevételére nem javak és szolgáltatások értékesítésével tesz szert, hanem a már megteremtett vagyon elkobzásával – nem képes értéket hozzáadni a dolgozók keze munkájához, csupán elvenni képes abból. Az Állam önmagát pontosan és kizárólag az értékteremtő ember munkája gyümölcsének erőszakos elkobzásából finanszírozza, így az Államtól várni a bérnövekedést pontosan annyira balgaság, mint a betörőtől várni otthonunk kitakarítását és a vacsoránk megfőzését.

Vannak viszont bizonyos tevékenységek, amelyeket ha az Állam abbahagy, akkor növekedhetnek a bérek. Röviden, minél nagyobb az Állam, a dolgozó annál szegényebb lesz. Az Állam minél többet költ, az értékteremtő polgár annál kevesebbet költhet, hiszen az Állam csupán elkobozza és saját céljaira felhasználja a vagyont, nem pedig létrehozza azt önkéntes vásárlók igényeinek kielégítésével. Magyarországon pedig a bürokrácia és a központi kiadások olyan hatalmas mértéket öltöttek, hogy senki, aki e fentebbi igazságot megérti, nem csodálkozik az országban uralkodó szegénységen.

Az adócsökkentés nem csak a nettó bérek közvetlen emelését vonhatja magával. A vállalkozóktól elkobzott adóforintokat tőkeberuházásra is fordíthatják, azaz azon eszközök fejlesztésére, amelyet felhasználva a bérmunkások létrehozzák a terméket. A termelési eszközök fejlesztése megnöveli a munkások termelékenységét, elősegíti, hogy több és jobb minőségű terméket hozzanak létre ugyanannyi idő felhasználásával, így növelve az általuk kielégített vásárlói igények mennyiségét, és a bérüket.

Érvelhetnek úgy, hogy a probléma nem a kormánnyal van, hanem a vállalkozókkal, akik nem hajlandóak “rendes” bért fizetni alkalmazottaiknak, helyette pedig megvásárolják maguknak a legkirívóbb luxustermékeket. Nem mennék bele abba, hogy ez a gondolat mennyire csupán előítéletekből táplálkozik – hiszen senki sem bizonyította – és a marxista osztályelméleten alapul. Helyette tegyük fel, hogy ez így van.

A vállalkozók és a munkavállalók béreit végső soron a piac határozza meg. A vállalkozók többet fognak keresni, mint a munkavállalók, egészen egyszerűen azért, mert jóval kevesebben hajlandóak vállalkozóvá válni; a legtöbb ember hajlandó elfogadni egy alacsonyabb bérszintet, ha helyette csupán heti öt napon, napi nyolc órában kell dolgoznia, és igen kevés kockázatot kell vállalnia, szemben a vállalkozóval, aki heti hét napot dolgozik, naponta akár tíz-tizenöt órát, vállalkozása első éveiben semennyi haszonra nem tesz szert, és felelős számos szerződés betartásáért. A munkásnak továbbá nem kell kockáztatnia, hogy az általa készített terméket egyáltalán megveszik-e a fogyasztók, és nem kell megvárnia, mire az elkel. Helyette beéri valamivel kevesebb bérrel, ha ez azt jelenti, hogy a bérét biztosan megkapja, meghatározott időközönként, és nem kell önmagát a vásárlói szeszélyeknek kitennie.

Az érintetlen, állami beavatkozástól mentes szabadpiacon ezeket a béreket és a bérkülönbségeket a gazdasági szereplők szubjektív értékítélete határozza meg. Ha csupán egy nagyon apró réteg hajlandó felvállalni a vállalkozással járó terheket, a hatalmas többség pedig érthetően a könnyebb utat választja, a vállalkozók bére jóval nagyobb lesz, mint egy olyan társadalomban, ahol – míg minden más változatlan – a vállalkozók létszáma magasabb.

A vállalkozók magasabb létszáma pedig azt jelenti, hogy több ember verseng és licitál a munkaerőre. Az első vállalkozó azt mondja, hogy én havi hatvanezer forintot fizetek a munkavállalónak. A következő pedig azt, hogy én fizetek hetvenötezret, és még így is keresek egy vagyont. Ez a licitálás tovább folytatódik, egészen, amíg el nem ér egy piaci egyensúlyt, amely nem haladja meg a termelési költségeket, viszont magasabb annál a minimumnál, amennyi profitért a vállalkozó még hajlandó elvégezni munkáját.

Az Állam nem képes megnövelni a vállalkozók létszámát. Az egyetlen, amit az Állam tehet, a vállalkozók mennyiségének csökkentése különféle gazdasági szabályozásokkal, amely így csökkenti a munkaerőre vonatkozó versenyt, és a dolgozók béreit. Minden szabályozás további költségeket ró ki a vállalatokra; az erőforrásaikat arra kell áldozniuk, hogy megfeleljenek a bürokrácia előírásainak. Így a gazdasági szabályozások, illetve a magas adók, járulékok egyetlen funkciója a piaci verseny korlátozása, hogy bizonyos (lobbista és kormányközeli) cégek versenyelőnyhöz jussanak, mivel kizárja a kevesebb erőforrással rendelkező versenytársakat a piacról, amelyek kivétel nélkül a kis- és középvállalkozások.

Ezek olyan politikai lépések, amelyek bevezetésével (vagy pontosabban, az eddigi politikai lépések eltörlésével) hatalmas mértékű életszínvonal-növekedést tapasztalhatnánk. Viszont ezek nem fognak megtörténni, sem a következő választás után, sem pedig a következő évtizedekben. A magyar társadalom végtelenül államista, köszönhetően a Szovjet rendszer oktatásának és kultúrájának, és köszönhetően a szabadpiaci irodalom és információ teljes hiányának. Ez nem fog megváltozni addig, amíg a magyar emberek egyénről egyénre be nem látják, hogy a jólét forrása nem az Állam hatalmának és méretének titánira növelése, hanem a magántulajdon tisztelete – hogy a gazdagságot nem a szocializmus, hanem a kapitalizmus hozza.

Viszont. Ez még nem jelenti azt, hogy az emberek nem tehetnek semmit saját jövedelmük megnöveléséhez. És a megoldás természetesen nem a kormánytól követelni a bérek növelését, mivel az elkerülhetetlenül munkanélküliséghez vagy inflációhoz vezet – illetve a közmunkaprogramban résztvevők számának, így az állami kiadások növeléséhez, amely egy végtelen spirál a pusztulásba.

Igen, az Állam millió módon megakadályozza a magyar gazdaság felemelkedését. De ez még nem jelenti azt, hogy az egyén nem tanulhat új képességeket, amelyekkel szolgálhatja embertársait. Igen, Magyarország még mindig államista, és a kapitalizmus generációkig gyűlölt szó marad. De ettől még a szegénységben és szenvedésben élő emberek önmaguk felelősek saját életkörülményükért.

Az oktatási rendszerünk emberellenes. Célja nem hasznos tudást átadni, hanem az engedelmességre tanítani. Egy átlagos diák, amikor kézhez kapja érettségijét, 12.000 órányi oktatás után semmilyen piacilag értékesíthető képességgel nem rendelkezik. Ez elég idő lett volna annyi szaktudás és tapasztalat elsajátításához, hogy középiskolás évei végére bérmunkásként három-négyszázezer forintot keressen, vagy könnyedén elvezessen egy vállalkozást. Igen, az Állam minden diáktól elrabolja azt a 12.000 órát, amelyet soha nem szerezhetnek vissza – viszont ez nem teszi lehetetlenné a szakmai tudás és tapasztalat elsajátítását. Fiatalkorukban, bármennyire is áldozatok az Állam beteg és embertelen oktatási rendszerének, azután önként választják, hogy hátralevő óráikat unproduktív, önpusztító, haszontalan viselkedésre szenteljék.

A munkaerőpiacra kikerülve dönthetnek, hogy önmegtartóztató életet élnek. Összeköthetik az életüket egy párkapcsolat keretein belül egy másik emberrel, és dönthetnek úgy, hogy fogyasztás helyett megtakarítanak, kitartóan dolgoznak. Várhatnak a gyermekvállalással addig, amíg anyagilag biztos környezetet teremtettek, amíg szerelmük sziklaszilárd és házassággal pecsételt, és várhatnak a lakásvásárlással, amíg jelentős önerőre nem tesznek szert (vagy dönthetnek a lakásbérlés mellett, hogy teljesen elkerüljék a hiteleket). Mindeközben tovább képezhetik magukat, értékteremtő hobbikba vághatnak bele, és tovább fejleszthetik már meglévő képességeiket. Ehelyett túl sokan döntenek úgy, hogy gyermeket vállalnak az anyagi biztonság és házasság előtt (és a “véletlen” gyermekvállalás is tudatos mindaddig, amíg tudják, hogy a két nemi szerv egyesítése gyermeknemzéshez vezethet), túl sokan vesznek fel hitelt fogyasztási cikkekre, túl sokan töltik a munkán kívüli szabadidejüket önpusztító, haszontalan, unproduktív tevékenységgel, elhanyagolva saját képességeik fejlesztését.

A politika nem lehet kifogás a helytelen életvezetésre. A helytelen életvezetési döntések pedig nem lehetnek kifogások az Állam hatalmának további kiterjesztésére, és gazdaságunk további elpusztítására. Tekintsenek rá Magyarország életszínvonalára, és lássák, mi a következménye, ha másokkal akarják kifizettetni saját, helytelen életviteli döntéseik fájdalmas következményeit! Senki nem fog több értéket előállítani embertársai számára, csak mert az Állam fegyverrel kényszeríti a munkaadókat a béremelésre.

A kérdés tehát, meddig vagyunk hajlandóak pusztítani a teljes magyar gazdaságot ahelyett, hogy szembenéznénk a helytelen életviteli döntéseinkkel? És meddig kényszerítjük és nyomjuk el embertársainkat, ahelyett, hogy fejlődnénk, és jobb emberré válnánk?

Ezek kemény, de őszinte szavak – és nem ezek kimondása a kegyetlenség, hanem ezek elhallgatása azok elől, akiket személyesen érint. És e sorok írója teljes megértéssel viszonyul azokhoz, akik a szegénység és a kaotikus élet környezetében találják magukat – és azért vonja őket személyesen felelősségre, hogy kulcsot adjon kezükbe a szabaduláshoz. E sorok célja nem a támadás, hanem a segítségnyújtás, de bármilyen gyógyulás első lépése a betegség azonosításával kezdődik.

A magyar társadalom folytathatja tovább az eddigi útvonalat. Zuhanhatunk tovább a szocializmus gyomrába, és nézhetjük, ahogy a személyes felelősség és az állami erőszak ötvözete évtizedekre elhozza a dél-amerikai életszínvonalat országunkba. Vagy csatlakozhatnak hozzám és részesévé válhatnak egy kulturális forradalomnak, melynek célja nem kevesebb, mint az Állam és a gazdaság elkülönítése, a politikai hatalom csökkentése a lehető legnagyobb mértékben.

Az Ellenpropaganda kizárólag olvasói támogatásokból tartja fenn magát. Ha értéket találtál a munkánkban, ide kattintva támogathatod az oldalt.

Kommentek