Olvasási idő: ~ 15 perc

Az erőszak – pontosabban az erőszak kezdeményezése, a rablás és a kényszer – soha nem megoldás. Ezt megtanítjuk gyermekeinknek legfiatalabb korukban, és emlékeztetjük őket minden esetben, amikor letérnek a békés együttműködés és az érveléssel való meggyőzés ösvényéről. Ezek után mégis, képmutatóan és hazugan, az erőszak kezdeményezésével és a magántulajdon ellen elkövetett bűncselekmény használatával próbáljuk megoldani a társadalmunk előtt álló kihívásokat.

Ki segít a szegényeken? Az, akit erőszakkal kényszerítünk rá. Hogyan találnak munkát a munkanélküliek? Úgy, hogy egymillió állami munkahely pénzelésére kényszerítjük a dolgozó embereket. Hogyan kereshetnek többet a dolgozók? Úgy, hogy kényszerítjük munkaadóikat. Hogyan vehetjük igénybe más emberek szolgáltatásait, mint az oktatást vagy az egészségügyet? Úgy, hogy egy harmadik félt kényszerítünk erőszakkal a szolgáltatás finanszírozására.

De – mint ahogy az élet is tanítani próbál erre – a rablás és a kényszer használata soha nem megoldás. Hiszen amikor körbenézünk a világon, láthatjuk, hogy az erőszak kezdeményezése nélküli természetes rend megoldja e kihívásokat, míg az erőszak kezdeményezése csak súlyosabbá, megoldhatatlanná, gyilkosabbá teszi őket. Ha az Egyesült Államok szegénységi statisztikáit nézzük, láthatjuk, ahogy a nélkülöző családok száma folyamatosan csökkent, majd a szegénység elleni háború segélyezési rendszere következtében a csökkenés megállt, a szegénység mértéke stagnált, majd újra emelkedésnek indult. Láthatjuk az állami munkahelyteremtés következményét az egyre súlyosabb munkaerőhiányban, a bérek mesterséges növelésének hatását a – főként képzetlen munkaerőt sújtó – munkaerőre vonatkozó kereslet csökkenésében. A munkaerőre vonatkozó kereslet csökkenése pedig aztán létrehozta a közmunkaprogramot, amely szükségszerűen növeli a dolgozó embereket sújtó adóterheket, amelyeket vagy a mostani generációnak, vagy gyermekeinknek, unokáinknak kell megfizetniük majd. Az oktatás nem képzett munkaerőt, vagy művelt felnőtteket, hanem sérült és alkoholista degeneráltakat, az állami egészségügy pedig csak hullákat produkál.

Rémálomszerűvé válik minden olyan probléma tehát, amely egykor pusztán nehezen megoldhatónak bizonyult, és amely probléma megoldását az állam vállalta magára az állam egyetlen eszközével: erőszak használatával. És valóban, ez a sorsa a nyugdíjrendszerünknek is. Mert amíg ma csupán az alacsony nyugdíjak a problémák, amellyel a megvénült korosztály alig képes kifizetni téli gázszámláját, igen hamar – amikor elkerülhetetlenül elfogy a pénz, amit az állam elherdálhat – a felsorakozó gázszámlák helyébe egy sokkal sötétebb katasztrófa lép majd.

Amikor mi, libertariánusok, kapitalisták, a szabadság és a magántulajdon védelmezői azt mondjuk, hogy helytelen és immorális az államnak eljárnia e problémák megoldásában, ellenségeink azzal vádolnak, hogy egyáltalán nem akarjuk megoldani az adott problémát. Ezt a jelenséget már a kiváló francia filozófus, Frédéric Bastiat is megfigyelte kétszáz évvel ezelőtt, és a jelenség töretlenül él tovább, mi pedig töretlenül érvelünk ellene. Amikor amellett érvelünk, hogy az államnak teljesen ki kell vonulnia a nyugdíjrendszerből, és a helyébe egy önkéntes alapú megoldásnak kell lépnie – azért is, mert egyedül ez a fenntartható, de leginkább azért, mert ez az egyetlen igazságos megoldás – azzal vádolnak meg, hogy még azt a keveset is el kívánjuk venni az egész életüket átdolgozó, öreg nyugdíjasoktól, amit ma kapnak.

A valóság az, hogy próbáljuk megakadályozni azt a katasztrófát, ami az államizmus útja végén vár rájuk.

Hogyan oldható meg tehát a nyugdíj kérdése a magántulajdon tiszteletének alapelvét követve?

Vegyük egy hétköznapi ember egyszerű példáját. Ismerjük meg Kiss István vagy Kiss Júlia élettörténetét két alternatív univerzumban: a szabad társadalomban és az államista társadalomban. Egyszerű emberek átlagos ambíciókkal és intelligenciával. A metafora kedvéért feltételezzük azt, hogy ugyanolyan gyermeknevelést kaptak mindkét világban, továbbá azt is, hogy felnőttkorukra elsajátítottak elég szakmai képességet ahhoz, hogy értékteremtő munkával belépjenek a gazdaságba. Ez utóbbi feltételezés kevésbé állja meg a helyét a mai világban, a közoktatás természetét figyelembe véve, de a történetmesélés egyszerűsége kedvéért tekintsünk el ettől.

Hősünk célja az életben egész egyszerűen boldogulni: biztosítani alapvető szükségleteik kielégítését a táplálkozás, a biztonság vagy a szaporodás területén, majd élvezni az emberi civilizáció lehetőségeit a boldogságra, kezdve a közösségi élet, a barátságok és a szerelmi élet megtapasztalásától át a művészeti, filozófiai és érzéki élvezetekig egészen az örökké tartó, nyugodt boldogságig, amely az emberi lét legteljesebb és legerényesebb változatának megvalósításából fakad. E boldogulás része olyan öregkort biztosítani magunknak, ahol képesek vagyunk fenntartani a fiatalkorunkhoz és középkorunkhoz hasonló életszínvonalat – szükségleteink kielégítését – miközben produktivitásunk jelentősen csökken fiatal- és középkorunkhoz képest; azaz megteremteni azt az életkörülményt, ahol rövid időintervallumon belüli értékteremtés nélkül juthatnak hozzá a mások által teremtett értékekhez.

Párhuzamos univerzumaink akkor kezdenek el igazán elválni egymástól, amikor hőseink elkezdenek céljaik megvalósítására törekedni. A szabad társadalom és az államista társadalom az ösztönzők két, egymással teljesen ellentétes rendszerébe helyezik az egyént, és az államista Kiss Istvánnak vagy Kiss Júliának egészen más eszközöket kell felhasználnia céljai eléréséhez, mint a szabad társadalomban élő párjaiknak.

A szabad világ Kiss Istvánjának vagy Kiss Júliájának gondolkodásmódja a magántulajdon teljes tiszteletén alapuló világ természetéből kifolyólag a jövőbe néz és a hosszútávú célokat veszi figyelembe. Ez az a szemléletmód, amelyet a szabadpiaci kapitalizmus ösztönöz, hiszen a kapitalista gazdasági szerveződés a vásárlók örökké változó igényeinek megjóslására és kielégítésére törekszik. A stabil munkahelyet kívánó egyszerű munkástól a luxuséletre vágyó vállalkozóig, a kevéske megtakarításait jövedelmeztetni kívánó házaspártól a milliárdos tőkebefektetőig, minden embernek szem előtt kell tartania a vásárlói igények jövőbeli tendenciáit – és így az egész termelési struktúra jövőbeli alakulását – abban az esetben, ha nyereségre vágyik.

Ezzel párhuzamosan döntéseik súlyos következményeit kell elszenvedniük azoknak, akik a hosszútávú, jövőbelátó szemléletmód helyett a jelen pillanat örömeit hajszolták hedonista hévükben. Aki fiatalkorát alkohol- és drogmámorban éli le, értékteremtésre felhasználható képességek gyűjtése helyett, az egyszerre a reménytelen jövő és a legalantasabb munkalehetőségek rabságában találja magát. A fiatal lány, aki felnőttkorának korai szakaszában promiszkuus és dekadens életet élt, talán minden lehetőségét elpusztítja egy boldog és békés családra, egy hűséges és tisztességes férjre, talán teherbe esik egy egyszer látott személytől, és hátralevő életében a stressz, a kimerültség és az alacsony státuszú férfiak rabságában találja magát.

Kiss Istvánnak vagy Kiss Júliának így már egészen fiatalkorától kezdve jó oka van arra, hogy felkészüljön élete alkonyára, és lépéseket tegyen annak érdekében, hogy utolsó éveit anyagi biztonságban üdvözölje. Nagyon jól tudják, hogy öregkorukban fizikailag nem lesznek képesek olyan produktivitásra, mint a fiatalság, azaz versenytársaik a munkaerőpiacon, így az aktív, mindennapi munka helyett egyéb megoldásokat kell találniuk életszínvonaluk biztosítására.

Az egyik természetesen a fiatalkorukban megkeresett vagyon felhalmozása és befektetése. A felhalmozás és a termelési javakba való befektetés a civilizáció hajtómotorja és az egyetlen gazdasági erő, amely képes növekvő életszínvonalat teremteni. Kiss István vagy Kiss Júlia profitáló vállalkozásokba fektetheti megtakarításait – vagy bérelhet fel egy sikereiről híres tanácsadót erre – hogy olyan passzív jövedelemforrást hozzanak létre maguknak, amely támogatja őket öregkorukon át. A szabad társadalom így tehát – miután egyszer megszületett – a civilizációt felépítő folyamat végtelen körforgását hozza létre.

A civilizációk felemelkedése és bukása

De ennél talán sokkal hatékonyabb módszer az öregkori biztonság megteremtésére a gyermekvállalás. Sőt, nem csupán a gyermekvállalás, hanem a gyermekek szeretetteljes és békés nevelése. Mivel a szabad társadalomban senkinek nem adott az erőszakos rablás és az újraelosztás, és senki sem kényszeríthet valakit arra, hogy vagyonát átnyújtsa a másiknak, az egyetlen módja annak, hogy a szülők elnyerjék gyermekük segítségét az, ha gyermeküket valódi és emberséges nevelésben részesítik. Persze megpróbálhatnak bűntudatot kelteni a gyermekben, egy gyermekkornyi elhanyagolás és bántalmazás után, és azt mondani, hogy “kötelessége” ellátni szüleit, de arra mindig ott lesznek a filozófusok és gondolkodók, akik rámutatnak, hogy ilyen kötelesség épp annyira nem létezik, mint a bántalmazott feleség vagy férj kötelessége bántalmazójának eltartására (nem is beszélve arról, hogy a bántalmazott házastárs önként lépett be a kapcsolatba, így a gyermekbántalmazás még súlyosabb bűn). Tehát a szabad társadalom Kiss Istvánja vagy Kiss Júliája nagyon egyszerűen biztosíthatja magának az időskori jólétet azzal, hogy becsülettel felkészít az életre pár gyermeket, akik örömmel és odaadással hálálják majd meg szüleik jóságát és szeretetét.

Ezt az ember próbálhatná úgy megcáfolni, hogy a mai, államista világ példájára hivatkozik. “A gyermekek nem tudják megsegíteni a szüleiket, hiszen a mai világban is alig van pénze az embernek kifizetni a saját és családja számláját, nem még hogy a szüleinek is,” mondhatnák, az állami erőszak mellett érvelve. De ne felejtsük el azt az elképesztő szegénységet, amit az állam következtében szenvedünk el napról napra. Ha csupán egy átlagos dolgozó jövedelmére tekintünk rá, munkája gyümölcsének akár 70%-át is elrabolhatja az állam. Az állam nélkül jelenlegi jövedelmük radikálisan megnőne, hiszen a gazdaságban az állam által elkobzott vagyon a produktivitásukat megnövelő termelési tényezők felhalmozásába irányulhatna. Továbbá megtakarításuk vásárlóereje is növekedne, hiszen nyomtatott papírdarabok helyett valóban értékálló valutát használhatnának, mint az arany vagy az ezüst, amelynek kínálata változatlan marad, az arra való kereslet pedig nőne a gazdasági növekedés következtében. Tehát a kapitalizmusban az ember sokkal de sokkal több vagyonnal rendelkezne, amellyel szüleit segítheti, mint a mai félig kapitalista és félig szocialista, kevert gazdaságban.

Vessünk most egy pillantást az államizmus Kiss Istvánjára vagy Kiss Júliájára. Mint párjaik az alternatív univerzumból, így ők is ugyanazon célokat próbálják elérni. Viszont az eszközök, amelyeket céljaik eléréséhez használnak fel, teljesen mások lesznek, mint a szabad társadalomban, mivel az állam megbontja a természetes rend civilizációépítő ösztönzőit, és helyettük káoszt és önpusztítást teremt.

Az államista társadalom ösztönzőinek legfontosabb jellemzője az, hogy az embertől eltávolítják saját, rossz döntéseinek következményét. Míg hosszútávon ez emberi roncsok millióit hozza létre, rövidtávon elég boldogsághormont termel ahhoz, hogy az embert ez ne igazán érdekelje. A jóléti állam – vagy annak magyar megfelelője, a közmunkaprogram – rendszere eltörli az ösztönzőket arra, hogy az emberek – főként a kisebbségek – szakmai képességeket sajátítsanak el és szorgalmasan, a jelenben nem kifizetődő, hosszútávú célok felé törekedjenek, így taszítva őket életen át tartó szegénységi csapdába. A családok, és főként az egyedülálló szülők anyagi támogatása ösztönzi a promiszkuitást és a felelőtlen szexuális életet, hiszen a helytelen párválasztás vagy a felkészületlen gyermekvállalás közvetlen, pénzügyi következményeit eltörli az állam – meghagyván a szétszakadt és diszfunkcionális családok millióját vagy az abortuszokat.

Kiss István és Kiss Júlia tehát egy olyan világban találják magukat, ahol kifizetődő az azonnali örömök hajszolása, és felesleges a jövőbetekintés. Mivel vagyonuk háromnegyedét úgy is elkobozza az állam, és azt ígérik nekik, hogy öregkorukban visszakapják, a megtakarítások sokkal kevesebb fontossággal bírnak, amely így visszaveti az egész civilizációs fejlődés folyamatát.

A szabad társadalom: Gyermekvédelem

Gyermeket vállalhatnak, de ha így is döntenek, semmi nem fogja őket arra ösztönözni, hogy gyermeküket szeretetteljes és békés nevelésben részesítsék – helyette belekényszerítik utódjukat az állam iskolának nevezett mentális koncentrációs táboraiba, amely sérült és gyermekkoruktól megfosztott felnőtteket produkál.

Öregkorukban pedig kirabolhatják a fiatal generációt az állami újraelosztáson át.

Az ember nem természetéből fakadóan jó vagy rossz. Az ember természetéből fakadóan csupán ösztönzőkre reagál. És valóban, a mai világban élő emberek döntő többségének semmi problémát nem okoz embertársaival toxikus, ellenséges és civilizálatlan módon viselkedni abban az esetben, ha ő nyer valamit az interakcióból és úgy gondolja, képes megúszni azt következmények nélkül. A mai világ a tudattalan ösztön, nem pedig a tudatos józanság világa, ahogyan arról Hamvas Béla – kinek írásai bár tele voltak miszticizmussal, megfigyelései mégis kiválóak – számolt be Vízöntő című esszéjében. De ez nem több, mint annak a következménye, amikor az állam beavatkozik a természet rendjébe; amikor az emberiség nem hajlandó megtanulni, hogy az erőszak soha sem megoldás.

Az elemzés végére érdemes rávilágítani még egy fontos jelenségre. Társadalmunk egy értékteremtő osztály, egy uralkodó osztály és egy, az uralkodóktól függő és az uralkodók hatalmát így támogató osztály szinergiájából tevődik össze. Az állam elkobozza az értékteremtő osztály vagyonát, és annak egy apró szeletét átadja a dependens osztálynak, akik így képtelenek lesznek saját lábukra állni, és önérdekükké válik az államstruktúra fennmaradása. És míg első ránézésre úgy gondolhatnánk, hogy a függő osztály nyertesként távozik ebből a kaotikus rendszerből, a valóság az, hogy visszavonhatatlan károkat szenvednek – talán még nagyobbat, mint az adózó osztály, hiszen az adófizető képes beteljesíteni céljait, elvei szerint élni civilizáltan, felemelt fejjel és elérni mindazt, ami emberként lehetséges, ám a dependens osztály számára nem marad más, mint a rövidtávú élvezetek hajszolása, a promiszkuitás, az alkoholizmus, az értékteremtés nélküli létből származó tudattalan öngyűlölet, végül pedig a keserűség és magány életük alkonyán.

Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.