Olvasási idő: ~ 18 perc

Magyarország politikai palettája a vörös minden színében táncol. Vörös alatt természetesen a kommunizmust értjük, amelyet más nevén szocializmusnak, tervutasításos gazdaságnak, esetleg központi tervezésnek ismernek. Megemlítendő még ennek államkapitalizmus szinonimája, de csak mint megmosolyogtató kifejezés, amely épp annyira logikus, mint a nemi erőszak kifejezés helyett a kényszerszeretkezés.

A legkirívóbb természetesen a vörös nemzeti árnyalata, a Fidesz-KDNP politikája, illetve az ugyanebben a színben tündöklő Jobbik, a trón reménnyel telt várományosa. Aztán a baloldalon fellelhető a hagyományos szocialista, mint az MSZP, illetve amire csak úgy hivatkoznak, mint görögdinnye-kommunista, a kívül zöld, belül piros LMP.

Tehát ha körbetekintünk a politikai palettán, csupán a vörös ötven árnyalatát látjuk. Minden párt azt tűzte ki lobogójára, hogy az egyéni szabadságot és szabad vállalkozást az állam mindenható uralmára váltsa. Minden Magyarországon uralkodó politikai erő kollektivista, azaz vallja, hogy az egyén szabadsága csak addig terjed, amíg azzal az államot szolgálja; hogy életétől, szabadságától és munkájának gyümölcsétől megfosztható, és feláldozható mások javára. Magyarországon tehát az államizmus eszmeisége uralkodik szemben a szabadsággal.

Jelen esszé felvázolja, mi az alternatíva. Ennek az alternatívának számos neve volt a történelem során, az állam pedig mindet megrontotta: hívták individualizmusnak, mivel az egyén jogait tartja a legfőbbnek, majd az autoriter propaganda a szót átitatta az atomizmus, az elszigetelődés, az elidegenedés felhangjával. Hívták liberalizmusnak, majd a kommunista erők eltulajdonították, és a marxizmus egy jelzőjévé változtatták a szót.[1] Hívták kapitalizmusnak, természetes rendnek, szabad piacnak, piacgazdaságnak, és szabad társadalomnak, nevezték laissez-faire-nek és spontán rendnek.

A libertarianizmus kifejezés foglalja össze a legteljesebb mértékben e fentebbi szinonimákat. A libertárius (vagy libertariánus) hitvallás alapja a non-agresszió elve, (non-aggression principle, NAP) mely szerint senki sem kezdeményezheti a fizikai erőszak használatát vagy annak fenyegetését más ember személye vagy tulajdona ellen. A libertarianizmus fiatal és ősrégi; megalapítójának az amerikai közgazdászt és filozófust, Murray N. Rothbardot (1926-1995) tekintik, viszont szellemi alapja megegyezik az Amerikai Függetlenségi Háborút fűtő eszmével – amely tehát helyesen nevezhető libertárius forradalomnak – vagy merít többek között John Locke filozófiájából.

Vizsgáljuk meg tehát a libertarianizmus erkölcsi alappillérét illetve a libertarianizmus politikáját, hogy megismerhessük a kommunizmus egyetlen alternatíváját. Ez a bejegyzés csupán bevezető a libertarianizmus filozófiájába, oldalunk bejegyzései és könyvtára részletesebb betekintést nyújt a kíváncsi olvasónak.

A non-agresszió elve

Mi képezi a non-agresszió elvének alapját? Erre a kérdésre számos gondolkodó próbált választ adni, néhányan sikerrel, mások elbuktak.[2] Viszont itt nem szeretném untatni az olvasót a természetes jogok és a haszonelvűség részletes elemzésével. Helyette egy sokkal egyszerűbb, mindennapibb, világibb érveléssel támasztanám alá a libertarianizmus alapját.

Röviden, a non-agresszió elvére épül a teljes társadalmunk. Gyermekeinknek azt tanítjuk, hogy ne bántsák a másik gyereket és ne vegyék el mások dolgait. A bírósági ítéletek és a törvénykezés rendszerével kapcsolatban magától értetődőnek és kérdésen felülinek tartjuk, hogy elítéljük a rablókat, az erőszaktevőket és a gyilkosokat. Tehát a libertarianizmus alapelvét tanítjuk gyermekeinknek és annak megfelelően ítéljük el társadalmunk deviáns tagjait.

Aki a non-agresszió elve ellen kíván érvelni, az a következő problémás helyzetben találja magát: úgy gondolja, hogy súlyos etikai problémák húzódnak meg az erőszak kezdeményezésének egyetemes tilalmában. Röviden, ráébredt – és vélhetően jó érvei vannak amellett – hogy a teljes társadalmunk hamis erkölcsi alapokra épül. Természetesen ennek az embernek a legfőbb feladata – sőt, kötelessége! – új ismereteit elsősorban a szülőknek, a törvényhozóknak, a tanároknak, a politikusoknak elkürtölnie, hogy mihamarább a helyes útra térjünk; mindenkit fel kell világosítania arról, hogy a gyilkosság valójában helyes, a rablás valójában nem büntetendő, és erkölcsileg semmi kivetnivaló nincs a nemi erőszakban.

Mivel egyetlen épelméjű ember sem javasolja komolyan ezeket a változásokat, egyelőre elfogadhatjuk a non-agresszió elvét érvényes erkölcsi alapelvnek – és nem kell egy rövidre szánt esszé keretein belül ismét feltalálnunk a társadalmunkat cipelő kereket. Ez nem azt jelenti, hogy nincs objektív és racionális erkölcsi alapja a rablás, a gyilkosság erkölcsi tilalmának – tehát a rablás és a gyilkosság még akkor is bűn volna, ha társadalmunk egésze azokat helyesnek gondolná. Ezt a racionális és objektív alappillért Stefan Molyneux részletesen kifejti Egyetemesen Preferálandó Viselkedés című könyvében.

A libertarianizmus azért különb a civilizált társadalmak jogrendszerétől, mert az következetesen alkalmazza a mindenki által elfogadott elveket.

Következetesség

Ha az ember érvelése következetes, az azt jelenti, hogy az érvelés logikai ellentmondásoktól mentes. Ahogyan Ayn Rand, a kommunista uralomból Amerikába menekült regényíró- és filozófusnő helyesen megállapította: “Ellentmondás nem létezik. Valahányszor úgy véled, hogy ellentmondással állsz szemben, ellenőrizd a premisszáidat! Meglátod, hogy egyikük téves.”

Épp így az erkölcsi témákban: ha az ember ellentmondást tapasztal erkölcsi elméletében, az elmélet nem lehet logikailag helyes, így meg kell változtatnia vagy el kell vetnie azt.

Az az állítás, hogy “a rablás helytelen,” egy erkölcsi elmélet, amelyet társadalmunk mérhetetlen többsége vita nélkül elfogad.

A libertárius az, aki ezt az elméletet következetesen alkalmazza. A libertárius az, aki rámutat a tényre, hogy az adószedés rablás, az állam pedig társadalmunk egyetlen olyan intézménye, amely megszegi e mindenki által elfogadott erkölcsi előírást, és bevételére nem önkéntes kereskedelmen, hanem erőszakon át tesz szert.

Épp így más esetekben: úgy tartjuk, helytelen, ha az egyik ember ok nélkül a másikra támad. A fizikai erőszakot akkor is megvetendő bűnnek tartanánk, ha az erőszakos ember előzetesen azt mondaná áldozatának: nem verlek meg, ha csinálsz három cigánykereket (vagy kisebbségi kereket, ha ilyet már nem szabad mondani manapság). Akár megcsinálja áldozatunk a cigánykerekeit – az erőszakos ember pedig elégedetten távozik – akár nem – és megtámadják – a kényszer használatát mindenképp gusztustalan bűnténynek tekintjük.

A libertárius az, aki rámutat az államra, és azt mondja: az állam törvényei márpedig épp ugyanilyenek! A törvények nem többek felfegyverzett véleményeknél! A boltokat erőszakkal fenyegetni, ha dohányárut árusítanak, épp ugyanannyira kényszer – és így éppoly elítélendő – mint egy járókelőhöz fegyvert szegezve őt cigánykerékre kényszeríteni. A gazdasági szabályozások arzenáljával megbénítani a vállalatokat, a piaci versenyt erőszakkal korlátozni immorális bűn és megvetendő tulajdonháborítás.

Ez továbbá hatalmas társadalmi károkat is okoz: az Uber jobban szolgálta a fogyasztókat, a vásárlók szemében értékesebb szolgáltatást nyújtott, mint a taxivállalatok. A vásárlók önként választották az Uber-t, tehát úgy vélték, az Uber által nyújtott szolgáltatás fogja a legnagyobb mértékben kielégíteni a kívánalmaikat, az számukra a helyváltoztatás legkívánatosabb módja, és az Uber által nyújtott szolgáltatás messzemenően kényelmesebbé teszi életüket, mint a taxizás, vagy az utazás bármilyen más formája.

Vajon hány olyan termék és szolgáltatás bukott el a versenyt korlátozó szabályozások aknamezején, amelyet ma boldogan használnánk? Mennyi láthatatlan áldozata van az állam hatalmának? Mennyire élhetnénk nagyobb kényelemben, milyen technológia volna a markunkban egy szabad gazdaságban?

Az embernek jogában áll úgy kereskedni, ahogyan helyesnek találja, azzal, akit helyesnek talál, azt előállítani, amit csak kíván, és úgy, ahogy csak kívánja, mindaddig, amíg ezzel nem szegi meg a non-agresszió elvét. A gazdasági beavatkozások és szabályozások tehát felháborítóan szembeszegülnek a non-agresszió elvével és mindazzal, amit erkölcsileg helyesnek találunk.

A libertarianizmus képviselői közül néhányan itt megállnak, és úgy érvelnek: “mint ahogy évszázadok mészárlásai után az emberiség elválasztotta az államot és az egyházt, úgy kell nekünk is elválasztanunk a gazdaságot és a kormányt. Ez nem pusztán sokkal igazságosabb világot is teremt, hanem sokkal gazdagabbat is, mint ahogy azt mind az analitikus közgazdasági érvelés mondatja velünk, mind az empirikus bizonyítékok. Nemzetek akkor szárnyaltak a leginkább, amikor a szabadság alapelvét a legnagyobb mértékben érvényesülni hagyták, és akkor zuhantak a legnagyobb kínszenvedésbe, amikor a szocializmus útját választották, a szabadságot pedig teljesen eltiporták. Feladatunk tehát az államot lecsökkenteni az éjjeliőr-szerepére, hogy egyetlen feladata a tulajdonjogok védelme legyen, az emberiség pedig békében, a szabad piacgazdaság mérhetetlen erejű életszínvonal-emelését élvezhesse.”

Míg ezek az emberek kétségtelenül bajtársaink az előttünk álló háborúban, mégsem következetesek. Akár gazdasági érveiket tekintjük – amelyekre hamarosan részletesen rátérünk – akár az erkölcsieket, képtelenek ellentmondásmentesen alkalmazni őket. Hiszen az állam, ha éjjeliőr-szerepében is tetszeleg, nem több, mint aki a védelem monopóliumát birtokolja, illetve aki bevételére még mindig adóztatással – tehát rablással – tesz szert. Ez utóbbi esetében nyilvánvaló a következetlenség a szabadság eszméjével.

De mit jelent a védelem monopóliuma? Ez azt jelenti, hogy az államnak jogában áll az erőszak használatának kezdeményezése bárki ellen, aki gazdasági versenytársa lenne a tulajdonjogok védelmében. Ha egy közösség úgy dönt, az állami rendőrség hasztalan, megbízhatatlan, igazságtalan vagy gyenge, majd erre a védelmi iránti keresletre vállalkozók jelentkeznek, az állam végső soron meggyilkolhatja ezeket az üzletembereket. Ha a közösség úgy látja, hogy az állam bíróinak ítélethozatala igazságtalan, az állam mégis arra kényszeríti őket, hogy azt ő döntőbírói monopóliumvállalatát használják.

Ha az államnak jogában áll így tennie, akkor jogában áll a teljes gazdaságot szocialista tervgazdálkodási rendszerré változtatnia, és monopóliumjogát minden intézményre kiterjesztenie.

A libertarianizmus tehát, következetesen alkalmazva, az emberek önkéntes együttműködésére épülő állam nélküli társadalmat, anarcho-kapitalizmust jelent. Ez nem jelenti azt, hogy példának okáért a Fidesz-szavazók nem bízhatnák meg Orbán Viktort és csapatát tulajdonuk védelmére, és nem fizethetnének Orbán Viktoréknak ezért a szolgáltatásért, viszont senki mást nem kényszeríthetnek arra, hogy Orbánéknak fizessen. Aki úgy gondolja, a hatalom bölcs, igazságos és erényes, megkérheti őket, hogy szabályozzák élete minden aspektusát, de nem kényszerítheti másokra, hogy akaratuk ellenére kövessék ezeket a rendeleteket.

Természetes rend

A világunk talán leggyönyörűbb ténye, hogy a legigazságosabb társadalmi rendszer emeli a legnagyobb mértékben az általános életszínvonalat.

Ennek ellentétét tisztán láthatjuk a kommunizmus esetében. Minél inkább elnyomja a hatalom az egyéni szellemet, annál nagyobb szenvedés száll az egész nemzetre. Venezuela csupán a legutóbbi példa a nemzetek hosszú sorában – Magyarországot beleértve – akik vérrel, szenvedéssel, és generációkon át tartó kulturális és gazdasági nyomorral fizettek az államizmus (szocializmus, kommunizmus, tervgazdálkodás, “haveri kapitalizmus,” stb.) következtében.[3]

De nem csak a kommunizmus szolgáltat színtiszta bizonyítékot arra, mekkora pusztítást okoz, ha a gazdaságot nem a szabadság, hanem a kényszer alapelve mentén szervezik. Az úgynevezett üzleti ciklusok kiváló példái ennek. Sokan úgy gondolják, hogy a periodikusan megjelenő válságok a szabad piacgazdaság működéséből fakadnak, és csupán az állami beavatkozás képes csillapítani vagy megelőzni őket. Ez az állítás hamis. Ami azt illeti, épp az ellentéte igaz. Való igaz, hogy megfigyelhető az időszakos fellendülések, majd az azt követő válságok jelensége, viszont ezeket a válságokat az állam egy intézménye, a jegybank beavatkozása okozza.

Röviden, az érintetlen piacgazdaságban a hitel árát – a kamatot – a társadalom megtakarításai határozzák meg. A több megtakarítás csökkenti, a kevesebb növeli a hitel árát. Az állam egyik szerve, a jegybank viszont mesterségesen csökkenti a hitelek árát – a kamatot – amely azt az illúziót kelti, hogy a társadalomban több megtakarítás van jelen, mint valójában. Murray Rothbard szavaival élve, ennek következményeképp “az üzletemberek úgy reagálnak, ahogy akkor tennék, ha a megtakarítások valóban megnövekedtek volna: többet ruháznak be tartós felszerelésbe, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba, építkezésbe ahelyett, hogy a fogyasztási javak közvetlen termelésébe fektetnének. […] A vállalatokat elcsábította az állami babrálás és a mesterséges kamatráta-csökkentés, amely következtében úgy cselekedtek, mintha több megtakarítás állna rendelkezésre befektetés végett, mint amennyi valójában. Miután az új bankpénz átszivárgott a rendszeren […] nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elég megtakarítás az összes termelési eszköz megvásárlásához, és a vállalatok tévesen fektették be a rendelkezésükre álló limitált megtakarításokat. A vállalatok túlzott mértékben fektettek be tőkejavakba és elégtelen mértékben fogyasztási cikkekbe.”

A válság pedig az a folyamat, amelyen keresztül a piaci erők arra törekednek, hogy helyrehozzák az állam által előidézett problémákat. Rothbard szavaival: “A „válság” tehát egy szükségszerű és egészséges fázis, amely során a szabadpiac kigyomlálja a fellendülésből származó többleteket illetve hibákat, és visszaállítja a piacgazdaság azon funkcióját, hogy hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegét.”

Jelenlegi gazdasági rendszerünket az állami beavatkozás jellemzi. A 2008-as pénzügyi válság kiváló példája volt az állami beavatkozás által előidézett összeomlásnak, és nem az volt az utolsó gazdasági tragédia, amit láttunk. A libertárius alapelvekre épülő szabad gazdaság véget vetne a vissza-visszatérő, világszintű összeomlásoknak.[4]

A gazdasági beavatkozások csupán még nagyobb káoszt szítanak. Egyetemesen megfigyelhető, hogy minden szabályozás csupán egy sor másik problémát teremt, amelyet aztán újabb szabályozásokkal próbál megoldani a kormány, mindaddig, amíg a gazdasági szabadság teljesen eltűnik a láthatárról, és eluralkodik a kommunista tervgazdálkodás, az azt övező erőszakkal, szegénységgel és szenvedéssel karöltve.

A libertárius álláspont tehát a gazdaság teljes szabadsága, nem csupán azért, mert minden más barbárság lenne, hanem mert ez képes a legnagyobb mértékben kielégíteni a fogyasztói igényeket, és ez idézi elő a legnagyobb civilizációs fejlődést.

A fogyasztót kiszolgáló vállalatok közötti verseny eredménye az adott termék minőségének növekedése és az árcsökkenés. A verseny korlátozása pedig elkerülhetetlenül a minőség romlásához és az ár egekbe emelkedéséhez vezet. Épp ezért – az erkölcsi ellenérvek mellett – a libertárius álláspont a közgazdász Walter Block szavaival: “ha mozog, privatizáld, ha nem mozog, privatizáld. És mivel minden vagy mozog, vagy nem, privatizálj mindent.” Amikor az állam arra kényszeríti a fogyasztókat az adóztatáson át, hogy egy bizonyos szolgáltatónál vásároljanak – például az egészségügy esetében – az a gazdasági törvényszerűségek hatására pontosan azt fogja okozni, amit láthatunk a mai magyar egészségügyben.

Amikor a kormány az egyéni innovációt és a folyamatos fejlődést lecseréli a központosítással és az államosítással, pontosan az történik, amit a magyar oktatási rendszerben látunk, azaz tanulatlan pártkatonákat képeznek, akik épp elég intelligensek, hogy adóalanyok legyenek, és épp elég buták, hogy ne kérdőjelezzék meg uralkodóik hatalmát.

Összefoglalva tehát a libertárius álláspontot úgy lehet a leginkább megérteni, ha az államra úgy tekintünk, mint egy egyszerű bűnszervezetre. A valóság épp ez: az állam a rablók és az erőszakos banditák egy hatalmaskodó szervezete, akik a társadalom értékteremtő tagjain élősködnek. A megoldás pedig a következetesség. A megoldás hagyni, hadd érvényesüljön a gazdasági szabadság civilizációépítő ereje, ahogyan az pár év alatt duplájára növelte a 19. századi amerikai gazdaságot, ahogyan az felemelte Németországot a világháborúk után, ahogyan az történelmének minden pontján példátlan gazdasági és technológiai fejlődést hozott a tömegeknek, és lehetővé tette a múlthoz viszonyított bőséget, ami körülvesz minket.

A megoldás tovább vinni a szabadság lángoló fáklyáját, amely a mai Magyarország kommunista kultúrájában alig pislákol, és táplálni, amíg fénye megvilágít egy szebb és boldogabb jövőt, a tömegek pedig elhagyják az államizmus útját.

 

[1] Részletesebben lásd Mi a Liberalizmus? bejegyzésünket.

[2] Egy sikeres érvelés Hans-Hermann Hoppe argumentációs etikája. Hoppe úgy érvel, hogy abban a pillanatban, amikor két ember békés vitát kezdeményez, hallgatólagosan elfogadja a non-agresszió elvét és a tulajdonjogokat. The Economics and Ethics of Private Property könyvében így érvel:

“Kijelenthető, hogy amikor egy személy azt állítja, hogy bizonyos állítások igazolhatóak, legalább hallgatólagosan igazoltnak fogadja el a következő normát: „senkinek nincs joga hívatlanul támadást kezdeményezni egy másik személy teste ellen, így határozva vagy korlátolva bárki teste feletti irányítást.” Ezen szabály benne foglaltatik az argumentatív igazolás fogalmában. Igazolni azt jelenti, igazolni kényszerre való támaszkodás nélkül. Tulajdonképpen, ha valaki e szabály ellentettét fogalmazná meg, könnyű volna látni, hogy ezt a szabályt lehetetlen megvédeni argumentáción keresztül. Ezt tenni előfeltételezné a szabály (tehát az előbb említett non-agresszió elvének) pontos ellentétét .”

Érvelése részletesebb kifejtéséért lásd A szabad társadalom: Jog bejegyzésünket.

[3] Ludwig von Mises a 20. század második évtizedében kifejtette, miért ítéltetett a kommunizmus bukásra minden esetben, a gazdaság törvényszerűségeinek következtében. Részletesebben lásd Az állami kórház halálos érintése bejegyzésünket.

[4] A Nagy Gazdasági Válság kiváló példája annak, mi történik, amikor az állam az önmaga által okozott tüzet még hatalmasabb lángokkal csillapítja: