Az Európai Uniót számtalan káros gazdasági tévedés és mítosz övezi, melyek következményeképp egyébként értelmes emberek vakon istenítenek egy intervencionista, elvadult hyperbürokráciát. Az Európai Unió a világállam felállítására tett hatalmas kísérlet, amely eredményeképpen megszűnik a szabályozási és adóztatási verseny a különböző nemzetek között – ami természetes korlátokat szab az egyes államok kizsákmányolásának és elnyomásának, hiszen az értékteremtő alattvalók átvándorolhatnak egy kevésbé elnyomó országba – tehát korlátlan rablást és elnyomást eszközölhetnek egy olyan populáción, aminek szó szerint nincs hova menekülnie.

A baloldali propaganda miatt sokan úgy tekintenek az Európai Unióra, mintha az volna maga a messiás, a nyugati civilizáció alappillére, az emberi jogok védelmezője és megtestesülése. Az igazság épp az ellenkezője: a nyugati civilizációt az államellenesség, az államhatalom korlátozása emelte fel, és a szabadság eszméje annak meghatározó jellemvonása – nem pedig a világállam. 

Az Európai Uniót övező mítoszok egyike szerint egyedül az uniós pénzek “tartják a felszínen” a magyar gazdaságot, illetve az EU-s finanszírozású projektek úgy általában hasznos, örömteli, de a legrosszabb esetben is ártalmatlan dolgok; gyakorlatilag ingyen pénzként tekintenek ezekre a támogatásokra, amiért hálásnak kellene lennünk.

A portfolio.hu egy friss beszámolója szerint

a magyarok 73%-a hallott már uniós hátterű fejlesztésről és közülük 85% tartja ezeket hasznosnak, azaz az emberek 62%-a, közel kétharmada tartja hasznosnak az uniós fejlesztéseket Magyarországon.

De amikor az ember elmélyed a gazdaságelméletben és észreveszi, hogy épp az “ingyenesnek” nevezett dolgokért fizetünk a legmagasabb árral és pusztítással, gondolkodóba esik az uniós nagylelkűség láttán. S valóban, amint elméjével végigköveti az efféle programok hatását, a szeme elé tárul az iménti mesének ellentmondó igazság.

Laikus nézőpontból a következőnek látszódhat a folyamat: Brüsszel arc nélküli bürokratái nagylelkűségükben pénzzel halmozzák el Magyarországot, Magyarországon pedig beindul az építkezés. Az ember állami és uniós támogatásokról árulkodó, hivalkodó táblákat lát, amerre csak néz. Nem tud anélkül sétát tenni egy magyar városban, hogy ne botlana úton-útfélen ilyen táblákba. Látszólag az efféle támogatások lendítik előre a magyar ipart; azok teszik lehetővé az építkezéseket, az üzletek üzemeltetését, a fejlesztéseket; egyszóval ez a tőke, ami a vállalkozás kerekét hajtja. Talán időnként megesik, hogy az ilyen támogatások leplezetlenül az uralkodó kaszt tagjaihoz közeli talpnyalók és kegyencek zsebében landolnak, és ó – gondolják – mennyivel növelné az átlag magyar életszínvonalát, ha ez másképp volna! Az uniós támogatások jelentik az ország gazdaságának véráramát és hajtóerejét.

De máris tegyük fel a kérdést: lényegében honnan is jön ez a pénz? Természetesen ezek a pénzek adókból származnak. Nem feltétlen a magyar adófizetőktől, hanem német adófizetőktől, francia adófizetőktől, olasz adófizetőktől, angol, spanyol, holland adófizetőktől, és a többi. Röviden, az adott nemzet állama elkobozza dolgozó polgárai vagyonát, majd a zsákmány egy részét átadja a brüsszeli hyperbürokráciának, aki – miután természetesen tekintélyesen jóllakott belőle – egy frissen meggazdagodott bankrabló nagylelkűségével továbbadja azt egy másik államnak, aki aztán továbbadja a pályázatot megnyerő vállalkozóknak.

Figyelmes olvasóink persze azonnal észreveszik, hogy ez a jelenség alkotja Henry Hazlitt Közgazdaságtan egy leckében című könyve fő témáját. Ahogyan Hazlitt tanítja olvasóinak, a pénzt akkor is befektették volna azok, akiket jogosan megillet, ha nem tulajdonítják el tőlük adók formájában.

A látható – ami szemet szúr a beavatatlan megfigyelőnek – a számtalan építkezés, beruházás, felújítás. A láthatatlan – amit csak az vehet észre, aki mélyebbre tekint – a számtalan építkezés, beruházás és felújítás, ami nem jöhetett létre, mert nem engedték a jogos tulajdonosnak, hogy saját belátása szerint felhasználja vagyonát. 

Fogyasztásként vagy megtakarításként ez a pénz utat tört volna magának a gazdaságban. Ha az emberektől nem veszik el munkájuk gyümölcsét, akkor termékeket vesznek belőle, esznek, mulatnak, felújítják házukat, új autót vásárolnak, lakást vesznek, utaznak. Ha pedig nem szeretnék elkölteni, akkor megtakarítják, megtakarításaik pedig a modern gazdaságban befektetésként funkcionálnak, hiszen a bank kölcsönadja azt.

Ezen a ponton úgy tűnhet, hogy az Európai Unió pusztán bezsebeli a pirospontokat azért a folyamatért, ami egyébként is megtörténne, ezzel adva részleges igazolást a létezésére – és természetesen így biztosítva hatalmas nyugdíjakat és fizetéseket bürokratáinak. De a probléma itt közel sem ér véget.

Egy: Mint ahogy a belföldi vagyonelkobzásnak és újraelosztásnak az a következménye, hogy bünteti az értékteremtőket miközben jutalmazza az improduktív egyéneket – és amit büntetnek, csökken, miközben amit jutalmaznak, növekszik – úgy a nemzetközi vagyonelkobzásnak és újraelosztásnak is az az eredménye, hogy jutalmazza és támogatja a gazdaságilag rosszul teljesítő országokat a gazdaságilag jobban teljesítő országok kárára. Ez tagadhatatlan. Hiszen a nyolc, plusz a következő négy évnyi nemzetiszocialista Orbán-kormány jelentős mértékben annak köszönhető, hogy országunk a fennálló állapotok ellenére tőkejutalomban részesül.

Ha az egyén fenntarthatatlan és káros életmódot folytat, majd pénzjutalomban részesítik emiatt, nem fog visszakozni attól, hogy tovább folytassa önpusztító életmódját – és példájából okulva mások is kevésbé riadnak vissza a személyes elkorcsosulástól és tunyaságtól. Ha a kormány antikapitalista politikát folytat, a világgazdaság pedig ezt jelentős tőkejutalommal és fejlesztéssel honorálja, sem az állam nem fog visszakozni a szabadság további elpusztításától, sem a publikum nem fog tiltakozni az ellen, hogy elpusztítják a szabad vállalkozás és a magántulajdon utolsó morzsáit – és a megfigyelő nemzetek is azt konstatálják, hogy a feléjük tornyosuló metabürokrácia felszabadítja majd őket tetteik következményétől, legyenek azok bármennyire ostobák.

Kettő: Az EU-s finanszírozások is a vállalatoknak kiosztott állami támogatások kategóriájába tartoznak, tehát ugyanolyan következménnyel járnak, mint bármelyik más állami támogatás: elvonják a szűkös erőforrásokat a fogyasztókat szolgáló termelési folyamatoktól, és kevésbé értékteremtő folyamatokba fektetik őket.

Ez elemi dolog és számtalanszor foglalkoztunk már vele. Henry Hazlitt a következőképp magyarázta el a problémát:

Ez semmi több nem volna, mint a vagyon vagy jövedelem átruházása X iparág számára. Az adófizetők pontosan annyit veszítenének, mint amennyit az emberek X iparágon belül nyernek. Valójában egy támogatás nagy előnye a publikum szempontjából az, hogy nyilvánvalóvá teszi ezt a tényt. Sokkal kevesebb a lehetőség az olyan intellektuális ködösítésre, amilyen a vámokat, a minimumár-megállapítást vagy a monopolisztikus kizárást övezi.

Egy támogatás esetén nyilvánvaló, hogy az adófizetők pontosan annyit veszítenek, amennyit X iparág nyer. Ugyanannyira nyilvánvalónak kell lennie, hogy következményképp más iparágaknak el kell veszíteniük azt, amit X iparág nyer. Nekik kell fizetni az adók egy részét, amit X iparág támogatására használnak. És a fogyasztóknak, mivel megadóztatják őket, hogy támogassák X iparágat, annyival kevesebb jövedelmük marad, amivel más dolgokat vásárolhatnak. A következmény mindenképpen az, hogy általánosságban más iparágaknak össze kell zsugorodniuk eredetileg lehetséges méretükhöz képes ahhoz, hogy X iparág növekedhessen.

De ennek a támogatásnak a következménye nem pusztán az, hogy átruházták a vagyont vagy a jövedelmet, vagy hogy más iparágak összességében annyival zsugorodtak, amennyivel X iparág bővült. A következmény továbbá (és itt jön be a képbe az egységként kezelt nemzet által elszenvedett nettó veszteség) hogy kiűzik a tőkét és a munkaerőt azokból az iparágakból, amelyekben hatékonyabban felhasználhatják őket, és olyan iparágba irányítják át őket, amelyben kevésbé hatékonyan használják őket. Kevesebb vagyon jön létre. Az általános életszínvonal csökken ahhoz viszonyítva, amilyen máskülönben lett volna.

Ezt a folyamatot valamelyest összebogozza a tény, hogy itt nemzetközi támogatásokról beszélünk; hogy nem a magyar adófizetők vagyonát kobozzák el a magyar vállalatok támogatására, hanem a német adófizetőét, hogy a magyar vállalatokat támogassák. “Kit érdekel, hogy kirabolják a németet” vitatkozhatna az ember, “mi akkor is gazdagabbak leszünk.” 

De van egy ennél fontosabb és alig hangsúlyozott következménye is, amivel elérünk a fő problémához az EU-s finanszírozások kapcsán. Súlyosan károsítja a magyar gazdaságot, hogy – bár ezek a támogatások nem csökkentik közvetlenül a bérkereső-adófizetők által elkölthető jövedelem összegét, mivel nem az ő adóikból finanszírozzák a projekteket – viszont ugyanúgy elszívják a termelési tényezőket a vásárlókat szolgáló folyamatoktól. 

Igen, valóban, a németet adóztatják meg. Viszont a magyar vállalkozó fogja felépíteni a biciklis kilátót – így nem olyan projekten dolgozik, ami a fogyasztókat szolgálja – a magyar munkást fogja alkalmazni – aki így nem olyan termelési folyamatokban vesz részt, ami tényleges fogyasztói igényeket elégít ki – miközben meghatározott méretű és mennyiségű földet, nyersanyagot és felszerelést használnak a kivitelezéshez, amelyek nem használhatók fel más termékek legyártásához, amik a magyar társadalom ténylegesen létező szükségleteit elégítenék ki és növelnék az életszínvonalat.

Nem leszünk gazdagabbak azzal, ha a vállalkozók és a munkások a nyersanyagok és a tőkefelszerelések felhasználásával többé nem a fogyasztóknak, hanem a bürokratáknak tetsző projekteket valósítják meg.

Ennek épp az az eredménye, hogy eltűnnek a kompetens vállalkozók és a kiváló dolgozók az olyan termelési folyamatok megvalósításából, amelyek a szabadpiacon, azaz a vásárlók érdekében zajlanak. Ehelyett mindenki a sokkal kevesebb kockázattal járó állami elképzeléseket szeretné megvalósítani.

Másrészt végtére is globális gazdaságban élünk nemzetközi kereskedelemmel, Magyarország pedig nem önfenntartó, önellátó ország, hanem számtalan olyan árucikket vásárolunk, amit német, francia, olasz, angol, spanyol, holland, stb. cégek gyártanak – tehát az ezekben az országokban történő adóztatással csökken a számunkra elérhető termékek száma is.

Továbbá ez hatalmas mértékben károsítja a társadalmi kohéziót és az emberek közötti nyugalmat is. A közemberek azt fogják tapasztalni, hogy az életszínvonaluk nem emelkedik – és valóban nem. Nem az történik, hogy ugyanannyi elérhető erőforrással több jószágot termelnek, hanem épp az, hogy kevesebbet. Viszont azt is látni fogja, hogy van egy vállalkozói réteg, aki nem az országgal párhuzamosan gazdagszik, hanem úgy, hogy közben az ország stagnál vagy szegényedik. Persze nem mindenki hajlamos egyből a káini dühre, de ilyen körülmények között egyre könnyebbé válik a kommunista demagógok számára, hogy felkorbácsolják a legelkeseredettebb és legsikertelenebb emberek indulatait, mint ahogy az Oroszországban történt, újraindítva a marxista táncot.

Az Európai Unió veszélyes, káros és gonosz. Eltorzítja, és végső soron elpusztítja a nemzetek gazdaságát, identitását, szociális és kulturális kohézióját. Meggazdagít és felhizlal egy csoport hataloméhes pszichopatát mindegyik tagállam jólétét és életszínvonalát károsítva. A szabadság brüsszeli víziója a bürokraták hatalmának korlátok nélküli szabadsága, a kereskedelem brüsszeli víziója a vagyonelkobzás, a korlátozás és a központi tervezés, a nemzet brüsszeli víziója az identitás nélküli csőcselék agglomerációja, ahol egyetlen közösség sem formálhatja saját képére, saját értékei szerint környezetét és gondozhatja saját kultúráját, az állam brüsszeli víziója pedig a mindent átszövő teljhatalmú világállam.

Kommentek