Olvasási idő: ~ 9 perc

Urunk és parancsolónk újabb remek tervvel állt elő:

  • A családi adókedvezmény mértékét tovább emeli a kormány, a középpontban a kétgyermekes családok lesznek.
  • A diákhitel tartozással rendelkező nőknek 2 gyermek esetén elengedi a kormány a tartozás 50%-át, 3 gyerek vagy e felett a teljes tartozást elengedi a kormány.
  • A diplomás GYED időtartamát kitolja egy évvel a kormány, ez meghosszabbodik az egyetemisták esetében a gyermek 2 éves koráig.
  • A jelzáloghitellel rendelkező családok a harmadik és további gyermekek esetén 1-1 millió forintot leírhatnak a tartozásukból, azt az állam át fogja tőlük vállalni. Szavaiból az volt kivehető, hogy ezt állami támogatásként vehetik majd igénybe.
  • Szavai szerint “soha nem látott bölcsődefejlesztésbe” kezd a kormány.
  • Külföldön tartózkodó vagy élő családok számára is elérhető lesz a babakötvény, valamint az anyasági támogatás.
  • A kormány felállít egy családpolitikai kutatóintézetet Kopp Mária szellemiségét felidézve, ami a miniszterelnök reményei szerint egy nemzetközi példát állító think-thank lesz.

A tanulatlan Orbán Viktor bejegyzéssorozat első és második részében Henry Hazlitt segítségével pusztán rámutattunk arra, hogy a szó szoros értelmében nemzetiszocialista uralkodónk rémisztően tudatlan gazdasági kérdésekkel kapcsolatban, és olyan abszurd igazolásokkal támasztja alá magántulajdon-ellenes politikáját, amitől az ember a földön fetrengene és nem tudná abbahagyni a nevetést, ha nem a saját országában valósítanák meg őket. Gazda Albert a Magyar Nemzet oldalán a következő megjegyzést fűzte e tény megállapításához:

A miniszterelnökhöz visszatérve: a legkisebb gond az vele, hogy – vélhetően; ha mégis, hadd kérjek elnézést – fogalma sincs arról, ki a búbánat Henry Hazlitt.

Mivel azóta magyarul is olvasható Henry Hazlitt műve, Gazda úr maga is meggyőződhet arról, hogy ennél nagyobbat aligha tévedhetett volna.

Viszont most nem harmadrangú újságírók önalázásával foglalkozunk, hanem Orbán urunk újabb államista intézkedéseivel. A bejegyzéssorozat előző két epizódjával ellentétben itt nem röviden, Hazlitt idézetekkel intézzük el zsebführer… (oké, nem kellene zsebführernek neveznem Urunkat és Parancsolónkat, amikor nyugodt szívvel posztolhatok egy A tanulatlan Orbán Viktor családpolitikája című bejegyzést), tehát itt nem röviden, Hazlitt idézetekkel intézzük el ezeket a rendeleteket, hanem inkább én magam szeretném kiértékelni őket. Ez azért hasznosabb megoldás, mivel kedvesemmel természetesen tervezzük a családalapítást és szeretnénk sok-sok gyereket, viszont abban korántsem vagyunk biztosak, hogy erre Magyarország a megfelelő hely.

Arra mindenki azonnal láthatja a választ, hogy miért nem, aki gyorsan végigfut Urunk és Parancsolónk fentebbi listáján, és a lista minden eleménél felteszi a kérdést: kinek a pénzéből?

Első ránézésre az adókedvezmény örömteli dolognak tűnhet. De amíg az állam hatalmában áll a gyermekeink és unokáink jövőjének elárverezése az államadóssággal, és amíg rendelkezik a központi banknak nevezett nyomda felett – és ebből adódóan a pénzhamisítás jogával – addig az adókedvezmény egy üres illúzió, ami épp annyira változtatja meg az ország lakosainak életét, mintha egy fosztogató nem az ember bal, hanem a jobb zsebéből emelné ki a pénztárcáját. 

A kulcskérdés nem az adók, hanem az állami kiadások csökkenése.

Természetesen mivel senki sem szól arról, hogy a kiadásokon van a hangsúly, sokakat csőbe lehet húzni az “adócsökkentéssel”. Az ember úgy láthatja, valóban emelkedett valamennyit a jövedelme. De az elkerüli a figyelmét, hogy mivel a kiadásokat nem csökkentették, a hiányt pénznyomtatással finanszírozzák, ami inflációt okoz, azaz felemeli az árakat, és a valamennyivel emelkedett jövedelmének vásárlóereje egyáltalán nem több, mint előzőleg (viszont megtakarításai jelentősen értéküket vesztették), vagy ha kölcsönökkel finanszírozzák, elkerüli a figyelmét, hogy az előzőnél is elviselhetetlenebb adóteher fogja sújtani őt vagy gyermekét a jövőben. 

Mellékes információ: az év során egészen Július 13.-ig az állam pénztárcájában landol minden egyes forint, amiért a kedves olvasó megdolgozott.

Tehát nem. Még a lista legelső eleme sem több puszta ámításnál. 

És az összes többi? Kinek a pénzéből? Mégis ki fog fizetni mindezért? Ki fogja előállítani ezt a hatalmas vagyont, hogy aztán az állam elkobozhassa és felhasználhassa?

A választ mindenki nagyon jól tudja. Az a fiatal házaspár fog megdolgozni érte, akik pályakezdőként nem tudtak elegendő megtakarításokat eszközölni, hogy gyermekükkel legyenek első éveiben, így visszakényszerülnek a munkába fél évvel lányuk születése után. Az az apa fog megdolgozni érte, akinek naponta tizenhat órát kell dolgoznia, mert szeretné megadni a gyermekének azt az anyai jelenlétet és törődést, ami megkövetelt az egészséges fejlődéshez, így a gyermek tulajdonképpen apa nélkül nő fel. Azok az emberek fognak fizetni mindezért, akik máskülönben megtakarították és befektették volna a jövedelmüket, ami pedig a tőkeeszközök fejlesztésével növelte volna az apa termelékenységét, hogy elegendő legyen egy műszakban dolgoznia. A szülők fogják állni a számlát minden vásárlásukkal, hiszen a végösszeg negyede az államé – legalábbis közvetlenül; közvetve, beleszámolva minden adóterhet ami költségként felmerült a termelési folyamat minden egyes állomásánál, az ember nem mer belegondolni az adó méretébe és az árakba az állam nélkül, mert félő, hogy beleőrül.

Ez nem családpolitika, és aki családpolitikának nevezi ezt az államista förtelmet, annak olyan kép él a fejében a családról, hogy a legjobb, ha tartózkodik a gyermekvállalástól. Ez családellenes politika. Ez gyermekellenes politika. Ez a politika, ami ellehetetleníti a gyermeknevelést. Ez a politika azt a célt szolgálja, hogy gondolkodás nélkül elhagyja az országot mindenki, aki ténylegesen fel szeretné nevelni a gyermekét, aki ténylegesen családot szeretne, nem pedig csak kiszarni egy gyereket – már elnézést – és visszamenni a munkába, mintha mi sem történt volna (hogy ez pontosan melyik társadalmi csoportra jellemző, azt részletesen leírja az r/K szelekció elmélete bejegyzéssorozat).

Egy valódi családpolitika nem arra törekedne, hogy minél több réteg bőrt lenyúzzon a szerencsétlen adófizetőkről, hanem arra, hogy lehetővé tegye a szülőknek a családi élet és a gyermeknevelés legnagyobb mértékű élvezetét. És éppen ebben keresendő a jelenlegi demográfiai krízisünk forrása. Hiszen ki szeretne szülő lenni, ha a lehetőséget, hogy örömet leljen a gyermekében és időt töltsön vele, azonnal eltiporja az állam?

Kizárólag a szabadpiaci kapitalizmus képes megadni a szülőknek a gyermeknevelés ajándékát.

Kizárólag az teszi lehetővé, hogy a szülők ne szűkölködjenek, és ne kelljen visszamenni mindkettejüknek dolgozni annak érdekében, hogy fenntarthassanak egy középosztálybeli életszínvonalat, ha visszaszorul az állam kizsákmányoló hatalma. A jövedelemadó teljes eltörlésével, a központi bank bezárásával és az állami kiadások drasztikus csökkentésével. Ha hagyják, hogy szabadon folyjon a tőkefelhalmozódás folyamata a megtakarításokon keresztül, ami folyamatosan egyre magasabbra és magasabbra emeli a bérkeresők termelékenységét és ebből fakadóan a jövedelmüket. Ha a pénz, amit az ember használ, nem puszta papírdarab, ami napról napra veszít az értékéből az állami pénznyomtatás folytán, hanem ténylegesen korlátozott kínálatú árupénz, amelynek vásárlóereje nemhogy csökken hónapról hónapra és évről évre, hanem növekszik a gazdaság növekedésével párhuzamosan, mivel egyre több és több termék vásárolható meg a változatlan méretű pénzkínálattal.

Kapcsolódó bejegyzés: Ludwig von Mises – Bérek, munkanélküliség és infláció
Kapcsolódó könyv: Murray N. Rothbard – Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

Aztán pedig, ó, az oktatás! Valójában amikor kedvesemmel a családalapítást fontolgatjuk, jelentősek az előzőleg említett okok, de eltörpülnek a magyar oktatási rendszer vérlázító állapota mellett. Mi két opció közül választhatunk: vagy képesek leszünk elkerülni, hogy az állam elragadja tőlünk a gyermekeinket, és hogy arra kényszerítsen minket, hogy óvodába és általános iskolába adjuk őket, vagy nem marad más választásunk, mint elhagyni Magyarországot. A saját életünket ott és úgy éljük, ahol kívánjuk, és meghozhatjuk azt a döntést, hogy az egyre inkább szocialista Magyarországon éljünk, azon dolgozva, hogy az élhetőbb irányba tereljük azt. A gyermekünk nevében viszont nincs jogunk meghozni ezt a döntést. 

Kötelező óvoda! Nincs annyi vagyon a földön, amiért olyan országban maradnék, ahol erőszakkal köteleznek, hogy óvodába adjam a gyermekemet.

A bejegyzéssorozat tanulatlannak gúnyolja Orbán Viktort. De ez után a lista után senki nem gondolná, hogy ez az ember pusztán azért nem látja “családpolitikája” nyilvánvaló őrültségét, mert a megfelelő gazdaságtani gondolkodásmód hiányától szenved. A program abszurditása nyilvánvaló mindenkinek az átlagintelligencia szintjén és afelett. Aki ezeket családpárti rendelkezéseknek állítja be, az tudatosan téveszti meg a közönségét, és színtiszta gonoszságból teszi azt.