Olvasási idő: 77 perc

A harmadik teszt: Lopás

A lopással egy kicsit több időt kell eltöltenünk, mivel elkerülhetetlenül felveti a tulajdonjogok kérdését, ami sokak szemében vitás kérdés.

Számos módja van annak, hogy megközelítsük a tulajdonjogok kérdését, az „eredeti birtokbavételtől” (homesteading) a jogi meghatározáson át a gyakorlati érvekig, és a többi. Ezek közül itt egyikkel sem foglalkozom, mivel a tulajdonjogok kérdéskörének illeszkednie kell az EPV keretrendszerébe, ha az EPV-t felállítjuk a morális indítványok elbírálásának racionális módszereként.

A tulajdonjogokkal kapcsolatos morális indítvány nyilván a következő: az embereknek vagy joguk van tulajdont birtokolni, vagy nincs.

Namost, a legelső „tulajdon,” amellyel számolnunk kell, az a test. A „tulajdonlásnak” mindenekelőtt az ember saját teste feletti fennhatóságból kell állnia, mivel ha az a fennhatóság nem létezik, vagy nem tekintjük érvényesnek, akkor a moralitás teljes kérdéskörét – nem beszélve a tulajdonról – kivághatjuk az ablakon.

Az EPV egy keretrendszer, amellyel az egész emberiségre vonatkozó egyetemesen preferálandó viselkedéssel kapcsolatos erkölcsi indítványok vagy érvek felett ítélkezhetünk. Mindenekelőtt az embernek felelősnek kell lennie saját tetteiért, ha erkölcsi ítéletnek akarjuk alávetni őt, mivel – ahogy fentebb érveltünk – a tettek közötti választás lehetősége alapvető fontosságú bármilyen etikai értékítélethez.

Ha az ember a teste fölött semmi kontrollal nem rendelkezik, akkor nyilvánvalóan nem felelős tetteiért – valójában azok nem az „ő” tettei, hanem testééi. Namost, senki sem érvelne racionálisan úgy, hogy ha egy ember megfojt egy másik embert, akkor a gyilkos ujjakat kellene bíróság elé állítani és megbüntetni. Nyilvánvalóan a test képtelen teljes mértékben irányítani önmagát; valamilyen mértékben a tudatos elme fennhatósága alá kell esnie.

Ez azt jelenti, hogy az ember felelős teste cselekedeteiért, és ebből fakadóan felelős azon tettek hatásáért. Az ember felelős azért, hova dugja a péniszét, és épp innen tudjuk, hogy ítélet tárgya lehet, ha megerőszakolt valakit. „Tulajdonolja” teste cselekedeteit, épp annyira, amennyire a testét is. Azt mondani, hogy egy ember felelős a testéért, a teste hatásaiért viszont nem, egyenlő azzal az érvvel, hogy egy ember felelős egy kés célzásáért és eldobásáért, azért viszont nem, ahova landol.

Emellett úgy érvelni, hogy egy ember nem felelős teste hatásaiért egy önmegsemmisítő állítás, hasonlóan azokhoz, amelyeket fentebb vizsgáltunk.

Ha azt mondom neked: „Az emberek nem felelősek testük cselekedeteiért,” teljesen jogosan  kérdezhetnéd tőlem, hogy ki dolgozik a hangszálaimmal és a számmal. Ha azt mondanám, hogy én egyáltalán nem irányítom a beszédemet – amely a test egy hatása – akkor annak árán „tartottam fenn” az elméletemet, hogy teljesen érvénytelenítettem.

Ha egyáltalán nem vagyok felelős a beszédemért, akkor semmi értelme vitatkozni velem. Egy kazettás magnó úgyszintén nem felelős a beszédéért, és épp ezért nem is szállunk heves vitákba a kazettákkal. A klisés horrorfilmekben úgy tűnik, a fiatal lányok kiváltképpen fogékonyak a démoni megszállásra – a pap, aki elkerülhetetlenül megjelenik, mindig ajánlkozik, hogy beszél a lányt irányító démonnal, mire a lány olyan hangokat kezd kiadni, mintha Don Ho golyóscsapágyakkal gargalizálna.

Ez a nevetséges ábrázolás viszont egy szempontból pontos – ha valamilyen más lény irányítja teljes mértékben a lány hangszálait, akkor azt a lényt kell megszólítani, nem pedig a lányt, aki egyáltalán nem ura a  reakcióinak.

Tehát ha azt mondom neked, hogy semmilyen befolyással nem rendelkezem a beszédem felett, akkor megkérdezheted: hát ki teszi? Ha azt válaszolom, senki, akkor épp annyi értelme van vitázni velem, mint egy tévékészülékkel, vagy a fent említett sziklával, amely a hegyoldalról az autód felé zódul.

Tehát a testem beszédre késztetése szükségelteti annak elfogadását, hogy képes vagyok irányítani a beszédemet – amely testem tulajdonlásának hallgatólagos elfogadása.

Namost, ha a démoni megszállás valóban előfordulna, és a démoni megszállás alatt levő lány leköpné a papot, akkor nem a lányt tartanánk udvariatlannak, hanem inkább sajnálnánk őt, mert egy ilyen goromba démon szállta meg. Akárki is rendelkezzen a lány teste feletti fennhatósággal, ő az, aki felelősségre vonható tettei hatásaiért – ezért van az, hogy nem neveznénk „gonosznak” az embert, aki alvajárás közben lopott, mivel nem rendelkezett a teste feletti teljes fennhatósággal (bár valamilyen más módon megállítanánk őt). Továbbá ez az alapja a „nem bűnös elmebetegség miatt” jogi védelemnek, ami annak feltételezése, hogy egy őrült ember nem rendelkezik a teste feletti teljes fennhatósággal.

Tehát a test tulajdonlásának elutasítása egyenlő minden moralitás elutasításával, ami – ahogy azt fentebb láttuk – teljesen lehetetlen. Logikusan, mivel a moralitást úgy határozzuk meg, mint az EPV kényszerrel érvényesíthető részhalmaza, a moralitás elutasítása nem több mint azt mondani, hogy egyetemesen preferálandó úgy hinni, hogy egyáltalán nem léteznek egyetemes preferenciák.

Végül, ha az ember hatalmat gyakorol a teste felett, hogy beszéd formájában elutasítsa az elképzelést, miszerint az ember irányíthatja saját testét, egy nyilvánvaló és leküzdhetetlen önellentmondásba keveredik.

Így mellőzhetjük az ön-birtoklás ellen felvetett bármelyik érvet.

Mivel tulajdonoljuk saját testünket, elkerülhetetlenül tulajdonoljuk tetteink hatásait is, legyenek azok jók vagy rosszak. Ha tulajdonoljuk tetteink hatásait, akkor azt is nyilvánvalóan tulajdonoljuk, amit megtermelünk, függetlenül attól, hogy az egy íj, egy könyv – vagy egy gyilkosság.

Tulajdon és EPV

Még ha a fentieket el is utasítjuk, az EPV-t továbbra is használhatjuk az egyetemes tulajdonjogok létezésének érvényesítésére.

Amint korábban említettük, az emberek vagy rendelkeznek tulajdonjogokkal, vagy nem. Néhány szürke területet leszámítva – amelyekkel hamarosan foglalkozunk – ez nem más, mint egy egyetemes indítvány.

Ha egy ember nem rendelkezik a tulajdonhasználat jogával, akkor nem rendelkezik teste használatának a jogával. Nem rendelkezik tüdeje használatának jogával, így abba kell hagynia a légzést. Bár ez nevetségesen hangzik, mégis annak a premisszának a közvetlen és elkerülhetetlen következménye, miszerint az emberek nem rendelkeznek tulajdonjogokkal.

Igazán biztosra mondhatjuk, hogy akárki, akivel a tulajdonjogokról vitázol, lélegzik, így egyetért veled abban, hogy jogában áll legalábbis saját testét használnia.

Ezután felmerül a kérdés, hogy az embereknek joguk van-e a kizárólagos tulajdonhasználathoz. Például a tulajdont úgy is definiálhatnánk, mint a tulajdonlás valamiféle időben megosztott alapelve, olyan értelemben, hogy mindenkinek jogában áll mindent birtokolni valamilyen időbeosztás szerint.

Ez természetesen azt jelenti, hogy egy tüdőrákban szenvedő embernek joga van egy egészséges ember legalább egyik tüdejéhez. Mivel minden tulajdonlás a testtel kezdődik, ha nincs jogunk testünk kizárólagos tulajdonlásához, akkor testünket vagy megosztjuk más emberekkel, vagy erkölcstelenek leszünk. A beteg embernek joga van az egyik tüdönkhöz, ha pedig nem adjuk neki, az ugyanaz, mint ellopni azt. Hasonlóképp mind neked, mind nekem jogomban áll Celine Dion énekhangját használni, hiszen teljesen önző úgy tennie, mintha kizárólagos tulajdonjoga volna felette.

Ha az emberek nem rendelkeznek kizárólagos tulajdonjoggal a testük felett, akkor a nemi erőszak bűntette elveszíti jelentését, hiszen nyilvánvaló, hogy egy nő nem kizárólagos tulajdonosa saját vaginájának, illetve egy férfi sem tulajdonolja saját különböző nyílásait. Ha nem egy axióma a kizárólagos ön-tulajdonlás, akkor még a gyilkosság bűntette is jelentését veszti.

Öngyilkosságot elkövetni nem bűn, mint ahogy az sem, ha felgyújtod saját házad, hiszen az ember saját tulajdonának elpusztítása a tulajdonjog érvényes gyakorlása. Viszont ha a kizárólagos ön-tulajdonlás érvénytelen, akkor semmi különbséget nem tehetünk a gyilkosság és az öngyilkosság között. Ha a májam kezd leállni, és jogom van elvenni a te májadat, akkor a moralitással és a tiszteletreméltó viselkedéssel teljes összhangban „visszaszerezhetem” tőled azt. Ha ebbe belehalsz, akkor mi van? A kizárólagos ön-tulajdonlás nélkül egyáltalán nincs is olyan, hogy „te”…

Tehát ésszerűen mondhatjuk, hogy a kizárólagos ön-tulajdonlás egy alapvető valóság – hogy minden emberi lény, minden időben és minden helyen birtokolja saját testét, és ebből következően kizárólagosan tulajdonolja teste hatásait, mind a morális viselkedés, mind a tulajdon létrehozása vagy megszerzése szempontjából.

A szürke zónák

Természetesen akármilyen, a fentebbihez hasonló kijelentés elkerülhetetlenül „összetettség” kiáltásokat von maga után, amivel teljesen egyetértek.

Tegyük fel, hogy szeretnék adni neked öt dollárt ajándék gyanánt, de a saját hibámból eredendően egy tízdolláros bankjegyet adok át neked, és azt mondom „Tessék, ez a tied.” Kevesen tartanák rablásnak, ha egyből, miután átnyújtottam neked, azt mondanám, „Bocsi, öt dollárt akartam adni neked, nem tízet,” majd visszavenném a nagyobb címletet, még akkor is, ha azt veszem vissza, amiről önként lemondtam.

A másik végleten pedig, ha te az egyik fiam volnál, én pedig kifizetném az egyetemi tanulmányaidat, és kimondottan közölném veled, hogy sosem kell visszafizetned azt, akkor a nagylelkűségem kétségtelenül hatással lesz a költekezési szokásaidra. Aligha volna ésszerű tőlem, ha homlokomra csapnék a diplomaosztód után, és azt mondanám, „Ó, azt hittem, te a másik fiam vagy!” és követelném, hogy visszafizesd.

Hasonlóképpen, általánosságban mindenki elfogadja, hogy a gyerekek nem köthetnek törvényes szerződést, viszont a felnőttek igen. Számos társadalomban a korvonal a 18. életév. Ez természetesen azt jelenti, hogy amikor éjfélt üt az óra az ember 17. életéve és 18. születésnapja között, szerződéskötésre való képessége teljes formájában megjelenik. Átesett valamiféle hatalmas biológiai átváltozáson abban a másodpercben? Nyilvánvalóan nem, azonban 18 éves korában biológiailag nagyon különbözik attól, amilyen 10 évesen volt, mind fizikai, mind mentális fejlettség szempontjából.

Ha nem is a tökéletes moralitásért, de a hatékonyság érdekében sokszor helyeznek önkényes átmeneteket két állapot közé. A gyermekkor kétségkívül egy állapot, a felnőttkor egy teljesen másik. A gyermekkor és a felnőttkor közötti állapot elmosódott: nem fekete fehér, hanem inkább olyan, mint amikor a nap alkonyba, majd éjbe száll. A dél kétségkívül nem éjszaka, az éjfél pedig minden kétséget kizárólag nem napközben. Viszont vannak pillanatok, amikor nehezebb megmondani, bár az átmenet iránya mindig nyilvánvaló.

Épp ugyanígy, egy jelentős értelmi fogyatékossággal rendelkező emberről elképzelhető az, hogy sokkal kevésbé felelős tetteiért. Egy 65-ös IQ-val rendelkező ember mentálisan aligha több egy gyermeknél – egy 100-as IQ-val rendelkező ember az átlagos felnőtt. Ha azt mondjuk, hogy a 80-as IQ-val rendelkező ember válik felelőssé, akkor definícióból adódóan azt állítjuk, hogy egy 79-es IQ-val rendelkező ember nem felelős – ez vajon egy világos, igazságos és teljesen objektív határvonal? Bizonyára nem, de ahhoz, hogy a legtöbb fogalom praktikus legyen, alkalmazunk kell az „elég jó,” illetve az ésszerű költség/haszon analízis követelményeit. Ahogy fentebb említettük, semmilyen víz nem tökéletesen tiszta, viszont ha az ember a teljes tisztaságra várna, egyszerűen szomjan halna.

Ha azt vesszük, hogy a morális felelősség és a szellemi képesség a határmezsgyéken csak nagyon kevés emberre vonatkozik, és hogy az objektív és tökéletes tesztek létrehozása nagy valószínűséggel lehetetlennek bizonyulna, elkerülhetetlen, hogy végül a hozzávetőleges „ökölszabályok” kerüljenek ki győztesen. Csak feltételezhetjük, hogy – mivel a biológusok is nap mint nap ezzel az alkalmi szubjektivizmussal élnek – valahogy az erkölcsfilozófusok is túlélik.

Tulajdon, mint egyetemesség

Tehát az EPV világos választási lehetőségeket ad nekünk a tulajdonjogokkal kapcsolatban. Az nem lehetséges, hogy néhány embernek van tulajdonjoga, míg másoknak nincs. Az sem lehet, hogy a washingtoni férfiaknak van tulajdonjoga, a baltimore-i nőknek viszont nincs. Nem lehet, hogy az embernek ma van tulajdonjoga, holnap viszont nincs, és a többi.

Továbbá az sem lehetséges, hogy az ember csupán 50% tulajdonjoggal rendelkezik.

Ha úgy érvelek: „az embernek csak 50% tulajdonjoga van,” akkor egy újabb leküzdhetetlen ellentmondást hozok létre. Megkérdezhetnéd tőlem, hogy a mondatom melyik részét nem én hoztam létre. Ha csak 50% tulajdonjoggal rendelkezem, akkor nyilvánvaló, hogy csak 50%-os irányításom van a testem fölött – ha kijelentem a fentebbi mondatot, akkor nyilvánvalóan csak a mondat 50%-a felett van uralmam, hiszen a hangom csak 50%-át irányítom. Ki felelős tehát a mondatom másik 50%-áért?

Ezoterikusan hangozhat, de ez egy halálkomoly kérdés, amelynek okait hamarosan részletezzük.

Tegyük fel, hogy valahogyan képesek vagyunk mágikusan átjutni a „test 50%-os tulajdonlása” problémán, és azt mondjuk, hogy az emberek csak 50%-os tulajdonjoggal rendelkeznek a külső tárgyakra vonatkozólag.

Hogyan működik ez a gyakorlatban?

Nos, ha nekem van két fűnyíróm, neked pedig egy sincs, akkor nyilván logikus lenne, ha jogodban állna elvenni az egyik fűnyírómat, hiszen a fűnyíró-gyűjteményem csak felét tulajdonolhatom.

Viszont amikor birtokodba veszed az egyik fűnyírómat, sajnos a fűnyíró csak felét tulajdonolhatod, hiszen a külső tárgyakra vonatkozóan csak 50%-os tulajdonjogokkal rendelkezel. Tehát abban a pillanatban találnod kell valakit, akivel megoszthatod a fűnyírót. Ez a „jogos” tulajdonlást a 25%-ra csökkenti. Viszont az új társtulajdonosod nem jogosult a fűnyíró 25%-ra, hiszen ő is 50%-os tulajdonjogokkal rendelkezik bármire vonatkozóan, amit birtokol – tehát találnia kell valakit, aki elveszi a 25% 50%-át – és így tovább, és így tovább.

Az a probléma bármilyen elmélettel, ami a 100%-nál kevesebb tulajdonjogok mellett érvel, hogy azonnal létrehozza a végtelenbe visszavezető logikai összefüggések „dominóeffektusát,” amelyben mindenki végtelenül apró tulajdonjogokkal fog rendelkezni gyakorlatilag minden felett, ami nyilván lehetetlen.

Tehát annak kell lennie az igazságnak, mind logikai mind gyakorlati értelemben, hogy teljesen tulajdonoljuk testünket és testünk hatásait, külső tulajdon értelmében. Nincs szükségünk az eredeti birtokbavétel (homesteading) egy elméletére, vagy bármilyen más „jogos megszerzés-elméletre” a tulajdonjogok igazolásához – azért igazoltak, mert akárki, akármilyen módon is cselekedjen – beleértve a vitázást – axiomatikusan 100% uralmat gyakorolt teste felett, illetve „birtokba vesz” oxigént és hanghullámokat, hogy érvét kifejtse.

Tehát ha ezt az axiomatikus tényt egyesítjük az EPV-vel, könnyen megérthetjük, hogy – mivel akárki, aki vitatja a tulajdonjogokat, 100%-os irányítást gyakorol saját tulajdona felett – az egyetlen kérdés az, hogy a tulajdonjogok változnak-e emberről emberre – e kérdést pedig véglegesen megválaszolja az ön-tulajdonlás axiomatikus ténye, illetve az EPV keretrendszer. Bármilyen morális indítványnak egyetemesnek és következetesnek kell lennie, és innen tudjuk, hogy mindenki 100%-os tulajdonjogokkal rendelkezik.

Bármilyen egyéb lehetőség logikailag és empirikusan lehetetlen.

A „lopás” tesztelése

 Térjünk vissza türelmes erkölcsi tengerimalacainkhoz, Bob-hoz és Doug-hoz.

Ha a lopás erkölcsileg helyes, akkor ismét az egyidejű moralitás lehetetlenségének problémájával találjuk szembe magunkat. Ha Bob-nak van egy öngyújtója, és morálisan helyes a lopás, akkor Doug-nak el kell lopnia Bob öngyújtóját. Viszont abban a pillanatban, amikor Doug ellopja Bob öngyújtóját, maga Bob nem lehet morális. Egyből azután, miután Doug ellopja az öngyújtóját, Bob-nak aztán vissza kell lopnia az „ő” gyújtóját – viszont az csak akkor „lopás” ha az öngyújtó nem jogosan Bob-é. Amikor Doug ellopja Bob öngyújtóját, az öngyújtó nem válik jogosan Doug tulajdonává, máskülönben a lopás fogalmának semmi értelme nem lenne. Ha abban a pillanatban, amikor ellopok valamit, az az én jogos tulajdonommá válik, akkor maga a kártérítés válna lopássá. Viszont ha nem válik jogos tulajdonommá, amikor ellopom Bob öngyújtóját, akkor nyilvánvalóan lehetetlen Bob számára hogy „visszalopja” az öngyújtót, hiszen nem lophatjuk el azt, ami már a mi tulajdonunk, és az én lopásom nem érvénytelenítette Bob tulajdonjogát az öngyújtója felett.

Tehát ha a lopás helyes, akkor a jóság egy olyan állapottá válik, amit csak abban a pillanatban lehet elérni, amikor Doug ellopja Bob öngyújtóját. Abban a pillanatban kizárólag Doug lehet morális, Bob pedig nem. Azután a jóság elérése lehetetlenné válik bármelyik fél számára, hacsak Doug nem adja vissza újra meg újra Bob öngyújtóját, majd ragadja el azt ismételten.

Persze nyilvánvalóan nevetségesnek tűnik azt képzelni, hogy az eszmei morális állapot az, ha egy ember folyamatosan visszaadja az ellopott tulajdont a másik embernek, aztán azonnal visszalopja. Tehát úgy tűnik, a logika érvényesíti az ösztönös hitünket ennek a morális eszménynek az ostobaságával kapcsolatban – de menjünk egy kicsit tovább, hogy lássuk, ez így marad-e.

Emlékezzünk ara, hogy minket különösképpen nem az egyéni bűnözők érdekelnek, hanem azok a morális elméletek, amelyek a tulajdonjogok megsértését igazolják. Példának okáért ha Doug ellopja Bob öngyújtóját, mert úgy hiszi, hogy „semmilyen tulajdonjog sem érvényes,” akkor Doug erkölcsi elmélete azonnal megsemmisíti önmagát.

Ha semmilyen tulajdonjog sem érvényes, akkor a lopás egy teljesen logikátlan lépés, hiszen a lopás a tulajdon uralma iránti jogos vágy kinyilvánítása.

A tulajdonjogok önmagukban nem többek a jogos vágy kifejezésétől a vagyontárgyak feletti uralom megtartására. A tulajdonjog választható, olyan értelemben, hogy beléphetek valami hippi kommunába, és dönthetek úgy, hogy soha többet nem fogom gyakorolni tulajdonjogaimat. Vagy, ha a szomszédságomban az emberek tudatára jut, hogy felettébb boldoggá tesz, ha valaki elveszi a tulajdonomat, akkor valamennyivel valószínűbb, hogy el fog tűnni a fűnyíróm. Hasonlóképpen, ha kirakok egy laptopot a házam elé, rajta egy cetlivel, amin az áll „tiéd, ha szeretnéd,” akkor nyilván azt jelzem, hogy egyáltalán nem vágyom megtartani a laptop felett gyakorolt jelenlegi vagy jövőbeli uralmamat.

Ha Doug ellopja Bob öngyújtóját, azt azért teszi, mert az öngyújtó feletti uralomra vágyik – ami a tulajdonjogok definíciója. Ha Doug ellopja Bob öngyújtóját, mert úgy hiszi, hogy a tulajdonjogok érvénytelenek, akkor amit valójában mond az az, hogy „szeretném megkaparintani az uralmat Bob öngyújtója felett, mert sosem érvényes megkaparintani az uralmat bármilyen tárgy felett.”

Ha Doug ellopja Bob öngyújtóját, majd lopását a tulajdonjogok elutasításával védi, akkor nyilvánvalóan Doug-nak semmi problémája nem lehet azzal, ha Bob visszaveszi az öngyújtóját – hiszen a tulajdonjogok érvénytelenek. Doug-nak most semennyivel sem érvényesebb a követelése az öngyújtóra, mint Bob-é.

Végül, ha Doug azon az alapelven lopja el Bob öngyújtóját, miszerint „a lopás helyes,” akkor Doug-nak nyilvánvalóan semmilyen logikai ellenvetése sem lehet az ellen, ha valaki azon nyomban ellopja tőle az öngyújtót. Viszont igen kevés értelme volna Doug-nak abba fektetni idejét és energiáját, hogy ellopja Bob öngyújtóját, ha abban a pillanatban, amikor enyves kis kezeiben tudja, valaki más elragadja tőle. Másszóval csak akkor érvényes egy darab tulajdon feletti uralomra törekedni, ha képes vagy érvényesíteni tulajdonjogodat az ellopott tárgy felett. Senki nem fog azzal vesződni, hogy ellopjon egy pénztárcát, ha biztosan tudja, hogy azon nyomban ellopják tőle, amikor a kezébe kerül.

Más szóval, a lopás a gyakorlatban egyszerre a tulajdonjogok elfogadása és a tulajdonjogok tagadása. Bármilyen morális elmélet tehát, amely támogatja a lopást, egyszerre megerősíti és tagadja a tulajdonjogok létezését – ez egy leküzdhetetlen ellentmondás, amely  érvényteleníti bármelyik efféle elméletet.

Ha például a kommunizmus erkölcsi aspektusára tekintünk, az egyéntől kifejezetten megtagadják a tulajdonjogokat. Viszont azok az egyének, akik magukat „a kormánynak” nevezik, maguknak követelik a tulajdon uralmához való jogot. Ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy gonosz néhány ember számára, hogy uralmat gyakoroljon tulajdon felett, viszont mások számára, hogy uralkodjanak tulajdon felett. Mivel az uralkodó és az uralt között faji értelemben nincs biológiai különbség, nyilvánvalóan láthatjuk azt, hogy ugyanannak a fajnak teljesen ellentétes morális szabályokat írnak elő, ami nem lehet érvényes. Az EPV kimondottan megköveteli, hogy a morális szabályok következetesek legyenek minden emberre vonatkozóan, minden helyen és minden időben – azt mondani, hogy immorális Ivan Gyenyiszovics számára, hogy tulajdonjogait gyakorolja – viszont morális Joszif Sztálin számára, hogy az ő tulajdonjogait gyakorolja – teljes ellentmondást eredményez; mintha azt mondanánk, hogy ha egy medencébe vizet töltünk, az egyszerre megtölti és kiüríti azt. Bármilyen fizikust, aki az utóbbi mellett érvelne, kiröhögnék a szakmájából – a moralisták viszont rendszeresen az előbbi módon érvelnek, és rejtélyes mértékű tisztelettel találják magukat szemben.

Következő oldal>>