Olvasási idő: 127 perc

Szadizmus, mint Megváltás

Ha elmegyek egy orvoshoz, mert a dohányzás által megbetegítettem magam, és a doktor felír egy gyógykezelést, ami fájdalmat okoz, az orvosom nem kegyetlen, hanem segítőkész. Az orvos nem keres meg és okoz fájdalmat, mert szadista, hanem nekem kell felkeresnem őt egy gyógymódért, mert tönkretettem magam a dohányzással. Nem kellene neheztelnem a doktorra a gyógymódja fájdalmassága miatt, hanem meg kellene köszönnöm neki a képességét, amellyel segít nekem. A doktor nem felelős a fájdalmamért. Én vagyok felelős.

Egy börtönben született gyermek azt fogja mondani: “Nem azért engedelmeskedem a börtönőröknek, mert szadisták gumibottal, hanem inkább azért, mert morálisan erényesek és segíteni próbálnak nekem.”

Szörnyű ára van ennek a hitnek, mint minden fantáziának.

Ha a börtönőreim megütnek gumibottal, engedelmeskednem kell nekik.

Ha elfogadom azt, hogy engedelmeskednem kell nekik, mert megütnek a gumibottal, szörnyen megalázottnak és gyámoltalannak érzem magam, de fenntartok egy pontos értékelést a helyzetről. Másrészről viszont elfogadhatom, hogy redukálom a megalázottságomat azzal, hogy nem azt képzelem, hogy azért engedelmeskedem, mert megütnek, hanem azt, hogy azért ütnek meg, mert nem engedelmeskedem.

Nem az őr szeszélyének való engedetlenségem, ami miatt megvernek, hanem a morális erényekkel való ellenszegülés. Az őrök nem azért vernek, mert szadisták – azért vagyok megverve, mert gonosz vagyok. Az örök nem felelősek azért, mert megvernek – én vagyok felelős a megvertségemért. Az őrök nem próbálnak megalázni; segíteni próbálnak, hogy jobb ember legyek, mint ahogy az orvos is segíteni próbál, hogy ismét egészséges legyek.

Látod, hogy miként lehet az erkölcsi korrupció gyötrelmét átruházni egyik személyről a másikra?

Ha a szüleim megvertek, nem azért mert ők rosszak, hanem azért mert én vagyok rossz, fenntarthatok egyfajta becsületet és irányítást egy bántalmazó és reménytelen helyzetben.

Ha viszont fenntartom ezt a fantáziát felnőttként – miután hatalmam van mások felett – akkor a túlélési stratégiám kihasználó pusztítássá válik. Az egyenlőség a bántalmazás és erény között, amely egykor az életben maradásomat segítette, most megront. Azzá váltam, amit kezdetben féltem és megvetettem.

Tehát amikor a tetteim ellentétbe kerültek Bob hitével, ami szerint erényesség engedelmeskedni a hatalmon levőknek, óriási feszültséget hoztam létre benne és felébresztettem a védelmeit azzal, hogy felébresztettem a szunnyadó emlékeit, amelyben bántalmazták.

Létrehoztam egy választást ott ahol eddig ő csak abszolútban hitt. “Erkölcstelenül” is viselkedtem, és őt megtanították gyermekként, hogy támadjon meg valakit, aki “erkölcstelenül” viselkedik.

Tehát, hogy megvédje a szüleiről alkotott fantáziáit, hogy elhárítsa a növekvő szorongást és rettegést, amit a hazugságokról érzett, amit fel kellett találnia, hogy túlélje a saját bántalmazását, hogy elpusztítsa a szabadságot amivel én rendelkeztem és amivel ő nem, hogy legitimáljon egy hamis erkölcsi abszolútot – és alapvetően hogy rekreálja a szülei bántalmazását, és hogy azzá a “rossz” emberré váljon aminek a szülei tartották – mind azért, hogy felmentse a szülei bántalmazásait – megtámadott.

Ha ezt soha nem értettem volna meg, nagy valószínűséggel Bobbá váltam volna, és továbbadtam volna a saját bántalmazásomat.

Ha a személyem elleni támadásnak vettem volna Bob bántalmazását, magamba szívtam volna a gyötrelmét, amit elkerülhetetlenül másokra mértem volna, valószínűleg gyermekekre.

De Bob bántalmazásának éppen annyi köze volt hozzám, mint az én fáradtságomnak volt köze Bobhoz.

Rajtam vezette le az érzelmeit, mert tudta az igazságot mélyen legbelül, de nem tudta elfogadni.

Azért próbált megalázni, mert az ő elméjében egyikünknek meg kellett alázva lennie – és én kezdtem!

Gonoszságot tett, hogy megvédje a gonoszság “erényét.”

És itt az idő számunkra – mindannyiunk számára a világon – hogy megálljunk.