Stefan Molyneux – Az Igazság Útján: Az Illúzió Zsarnoksága

Olvasási idő: ~ 127 perc

Hamisság és Ellentmondás

A legfontosabb dolog az életben nem hazudni másoknak – az őszinteség a legalapvetőbb erény. Nos, mint mindig, amikor egy filozófus felhozza az őszinteség erényét, kérdések zápora zárja el a haladásának útját – kérdések, amik arra lettek megtervezve, hogy megleljük az etikus viselkedés határán levő homályos részeket, mint például “helyes-e ha hazudok valakinek, akkor, amikor az a valaki pisztolyt tart a fejemhez

és követeli, hogy mondjam el neki a feleséged hollétét, hogy megölhesse?”

Ez mind nagyon érdekes, de teljesen irreleváns a jelenlegi világhoz viszonyítva.

A jelenlegi világban annyira távol állunk attól, hogy elmondjuk egymásnak az igazságot, hogy a gyakorlati őszinteség e homályos részeire koncentrálni olyan, mint megkérdezni egy embert, aki bebotorkál a sürgősségre szorongatván a saját leszakadt karját, hogy kér-e egy manikűrt. Vagy, hogy egy másik egészségügyi analógiát vegyünk, én a filozófusokra úgy tekintek, mint a létfontosságú orvosokra egy szörnyű járvány közepén. Körülöttünk mindenfelé az emberek vonaglanak és pusztulnak, és minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megmentsünk annyi embert, amennyit tudunk – a teljes tudatában annak, hogy csak nagyon kevés ember fogja túlélni. A legtöbb modern filozófus viszont csak ül e szenvedések közepén, és azon vitatkozik, hogy mi az első teendő, ha egy páciens egyszerre kap szívrohamot, szenved cukorbetegségtől, szálka van a körmében, és belécsap egy villám, miközben megvizsgálják.

Erre a válaszom az: amikor elérünk egy világot, amely annyira egészséges, hogy az egyszer – egy – évszázadban problémák a legfontosabb dolgok, amikkel elbánhatunk, nem igazán lesz szükségünk a filozófiára egyáltalán.

Tehát hajtsuk fel az ingujjunkat és próbáljunk megbirkózni a járvánnyal, ami most emészt fel bennünket, és hagyjuk a valószínűtlen problémákat jövőbeli, boldogabb időre.

Az oka annak, hogy az ember a láthatatlan ketrecben okolható a tetteiért az, hogy hazudott neked.

Amikor elkezdtél rámutatni az igazságra, kényelmetlenül érezte magát. Először is őszintén zavarodottnak tűnt – hogy az színjáték volt-e vagy sem, nem tudhatjuk. Aztán ahogy a bizonyíték elkezdte felfedni magát, logikailag és empirikusan egyaránt, ellenségessé vált.

Hazudott? Természetesen.

Hazudott, mert nem mondta el, hogy kellemetlenül érzi magát, hanem elkezdett birtokháborításról habogni, káromkodni majd előhúzott egy fegyvert.

Ez őszinte volt? Nem. Tisztában volt az ember azzal, hogy az érzései egyre inkább kellemetlenek? Természetesen. Őszintén kifejezte a kényelmetlenségérzetét? Nem. Elkerülte a saját kényelmetlenségét azzal, hogy téged támadott.

Példának okáért, amikor leültem a bátyámmal, hogy arról beszéljünk, hogy többet nem látogatom meg anyámat, ő a következő érvvel hozakodott elő:

“Stef, látogatnod kéne anyát, mert ha nem teszed, akkor ő irányítja a döntéseidet. Ha megengeded annak a ténynek, hogy nem kedveled őt, hogy irányítsa a tetteidet, ő nyert, és elvesztettél egy alapvető szabadságot.”

“Szóval” válaszoltam “ha jól értelek, azt mondod, hogy találkoznom kéne emberekkel, akiket szeretek, mert szeretem őket, és találkoznom kéne emberekkel, akiket nem szeretek, mert máskülönben hatalmat gyakorolnak fölöttem. Más szóval nincs senki, akivel a találkozást valaha el kellene utasítanom.”

Szokásszerűen forgatta a szemét és megvonta a vállát

“De engedd meg, hogy elmondjam azt, hogy mi zavar engem ebben a családban” folytattam “Erősen úgy érzem, hogy nekem soha nincs megengedve, hogy valamit előnyben részesítsek. Úgy értem megengedett, hogy valamit előnyben részesítsek, ha szeretnék, de senki nem tiszteli azokat, és változtatja meg a tetteit aszerint. Te jobban szeretnéd, ha találkoznék anyánkkal, tehát szeretnéd, hogy megváltoztassam a tetteimet a te preferenciáidra alapozva. Viszont ezzel egy időben te azt mondod nekem, hogy az én preferenciáim értelmetlenek azzal kapcsolatban, hogy kivel találkozok. De hogy lehet, hogy a te preferenciáid megkövetelik, hogy megváltoztassam az én tetteimet, de az én preferenciáim nem szükségeltetnek változtatást a tetteimben?”

Sajnos és elkerülhetetlenül a beszélgetésnek abban a pontban vége szakadt.

Tisztán láttam már akkor is, hogy a bátyám erősen kellemetlenül érzi magát a kérdéseimtől. A megszokott jeleket táviratozta felém – összehúzott ajkak, szemforgatás, szoros vállvonogatás és vég nélküli szemöldök-összehúzás. Nagyon erős ellenállást éreztem, ahogy előretörtem és megkérdeztem, hogy kényelmetlenül érzi-e magát, és azt mondta, hogy nem.

Ez volt természetesen a beszélgetésünk kulcspillanata. Ha őszinte lett volna és azt mondta volna, hogy kellemetlenül érzi magát, beszélhettünk volna az érzéséről és arról, hogy ez az érzés befolyásolhatja-e a pozícióját.

Azzal hogy azt mondta, hogy valamit rosszul csinálok, amikor az igazi helyzet az volt, hogy a döntéseim kellemetlenséget okoztak neki, a bátyám hazudott nekem. Ő alapjában véve próbálta a saját érzéseit úgy kezelni, hogy erkölcsi parancsokat ró rám. Próbált az önzőségemre hatni azzal, hogy egy ködös “magasabb mértékre” hivatkozott, és amikor ez nem sikerült, helytelenítette az “ellenállásomat.” A döntésem, hogy ne találkozzak többé anyámmal, óriási feszültséget keltett benne, mert felnyitotta a választás lehetőségét ott, ahol eddig csak abszolút volt.

Ez egy alapvető aspektusa volt a beszélgetésünknek. Úgy gondolom, hogy hosszú életem volt, ha megéltem száz évet. Viszont ha a technológia megengedi számunkra, hogy éljünk kétszáz évet, száz év nem fog többet hosszú életnek tűnni. Ha nincs lehetőség arra, hogy ne találkozz a saját anyáddal, akkor sokkal kevésbé leszünk feszültek, ha továbbra is találkozunk vele, még akkor is, ha mélyen legbelül nem akarunk.

Viszont abban a pillanatban, amikor valaki azt mondja “Nem fogok többet találkozni anyámmal.” ez hatalmas feszültséget ébreszt bennük, mivel attól a pillanattól fogva már létezik egy lehetőség arra, hogy mélyen legbelül mi igazából szeretnénk azt, amit eddig lehetetlennek hittünk.

Amikor meghoztam a döntésemet, a bátyámnak két választása volt, hogy miként kezelje a szorongását. Megvizsgálhatja a szorongást és megpróbálhatja megkeresni a forrását – vagy megpróbálhatja csökkenteni a szorongást azzal, hogy engem manipulál arra, hogy ismét találkozzak anyámmal.

Amikor belép az életünkbe a választás lehetősége oda ahol eddig csak abszolútok uralkodtak, feszültséget érzünk, mert mélyen legbelül tudjuk, hogy a választás lehetősége mindig létezett, de azt mondták nekünk, hogy rossz arra a választásra gondolni. Érzelmileg ez visszavezet minket a gyermekkori traumákhoz, amelyeken keresztül ránk erőltették a “kultúrát” – és ennélfogva egy mély és keserű kritikához a szüleink és a tanáraink felé – amely elvezet minket pont a mitológiai büntetés láthatatlan elektromos kerítéséhez.

Ha valaki kiszabadul a börtönből, megpróbálhatsz te is kiszabadulni vagy segítheted az őröket, hogy visszahozzák őt. A döntésed tetőpontja az, hogy mit kezdesz a saját szorongásoddal. Ha úgy döntesz, hogy úgy kezeled a feszültséget, mint egy belső állapot, amely a saját legmélyebb hitedhez, történetedhez, a hamis erényeid felé való érzett hamis hűségeidhez kapcsolódik, akkor átszáguldasz egy fejlődési fázison, amely az elkerülhetetlen következménye annak, hogy eldöntöd, hogy nem fogsz többet másokat használni arra, hogy kezeld a saját érzelmeidet.

A szomorú valóság az, hogy a börtönt sokan nem érzik úgy, mint egy börtön addig, amíg valaki ki nem próbálja őket onnan szabadítani. A következtetés, amire ugranak az az, hogy a személy, aki kiszabadult a börtönéből az, aki igazából börtönné változtatta azt – azzal hogy kiszabadult belőle! Ez őrültség természeten, de túl gyakori.

Amikor leültem az anyámmal, körülbelül nyolc éve, egy nagyon hasonló beszélgetés zajlott le, mint ahogy azt várni lehetett. És pont úgy, ahogy az előre látható volt, ő sokkal hatásosabb volt, mint a bátyám, mivel ő tanította.

A beszélgetés valahogy így zajlott:

Azt mondtam: “Anya, úgy érzem, te nem figyelsz rám.”

Az anyám így válaszolt: “Ne legyél bolond – természetesen figyelek rád.”

Szükséged van segítségre, hogy meglásd a nyilvánvaló ellentmondást ebben a beszélgetésben?

Kétlem.