Olvasási idő: 127 perc

A nyitott ketrec…

Szeretném, ha elképzelnél egy embert, aki egy nagy rét közepén áll. Eltöltenél egy kis időt azzal, hogy figyeled őt, és nem tartana sokáig mire észrevennéd, hogy előre-hátra sétál egy három négyzetméteres területen. Ennyi. Három négyzetméter.

Miután pár órán át figyeled, odamész hozzá. Amikor eléred, hogy kezet fogj, vele a kezeid megégnek egy erős elektromos sokk hatására egy láthatatlan erőtérből.

Megzavarodva – és fájó kézzel – felkiáltasz. Az ember fölnéz.

“Mi a helyzet?” – kérdezi.

“Épp most futottam bele ebbe a láthatatlan falba, ami brutálisan megrázott.” – kiáltasz

Összehúzza a szemöldökét. “Én nem láttam semmit.”

Pislogsz. “Komolyan? Nem hallottad, láttad vagy érezted ezt a láthatatlan erőteret?”

Lassan megrázza a fejét. “Milyen láthatatlan erőtér?”

“Az, ami körbevesz téged – az, ami bezárva tart ezen a három négyzetméteres négyzetben”.

“Milyen három négyzetméteres terület? Nincs itt semmilyen kis három négyzetméteres terület, oda megyek, ahova akarok!”

“Nem, nem tudsz.”

“Ki a francnak képzeled magad, hogy megmondd nekem, hogy hova mehetek és hova nem? Azt én döntöm el!”

“Nem akarom neked megmondani, hogy hova menj és hova ne – én csak azt mondom, amit épp csinálsz!”

“Mi az istennyiláról beszélsz?”

“Nos, megfigyeltelek az elmúl pár órában, és te itt állsz ennek a hatalmas rétnek a közepén, és csak annyit csinálsz, hogy előre hátra mászkálsz három négyzetméteren belül.”

“Oda megyek, ahová csak akarok!” – ismétli az ember dühösen

“Ezt mondod, de csak annyit csinálsz, hogy körbe mászkálsz ezen a kis három négyzetméteres szakaszon. Ha oda mehetsz, ahova akarsz, miért nem próbálsz még egy lépést tenni?”

“Ötletem nincs, miről beszélsz” morogja “Most pedig takarodj a picsába a tulajdonomról!”

“Várj – meg tudom mutatni!” Lenyúlsz és felveszel pár fűszálat. Az ember felé dobot. Pár centivel az arca előtt a fűszálak lángra robbannak és elpárolognak. Többször megismétled ezt, hogy nyilvánvalóan bebizonyítsd, hogy tényleg van ott egy láthatatlan erőtér, ami körbeveszi őt, körülbelül három méter távolságra egymástól.

“Láttad?” kérdezed türelmetlenül. “Látod, hogy egy láthatatlan ketrecben vagy?”

“Tűnj a pokolba a birtokomról, te őrült!” üvölti, miközben remeg a dühtől.

“De tudnod kell, hogy egy láthatatlan börtönben vagy” kiáltod “Tudnod kell, mert soha nem fogod megpróbálni, hogy kijuss belőle. Biztos próbáltál már kiszabadulni ebből a ketrecből, és megégetett az elektromos sokk, ami miatt soha nem lépsz többet előre, mielőtt megfordulsz. Látod?”

Elővesz egy fegyvert, üvölti, hogy joga van lelőni a betolakodókat, és – ésszerűen – elfutsz.

Ez a hatalmas ellentmondása annak, amikor az embert olyanra próbáljuk tanítani, amit már tud. Mindenki azt állítja, hogy teljes szabadsággal rendelkezik, miközben előre-hátra mászkál egy kis négyszögben. Mindenkit körbevesz a kultúra és mitológia láthatatlan börtöne, és mindenki teljesen letagadja. A bizonyíték ezen ketrecek létezésére nyilvánvaló, mivel az emberek mindig megfordulnak mielőtt beleütköznének. Viszont utána tagadják, hogy létezik ilyen ketrec.

Mindenki úgy tesz, mintha tökéletesen szabadok lennének, és tökéletesen rabszolgásítva lennének egy időben. Senki nem ismeri be, hogy egy börtönben van, de mindenki egy 3×3-as cellában mászkál fel-alá.

Ugyanígy, mindenki elmondja neked hogy ők szabadok, de igazából mindenki a megengedhető beszélgetések apró kis celláinak csapdájába szorult. Mindenki azt mondja, hogy szeret téged, de fáradhatatlanul elkerülik a beszélgetést arról, hogy mi az a szeretet, vagy mit szeretnek benned.

Mindenki azt mondja neked, hogy legyél jó, de ötletük sincs arról, hogy mit jelent jónak lenni – és megtaposnak már akkor is, ha van merszed ilyen kérdést föltenni.

Mindenki az igazságról beszél, de a végső igazság az, hogy senki nem beszélhet az igazságról – mi is az, hogy definiálható, hogyan igazolható, és mi az értéke.