Olvasási idő: 127 perc

Tudattalan?

Mindezen kiadós kritikák azon az előfeltételen nyugszanak, miszerint az emberek tudják, hogy mi az a szeretet, és csak hamisítják a saját céljuk érdekében – ugyanúgy, mint minden erkölcsi kritika a hamisító felé azon a feltevésen nyugszik, hogy tudja, hogy mi az a pénz, és a saját személyes anyagi gyarapodásához használja.

Alapvetően nehéz elképzelni azt, hogy a körülöttünk élők folyton igyekeznek mesterséges kötelezettségeket létrehozni bennünk a fantasztikus társadalmi mitológiák segítségével. Amikor az édes, ősz hajú édesanyádra gondolsz, aki mindent feláldozott érted, mit jelentene, ha elítélnéd őt azért, mert képtelen volt tökéletesen definiálni a szeretet természetét és tulajdonságait, egy kérdést, ami még a hatalmas filozófusokat is zavarba ejti?

Természetesen durván igazságtalan lenne az átlagembert megkérni, hogy írja körül pontosan a szeretet igaz természetét, úgy ahogy nevetséges lenne – nem említve hogy veszélyes – megfogni az utcán sétáló átlagembert és megkérni, hogy végezzen el rajtad vakbélműtétet.

Bizonyára igazságtalan az embereket olyan mérték alapján megítélni, aminek aligha vannak tudatában. Viszont az egyáltalán nem igazságtalan, ha az embereket azáltal a mérték által ítéljük meg, amit ők maguk állítottak fel. Nem tudom egyedül eldönteni, hogy milyen áron fogod eladni nekem a kocsidat – de ha kirakod az árat az ablakba, nem ésszerűtlen azt várnom, hogy ahhoz tartsd magad.

Ennélfogva amikor az emberek azt a szót használják, hogy “szeretet” ők “kirakják az árat az ablakba.” A szeretetet természetesen egyfajta magasabb tisztelet érzésének tekintik, és vagy a szeretett egyén személyiségének erényein alapszik, vagy nem. Ha a szeretet nem a szeretett egyén személyiségének erényein alapszik, akkor azon személy akaraterején kell, hogy alapuljon, aki szeret.

Ha a szeretet azon személy akaraterején alapszik, aki szeret, akkor erényesnek kell tekinteni az önzetlen szeretetet. Ha nem erényes önzetlenül szeretni, akkor semmi jótékony vagy pozitív nincs a kölcsönhatásban, mivel sem a szerető, sem a szeretett egyén nem birtokol bármiféle pozitív jellemvonást. Akkor a megszállott zaklatást nevezhetjük “szeretetnek” is.

Ha “jó” Személy A-nak hogy szeresse Személy B-t Személy B szerethető tulajdonságai hiányának ellenére is, akkor ez a “jótett” vagy egy egyetemes alapelv, vagy egy puszta személyes előny. Ha azt mondom, hogy a jégkrém “jó” nem úgy értem, hogy a jégkrém erényesen, bátran és becsületesen viselkedik. Ha azt mondom, hogy egy bizonyos tett “jó,” akkor jónak kell lennie több mint egy ember számára, ha felül szeretne emelkedni a személyes előnyön. Viszont ha “jó” szeretni valakit, akinek nincsen szerethető tulajdonsága, akkor ellentmondás jön létre.

Ha nincs szerethető tulajdonságom, akkor nem rendelkezem “jósággal” mivel a jóság egy szerethető tulajdonság. Ha “jó” szeretni valakit a szerethető tulajdonságok hiányának ellenére is, akkor definícióból adódóan képtelen vagyok szeretni valakit, mivel nem rendelkezem jósággal. Ezúton két egymással ellentétes erkölcsi szabály keletkezik, amely nem lehet érvényes. Személy A “jót” tesz azzal, hogy szereti Személy B-t, aki képtelen a jóságra. Személy B tehát csak akkor teheti lehetővé Személy A “jóságát” ha kap anélkül, hogy adna – ennélfogva ami jó Személy A-nak nem jó Személy B-nek.

Ismét, habár ezt nehéz szillogisztikailag megvizsgálni, ez egy érv, amit társfüggő szülők felnőtt gyermekei folyamatosan használnak. Ha látom anyámat folyamatosan feláldozni mindenét apámért, akkor újra és újra meg fogom kérdezni tőle, hogy ha feláldozni mindent az élettársa kedvéért jó, akkor az apám miért nem áldoz fel mindent őérte? Hogy lehet, hogy az effajta áldozat csak anyámnak jó? Miért menekül meg apám adósság nélkül?
Nem lehet “jónak” tartani azt a szeretetet, ami olyan ember felé irányul, akinek nincsenek szerethető tulajdonságai. A szeretet tehát egyfajta fizetség az erkölcsért.

Be kell vallanom, hogy ezt 13 éves koromban értettem meg, amikor egy nagyon felszínes fiatalember voltam. Az iskolában elterjedt a híre annak, hogy fel akartam kérni egy lányt, hogy táncoljon velem. A kritériumom sajnos kizárólag fizikai tulajdonságokon alapult. Amikor az osztálytársaim sarokba szorítottak és azzal gyötörtek, hogy mondjam el ki az, akit el szeretnék hívni, végül kimondtam a lány nevét, amit megdöbbent csönd követett. Ez a lány, bár bevallottan vonzó volt, de unintelligens és közönséges is.

“Miért kérnéd őt fel?” Kérdezte egy barátom.

“Ő, hát a… személyiségéért.” dadogtam, amivel senkit nem győztem meg.

Miért volt az, hogy még ilyen fiatalon is szükségét éreztem annak, hogy az erényt találjam ki a vágyam alapjaként? Rossz lett volna, ha azt mondom “jól néz ki” és megelégszem azzal?

És az arckifejezések körülöttem nagyon érdekesek voltak. Nem azért mert tudták, hogy hazudok – az nyilvánvaló volt. Sokkal inkább azért, mert tudták miért hazudok – és úgy gondolom, hogy szimpátiát éreztek irántam.

Tudták, hogy azért hazudok, mert egyszerűbb kitalálni “jó” okot arra, hogy a rossz dolgot kívánom, mint hogy a jó dolgot kívánjam.

És ezt a leckét rendesen megtaníttatták velünk a tanáraink – de ebbe később fogok belemenni.

Amikor körülbelül 11 éves voltam, elloptam valamennyi pénzt a bátyámtól, hogy vegyek egy könyvet. Gyanította, hogy én loptam, és sok időt és energiát fektetett abba, hogy átvizsgáljon, hogy honnan szereztem a pénzt, amiből vettem a könyvet. Soha nem tudta bebizonyítani, hogy én loptam el azt a pénzt, én pedig igen jó képességekkel köntörfalaztam és kerültem ki.

Három dolog van, amire nagyon erősen emlékszem abból a hosszú délutánból.

  1. Nem zavart, hogy loptam, csak attól tartottam, hogy lebukom.
  2. Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy rossz-e a lopás, azt mondtam volna, hogy igen – és úgy is gondoltam volna.
  3. Nem zavart a nyilvánvaló ellentmondás.

Más szóval tudtam, hogy a lopás rossz, de az a tudás csak egy egyszerű absztrakció volt, mint tudni, hogy hány holdja van a Jupiternek, vagy a Led Zeppelin dobosának a nevét. Hittem, hogy a lopás rossz – de amit az igazán jelentett az, hogy tudtam, hogy megbüntetnének, ha nem mondtam volna, hogy lopni rossz. Tehát kimondtam hangosan, mint egy mágikus varázslat, ami megvéd a büntetéstől, mint valami pogány.

Hasonló volt, mint ahogy végigmondtam a szorzótáblát még mielőtt bármi fogalmam lett volna az aritmetikáról. A mondat nem az volt, hogy “Igen, tudom, hogy lopni bűn, de szerettem volna egy könyvet.” Sokkal kevesebb köze volt ahhoz. “Lopni bűn, és szerettem volna egy könyvet.” Csak két tény, egy alapelv és egy vágy, meg sem közelítik egymást…

Tehát tudtam-e hogy lopni rossz? Természetesen, úgy gondolom tudtam, de számomra a “rossz” csak azt jelentette, hogy “helytelenített.” Ekkora már több különböző országban és társadalmi osztályban éltem, és tudtam, hogy a “rossz” nem objektív mert a “helytelenített” óriásit változik egyik helyről a másikra. És nyilvánvalóan én magam “helyeseltem” a bátyám pénzét elvenni, mert megtettem. Tehát volt az én apró “helyeslésem” és sok másik ember “helytelenítése” és úgy gondoltam: nos, ha más embereknek jogukban áll helyteleníteni dolgokat, amiket én preferálok, akkor bizonyosan nekem is jogomban áll helyeselni más dolgokat, amiket ők nem preferálnak.

Logikailag azt mondhatnád erkölcstelen, de logikus. És egyet kellene, hogy értsek.

De a fontos kérdés az, hogy ismertem a szabályokat és megszegtem őket azzal, hogy azokat magamon használtam, és ezzel új szabályokat hoztam létre. Ez úgy hiszem sokkal gyakoribb, mint általában bevallott.

És így elérünk az alapvető kérdéshez: *mennyire vagyunk felelősek a saját kétszínűségünkért?*