Olvasási idő: 127 perc

Mitológiai szeretet

Egész életünkben olyan emberek vesznek körül, akik azt állítják, hogy szeretnek minket. A szüleink állandóan azt állítják, hogy őket az motiválja, ami nekünk a legjobb. A szüleink örökké kijelentik, hogy az egyetlen motivációjuk az, hogy segítsenek nekünk tanulni. A papjaink aggodalmukat fejezik ki örökéletű lelkünk iránt, és a tágabb családunk tagjai a klán iránt érzett végtelen elkötelezettségüket fejezik ki.
Amikor az emberek azt állítják, hogy szeretnek bennünket, nem ok nélküli azt feltételezni, hogy ismernek minket. Ha azt mondod nekem, hogy szereted Thaiföldet, de kiderül, hogy még soha nem voltál ott, és igen keveset tudsz róla, akkor nehezen fogom elhinni, hogy őszintén szereted. Ha azt mondom, hogy szeretem az operát, de soha nem hallgatok operát – szóval érted az alapötletet.

Ha azt mondom, hogy szeretlek, de keveset tudok az igazi gondolataidról és érzéseidről, és ötletem sincs, hogy mik a valódi értékeid – vagy mi a kedvenc könyved, íród vagy filmed – akkor logikailag igen nehéz lenne hinned nekem.

Pontosan ez a helyzet a családommal. Az anyám, a bátyám és az apám extravagáns kijelentéseket tettek az irántam érzett szeretetükről. Azonban amikor végre leültem velük és megkértem egyesével őket, hogy soroljanak fel pár tényt rólam – pár dolgot, amit szeretek és pár értékemet – a távolba nézés tökéletes szentháromságát kaptam válaszul.

Tehát – gondoltam – ha az emberek, akik szinte semmit nem tudnak rólam, azt állítják, hogy szeretnek, akkor vagy hazudnak, vagy nem értik a szeretetet.

Nem fogom részletezni a szeretetre vonatkozó teóriáimat, csak annyit, hogy az én nézőpontomból a szeretet az önkéntelen válaszunk az erényre, úgy, mint a jólét az önkéntelen válaszunk egy egészséges életstílusra. (A vonzalmunk a gyermekünk iránt sokkal inkább ragaszkodás, mint érett szeretet, mivel ez megosztott tulajdonság az állatvilágon keresztül.)

Az erény egy összetett téma, de biztos vagyok benne, hogy egyetértünk abban, hogy az erénynek magában kell foglalni valami egyetemesen megértett alapot, mint bátorság, becsületesség, jóindulatúság, együttérzés, bölcsesség stb.

Ha ez a helyzet, lehetetlen szeretni valakit, akiről csak igen keveset tudunk. Ha a szeretet megköveteli az erényt, akkor nem szerethetünk teljesen idegen embereket, mert nem tudunk semmit az erényeikről. A szeretet egyaránt függ a másik ember erényeitől, és az erényeiről való ismeretünkről – és arányosan nő ahhoz az erényhez és ismerethez viszonyítva, ha magunk is erényesek vagyunk.
A gyermekkorom alatt, akármikor, amikor kifejeztem egy személyes gondolatomat, vágyamat, kívánságomat vagy érzésemet, általában szemforgatással, értetlenséggel, elkerüléssel vagy túl gyakran nyílt megvetéssel találtam szemben magam. Ezek a különféle “elutasítási taktikák” teljesen összeegyeztetésben álltak az irántam érzett szeretetükről és odaadásukról. Amikor elkezdtem érdeklődni a filozófiai iránt – Ayn Rand munkássága által – a bölcsesség iránt érzett növekvő szeretetem azonnal elbocsátásra került, mint egyfajta pszichológiai rendellenesség.

Mivel a családom vajmi keveset tudott az erényeimről – és amit ismertek azt sem szerették- nem lehettünk mindannyian erényesek. Ha ők rendelkeztek erénnyel és nem szerették az értékeimet, akkor az értékeim nem lehettek erényesek. Ha én voltam erényes és nem szerették az értékeimet, akkor ők nem lehettek erényesek.

Tehát elhatároztam, hogy létrehozok egy “etikai térképet” a családomról.

Ez volt a legfélelmetesebb dolog, amit valaha tettem. Az a mennyiségű érzelmi ellenállás, amit aziránt az ötlet iránt éreztem, hogy racionálisan és morálisan megértsem a családomat megrázó volt – szó szerint olyan érzés volt mintha lerohantam volna egy hegytetőről egyenesen a szakadékba.

Miért volt ez ennyire rémisztő?

Nos, mivel tudtam, hogy hazudnak. Tudtam, hogy hazudnak arról, hogy szeretnek, és tudtam azt is, mivel azt állítottam, hogy bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy szeretnek-e, hogy én is hazudok – méghozzá magamnak, ami a legrosszabb az összes valótlanság közül.