Stefan Molyneux – Az Igazság Útján: Az Illúzió Zsarnoksága

Olvasási idő: ~ 127 perc

Ellenállás

Ösztönösen elhúzódunk attól, hogy szembeszálljunk a kapcsolataink szívében szunnyadó erkölcsi űrrel – és alapvetően azzal az erkölcsi űrrel, ami az önmagunkkal való kapcsolatunk magjában szunnyad.

Egy egyszerű és szörnyűséges magyarázata van annak, hogy tartunk szembenézni ezzel az ürességgel.

A társadalmak alapjai a mitológiák – sőt, egy társadalom legpontosabb definíciója az, hogy egy embercsoport, akik ugyanabban a mitológiában hisznek.

Azért használom a “mitológia” szót, mert szeretném megszoktatni veled a társadalmi képzelgések, fikciók ötletét, és szeretném, hogy meglásd azt, hogy milyen szinten torzítják ezek a képzelgések a kapcsolatodat magaddal és másokkal – tehát a kapcsolatodat a valósággal.

Két alapvető tanítás létezik, amelyet követve képesek vagyunk megtisztítani magunkat a társadalmi fikciók berozsdásodott hálójától, és megszabadulva tőlük elérhessük a valóságot. Az első elméleti, a második gyakorlati.

Az első a logika. A folyamat mellyel a gondolatainkat rendszerszerűen és ellentmondásmentesen organizálhatjuk. A második a tudomány, amely segítségével tesztelhetjük a logikai teóriáinkat a tapasztalati megfigyelések világában. E kettő összekapcsolásából keletkezik a filozófia, ami alapvető ahhoz, hogy tesztelhessük az elméleteket logikailag és tapasztalati úton egyaránt.

A logika segít megállapítani azt, hogy kettő meg kettő egyenlő néggyel, a tudomány megerősíti azt, hogy ha két követ kettő másik mellé helyezel, négy kő halmaza fog kialakulni.

De a filozófia az, ami kimondja, hogy a logika és az empirikus tesztelhetőség ugyanannyira kulcsfontosságú követelmény ahhoz, hogy megismerjük és meghatározzuk az igazságot. A filozófia az, ami kifejezetten elutasítja a hit, az érzelmek, a hatalom, a kor, az előny vagy a biológia elsőbbségét – vagy bármiféle őrült és kizsákmányoló mechanizmust, melyet az emberek a logika és bizonyíték helyettesítésére használnak azért, hogy az “igazságot” ráerőszakolják a tehetetlen egyénekre.

A filozófia a mitológia ellentéte. Vagy még pontosabban, az igazság a hamisság ellentéte.

Mi mindannyian mélyen tisztában vagyunk a hiteink tökéletlenségével. Az alapvető tudás, miszerint a hiteink puszta előítéletek, melyeket a szüleink és tanáraink sulykoltak belénk, mélyen legbelül mindannyiunkban megtalálható. Az a mennyiségű energia, amit beleölünk abba, hogy úgy tegyünk, hogy ez nem így van, végtelenül legyengítő és idegőrlő. Oka van annak, hogy a depresszió korunk uralkodó betegsége.

Az ellentmondás a társadalmi mitológiánk magjában az, hogy ezek a kulturális hazugságok mindig úgy vannak prezentálva, mint objektív és abszolút igazságok.

Az amerikaiak példának okáért híresen büszkék a nemzetükre, és a hitre, amit a Felvilágosodás filozófusaiktól és Alapító Atyáiktól örököltek. Ez egy nagyon furcsa elképzelés, ha az ember megfigyeli.

Az átlagos amerikai csak a véletlennek köszönheti, hogy Amerikában született – csak egy szerencsés összefüggés, nem valami, amit ő elért. Az átlagos amerikai büszkén viseli a kulturális örökségeit, amit nem ő talált fel, és amit mások tanítottak meg neki, akik úgyszintén nem vettek részt azok feltalálásában. Azt hinni, hogy erényes vagy azért, mert egy bizonyos országba születtél olyan, mint azt hinni, hogy egy kiváló üzletember vagy azért, mert hatalmas vagyont örököltél, vagy azt, hogy jó ember vagy azért, mert magas vagy.

Az átlagos amerikai nem ismeri a filozófiai premisszákat, amelyek az alkotmányosan korlátozott kormány ötletét támasztják alá. Az átlagos amerikai lelkesen támogat egy kormányt, ami százszor elnyomóbb és agresszívebb, mint a Brit kormány, amely ellen őseik kiharcolták szabadságukat. Az átlagos amerikai lelkesen ünnepli a Függetlenség Napját, attól a ténytől eltekintve, hogy amikor az országát megalapították, a rabszolgaság védelem alatt állt és a gyermekek és nők alapvető jogaikat elutasították.

Ezzel nem azt mondom, hogy Amerika nem jobb ország, mint például Szíria. Jobb, és örülök, hogy nem Szíriában élek. Viszont az eljárás mellyel a szülők átadják az értékeket a gyermekeknek változatlan mindkét országban. Amerika eredeti értékei racionális gondolatokból és a tradíciókkal való szakításból fakadnak, nem a sárhoz és szövethez való vak hűségből.

Az átlagos amerikai magát magasabb rendűnek tartja az átlagos muszlimnál, mert ő hisz az állam és egyház valamilyenszintű elválasztásában, támogatja a korlátozott demokráciát és a nők jogait, tiszteli a szabad piac bizonyos aspektusait. Abban hisz, hogy ezek az értékek melyekben jó hinni, és kritizálja a muszlimot, mert az nem hisz ezekben az értékekben.

Az a szomorú tény, hogy attól hogy bizonyos hitek kultúráról kultúrára változnak, a hit módszertana minden kultúrában megegyező. Ha az átlagos amerikai muszlim szülők gyermeke lenne Szíriában, épp ugyan olyan lenne, mint az átlagos szíriai muszlim. Nem lenne nagyobb esély arra, hogy támogassa az állam és az egyház elválasztását, mint arra, hogy egy átlagos Manhattanben született nyugati nő burkát fog viselni.

A patriotizmus nem más, mint mások – általában felmenők – teljesítményének elrablása, valamint egoisztikus örömet lelni bennük mintha a sajátunk lenne. Ez egy furcsán eltorzított logikával jár, ami vakítóan nyilvánvaló, amikor napvilágra kerül.

Valaki vagy jó ember azért, mert Amerikába született, vagy azért mert alkalmazkodik a jóság objektív mértékéhez. Vagy azért tetszik neked egy autó, mert egy Buick, vagy a Buick-ok jó autók, mert kiváló mérföldszámmal rendelkeznek.

Ha valaki azért jó, mert Amerikában született, akkor nyilvánvalóan nem ítélhet egy Szaúd-Arábiában született embert úgy, mint aki bármiféle fogyatékossággal rendelkezik, erkölcsileg vagy kulturálisan egyaránt. Az arisztokrácia lényege – az emberiség örök pestise – az a hit, hogy mi “beleszületünk” a felsőbbrendűségbe: hogy a mi “kiválóságunk” valamilyen módon istenadta. Viszont ha egy amerikai “felsőbbrendű” egy szaúdihoz képest akkor az a felsőbbrendűség nem kiérdemelt. Ha Bob Szaúd-Arábiában született volna Amerika helyett, akkor ő egy “alsóbbrendű” muszlim lenne, mint egy “felsőbbrendű” keresztény vagy amerikai. Ebből adódóan Bob felsőbbrendűsége – vagy annak hiánya – semmi kapcsolatban nem áll a személyes döntéseivel, hanem a születés és földrajz véletlen összefüggéseiként definiálható. Bob vagy azt mondja, hogy ő jobb a földrajzi helyzetéből adódóan – ami lehetetlen – vagy a saját személyes erényeiből adódóan, mely esetben a földrajznak ehhez semmi köze.

Az amerikaiak és a muszlimok egyszerűen újratermelik azt, amit nekik mondtak – amit kiróttak rájuk érzelmi büntetéseken keresztül gyermekkorukban – és ezt “erkölcsösségnek” hívják. Ez éppen ugyan az, mint egy gyermek, akit tömnek, aki aztán a kövérséget “morálisnak” hívja, miközben a szomszéd gyerek éhezik, aztán a soványságot is “morálisnak” nevezi. A sportok szurkolói ugyanígy gondolkoznak – a közelebbi márka valahogy a “legjobb.”

Alapvetően a kultúra azt jelenti, hogy mindent, ami körbevesz, erkölcsösnek kell nevezni. Ha a hegyekben élnél, erkölcsös lenne a hegyekben élni. Ha megtanítanának úszni, erkölcsös lenne az úszás. Ha nem tanítanak meg úszni, akkor az úszás erkölcstelen. Ha megtanítanak arra, hogy takard el a lábaid, akkor a lábaid feltárása “szemérmetlen.” Ha arra tanítottak, hogy felfedd a lábaid, akkor azoknak az eltakarása “prűdség.” Ha arra tanítottak, hogy egy bizonyos módon hajtsd össze a zászlót, másféleként összehajtani “tiszteletlenség.”

Amikor hat éves voltam, elküldtek egy angol nevelő intézetbe. Az egyik szabály az volt, hogy zoknitartót kellett a zoknim körül viselnem, hogy fenntartsam őket, főként a templomban. Határozottan elmondták, hogy ha a zoknitartóm nélkül lépek be a templomba, akkor “tiszteletlen vagyok Istennel szemben.” Ennek nem igazán volt értelme a számomra: azzal érveltem, hogy Isten készítette a lábaimat és az ember készítette a zoknitartót, és biztos vagyok benne, hogy Isten jobban szeretne a saját teremtményére nézni, mint az emberére.

Természetesen az ellenvetéseim erkölcstelen visszabeszélésnek voltak bélyegezve – “tiszteletlen” voltam az igazgatóval.

Biztos vagyok benne hogy érted az alapötletet.

Minden, ami körbevesz téged erkölcsi értelemben értelmezett, mert az erkölcsi értelemben való értelmezés működik. Ha rá tudsz venni egy gyereket hogy, elhiggye, hogy valami jó vagy rossz, akkor irányítod annak a gyermeknek az elméjét, a testét, a hűségét, a lényét. Erkölcsi érveknek van egy erejük, ami össze nem mérhető bármi egyéb fajta emberi kapcsolattal. Társadalmi irányítás szempontjából nézve, az erkölcsi érvek a végső tömegpusztító fegyverek.
Fogékonyság

Gyermekként magas szinten érzékenyek vagyunk az erkölcsi érvekre, mert annyira elkeseredetten szeretnénk jó lenni, és mert tudjuk, hogy az erkölcsiesség a dicséret szinonimája, míg az erkölcstelenség a büntetés szinonimája. Amikor a szüleink és tanáraink azt mondják nekünk, hogy valami “jó,” amit igazából mondanak az az, hogy “Nem leszel ezért megbüntetve – sőt, talán még jutalmat is kapsz!” Fordítva, amikor azt halljuk, hogy valami “rossz,” amit igazából mondanak nekünk az az, hogy meg leszünk büntetve, ha ezt csináljuk, vagy ezen gondolkodunk, bármi is legyen az.

Nem azért vagyunk megbüntetve, mert rosszak vagyunk. “Rossznak lenni” azért lett kitalálva, hogy “jogosan” büntethessenek minket.

A hatalmon levők folyton próbálják elrejteni az erejük örökös használatát az áldozatuk felett. A tanáraink nem szeretik nyíltan megmondani nekünk, hogy bántani fognak minket, ha nem viselkedünk, mert az túl nyilvánvaló bemutatása az erőszakos hatalomnak.

És egy nagyon hatástalan irányítási módszer.

Ha a tanár azt mondja “Ha hazudsz nekem, meg foglak büntetni.” és aztán ez annyiban maradna, a hazugság mindig egy többé-kevésbé kiszámított kockázat lenne – és büntetést kapni a hazugságért nem lenne nagyobb erkölcsi probléma, mint kosárlabdában tisztességtelenül játszani. Ha a tanár egy 30 gyermekből álló osztállyal áll szemben, és mindegyikük azt számolja, hogy képes-e megúszni, ha hazudik, akkor nyilvánvalóan minél többen hazudnak, a hazugságokat egyre nehezebb lenne kiszűrni, mint ahogy nehezebb kiszűrni, hogy pontosan ki is beszél, ha egyszerre húszan társalognak, mintha csak ketten beszélnének.

Továbbá ha egy szülő nyíltan használ nyers erőt, hogy a gyereket szófogadóvá kényszerítse, akkor az agyunk azon része, amely minták felismeréséért felel, abban a pillanatban egy alapelvet fog levonni abból az interakcióból. Az elménkben minden döntés és kölcsönhatás önkéntelenül alapelvvé konvertálódik. Ha a szüleink erővel kényszerítenek a szófogadásra, akkor az alapelv, amit leszűrünk ebből a kölcsönhatásból az “Bárki, akinél hatalom van, arra használja a hatalmát, hogy erőszakosan irányítson másokat.” vagy “Bárki, aki a legtöbb erővel rendelkezik, ráerőlteti az akaratát arra, aki a legkevesebb erővel rendelkezik.”

A szerves élet természetes lebomlásából adódóan, egy ilyen alapelv felállítása veszélyes lehet a szülőknek. Ha egy egyedülálló anyára gondolunk, aki két fiút nevel, könnyen láthatjuk, hogy ha felállít egy “nyers erő uralkodik” alapelvet, – míg van egyfajta gyakorlati használhatósága a gyermekek fiatalkorában – bajosan fogja ez a szabály szolgálni őt, amikor a srácai elérik a serdülőkort és fizikailag sokkal erősebbek lesznek nála. Még az apák is elérik az öregkori gyengeséget és fizikai alsóbbrendűséget a fiaikhoz viszonyítva, és ebből adódóan nem igazán fog profitálni abból a szabályból, hogy “aki a legtöbb erővel rendelkezik, használnia kellene azt az erőt arra, hogy maga alá rendelje a kevesebb erővel rendelkezőt.”

Tehát az erő használatát muszáj végérvényesen az “etika” ködébe burkolni. Ez egy nagyon trükkös vállalkozás logikai szempontból, mivel ami ehhez szükséges az az egy időben való elhivatottság egy alapelvhez és egy személyhez is, ami azonnal ellentmond egymásnak.