Stefan Molyneux – Az embertartás kézikönyve

Olvasási idő: ~ 73 perc

A média

Néhány ember azonban össze fogja szedni az erejét és felülemelkedik a szolgasoron, majd – különösen az internet adta kommunikációs lehetőségek birtokában – talán egy szélesebb hallgatósághoz is eljuttatja üzenetét; amely esetben fontos lehet meghúzni a vészhelyzeti visszatámadás fogantyúját, amit „mainstream médiának” hívnak.

Hogy hogyan teremtesz szolga szolga ellen durvaságot a mainstream médián keresztül?

Ismét, a burkoltság és az emberi pszichológiába vetett bizalom kulcsfontosságú.

Először is soha nem szabad nyíltan cenzúráznod vagy kontrollálnod a médiát, vagy annak résztvevői netán fellázadnak az uralmad ellen, és láthatóvá teszik az agresszivitásodat. Ha egyszer a rabszolgaság tudomásul vétele elkerülhetetlenné válik, a társadalom szükségszerűen és azonnal megváltozik – és ennek a tudomásnak az elrejtésében áll az embertartás tudományának és művészetének egésze.

Tehát lassan növekedő gazdasági függőséget kell kialakítanod a médiában, ahelyett hogy letartóztatod és börtönbe veted a tagjait.

Ezt úgy érheted el, hogy a riportereket egyre inkább rászorítod a kormánytól származó információra. Sokkal, sokkal olcsóbb egyszerűen átírni egy kormányzati sajtónyilatkozatot, mint heteket vagy hónapokat tölteni bányászással, alanyok interjúvolásával, források megerősítésével, és legális komplikációk kimagyarázásával azért, hogy kijuttass egy sztorit a normális kommunikációs csatornákba.

Sőt, ahogyan az Államhatalom kiterjed, egyre több és több ember válik érdekeltté abban, amit a kormány mond és csinál, hiszen ők befektetők vagy üzletemberek, akiknek a vagyona áll vagy bukik az uralkodó osztály szeszélyein.

Ez a folyamat kissé kockázatos lehet eleinte, de mindössze egy-két évtized kell ahhoz, hogy szinte egyetemessé és visszafordíthatatlanná váljon.

Ne feledd – elég üres embernek kell lenni ahhoz, hogy sajtónyilatkozatok átírásából élj, és elég öncsaló menedzsernek, hogy képes legyél azt tettetni, hogy több volnál, mint a hatalom suttogásának felerősítője. Amint ezek a menedzserek elvállalják pozíciójukat, feltétlenül el fognak utasítani minden energikus igazságkeresőt, és ösztönösen felkutatják és felveszik a kormányrendeletek kiüresedett átirkászóit. A kollektív öncsalás, miszerint ők még mindig „híreket” közölnek fokozatosan erősödik, addig a pontig, míg végül szidalmazni kezdik és megtámadják azt, aki valóban valami igazságot szeretne publikálni, főleg, ha az fenyegeti a kormánnyal kötött szerződést, ami a félretájékoztatóik forrása.

A kormányhoz való hozzáférés tehát minden médiaszervezet alapjává válik – így semmilyen alapjában vett kritika nem születhet a kormányról. Felszólalhatsz az egyik adó ellen, de nem maga ellen az adóztatás ellen. Lehetsz egy párt, de nem az Állam ellen. Elítélhetsz egy szavazatot, de nem a szavazást.

Mint általában, egyszerre elszomorító és izgalmas látni, milyen kevésért hajlandóak eladni magukat az emberek – a nevük nyomtatásban, egy sovány számla a kisebb kiadásaikra, néhány parti, és a birtokodban vannak.

A nyáj egyenesben tartásához szükséges fizikai bántalmazást lerendezik a rendőrök – a szóbelit elintézi a média.

A média arra lett kiképezve, hogy megtámadjon bárkit, aki megkérdőjelezi az erőszakos hatalomgyakorlás alapjait. A képlet egyszerű – olyannyira, hogy gyakran elsiklanak fölötte. Ha egy férfi azt mondja, a kényszerített vagyon-átruházás – népiesen lopás – rossz, a média azonnal rátámad, amiért nem törődik akárkivel, aki épp megkapja a lopott pénzt.

Példának okáért, ha egy férfi megkérdőjelezi az erkölcsösségét és a praktikusságát a jóléti államnak, azon nyomban támadások áldozata lesz, amiért nem törődik a szegényekkel. Ha a kormány iskolái ellen érvel, akkor nyilvánvalóan utálja a tényt, hogy a gyermekeket taníttatják. Ha a szabad kereskedelmet védi, akkor erkölcstelen pártfogója a vérszívó korporációknak; ha a katonaság költségvetését kritizálja, akkor gyáva kegykereső, aki Fort Knoxot behódoltatná az Al Qaedának; ha erkölcsi felelősséget társít az emberek tetteihez, akkor a múlt hibáiért bünteti őket és „hibáztatósdit játszik;” ha nem hajlandó egy megbánás nélküli gonosztevőnek megbocsátani, akkor táplálja az ellenszenvet magában és így tovább.

Ha amellett érvel, hogy a felnőttkori kapcsolatok önkéntesek, akkor dühödt közösségbomlasztó; ha azt mondja, a bántalmazás elfogadhatatlan egy kapcsolatban, akkor intoleráns abszolutista, aki el akar pusztítani minden kapcsolatot…

A lista így folytatódhat tovább és tovább – és Isten a megmondhatója, folytatódik is nap mint nap – de te érted a lényeget.

A csodálatos a dologban, hogy neked soha, de soha nem kell utasítanod a médiát, hogy ezt tegye – ez történik teljesen magától, mert a profi szóbeli bántalmazók mindig a médiapiramis csúcsára jutnak, mivel olyan hasznosak nekünk, hatalmon lévőknek, hogy mindig juttatunk nekik hozzáférést és kizárólagosságot.

Mindössze néhány szóbeli bántalmazóra van szükséged a csúcson, és mindenki más be fog illeszkedni, hiszen bárki próbálna felkelni ellenük, azonnal a célpontjukká válik és tanúja lehet annak a rémisztő látványosságnak, ahogyan minden kollégájuk vagy gyáván hátralép, vagy csatlakozik a szóbeli rohamozókhoz.

(Talán már említettem, hogy a papság – a történelem legjobb szóbeli bántalmazói – otthagyták a templomot a szocializmusért és a médiáért, aminek okán a média többnyire olyan baloldali.)

Az ok, amiért a média így szolgál bennünket, egyszerű – mi rendelkezünk a megélhetésükkel engedélyeken, legális regulációkon és információhoz való hozzáférésen keresztül. Ha mi úgy döntünk, hogy elhatárolódunk valakitől, az ő karrierjének lőttek. Ha valaki nem szolgál megelégedésünkre, bármikor bevonhatjuk az egész szervezet engedélyét, hiszen a szabályok olyan Bizáncian bonyolultak, hogy bárkinek bármiért bármikor a körmére nézhetünk – akárcsak az adókulcs, ez egyfajta puha diktatúra, amit generációkon keresztül tökéletesítettünk.

A szabályozás célja, hogy racionális szorongáson keresztül irányítsunk diktatórikus kontroll helyett. A korábbi diktatúrákban lelőtték, letartóztatták és bebörtönözték az embereket önkényesen – ami nagyon eredményesen irányította az emberek testét, de elpusztította vállalkozó kedvüket és motivációjukat.

Sokkal hatékonyabb szabályozni, engedélyeztetni, adóztatni –ez minden ágazatra igaz,– mert ez esetben a más véleményen lévőknek saját ködös, bizonytalan szorongásaikkal kell szembeszállniuk – amelyben nem lesznek letartóztatás és bebörtönzés áldozatai, hanem hosszadalmas legális komplikációké, amit akár még meg is nyerhetnek a legvégén, ám ami elszívja az élet legtöbb örömét, amíg tart: hónapról hónapra, évről évre…

Ez áll a közszektori egyesületekre is – nem tesszük illegálissá egy közalkalmazott kirúgását, mert az leleplezné a rendszert annak a gazdasági viccnek, ami – csak nagyon, nagyon hosszassá, komplikálttá és érzelmileg megterhelővé, és konfrontatívvá, és kimerítővé… ebben áll a puha diktatúra igazi tökéletessége. Az emberek behódolnak a szorongásnak és halványan még mindig szabadnak érzik magukat – ha nyíltan terrorizálnád őket, többségük egyszerűen intellektuálisan és érzelmileg összeropanna.

Ha a médiát nyíltan birtokolná a kormány, a propaganda tisztán látszana; az indirekt „birtoklás” engedélyeken és hozzáférésen keresztül sokkal hatékonyabb és erősebb, mert fenntartja a függetlenség és a kritikus gondolkodás mázát.

Az effajta közvetett birtoklás a modern demokratikus adószüretelés lényege.

Központi igazsága az emberi természetnek, hogy mindig megtámadja azt, amit elkerülni igyekszik– ha egy riporter azt képzeli magáról, hogy valamiféle szabadgondolkodó képromboló, akkor teljes tagadásban van saját rabszolgaságáról. Ez a tagadás pedig mindig hisztérikus támadások formáját ölti azok ellen, akik ki merik ezt mondani, vagy akik valóban szabadgondolkodók.

Összefoglalva, ha mi támadunk a rabszolgákra, mi veszítünk, ha rá tudjuk venni őket, hogy egymást támadják meg – amit olyan egyszerű megkomponálni – nyertünk, legalábbis egy időre.