Stefan Molyneux – Az embertartás kézikönyve

Olvasási idő: ~ 73 perc

Ez itt a vég…

Sajnálatos módon – és látni fogod, hogy ez az elkerülhetetlen mintázata az uralkodó osztály erőszakhasználatának – ez a fenntarthatatlan rendszer a jelenlegi ciklusának végéhez közeleg.

A probléma az, hogy ezek az elkerülhetetlen államadósságok visszahozzák a középkor körülményeit. Mindenekelőtt a termelő osztály gazdasági motorja – a tőke hozzáférhetősége – hanyatlóban van, mert a kormány az összes tőkét elrabolja, hogy szavazókat vegyen. Igaz, hogy a szavazók aztán gyakran vesznek dolgokat, de ez nem éppen ugyanaz, mint új vállalkozói fejlesztéseket vezetni, hiszen a szavazók nem fektetnek be új bizniszekbe, inkább a már meglévőktől vásárolnak termékeket – ami egy újabb oka annak, hogy a jelenlegi üzletek miért nagy támogatói a kormánynak.

Másodszor, talán még fontosabb, hogy az éléstár de-motivációja ismét felüti csúf fejét. A fiatalok ösztönösen megérzik a rájuk váró gazdasági katasztrófákat, és ez eltompítja ambíciójukat és kreativitásukat addig a pontig, amíg kevesebb és kevesebb vállalkozó teremt vagyont az uralkodó osztály számára.

Születési ráták

Az uralkodók szemében a legalapvetőbb tőkejószág nem a pénz, hanem az emberek (pontosabban a gyermekek, de erről majd lentebb.)

Valamirevaló értelmű emberek nem szaporodnak jól fogságban, ami oka annak, hogy a modern nyugati országok születési rátája katasztrofálisan zuhant. Mi, az uralkodó osztály tagjai nyilvánvalóan szeretnénk emberi éléstárat, ami elég intelligens ahhoz, hogy vagyont teremtsen nekünk – viszont sajnálatosan ez az intelligenciaszint messze elég magas ahhoz is, hogy elvégezzen egy racionális költség-haszon kalkulációt a modern szülőségről.

A jelenlegi rendszerben a legtöbb szülőnek házon kívül is dolgoznia kell ahhoz, hogy fenntartson akár csak egy középosztálybeli életvitelt, az eszméletlenül sok adóteher, reguláció, infláció, adósság és gazdasági beavatkozás miatt. Szóval a szülők nem tölthetnek napokat gyermekeikkel, helyette megkapják őket az estékre, éjszakákra és reggelekre, amik általánosságban a legkevésbé élvezetes időpontjai a szülőségnek, különösen, amikor kifelé kell sietned a gyerekekkel a házból óvodába vagy iskolába. A szülők egész nap dolgoznak, beragadnak a pocsék utakon, amiket mi építettünk nekik, stresszesek, mert nem szeretnének elkésni a gyermekeik összeszedéséről, azután főzni nekik és megetetni, majd megfürdetni, végül megpróbálni ágyba dugni őket – egy csöppnyi értékes játékidővel. Anyu és apu fáradtan zuhan be egy szexmentes ágyba, imádkozva, hogy gyermekük ne ébredjen fel az éjszaka – azután fel kell verniük őket egy mesterséges időpontban, megetetni, felöltöztetni és kitessékelni az ajtón egy szoros menetrend szerint – ami mind egy átok a gyermeknek – aztán az adóztatás utáni jövedelmük jelentős hányadát ki kell fizetniük vadidegeneknek, hogy vigyázzanak a gyermekeikre, akiket ők maguk oly’ ritkán látnak.

Nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy belássuk, ez elég nyers üzlet a szülőknek – és a legelemibb oka annak, hogy az adó-marháink születési rátája ilyen alacsony – kivéve a szegények köreiben, akiket fizetünk a szaporodásért, így használhatjuk őket bűntudatkeltésre a jobbmódúakban, hogy átengedjék nekünk a pénzüket.

Tehát van egy demotivált fiatalságunk, aki örökre elfolyó vagyonokat – sajátjukat és másokét – költi az iskolában és az egyetemen; kevesebb kisbabánk és gyermekünk, és egy nyugdíj felé tartó, felduzzadt baby-boom generációnk, amire egy teljesen üres spájz vár.

A lakosság könnyedén átlátja, mennyire lehetetlen helyzet is ez, de tartózkodnak szembeszállni vele, a megváltoztatását követelni – vagy akár csak tudomásul venni – mert egész életükben bűnrészesek voltak a megvesztegetés elfogadásában; és mert szülők oly’ ritkán kívánják bevallani a gyermekeiknek, milyen nagyszerűen forgatták ki a jövőjükből és adták el vadidegeneknek őket, cserébe kedvezményes park belépődíjakért. Ezeknek az öregedő lakosoknak szüksége van a következő generációra, hogy kifizesse az ő nyugdíjaikat, ám a gazdaság helyén füstölgő krátert, terjeszkedő államhatalmat és masszív államadósságot hagytak rájuk, tehát a bűneik beismerése – bármilyen ésszerű erkölcsi szinten – a nyugdíjfinanszírozási követeléseik visszavonását jelentené. Ha egy férfi ellopja egy nő autóját, bármilyen igazi bocsánatkérés megkövetelné annak visszaadását – de ez soha nem fog megtörténni az államadóssággal, vagy a finanszírozatlan fizetési kötelezettségek billióival, tehát senki, aki bármiféle valós befolyással rendelkezik, nem fogja követelni, hogy elrendezzük ezt a lehetetlen szituációt.

A demokrácia másról sem szól, mint a tehetetlenek és a még meg nem születettek bűnös és szégyenletes kifosztásáról; addig a pontig megfertőzve az erkölcsi felelősséget, ahol már szinte mindenki túlzottan bűnös és jogosult ahhoz, hogy erkölcs elszámolásra vállalkozzon.

Vegyél rá egy embert arra, hogy lopott javakat fogadjon el, és sosem fog panaszkodni a lopásra. Ez a demokrácia esszenciája.

Tehát emiatt nem kell aggódnunk.