Stefan Molyneux – Az embertartás kézikönyve

Olvasási idő: ~ 73 perc

Emberi éléskamra – Az adószüretelés történelme

A politikai hatalom realitása nagyon egyszerű: a rossz farmerek kukoricát és éléskamrát birtokolnak, a jó farmerek emberi lényeket.

Annyira azért mégsem egyszerű, amennyire hangzik, így a szükség erre a kézikönyvre.

A legelső, amit észben kell tartanod az, hogy emlős vagy, emlősállat, és mint minden állat, te is szeretnéd maximalizálni a fogyasztásodat, és a lehető legkisebbre csökkenteni a fáradozásaid. Messze a leghatékonyabb módja ennek az, ha elveszel más emberektől, mint ahogyan a farmer is elveszi a tejet és a húst a teheneitől.

A történelem hajnalán ez a ragadozás a legszimplább formájában jelent meg – kannibalizmusként. Míg ez talán rövidtávon hatékonynak bizonyult, később áldozatául esett a vetőmag-elfogyasztás problémájának, vagyis biztosított egy-két étkezést, viszont újra feltölteni az emberi éléskamrát egy évtizedbe is beletelt.

Aztán elég visszataszító is volt. Néha az ember hiába mosta tisztára a vacsoráját, még azután is elviselhetetlenül bűzlött. (Érdekesség: a dezodort először mint pácot találták fel.)

Az embertenyésztésben hatalmas ugrás volt a rabszolgaság feltalálása, amely előrelépés volt a kannibalizmushoz képest, hiszen ahelyett, hogy az ember lett volna az étel, most az ember termesztett ételt.

A rabszolgaság megjelenése kétségtelen fejlődésnek bizonyult, ám limitálta az uralkodó osztály növekedését, mivel nem volt megoldás a motiváció problémájára. Mint kiderült, ha az embert úgy hajtják, mint a gépet, olyan motivációval is végzi, mint egy gép; azaz tönkremegy a garancia lejárta után két nappal, haha.

Akárhogy is, az embertartás egyszerű realitása ez:

  1. Elsőként kényszerrel uralmad alá kell rendelned a tömegeket.
  2. Azután fenn kell tartanod ezt az alárendeltséget az erkölcs pszichológiai hatalmán keresztül.

Az emberek azt gondolják, az erkölcsöt azért találták ki, hogy jóvá tegye az embereket – de ez olyan, mintha azt mondanánk; az erényövet arra találták ki, hogy nemi betegségeket terjesszen. Nem- nem… Az erkölcsöt azért hozták létre, hogy megkötözze a rabszolgák elméjét és bilincseket adjon az uralkodó kezébe, a legjobbakat, amikre szüksége volt: bűntudatot, önmarcangolást és rettegést az erkölcs uralmától. Aki az erkölcsöt uralja a nyájat uralja, mivel mindenki fél a rossz véleményektől, legfőként a sajátjától. Ha jól csinálod, egyetlen ítélet sem lesz olyan gonosz vagy véget nem érő, mint a tükörből hallatszó.

Ez eddig mind elég nyílt és egyenes – habár az erkölcs, amelyre szükség van a rabszolgák kézbentartásához, megköveteli a halál utáni mennyország kitalálását, amelyben reménykedhetnek – persze csak ha továbbra is engedelmeskednek a mestereiknek. Ez learatja a rabszolgák izmait, de nem az elméjüket, amelyik megmarad depressziósnak, elidegenedettnek és másviláginak, azaz, nos, gazdaságilag haszontalannak. Alapjában véve azt mondod: “Héé, kössünk üzletet, jó? Te nekem adod, amid csak van ebben az életben, cserébe minden földi jóért a következőben, oooké?” Egyetlen perc gondolkodást igényel rájönni, hogy akárki rukkol elő ezzel az üzlettel, az nem hisz a túlvilágban – nézzük csak a pápa aranypalotáit, az isten szerelmére! – de ez az egy percnyi gondolkodás láthatóan túl sok a legtöbb embernek.

Sajnálatos, de a rabszolgaságnak megvoltak a maga korlátai. A szolgákkal úgy kellett bánni, mint főemlősökkel, akiknek szóval parancsolni lehet, ami kifinomult kontrollt adott gazdáiknak az izmaik felett, de végleg összetörte az emberi kukorica legértékesebb erőforrását – az eszét.

A Római Birodalom tökéletesen gyakorolta a rabszolgatartás modelljét, ám – elkerülhetetlenül – túl sok függőségben tartott rabszolgát teremtett, ami maga után vonta a gazdasági rendszer összeomlását.(Erről bővebben lásd a jelenlegi körülményekről szóló részt lentebb.)

A Sötét Középkort követően, amikor az uralkodó osztály elszenvedte azt a megaláztatást, hogy visszavonult a templomok padlásaira, a feudális modell emelkedett fel.

A feudális modell abban fejlesztett a rabszolgaságén, hogy névleges birtoklást engedélyezett az emberi éléstárnak (“jobbágynak”) a föld fölött, miközben termelékenységéből vett el egy porciót: adók, katonai szolgálat, malomhasználati díj, satöbbi címeken. Szóval ahelyett, hogy közvetlenül rendelkeznénk a fickókkal, hagyjuk, hadd izzadjanak csak vért ősi telkecskéjükön, aztán elvesszük tőlük, amit csak akarunk az egészből – végig hangsúlyozva természetesen, hogy maga Isten jelölt ki bennünket mestereikké, és hogy az ő legnagyobb erényük a kijelölt mestereiknek való behódolás, bla-bla. Ismét, az ember fejében talán megfordulna, hogy Isten mintha furcsán elfogult lenne nyája legerőszakosabb, legbeképzeltebb bárányaival szemben; és ha az alázat erény, miért nem gyakorolják a mestereik is, és tovább – de te emiatt ne aggódj, egyszerűen verd ki ezeket a teljesen természetes gondolatokat a fejedből, mert ha egyszer az embert szolgasorba hajtották, az alapvető logika meghibásodik apró agyában, így nem látja kicsinyke életének nyomorúságos borzalmát.

Akárhogy is, a középkori jobbágyság kifejlődése négy csoportra osztotta a társadalmat:

  1. Az uralkodó osztály (arisztokrácia)
  2. Az egyház (propaganda)
  3. A katonaság (végrehajtatás)
  4. A jobbágyság (éléstár)

Az Arisztokrácia – aminek most már büszke tagja vagy – szüretelte le a hasznot, az Egyház irányította a rabszolgákat az erkölcs fegyverével, a Katonaság elbánt azokkal, akikre nem hatott az erkölcs, és a Jobbágyság fizetett az egész cirkuszért. (A csoportok jelenkori megfelelői: a politikai vezetők, a média, a rendőrség és az adófizetők.)

Mivel részleges örökítési és használati joguk volt a föld felett, a jobbágynak legalább némi ösztönzője volt arra, hogy optimalizálja a mezőgazdasági termelékenységét, így kezdve a 12. századtól, a jelentős fejlődés a gazdálkodásban létrehozta a felesleges élelmet, ami elengedhetetlen a városok; az uralkodó osztály természetes környezetének létrejöttéhez.

A városok gazdasági fejlődése továbbra is az újra felfedezett Római törvénykezésre volt utalva, ami nem egy szabad piaci; magántulajdonon alapuló jogi rendszer, így a gazdaság termelékenysége stagnált, legalábbis a 19. századtól napjainkig tartó időszakéhoz viszonyítva.

A középkori céhek nevetségesen alkalmatlanok voltak, kényszerítve a javak apáról-fiúra szállását, nevetségesen hosszú gyakorlóidőt megkövetelve, amit belépési korlátnak szántak, nem hagyva semmilyen hirdetési- vagy marketinglehetőséget, és tovább.

Ráadásul a Katolikus Egyház betiltotta az uzsorát, avagy a hitelezést kamatra, ami megakadályozta a gazdasági fejlesztésbe való befektetést. (Ebben nagy szerepe volt annak, hogy az Egyház és az Arisztokrácia, amit szolgált, nem akart kamatot fizetni az adósságaiért.)

(Mindezek a gazdasági hiányosságok visszafogták a demokrácia kifejlődését, amely a tőke óriási felhalmozását igényli, amit biztosítékként használnak a jelenkori szavazók megvesztegetésére, jövendőbeli pénzből.)

A Kereszténység frakciókra szakadása a Reformáció alatt új gazdasági lehetőségeket teremtett a tőkefelhalmozásra és kölcsönzésre, a gazdasági háború pedig, amit eredményezett, valójában a középkori gazdasági hiányosságok és az elérhető új lehetőségek konfliktusa volt a Protestántista, és egy fokig a Judaista hit alatt. Természetesen a vallás, amelyik többet tudott kölcsönözni, nyert, és pénzt hitelezni kamatra bevett gyakorlattá vált a társadalomban, melegágyát vetve az Ipari Forradalomnak.

Emellett, miután az Egyház évszázadok véres háborúin át eredményesen próbált hatalmat ragadni az állam katonai ereje fölött, hogy a doktrínáit rákényszeríthesse mindenki másra, az Egyház és az Állam szétválasztása életbevágóvá vált. A vallásos doktrínák lefejtése a kormányzásról a tulajdonjogok kissé ésszerűbb értelmezését tette lehetővé, ami teret adott a szabad kereskedelem előterjesztéséhez, főképp Ricardo és Adam Smith által.

A mezőgazdasági termelékenység, amelytől a városok léte függött, akadozni kezdett a 17. században. A jobbágytelkek apáról fiúra szálltak, ami azok feldarabolódásához, és – elkerülhetetlenül – nehézségekhez vezetett a szántás-vetésben. Az uralkodó osztály – ódzkodva a nyirkos és piszkos vidékre való visszatéréstől- rákényszerítette a jobbágyságot a bekerítési mozgalomra, egységesítve a földbirtokokat; és jobbágyok százezreit kiszorítva ősi telkeikről. Ez szinte azonnal megnövelte a mezőgazdasági termelékenységet, megmentve a városokat – olcsó munkaerő masszív seregét teremtve, amely, művelhető föld híján, a városokban próbált elhelyezkedni.

A körülmények tehát megértek az Ipari Forradalomra: szabad tőke, tömeges olcsó munkaerő, szabad kereskedelem, élelmiszerfelesleg, és növekvő szkepticizmus a vallás irányába, ami nagyban hozzájárult a tudományos módszer fejlődéséhez visszamenőleg egészen a 16. századtól.

Ugyanezen időpontban valósult meg az embertartás legnagyobb áttörése, az egyszerű zsenialitása annak, hogy engedjük az éléstárat megválasztani saját foglalkozását.

Az éléstár motiválása egy csapásra megoldódott – legalábbis napjainkig. Ahelyett, hogy elfogyasztanánk, vagy direkt birtokolnánk az emberi éléskamrát, netán specifikus tevékenységekre kényszerítenénk, egy szabad piac jött létre a vagyon forrásaként, a szolgasági aspektus pedig a vagyonosodás következményeire helyeződött át – bérekre és tőkére.

A munka szabad volt, a fizetést adóztatták meg – ez volt az legnagyobb ugrás az embertartás történetében! Minden korábbi uralkodó osztály inkompetens parazita volt csak, hozzávetve a modern embertenyésztő briliáns manipulációihoz!

Az uralkodó osztály gazdasági kizsákmányolása nem változott, viszont nagyrészt láthatatlanná vált. Vámok és megkötések épültek a fogyasztói árakba, a vásárlóknak pedig nem volt összehasonlítási alapjuk, ami láthatóvá tette volna ezek hatását. A kiszipolyozás ostorának ily módú elrejtése és elködösítése a szabadság látszatát adta az éléstárnak – az pedig törtetett dolgozni, vagyont szerezni, és telerakni a tányérunkat mindennel, amiről álmodni sem mertünk!

Az embernyáj csapdába zárt vállalkozói energiái a történelemben először kiszabadultak, vagyon, termék, szolgáltatás megdöbbentő bőségét teremtve meg, aminek egy porcióját olyan mértékben szívta el az uralkodó osztály, ahogyan még soha azelőtt.

Az előnyök nyilvánvalóak, a termelékenységbeli növekedés káprázatos volt – de a komplikációk ennek a félig-meddig szabad embernyájnak a kézbentartásában szintúgy megnövekedtek.

Az első és legnagyobb veszélyforrás az arisztokráciáról a meritokráciára való áttérés volt, avagy az a valóság, hogy kereskedelemmel és kreativitással nagyobb vagyont lehetett felhalmozni, mint adó-fosztogatáson és az állami erőszak irányításán keresztül. (Ezzel a veszéllyel szembesült az Egyház is a babonáról a tudományra való áttéréssel.)

A vállalkozói réteg felemelkedése kényelmetlen törést eredményezett a társadalomban, amelyben az arisztokrácia hasznát kezdték nyíltan megkérdőjelezni. Társadalmak, mint Amerika születtek teljesen arisztokrácia nélkül; az Európai arisztokráciák pedig forradalmaknak és nem egyszer kipusztulásnak néztek elébe.

Az arisztokrácia nem akarta szétmorzsolni a vállalkozói réteget – mivel olyan csodásan termelékeny volt – de nem engedhette meg magának, hogy ezek a vállalkozók túlszárnyalják, így egy megnevezetlen géniusz előállt az örömtelien játékos megoldással, amit inkorporációnak hívnak.

A vállalkozói osztály szerette volna maximalizálni nyereségét, természetesen, és ez olykor a dolgozóik rovására ment. A korai 19. században – és azelőtt – a lakosságnak hozzáférése volt szokásjogi törvénykezéshez, ami lehetővé tette, hogy eljárást indítsanak munkáltatóik ellen haláleset, megrokkanás, szennyezés és így tovább esetén. A kapitalisták persze szerették volna elkerülni ezeket a bírósági támadásokat, de senki nem akarta kimondottan megnyirbálni a dolgozók jogait, hiszen akkor tudatára ébredtek volna szolgaságuknak, elveszítették volna motivációjukat, és egyenest a Középkorban találnánk magunkat, ami, ismét, senkinek sem hiányzott!

Szerte a világon kormány kormány után vezette be az inkorporáció koncepcióját, e briliáns húzást az embertartás krónikájában. Az inkorporáció egy legális fikciót teremtett; a korporációt, ami pajzsként védte a vállalkozókat, kapitalistákat, menedzsereket és tulajdonosokat gaztetteik legtöbb legális következményétől – sőt, még a vállalat veszteségeitől is!

A vállalkozók mostantól kivehettek pénzt ebből a „korporációból” és megtarthatták maguknak, míg ha bármily legális támadás sikerrel járt ellenük, vagy az üzlet pénzt veszített, netán adósságba keveredett, most már a „korporáció” illetve a „részvényesek” és a dolgozók fizették meg az árát, és senki soha többé nem mehetett személyes vagyonuk után. Mint egy kaszinó, ahol megtarthatod a nyereményeidet, de a veszteségeidet idegenek állják.

Cserébe ezért a legális védőpajzsért politikai osztályunk kihasított magának egy darabot vállalati adók formájában – aminek nagy részét a jutalékokból és a bérekből fizették, természetesen. Ez hatékonyan az állam szolgálatába ejtette a vállalkozókat, biztosra menve, hogy soha többé nem fognak a politikai osztály elhalványítására vagy feleslegessé tételére törekedni, hiszen ezentúl függnek az Állam hatalmától gazdasági pajzsuk és egyoldalú gazdasági privilégiumaik fenntartásában.