Olvasási idő: 6 perc
Olvasási idő: ~ 6 perc

Eredetileg megjelent a Rothbard-Rockwell Report 1993 márciusi számában.

Mind tudjuk, hogy a despotikus, központosító Szovjetunió bukása óta az egykor elnyomott nemzetiségek egymás után emelkednek fel, hogy követeljék, és gyakran el is nyerjék az etnikai igazságot. A Rothbard-Rockwell Report már régóta a frontvonalban küzd az etnikai igazságért és az önrendelkezésért a szlovének, az abházok, a csehek, a horvátok és megannyi más népcsoport oldalán. Megpróbáltuk mindegyiket felkutatni, és kibogozni a gyakran zűrzavaros konfliktusaikat. Általában véve a legtöbb történet jól végződött; még a leginkább megvetett és elnyomott csoport, a németek is elérték az egységet Nyugat- és a hibásan „Kelet-Németországnak” nevezett terület között (valójában az Közép-Németország, amely mellett ott vannak a valódi kelet elveszett területei, de ez egy másik, szomorúbb történet).

De míg mások egy talpalatnyi helyért küzdenek a nap alatt, egy elnyomott és megvetett népcsoport mozdulatlannak látszik és látszólag senkit sem érdekel: A csodálatos és ősi népről, a magyarokról beszélek. Nem emelkednek lobogók a magyar igazságért – kétségtelen, hogy egy efféle igazság megvalósítása kényelmetlenséget jelentene az Új Világrendnek: a rendnek, ami egyértelműen az 1989 vagy 1991-es határok „területi integritásán” alapul. De a fenébe is, a Horvátok és a Szlovének boldogan megúszták a „területi integritás” megsértését, és semmi okunk nincs azt feltételezni, hogy a magyarok nem tehetnék meg ugyanezt.

Mint ahogyan Németországot összezúzta és darabokra szaggatta az 1919-es szörnyűséges versailles-i békeszerződés, úgy az Első Világháború folytán Magyarországot is a hamis „háborús bűnösség” terhével sújtották és a következő évben feldarabolták a győzedelmes és bosszúszomjas Antant-hatalmak (Britannia és Franciaország) a fentit kiegészítő, éppannyira szörnyűséges trianoni békeszerződés keretein belül. Mikor az Első Világháború után újrarajzolták Európa térképét, a népcsoportok „nemzeti önrendelkezésének” wilsoni szlogenét úgy használták, mint az orwelli mottót az Állatfarmban: a népcsoportok felfedezték, hogy néhányuk egyenlőbb a többinél – a háborút követő rend bizonyos népcsoportokat más népcsoportok uralma alá hajtott. Szegény Magyarországot megfosztották a nyelvi és etnikai testvéreik egyharmadától. És a következő hetven év hányattatása után még mindig fennáll ez a helyzet. Magyarország ma a Trianon utáni Magyarország; több százezer magyar sínylődik (a cseh helyett) Szlovák zsarnokság alatt Dél-Szlovákiában; azok a magyarok pedig, akik belakták Észak-vajdaságot, most a közvetlen szerb uralom alatt sínylődnek, noha előzőleg fél-autonóm státuszt élvezhettek. És mind közül a legfájdalmasabb a legendás Erdély státusza, Drakula és más klasszikus vámpírok földje. Trianon elszakította Erdélyt a magyar kebelről, és a „nyugatpárti” Romániának adta, Sztálin pedig ugyanígy rendelkezett vele  a Második Világháború után.

Erdély etnikailag magyar vagy román? Mindkét nemzetiség fellelhető ezen a területen, és a kérdés nyilván sokat vitatható. A kiemelkedő történész, Király Béla vezérezredes, aki a nyugatra menekült 1956 hősies és elbukott forradalma után, azt mondta nekem, amikor az erdélyi etnikai határokról kérdeztem: „Utálom kimondani, de valószínűleg a Hitler által meghúzott határ volt a legjobb megoldás.” Az a helyzet, hogy a Második Világháború idején mind Magyarországnak, mind Romániának németbarát, jobboldali kormánya volt, szóval Hitler megengedhette az „objektivitást” a kérdésben, és a kettő közötti etnikai igazságra fókuszálhatott. Erdély északi részét Magyarországnak adta, a délit pedig Romániának. Viszont vannak barátaim, akik azt állítják, hogy ezzel becsapták Magyarországot, és meg kellett volna kapnia Erdélynek legalább az északi kétharmadát, vagy az egészet.

Aztán pedig ott van Kárpátalja elhanyagolt problémája, a keleti csücsök, amit elragadtak a csehek Magyarországtól az Első Világháború után. A Második Világháború után ez a terület Nyugat-Ukrajna része lett, mivel Ukrajna azt állította, hogy ezek rég elveszett ukránok voltak. Úgy tudom, a kárpátaljaiak kezdik felemelni a hangjukat a függetlenségért, az Ukrajnából való kiszakadásért. Akárhogy is, viszonylag gyengének tűnik a magyar kisebbség követelése ezen a területen.

De akárhogy is, miért nem mondanak és tesznek semmi többet Magyarország visszaállításárért? Magyarország területét mindenképp ki kellene terjeszteni, hogy felölelje Dél-Szlovákiát, Észak-vajdaságot és körülbelül Erdély két-harmadát. Magyarok, ébredjetek!

Természetesen vannak nacionalisták, akik hallatják a hangjukat Magyarországon; ők tulajdonképpen irredenták, akik elkötelezték magukat az elveszett területek visszaszerzése mellett. Egy ilyen mozgalmat szorgalmaz a nagy drámaíró, Csurka István, a kormány egy nemzeti frakciójának vezetője. Ennél is militánsabb az „1956-os Anti-Fasiszta és Anti-Bolsevik szövetség” Porubszky István művész vezetése alatt, aki 1956 után Kanadába menekült. Az 1956-os szövetség a tizenévesek számára is fenntart egy szervezetet Nemzeti Konzervatív- Gondolkodású Fiúk néven, akik előadásokat hallgatnak a magyar történelemről, a turult, egy mitológiai, sas-szerű madarat ábrázoló szobrokat ünneplik, amely a magyar egységet szimbolizálja, és azt kiabálják: „Vesszen Trianon!”

Nem nehéz kitalálni, hogyan fogadja ezeket a csoportokat és az agitációjukat a „nyugatpárti” (azaz a szociáldemokrata) magyar establishment, illetve a New York Times, illetve az Egyesült Államok többi szociáldemokratája. Mint minden szociáldemokrata, aki gyűlöl és megvet minden nacionalizmust, kivéve az Egyesült Államok és Izrael nacionalizmusát, ezek a csoportok félik és utálják az említett nacionalistákat, „skinheadeknek” nevezik a fiatalságot csak azért, mert a tinédzser srácok szeretik rövidre vágva hordani a hajukat.

Nyilvánvaló, hogy a magyarok sosem fognak igaz békére lelni a nap alatt mindaddig, amíg az uralkodóik inkább érdekeltek az Egyesült Államok kormányának a kegyébe férkőzni, mintsem kiharcolni az igazságot maguknak.