Olvasási idő: 16 perc
Olvasási idő: ~ 16 perc

A magyar kormány inflációs és hitelexpanziós politikája a nyakunkra hozta a következő gazdasági válságot, mi pedig eloszlatjuk az összes mítoszt, amivel az államista propagandagépezet eltereli a figyelmet a valódi okokról.

Kattints ide és olvasd el a gazdasági válságok okairól szóló bejegyzéseinket.


III – III

PDF

A Ricardo-i érvekre, az általános „Osztrák” elméletre és saját kreatív zsenialitására alapozva Mises kidolgozta a következő cikluselméletet:

Banki hitelexpanzió nélkül a szabad árak rendszerén keresztül egyensúlyba kerül a kereslet és a kínálat, így nem alakulhatnak ki ismétlődő fellendülések és visszaesések. Viszont az Állam a jegybanki források bővítésével növeli a nemzet kereskedelmi bankjainak készpénztartalékát, így – központi bankján keresztül – hitelexpanzióra ösztönzi a bankokat. A banki hitelexpanzió pedig folyószámlabetétek formájában megnöveli a nemzet pénzkínálatát. Ahogyan azt a Ricardiánusok is látták, a bankpénz efféle növekedése felemeli a javak árait, tehát inflációt okoz. De Mises rávilágított arra, hogy mindeközben történik valami más, valami sokkal szörnyűségesebb is. A banki hitelexpanzió új pénzzel ömleszti el az üzleti világot, amellyel mesterségesen a szabadpiaci szint alá csökkenti a kamatokat.

A szabad és érintetlen piacon a kamatokat kizárólag a piacgazdaságot alkotó egyének „időpreferenciája” határozza meg. Egy kölcsön lényege az, hogy egy „jelenbeli jószágot” (pénzt, amely a jelenben használható) elcserélnek egy „jövőbeli jószágra” (egy tartozási elismervényre, amelyet csak egy jövőbeli időpontban használhatnak fel). Mivel az emberek mindig előnyben részesítik a pénzt a jelenben, mint ugyanazt a pénzt egy későbbi időpontban, a jelenbeli jószág ára minden esetben magasabb a piacon, mint a jövőbeli jószágé. Ez az árkülönbség a kamat, melynek magassága attól függően változik, mennyivel részesítik nagyobb előnyben az emberek a jelenbeli fogyasztást a jövőbelinél – azaz az emberek időpreferenciájától.

Az emberek időpreferenciája továbbá azt is meghatározza, mekkora az emberek megtakarításainak és befektetéseinek mértéke a fogyasztásaikhoz viszonyítva. Ha az emberek időpreferenciája csökken, azaz csökken a jelenbeli fogyasztási igényük a jövőbelihez viszonyítva, akkor az emberek kevesebbet fognak a jelenben fogyasztani, helyette növelik a megtakarításukat és a befektetésüket; ugyanekkor és ugyanezért a kamat – az időn alapuló árkülönbség mérete – is csökken. A gazdasági növekedés tehát elsősorban az időpreferencia csökkenésének eredménye, amely előidézi a megtakarítások és beruházások arányának növekedését a fogyasztáshoz viszonyítva, illetve a kamatok csökkenését.

De mi történik akkor, amikor a kamatok nem a lecsökkenő időpreferencia és a megnövekedett megtakarítások következtében zuhannak, hanem a hitelexpanziót ösztönző állami beavatkozás miatt? Más szóval mi történik, ha a kamatok mesterségesen, beavatkozás következtében zuhannak, nem pedig természetesen, a fogyasztóközösség preferenciáinak és értékítéletének változása miatt?

Baj történik. Hiszen az üzletemberek a kamatok csökkenését látva úgy reagálnak, ahogyan mindig tennék, és ahogyan reagálniuk kell a piaci jelek efféle változására: többet fektetnek be tőkejavakba és termelési eszközökbe. A beruházások – főképp a hosszú és időigényes projektek, amelyek eddig nem tűntek jövedelmezőnek – hirtelen nyereségesnek látszanak a csökkent kamatteher fényében. Röviden, az üzletemberek úgy reagálnak, ahogy akkor tennék, ha a megtakarítások valóban megnövekedtek volna: többet ruháznak be tartós felszerelésbe, tőkejavakba, ipari nyersanyagokba és építkezésbe ahelyett, hogy a fogyasztási cikkek közvetlen termelésébe fektetnének.

Tehát a vállalkozások boldogan kölcsönveszik az alacsony kamattal elérhető új banki pénzt, amit aztán tőkejavakba, magasabb bérleti díjakba, illetve a tőkejavakat gyártó iparágakban dolgozó munkások magasabb béreibe fektetnek. Ez a megnövekedett üzleti kereslet fellicitálja a munkaerő árát, de a vállalatok úgy hiszik, megfizethetik ezt a magasabb árat, mert rászedte őket a hitelpiacba történő állami és banki beavatkozás és a piac kamatjelével való kritikus babrálás.

A probléma egyből megjelenik, amikor a munkások és az ingatlantulajdonosok – főként az előbbiek, hiszen a vállalkozások a bérekre fordítják bevételük legnagyobb részét – elkezdik elkölteni az új bankpénzt, amelyhez magasabb bérek formájában jutottak. A társadalom időpreferenciája a valóságban nem lett alacsonyabb; a társadalom nem akar többet megtakarítani, mint amennyit eddig. Tehát a munkások elkezdik felélni az új jövedelmük nagy részét, ezzel visszaállítják a gazdaságban a fogyasztás és a megtakarítás régi arányát. Ez azt jelenti, hogy a kiadásokat visszairányítják a fogyasztási javak iparágaiba, és nem takarítanak meg és fektetnek be annyit, hogy megvásárolják az újonnan legyártott gépeket, tőkefelszerelést, ipari nyersanyagokat, stb. Erre váratlanul derül fény és válságot okoz a termelési eszközöket előállító iparágak területén. Miután a fogyasztók visszaállították az általuk kívánatos fogyasztási és befektetési arányokat, fény derül arra, hogy a vállalatok túl sokat fektettek tőkejavakba, és túl keveset a fogyasztási javakba. A vállalatokat elcsábította az állami babrálás és a mesterséges kamatcsökkentés, amely következtében úgy cselekedtek, mintha több megtakarítás állna rendelkezésre befektetés céljából, mint amennyi valójában. Miután az új bankpénz átszivárgott a rendszeren és a fogyasztók visszaállították a régi arányaikat, nyilvánvalóvá vált, hogy nincs elég megtakarítás az összes termelési eszköz megvásárlásához, és a vállalatok tévesen fektették be a rendelkezésükre álló limitált megtakarításokat. A vállalatok túlzott mértékben fektettek be tőkejavakba és elégtelen mértékben fogyasztási cikkekbe.

Az inflációs fellendülés tehát az árrendszer és a termelési szerkezet torzulásához vezet. A termelési eszközöket gyártó iparágakban a munkaerő és a nyersanyagok árát a fellendülés során túl magasra licitálták ahhoz, hogy nyereségesek maradjanak, miután a fogyasztók ismét kifejezik a régi fogyasztás/befektetés preferenciájukat. A „válság” tehát egy szükségszerű és egészséges fázis, amely során a szabadpiac kigyomlálja a fellendülésből származó többleteket illetve hibákat, és ismét lehetővé teszi, hogy a piacgazdaság hatékonyan szolgálja a fogyasztók tömegét. Mivel a fellendülés alatt túl magasra licitálták a termelési tényezők árát, hagyni kell, hogy a tőkejavakat előállító iparágakban addig zuhanjon a munkaerő és a javak ára, amíg vissza nem állnak a helyes piaci kapcsolatok.

De ha az új pénzhez igen gyorsan hozzájutnak a munkások a magasabb bérek formájában, hogy lehet az, hogy a fellendülések évekig tarthatnak anélkül, hogy fény derülne a helytelen beruházásokra, hogy láthatóvá válnának a piaci jelek manipulálásából fakadó hibák, és anélkül, hogy elindulna a korrekciós válságfolyamat? A válasz az, hogy a fellendülés nagyon rövid életű lenne ha a banki hitelexpanzió illetve a kamatok szabadpiaci szint alá történő csökkenése egyszeri alkalom volna. De a helyzet az, hogy a hitelexpanzió nem egyszeri alkalom: egyre csak tovább folytatódik. Nem teszi lehetővé, hogy a vásárlók ismét felállítsák a fogyasztás és megtakarítás általuk előnyben részesített arányát, és nem hagyja, hogy a tőkejavak iparágában fellépő költségnövekedés felzárkózzon az árak inflációs növekedéséhez. Olyan ez, mintha újra meg újra doppingolnának egy lovat: a banki hitelek folytonosan megismételt élénkítő dózisai egy lépéssel az elkerülhetetlen összeomlás előtt tartják a fellendülést. Csak akkor köszönt be a büntetés, amikor véget ér a hitelexpanzió – vagy azért, mert a bankok ingatag helyzetbe kerülnek, vagy mert az emberek ellenezni kezdik a folyamatos inflációt. A hitelexpanzió megszűnésekor elérkezik az a pillanat, amikor ki kell fizetni a számlát, az elkerülhetetlen kiigazítási folyamat pedig felszámolja a megalapozatlan, túlzott beruházásokat, illetve visszahelyezi a nagyobb hangsúlyt a fogyasztási javak termelésére.

Az üzleti ciklusok Mises-i elmélete tehát választ ad az összes rejtélyre: arra, hogy miért ismétlődnek és térnek vissza folyton a ciklusok, hogy miért követnek el tömegesen hibákat a vállalkozók, hogy miért nagyobb intenzitású a fellendülés és a visszaesés a termelési eszközöket előállító iparágakban.

Mises tehát rámutat arra, hogy a ciklusért az inflációs banki hitelexpanzió a felelős, melyet az Állam és az állami központi bank beavatkozása idéz elő. Mit mond Mises arról, mit kellene tennie az Államnak, amikor beköszönt a válság? Mi az Állam feladata a válság orvoslásában? Mindenekelőtt a kormánynak a lehető leghamarabb be kell szüntetnie az inflációt. Igaz, hogy ez óhatatlanul hirtelen véget vet az inflációs fellendülésnek és elindítja az elkerülhetetlen recessziót vagy válságot. De minél többet vár ezzel a kormány, annál rosszabb lesz a szükségszerű korrekciós folyamat. Minél hamarabb túlesünk a korrekciós válságon, annál jobb. Ez azt is jelenti, hogy az Államnak sosem szabad megtámogatnia az egészségtelen piaci állapotokat: sosem mentheti ki a bajban levő vállalatokat, és sosem adhat nekik kölcsön. Ha ezt tenné, azzal csak meghosszabbítaná a szenvedést, a rövid és gyors válságot pedig elhúzódó és krónikus betegséggé változtatná. Az Államnak nem szabad sem bértámogatásokat, sem a termelési eszközök vagy fogyasztói cikkek árszabályozását eszközölnie; ha ezt tenné, csak a végtelenségig késleltetné a korrekciós válságfolyamat befejeződését; vég nélküli, elhúzódó válságot és tömeges munkanélküliséget okozna a létfontosságú, termelési eszközöket előállító iparágakban. A kormánynak nem szabad ismét inflációt generálnia, hogy kikerüljünk a válságból. Hiszen ha sikerrel is járna ez az ismételt infláció, csak elvetné a későbbi probléma magvait. A kormánynak semmit sem szabad tennie, hogy ösztönözze a fogyasztást, és nem szabad megemelnie saját kiadásait, mivel ez csak tovább emelné a társadalmi fogyasztás/beruházás arányát. Ami azt illeti a kiadások csökkentése segíti ezt az arányt. Amire a gazdaságnak szüksége van nem több fogyasztási kiadás, hanem több megtakarítás, hogy igazolja a fellendülés túlzott befektetéseinek egy részét.

Tehát a kormány feladata a Mises-i válságanalízis alapján: az égvilágon semmi. A gazdaság egészsége, illetve a válságból való leggyorsabb kilábalás szempontjából az el a kezekkel, „laissez-faire” szigorú politikáját kell követnie. Bármi, amit tesz, elhúzza és korlátozza a piac helyreigazodási folyamatát; minél kevesebbet tesz, annál gyorsabban fogja elvégezni ez a folyamat munkáját, és annál gyorsabban jelentkezik a stabil gazdasági felépülés.

A Mises-i előírás tehát a Keynesi javaslatok teljes ellentéte: eszerint a kormánynak teljesen távol kell tartania magát a gazdaságtól, és tevékenységét saját inflációjának és költekezésének megállítására kell korlátoznia.

Mára még a közgazdászok korában is teljesen teljesen elfelejtették, hogy épp az 1930-as Nagy Világválság idején tett szert nagy népszerűségre a válságok Mises-i magyarázata és elemzése – annak a válságnak az idején, amelyre mindig úgy hivatkoznak a szabadpiaci gazdaság támogatóival folytatott vitákban, mint a laissez-faire kapitalizmus legnagyobb és legpusztítóbb bukása. Egyáltalán nem az volt. 1929-et elkerülhetetlenné tették azok a banki hitelexpanziók, amelyek az 1920-as években történtek szerte a nyugati világban; az a politika idézte elő, amelyet tudatosan alkalmaztak a nyugati államok, és főként az Egyesült Államok Federal Reserve rendszere. Ezt a hitelexpanziót az tette lehetővé, hogy a nyugat az Első világháború után nem tért vissza a valódi aranyalaphoz, így nagyobb tér nyílt az államok inflációs politikája számára. Mindenki úgy gondol ma Coolidge elnökre, mint aki a laissez-faire és az érintetlen piacgazdaság támogatója volt; nem volt az, és sajnálatos módon sehol sem nem ellenezte annyira azt, mint a pénz és a hitel területén. Sajnos a Coolidge-beavatkozás hibáit és bűneit egy nemlétező szabadpiaci gazdaságra kenték.

Ha Coolidge tette elkerülhetetlenné 1929-et, Hoover elnök volt az, aki elhúzta és mélyítette a válságot, és a jellemzően durva de gyors lefolyású válságból elhúzódó, és szinte halálos betegséget kovácsolt, egy betegséget, amelyet a Második világháború holokausztja “orvosolt”. Hoover, nem pedig Franklin Roosevelt volt a „New Deal” megalkotója – ami gyakorlatilag pontosan azoknak az állami intézkedéseknek a gyűjteménye, amelyektől óva int a Mises-i elmélet: a bérszintek szabadpiaci szint fölé emelése, az árak feltornázása, hitelinfláció és a bizonytalan vállalatoknak nyújtott hitelek. Roosevelt csupán tökéletesítette azt, amit Hoover felfedezett. A következmény Amerika történelmének legelső majdnem permanens válsága és majdnem permanens tömeges munkanélkülisége. A Coolidge-krízis a példátlanul elhúzódó Hoover-Roosevelt válsággá vált.

Ludwig von Mises az 1920-as években zajló fellendülés csúcspontján megjósolta a válságot; egy olyan időben, amikor a közgazdászok és a politikusok – napjainkhoz hasonlóan – az örökös infláció „új közgazdaságtanával” és a központi bank által biztosított új „eszközökkel” felfegyverkezve kikiáltották a véget nem érő bőség „Új Korát”, melyet Washington bölcs gazdasági doktorai hoztak el. Ludwig von Mises – felfegyverkezve az üzleti ciklusok helyes elméletével – azon kevesek közé tartozott, akik megjövendölték a Nagy Világválságot, így a gazdasági világ arra kényszerült, hogy tisztelettel hallgasson rá. F. A. Hayek Angliában terjesztette el az eszméket, és az 1930-as évek elején a fiatalabb angol közgazdászok mindegyike elkezdte felhasználni a Mises-i cikluselméletet saját válságelemzéséhez – továbbá természetesen elfogadták az elméletből következő, szigorúan szabadpiaci politikát. A közgazdászok mára sajnos Lord Keynes történelmi személetét fogadták el, miszerint egyetlen „klasszikus közgazdász” sem dolgozott ki cikluselméletet, mielőtt Keynes 1936-ban meg nem érkezett. Pedig igenis volt egy válságelmélet, mely előírta a szigorú pénzpolitikát és a laissez-faire gazdaságpolitikát, amely egyre gyorsabban terjedt mind Angliában, mind pedig az Egyesült Államokban, és amelyre az üzleti ciklus elméleteként tekintettek. (Igen ironikus, hogy az Egyesült Államokban az osztrák közgazdaságtani iskola egyik nagy támogatója az 1930-as évek elején és közepén nem volt más, mint Alvin Hansen professzor, aki nem sokkal ezután Keynes kimagasló tanítványaként futott be.)

Ami elfojtotta a Mises-i cikluselmélet egyre nagyobb elfogadását az nem volt más, mint a „Keynesiánus Forradalom” – a csodálatos áradat, amelyet a Keynesiánus elmélet hozott el a közgazdaságtan világába röviden Általános Elméletének 1936-os megjelenése után. Nem az történt, hogy sikeresen megcáfolták a Mises-i elméletet. Csupán elfelejtették, miközben mindenki arra törekedett, hogy a hirtelen divatba jött keynesi tömeg része legyen. Még Mises elméletének legnagyobb támogatói közül is – akiknek nyilvánvalóan több esze volt – engedtek néhányan a legújabb tanok csábításának, és ennek köszönhetően vezető amerikai egyetemek katedráira kerültek.

De most a néhai fő-Keynesiánus Economist is kijelentette, hogy „Keynes Halott.” Miután a makacs gazdasági tények évtizedeken át éles kritikával és cáfolatokkal illették őket, a Keynesiánusok most tömeges visszavonulásba kezdtek. Ismét kezdik morcosan elfogadni, hogy a pénzkínálat és a banki hitel vezető szerepet játszanak a ciklusban. Eljött az idő Mises cikluselméletének újra-felfedezésére, annak reneszánszára. Épp időben; ha valaha valóban beköszönt ez a reneszánsz, el fogja söpörni a teljes Gazdasági Tanácsot, és szemtanúi lehetünk az Állam hatalmas léptékű visszavonulásának a gazdasági szférából. De ahhoz, hogy ez megtörténjen, a közgazdaságtan világának és a nyilvánosságnak fel kell fedeznie az üzleti ciklus egy magyarázatát, amely túl sok tragikus éven át elhanyagoltan pihent a polcokon.

Murray Newton Rothbard, 1969.

Olvasd el ezt is:  Murray Rothbard – Gazdasági Válságok: Okaik és gyógymódjuk II.