Olvasási idő: ~ 33 perc

2. előadás

Szocializmus

Tartalomjegyzék

A Centro de Difusión Economía Libre vendégeként vagyok itt, Buenos Aires-ben. Mi is az economía libre? Mit jelent az, hogy a gazdasági szabadság rendszere? A válasz egyszerű: a piacgazdaságot – ezt a rendszert, amelyben a piacon keresztül, a társadalmi munkamegosztás keretein belül működnek együtt az emberek. Ez a piac nem egy hely; ez egy folyamat, ez a módja annak, ahogyan az egyének – eladással és vásárlással, termeléssel és fogyasztással –hozzájárulnak a társadalom teljes működéséhez.

Amikor a gazdasági szerveződés e rendszerével – a piacgazdasággal – foglalkozunk, a „gazdasági szabadság” kifejezést használjuk. Nagyon gyakran megesik, hogy az emberek félreértik ennek a jelentését, és úgy hiszik, hogy a gazdasági szabadság olyasmi, ami teljesen elkülönül az összes többi szabadságtól, és hogy ezt az összes többi szabadságot – amit sokkal fontosabbnak tartanak –a gazdasági szabadság hiányában is meg lehet őrizni. A gazdasági szabadság jelentése ez: az egyén lehetőségében áll megválasztani, hogy milyen módon szeretné integrálni magát a társadalom teljességében. Az egyénnek lehetőségében áll a karrierjét megválasztani, szabadon teheti, amit tenni szeretne.

Ez természetesen egyáltalán nem úgy értendő, ahogyan manapság sokan értelmezik a szabadság kifejezést – sokkal inkább úgy, hogy a gazdasági szabadságon felszabadítja az embert a természetes körülmények alól. A természetben semmi nincsen, amit szabadságnak lehetne nevezni, csak a természeti törvények szabályszerűsége van, aminek az embernek engedelmeskednie kell, ha menni szeretne valamire.

Amikor emberi lényekre alkalmazzuk a szabadság kifejezést, egyedül a társadalmon belüli szabadságra gondolunk. Viszont napjainkban a társadalmi szabadságot sokan egymástól független dolgoknak gondolják. Azok, akik ma magukat „liberálisoknak” nevezik, olyan politikát követelnek, amelyek pontosan az ellentettjei annak, amit a tizenkilencedik század liberálisai liberális programjaikban támogattak. Napjaink úgynevezett liberálisai azt a népszerű elvet vallják, miszerint a szólásszabadságot, a lelkiismeret és a sajtó szabadságát, a vallásszabadságot, a tárgyalás nélküli bebörtönzéstől való szabadságot –mindezen szabadságokat lehetséges megőrizni annak hiányában, amit gazdasági szabadságnak neveznek. Nem értik, hogy abban a rendszerben, ahol nincsen piac; ahol az állam irányít mindent, az összes többi szabadság illuzórikus – még akkor is, ha törvénybe iktatták és alkotmányba foglalták őket.

Vegyünk egyetlen szabadságot, a sajtó szabadságát. Ha az állam birtokolja az összes nyomdát, ő fogja elhatározni, hogy mit nyomtassanak és mit ne. És ha az állam birtokolja az összes nyomdát és dönti el, hogy mit vagy mit ne nyomtassanak, akkor annak a lehetősége, hogy bármiféle a kormány elképzeléseivel ellentétes gondolat nyomtatásba kerüljön, gyakorlatilag nullává változik. Eltűnik a sajtó szabadsága. És ugyanez igaz az összes többi szabadságra is.

A piacgazdaságban az egyénnek szabadságában áll eldönteni, milyen karriert szeretne űzni; milyen módon szeretné integrálni magát a társadalomba. De a szocialista rendszerben ez nem így van: a karrierjét kormányrendelet dönti el. A kormány megparancsolhatja azoknak, akiket nem szívlel, akiket nem szeretne bizonyos területeken lakni látni, hogy más területekre és helyekre költözzenek. És a kormány mindig igazolhatja és megmagyarázhatja ezt a döntését azzal, hogy az állami terv megköveteli ennek a kimagasló polgárnak a jelenlétét ötezer kilométerre attól a helytől, ahol ellentmondhat a hatalmon levőknek.

Igaz, hogy a szabadság, amivel az ember bír egy piacgazdaságban, metafizikai szempontból nem tökéletes szabadság. De nincs olyan, hogy tökéletes szabadság. A szabadság kizárólag a társadalom keretrendszerén belül jelent valamit. A „természeti törvény” tizennyolcadik századi írói – elsősorban Jean Jacques Rousseau – úgy hitték, hogy egyszer, a távoli múltban az ember valami olyasmivel bírt, amit „természetes” szabadságnak neveznek. De ebben a régmúltban az emberek nem voltak szabadok, hanem a náluk erősebbek könyörületétől függtek. Rousseau híres szavai: „Az ember szabadnak születik, és mindenütt bilincsekben él,” talán jól hangzanak, de az ember valójában nem születik szabadnak. Az ember egy nagyon gyenge szopósbabaként születik. A védelem nélkül, amit a szülei adnak, és a védelem nélkül, amit a társadalom ad a szüleinek, nem volna képes megőrizni az életét.

A szabadság a társadalomban azt jelenti, hogy az ember épp annyira függ más emberektől, amennyire más emberek függenek tőle. A társadalom a piacgazdaságban, az „economía libre” feltételei között egy olyan állapotot jelent, amelyben mindenki polgártársait szolgája, polgártársai pedig viszont szolgálják őt. Az emberek úgy hiszik, hogy a piacgazdaságban vannak olyan főnökök, akik nem függenek mások jóakaratától és támogatásától. Úgy hiszik, hogy az iparok kapitányai, az üzletemberek, a vállalkozók a valódi főnökök a gazdaság rendszerében. De ez egy illúzió. A fogyasztók a valódi főnökök a gazdaság rendszerében. És ha a fogyasztók többé nem vásárolják egy iparág termékeit, akkor ezek az üzletemberek vagy arra kényszerülnek, hogy lemondjanak a gazdasági rendszerben betöltött kiemelkedő szerepükről, vagy arra, hogy a fogyasztók kívánságaihoz és parancsaihoz igazodjanak.

A kommunizmus egyik legismertebb terjesztője Lady Passfield volt, leánykori nevén Beatrice Potter, aki férjén, Sidney Webb-en keresztül is ismertségre tett szert. Ez a hölgy egy gazdag üzletember lánya volt, és amikor fiatal felnőtt korában apja titkárnőjeként dolgozott. Emlékirataiban azt írja: „Apám vállalkozásában mindenkinek engedelmeskednie kellett az apám, a főnök által adott parancsoknak. Egyedül neki kellett parancsolnia, de neki senki nem adott parancsokat.” Ez egy nagyon szűklátókörű nézet. A fogyasztók, a vásárlók igenis adtak parancsokat az apjának. Sajnos ezeket a parancsokat nem láthatta; nem látta, mi folyik a piacgazdaságban, mivel csak azok a parancsok érdekelték, amiket az apja irodáján vagy gyárán belül adtak.

Minden gazdasági kérdés vizsgálatakor észben kell tartanunk a nagy francia közgazdász, Frédéric Bastiat szavait, aki egyik briliáns esszéjének azt a nevet adta: „Ce qu’on voit et ce qu’on ne voit pas” („Az, ami látható, és az, ami nem látható”). Egy gazdasági rendszer működésének megértéséhez nem pusztán azokkal a dolgokkal kell foglalkoznunk, amik láthatók, hanem azoknak a dolgoknak is figyelmet kell szentelnünk, amiket közvetlenül nem lehet érzékelni. Például a helységben mindenki hallani fogja a parancsot, amit a főnök ad egy irodasegédnek. Ami nem hallható, azok a parancsok, amiket a fogyasztói adnak a főnöknek.

Az igazság az, hogy a kapitalista rendszerben a fogyasztók a végső főnökök. Nem az állam, hanem a nép a szuverén. És a bizonyítéka annak, hogy ő a szuverén, abból a tényből fakad, hogy jogában áll ostobának lenni. Ez a szuverén kiváltsága. Jogában áll hibákat véteni, senki sem állíthatja meg benne, de természetesen neki kell fizetnie is a hibáiért. Ha azt mondjuk, hogy a fogyasztó a legfelső, vagy a fogyasztó szuverén, nem azt mondjuk, hogy a fogyasztó hibátlan, hogy a fogyasztó mindig tudja, mi a legjobb a számára. A fogyasztók nagyon gyakran megvesznek vagy fogyasztanak olyan dolgokat, amiket nem kellene megvenniük vagy fogyasztaniuk.

De teljesen hibás az elképzelés, hogy a fogyasztásuk irányításával egy kapitalista berendezkedésű kormány megakadályozhatja az embereket abban, hogy kárt tegyenek önmagukban. A kormány, mint paternális tekintély, mint mindenki védelmezője azoknak az elképzelése, akik a szocializmust támogatják. A kormány az Egyesült Államokban néhány évvel ezelőtt megpróbálta azt, amit „nemes kísérletnek” neveztek. Ez a nemes kísérlet egy törvény volt, ami illegálissá tette a részegítő italok árusítását vagy vásárlását. Kétségtelenül igaz, hogy sokan túl sok pálinkát és whiskyt isznak, és hogy sokan károsítják magukat ezzel. Az Egyesült Államok néhány hatósága még a dohányzást is ellenzi. Kétségtelenül sokan vannak, akik túl sokat dohányoznak, annak ellenére, hogy sokkal jobb lenne számukra, ha nem tennék. Ez felvet egy kérdést, ami meghaladja a gazdaságtan témáját: megmutatja, hogy mit is jelent a szabadság.

Tegyük fel, hogy jó dolog megakadályozni, hogy az emberek kárt tegyenek magukban túl sok ivással vagy dohányzással. De amint ezt elismerjük, mások azt fogják mondani: A test lenne minden? Talán nem az ember elméje az igazi emberi vonás, az igazi emberi adottság? Ha az államra ruházod az emberi test fogyasztása fölötti döntés jogát, hogy eldönthesse, dohányozzon-e az ember, vagy ne, igyon-e, vagy ne, akkor semmi jó választ nem adhatsz azoknak, akik azt mondják: „A testnél fontosabb az elme és a lélek, és az ember sokkal inkább károsítja magát rossz könyvek olvasásával, rossz zene hallgatásával, és rossz filmek nézésével. Tehát az állam kötelessége megakadályozni, hogy az emberek elkövessék ezeket a hibákat.”

És ahogyan azt önök jól tudják, az államok és a hatóságok évszázadokon át úgy hitték, hogy ténylegesen ez a kötelességük. Továbbá ez nem pusztán a régmúlt korokban történt; nem olyan rég volt Németországnak egy kormánya, ami állami kötelességnek gondolta, hogy megkülönböztesse a rossz festményeket és a jó festményeket – ami természetesen azt jelentette: rossz és jó egy olyan ember szempontjából, aki fiatalkorában megbukott a Bécsi művészeti akadémia felvételi vizsgáján; jó és rossz egy bélyegkép-festő, Adolf Hitler szempontjából. És illegálissá tették, hogy az emberek hangot adjanak az övétől, a legfelső Führerértől eltérő véleményeknek a művészet és a festmények kapcsán.

Amint elkezded elfogadni, hogy az állam kötelessége szabályozni az alkoholfogyasztást, mit válaszolhatsz azoknak, akik azt mondják, hogy a könyvek és eszmék szabályozása sokkal fontosabb?

A szabadság valójában a hibázás szabadságát jelenti. Ezt látnunk kell. Talán éles kritikával illetjük azt, ahogyan polgártársaink elköltik a pénzüket, és ahogyan az életüket élik. Talán úgy hisszük, hogy amit tesznek, az abszolút ostobaság és rossz, de egy szabad társadalomban az emberek számtalan módon hangot adhatnak a véleményüknek azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene polgártársaiknak megváltoztatniuk az életmódjukat. Írhatnak könyveket, írhatnak újságcikkeket, tarthatnak beszédeket, még az utcasarkokon is prédikálhatnak, ha akarnak – ahogyan sok országban teszik is. De nem szabályozhatnak más embereket azzal a céllal, hogy bizonyos cselekedeteket megelőzzenek csak azért, mert ők nem akarják, hogy más embereknek szabadságában álljon megcselekedni őket.

Ez a különbség a szabadság és a szolgaság között. A szolgának azt kell tennie, amire felettesei utasítják, de a szabad polgár – és ezt jelenti a szabadság – abban a helyzetben van, hogy megválaszthatja a saját életmódját. Kétségtelenül kihasználható ez a kapitalista rendszer, és ki is használják néhányan. Kétségtelenül lehetséges olyan dolgokat tenni, amiket nem lenne szabad. De ha ezeket a dolgokat a többség helyesli is, egy rosszalló embernek mindig módjában áll megpróbálkozni polgártársai gondolkodásának megváltoztatásával. Megpróbálhatja meggyőzni őket, rábeszélni őket, de nem próbálhatja meg hatalom, az állami rendőrség használatával kényszeríteni őket.

A piacgazdaságban mindenki polgártársait szolgálja azzal, hogy önmagát szolgálja. Erre gondoltak a tizennyolcadik század liberális írói, amikor a népesség minden csoportjának és egyénének jól felfogott érdekének harmóniájáról beszéltek. És ez a tan, az érdekek harmóniájának tana volt az, amit elleneztek a szocialisták. Ők különböző csoportok közötti „kiengesztelhetetlen érdekellentétekről” beszéltek.

Hogy ez mit jelent? Amikor Karl Marx – a Kommunista Kiáltvány első fejezetében, abban a piciny röpiratban, ami felavatta szocialista mozgalmát – azt állította, hogy kiengesztelhetetlen konfliktusban állnak az osztályok, tézisét nem tudta más példákkal igazolni, mint olyanokkal, amiket a pre-kapitalista társadalom körülményeiből merített. A pre-kapitalista korokban a társadalom örökletes státuszcsoportokra oszlott, amiket Indiában „kasztoknak” neveznek. A státusztársadalomban az ember nem franciának születik, például – a francia arisztokrácia vagy a francia burzsoázia vagy a francia parasztság tagjaként születik. A középkor legnagyobb részében az ember egyszerűen jobbágy volt. És a jobbágyság Franciaországban nem tűnt teljes egészében el az Amerikai forradalom utánig. Európa más részein még annál is később ért véget.

De a jobbágyság legrosszabb formája –ami még a rabszolgaság eltörlése után is tovább létezett – a távoli brit gyarmatokon volt. Az egyén megörökölte státuszát szüleitől, és élete végéig megtartotta. Gyermekei megörökölték tőle. Minden csoportnak voltak kiváltságai és hátrányai. A legmagasabb csoportnak csak kiváltságai voltak, a legalacsonyabbnak csak hátrányai. És az ember semmiféleképpen nem tudott megszabadulni a státusza által kirótt jogi hátrányaitól, csak úgy, ha politikai küzdelmet folytat a többi osztály ellen. Ilyen körülmények között mondhatja az ember, hogy „kiengesztelhetetlen érdekellentét uralkodott a rabszolgatartó és a rabszolga között,” mivel amit a rabszolgák akartak, az a rabszolgaság, rabszolga minőségük eltörlése volt. Ez viszont veszteséget jelentett a tulajdonosoknak. Tehát kétségtelen, hogy fenn kellett állnia ennek a kiengesztelhetetlen érdekkonfliktusnak a különböző osztályok tagjai között.

Nem szabad elfelejteni, hogy azokban a korokban – amelyekben a státusztársadalmak uralkodtak Európában és a gyarmatokon, amiket az európaiak később Amerikában alapítottak – az emberek nem tekintettek magukra úgy, hogy bármi különleges módon kapcsolatban állnak saját nemzetük többi osztályával; sokkal több közösséget éreztek saját osztályuk tagjaival más országokból. Egy francia arisztokrata nem tekintett polgártársának egy alsóosztályból származó franciát; az ilyen emberek „söpredékek” voltak, akiket nem szeretett. Egyedül a más országok – például Itália, Anglia és Németország – arisztokratáit tekintette önmagával egyelőnek.

Ennek az állapotnak a legszembetűnőbb hatása az volt, hogy az arisztokraták ugyanazt a nyelvet használták szerte Európában. És ez a nyelv a francia volt, amit Franciaországon kívül nem értettek a népesség más csoportjai. A középosztályoknak – a burzsoáziának – megvolt a maga nyelvük, míg az alsóosztályok – a parasztság – helyi nyelvjárásokat használtak, amiket gyakran nem értettek meg a népesség más csoportjai. Ugyanez igaz volt az emberek öltözködésére. Amikor 1750-ben az egyik országból a másikba utaztál, úgy találtad, hogy a felsőosztály, az arisztokraták gyakran ugyanúgy öltöztek szerte Európában, és úgy találtad, hogy az alsóosztályok másképp öltöztek. Amikor találkoztál valakivel az utcán, azonnal láthattad – az öltözködéséből – hogy melyik osztályba, melyik státuszba tartozott.

Nehéz elképzelni, hogy mennyire mások voltak ezek az állapotok napjaink helyzetétől. Amikor az Egyesült Államokból Argentínába jövök, és látok valakit az utcán, nem tudhatom, hogy mi a státusza. Csupán feltételezem, hogy Argentína egy polgára, és hogy nem valami jogilag korlátolt csoport tagja. Ez az egyik dolog, amit a kapitalizmus előidézett. Vannak vagyoni különbségek – amiket a marxisták hibásan egyenlőnek tekintenek a státusztársadalom tagjai közötti régi különbségekkel.

A kapitalista társadalmon belüli különbségek nem ugyanazok, mint egy szocialista társadalomban. A középkorban – és számos országban még annál jóval később is – egy család évszázadokon át lehetett arisztokrata és rendelkezhetett nagy vagyonokkal, lehetett hercegek családja, akármilyenek is legyenek az adottságai, képességei, jelleme vagy erkölcse. De a modern kapitalista körülmények között az uralkodik, amit technikailag a szociológusok „társadalmi mobilitásnak” neveznek. Ennek a társadalmi mobilitásnak a vezérlőelve, az itáliai szociológus és közgazdász, Vilfredo Pareto szerint, „la circulation des élites” (az elitek körforgása). Ez azt jelenti, hogy mindig lesznek emberek, akik a társadalmi ranglétra tetején helyezkednek el, akik gazdagok, akik politikailag fontosak, de ezek az emberek – ez az elit – folyamatosan változnak.

Ez tökéletesen igaz egy kapitalista társadalomra. Egy pre-kapitalista státusztársadalomra nem volt igaz. A családok, akiket Európa nagy arisztokrata családjainak tartottak, napjainkban még mindig ugyanazok a családok, vagy mondjuk azt, hogy ők azoknak a családoknak a leszármazottjai, akik a legelőkelőbbek voltak Európában 800 vagy 1000 vagy annál is több évvel ezelőtt. A Bourbon-ház Capetingjei – akik hosszú időn át uralkodtak itt, Argentínában is – már a 10. század óta uralkodó dinasztiát alkottak. Ezek a királyok azt a területet uralták, amit ma Île-de-France néven ismernek, nemzedékről nemzedékre adva hatalmukat. De egy kapitalista társadalomban folyamatos mobilitás uralkodik – a szegény emberek meggazdagodnak, és ezeknek a gazdag embereknek az utódjai elveszítik a vagyonukat és elszegényednek.

Ma Buenos Aires egyik fő utcájának könyvesboltjában láttam egy üzletember bibliográfiáját, aki annyira kimagasló, annyira fontos, és annyira karakterisztikus volt a tizenkilencedik század üzleti életében, hogy még ebben az országban, távol Európából is megtalálható az életrajza a könyvesboltokban. Történetesen ismerem ennek az embernek az unokáját. Ugyanaz a neve, mint a nagyapjának, és joga van viselni a nemesi címet, amit nagyapja – aki kovácsként kezdte – kapott nyolcvan évvel ezelőtt. Ma ez az unoka egy szegény fényképész New York-ban.

Mások, akik szegények voltak abban az időben, amikor ennek a fényképésznek a nagyapja Európa egyik legnagyobb iparosává vált, most az iparok kapitányai. Mindenki szabadon megváltoztathatja a státuszát. Ez a különbség a státuszrendszer és a gazdasági szabadság kapitalista rendszere között, ahol mindenki csak önmagát hibáztathatja, ha nem éri el azt a pozíciót, amit el szeretne érni.

A huszadik század leghíresebb iparosa egészen máig Henry Ford. Ő párszáz dollárral kezdte, amit barátaitól kért kölcsön, és nagyon rövid idő alatt kifejlesztette a világ egyik legfontosabb nagyvállalatát. Az ember száz és száz hasonló esetet ismerhet meg minden nap.

A New York Times minden nap hosszú közleményeket ír az emberekről, akik meghaltak. Ha elolvassák ezeket az életrajzokat, találkozhatnak egy kimagasló üzletember nevével, aki újságárusként kezdte New York utcasarkain. Vagy irodasegédként kezdte, és halálakor ugyanannak a banknak volt az igazgatója, ahol a létra legalacsonyabb fokáról indult. Természetesen nem mindenki képes ezeket a pozíciókat elérni. Nem is szeretné mindenki elérni őket. Vannak, akiket jobban érdekelnek más problémák, és előttük napjainkban olyan lehetőségek állnak nyitva, amik a feudális társadalom napjaiban, a státusztársadalom korában nem voltak számukra elérhetőek.

A szocialista rendszer viszont megtiltja a karrier választásának alapvető szabadságát. A szocialista körülmények között kizárólag egyetlen gazdasági autoritás van, és neki áll jogában dönteni minden termelési kérdésről.

Napjaink egyik karakterisztikus jellemzője az, hogy az emberek sok névvel illetik ugyanazt a dolgot. A szocializmusnak és a kommunizmusnak az egyik szinonimája a „tervezés.” Amikor az emberek „tervezésről” beszélnek, természetesen központi tervezésre gondolnak, ami egyetlen állami tervet jelent – egyetlen tervet, ami megakadályozza, hogy a kormányon kívül bárki tervezzen.

Egy brit hölgy, aki a felsőház tagja is, írt egy könyvet Tervezni vagy nem tervezni címmel, ami világszerte igen nagy sikert ért el. Amikor azt mondja, „tervezni,” kizárólag arra a tervre gondol, amit Lenin, Sztálin és az összes utódjuk képzelt el, ami egy nemzet minden tagjának összes tevékenységét kormányozza. Tehát ez a hölgy egy központi tervről beszél, ami kizárja minden egyén személyes tervét. Tehát a könyvcíme, Tervezni vagy nem tervezni egy illúzió, egy megtévesztés; az alternatíva nem a központi terv vagy a terv hiánya, hanem a központi államhatóság totális terve, vagy az egyének szabadsága ahhoz, hogy megalkossák a saját terveiket, hogy maguk tervezzenek. Az egyén minden nap megtervezi az életét, akkor változtatva meg a napi terveit, amikor óhajtja.

A szabad ember minden nap tervez, hogy gondoskodjon az igényeiről; azt mondja például: „Tegnap azt terveztem, hogy egész életemben Córdobában fogok dolgozni.” Most megtudta, hogy jobb állapotok uralkodnak Buenos Airesben, megváltoztatja a tervét, és azt mondja: „Ahelyett, hogy Córdobában dolgoznék, Buenos Airesbe szeretnék menni.” Ezt jelenti a szabadság. Megeshet, hogy téved, megeshet, hogy hiba Buenos Airesbe mennie. Talán jobb lett volna neki Córdobában, de ő maga hozta meg a terveit.

Az állami tervezés rendszerében ő olyan, mint egy katona a hadseregben. A katonának a hadseregben nincsen joga kiválasztani a helyőrségét, vagy kiválasztani a helyet, ahol szolgálni fog. Parancsoknak kell engedelmeskednie. És a szocialista rendszer – ahogyan azt Karl Marx, Lenin és az összes szocialista vezető tudta és bevallotta – a hadsereg szabályainak alkalmazása az egész termelési rendszerre. Marx „ipari hadseregekről” beszélt, és Lenin azt követelte, hogy „mindent – a postahivatalt, a gyárakat és egyéb iparokat – a hadsereg modellje alapján szervezzenek.”

Tehát a szocialista rendszerben minden azoknak az embereknek a bölcsességén, képességein és adottságain múlik, akik a legfelsőbb hatalmat alkotják. Azt, amit nem tud a legfőbb diktátor – vagy a bizottsága – azt nem veszik számba. De nem rendelkezik mindenki a tudással, amit az emberiség elsajátított a hosszú történelme során; olyan hatalmas mennyiségű tudományos és technológiai tudást halmoztunk fel az évszázadok alatt, hogy emberileg lehetetlen egyetlen egyénnek mindezt tudnia még akkor is, ha ő a legtehetségesebb ember.

És az emberek különbözőek, egyenlőtlenek. Mindig azok lesznek. Vannak olyanok, akik tehetségesebbek egy területen, és kevésbé egy másikon. És vannak olyanok, akiknek a tehetsége új utak felfedezéséből, a tudás irányzatainak megváltoztatásából áll. A kapitalista társadalomban az ilyen embereken keresztül történik a technológiai és a gazdasági fejlődés. Ha valakinek van egy elképzelése, megpróbál néhány másik embert találni, aki elég okos ahhoz, hogy meglássa az ötletében rejlő értéket. Néhány kapitalista, aki hajlandó a jövőbe tekinteni; aki meglátja egy ilyen ötlet lehetséges következményeit nekilát a gyakorlatba ültetésének. Mások először talán azt mondják: „Ezek ostobák”; de nem mondják többé, amikor felfedezik, hogy ez a vállalat, amit ostobaságnak neveztek virágzik, és az emberek boldogan megvásárolják a termékeit.

A marxi rendszerben viszont először a legfelsőbb kormányt kell meggyőzni egy ötlet értékéről, mielőtt törekedhetni kezdhetnek rá és kifejleszthetik azt. Ez nagyon nehéznek bizonyulhat, mivel egyedül a vezető csoportnak – vagy magának a legfelső diktátornak – áll hatalmában döntéseket hozni. És ha ezek az emberek – a lustaság, az öregkor miatt, vagy mert nem elég okosak és tanultak – képtelenek felfogni egy új ötlet fontosságát, akkor nem kerül megvalósításra az új projekt.

Gondolhatunk a hadtörténelemből vett példákra. Napóleon kétségkívül zseni volt a hadügyek tekintetében; viszont szembesült egy komoly problémával és az, hogy képtelen volt ezt a problémát megoldani, végül a vereségéhez és a száműzetéséhez vezetett a Szent Ilona sziget magányába. Napóleon problémája ez volt: „Hogyan lehet meghódítani Angliát?” Ahhoz, hogy ezt megtegye, egy hadseregre volt szüksége, ami átkelne a La Manche-n és voltak, akik azt mondták neki, hogy van egy módjuk az átkelésre: emberek, akik a vitorláshajók korában előálltak a gőzhajók új ötletével. De Napóleon nem értette az ajánlatukat.

Aztán ott volt a németországi Generalstab, a híres német vezérkar. Az Első Világháború előtt hadi bölcsesség tekintetében egyetemesen felülmúlhatatlannak gondolták. Hasonló hírnévre tett szert Foch parancsnok vezérkara. De sem a németek, sem a franciák – akik Foch parancsnok vezetése alatt később legyőzték a németeket – nem értették a repülés fontosságát a hadicélokban. A német vezérkar azt mondta: „A repülés csupán az élvezetre, a tétlen embereknek való. Katonai szempontból egyedül a zeppelinek a fontosak,” a francia vezérkar szintén ugyanezen a véleményen volt.

Később, az Első világháború és a Második világháború között volt egy tábornok az Egyesült Államokban, aki meg volt győződve arról, hogy a repülés nagyon fontos lesz a következő háborúban. De az Egyesült Államok összes szakértője ellene szólt. Nem tudta meggyőzni őket. Ha meg kell győznöd egy csoport embert, akik közvetlenül nem függenek a probléma megoldásától, sosem fogsz sikerrel járni. Ez igaz a nem-gazdaságtani problémákra is.

Voltak festők, költők, írók, zeneszerzők, akik azt panaszolták, hogy a nyilvánosság nem ismerte el a munkájukat és emiatt szegények maradtak. A nyilvánosságnak kétségtelenül lehet rossz ítélete, de amikor ugyanezek a művészek azt mondták: „Az államnak támogatnia kell a nagy művészeket, festőket és írókat,” nagyot tévedtek. Kit kellene a kormánynak megbíznia annak eldöntésével, hogy egy újonc valóban nagy festő-e, vagy sem? A kritikusok ítéletére kellene hagyatkoznia és a művészettörténet professzoraira, akik mindig a múltba tekintenek, viszont nagyon ritkán birtokolják annak a képességét, hogy felfedezzék az új zseniket. Ez a nagy különbség a „tervezés” rendszere és a rendszer között, ahol mindenki önmaga tervezhet és cselekedhet.

Igaz – természetesen – hogy a nagy festők és a nagy írók gyakran nagy akadályokat küzdöttek le. Talán a művészetükben sikerrel jártak, de a pénzkeresésben nem mindig. Van Gogh kétségtelenül nagy festő volt. Elviselhetetlen nehézségeket kellett elszenvednie, és végül, amikor harminchét éves volt, öngyilkosságot követett el. Egyetlen festményt adott el az egész életében, és a vásárló az unokatestvére volt. Ezt az egy eladást leszámítva testvére pénzéből élt, aki nem volt művész vagy festő. De van Gogh testvére megértette egy festő szükségleteit. Ma az ember nem vehet egy van Goghot száz vagy kétszázezer dollárnál olcsóbban.

A szocialista rendszerben van Gogh sorsa talán másképp alakult volna. Valami kormányhivatalnok megkérdezett volna néhány jól ismert festőt (akiket van Gogh kétségtelenül egyáltalán nem tartott volna művésznek), hogy ez a fiatalember – aki félig vagy teljesen őrült – valóban támogatásra méltó festő-e. És kétség nélkül azt válaszolták volna, „Nem, ez az ember nem festő; nem művész; ez csak valaki, aki pazarolja a festéket;” majd elküldték volna a tejgyárba vagy az őrültek otthonába. Tehát a festők, költők, zenészek, újságírók és színészek feltörekvő generációjának a szocializmus iránti lelkesedése egy illúzióra épül. Ezt azért jegyzem meg, mert ezek a csoportok a szocialista eszme legmegszállottabb támogatói.

Amikor a szocializmus és kapitalizmus, mint gazdasági rendszer közötti választásról esik szó, a probléma némileg különböző. A szocialista szerzők sosem gyanították, hogy a modern ipar és a modern vállalatok minden művelete kalkuláción alapul. Koránt sem egyedül a mérnökök készítenek számítások használatával terveket, hanem az üzletembereknek is így kell tenniük. Az üzletemberek számításai pedig azon a tényen alapulnak, hogy a piacgazdaságban a javak pénzben kifejezett árai nem csak a fogyasztót tájékoztatják, hanem az üzletembernek is létfontosságú üzenetet közvetítenek a termelési tényezőkről. A piac fő funkciója nem pusztán az utolsó termelési folyamat költségének meghatározása és a javak átruházása a fogyasztókra, hanem az ide vezető lépések költségeinek a meghatározása. A teljes piaci rendszer szoros kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy egy mentálisan kiszámolt munkamegosztás zajlik a különböző üzletemberek között, akik egymással versengenek a termelési tényezők – a nyersanyagok, a gépek, az eszközök – és az emberi termelési tényező, a munkásoknak kifizetett bérek fellicitálása során. Az üzletemberek efféle számításait nem lehet elvégezni a piac által biztosított árak nélkül.

Abban a pillanatban, ahogy megszünteted a piacot – ahogyan a szocialisták szeretnék tenni – használhatatlanná teszed a mérnökök és technikusok összes számítását. A technikus felvázolhat számos projektet, amelyek a természettudományok szempontjából egyenlően megvalósíthatók, de az üzletemberek piacalapú számításaira van szükség annak kiderítéséhez, hogy ezek közül a projektek közül melyik a legelőnyösebb a gazdasági nézőpontból.

A probléma, amivel itt foglalkozok, a kapitalista gazdasági kalkuláció fundamentális kérdése a szocializmussal szemben. Az igazság az, hogy a gazdasági kalkuláció, és ennek következtében a technológiai tervezés csak akkor lehetséges, ha vannak pénzben kifejezett árai nem csupán a fogyasztói javaknak, hanem a termelési tényezőknek is. Ez azt jelenti, hogy léteznie kell a nyersanyagok, az összes félkész termék, az összes eszköz és gép, és mindenféle emberi munka és emberi szolgáltatás piacának.

Amikor felfedezésre került ez a tény, a szocialisták nem tudták, hogyan reagáljanak. 150 éven át azt mondták: „A világ összes baja abból a tényből fakad, hogy vannak piacok és piaci árak. El szeretnénk törölni a piacokat, és ezzel együtt természetesen a piacgazdaságot, és árak és piacok nélküli rendszerrel szeretnénk helyettesíteni azt.” Szerették volna eltörölni, amit Marx az árucikkek és a munka „árujellegének”nevezett.

Amikor ezzel az új problémával szembesültek, a szocialista szerzők – válasz hiányában – végül azt mondták: „Nem fogjuk teljesen eltörölni a piacot; úgy fogunk tenni, mintha létezne a piac; el fogjuk játszani a piacot, mint a gyerekek, az iskolásdit.” De mindenki tudja, hogy amikor a gyerekek iskolásdit játszanak, akkor semmit nem tanulnak. Ez csak egy gyakorlat, egy játék, és sok mindent el lehet „játszani”.

Ez nagyon bonyolult és összetett probléma, és ahhoz, hogy valaki teljesen megértse, valamennyivel több idő szükséges, mint amennyi itt a rendelkezésemre áll. Az írásaimban már részletesen kifejtettem. Hat előadás alatt nem kezdhetek az összes aspektusának elemzésébe. Tehát szeretném azt javasolni Önöknek, hogy ha érdekli Önöket a kalkuláció és a tervezés alapvető problémája a szocializmusban, olvassák el Human Action című könyvemet, ami kiváló spanyol fordításban érhető el.

De olvassanak más könyveket is, mint a norvég közgazdász, Trygve Hoff könyvét, aki a gazdasági kalkulációról írt. És ha nem szeretnének egyoldalúan tájékozódni, ajánlom, hogy olvassák el a nagyra tartott lengyel közgazdász, Oskar Lange szocialista könyvét, aki egy amerikai egyetem professzora volt, aztán lengyel diplomata lett és később visszatért Lengyelországba.

Talán azt fogják kérdezni tőlem: „Mi a helyzet Oroszországgal? Hogyan boldogulnak ezzel a kérdéssel az oroszok?” Ez megváltoztatja a problémát. Az oroszok egy olyan világban üzemeltetik a szocialista rendszerüket, ahol minden termelési tényezőnek, minden nyersanyagnak, mindennek van ára. Tehát a terveikhez használhatják a világpiac külföldi árait. És mivel vannak bizonyos különbségek az orosz és az amerikai állapotok között, az eredmény nagyon gyakran az, hogy az oroszok valamit igazoltnak és ajánlottnak gondolnak –  gazdasági nézőpontjukból – amit az amerikaiak egyáltalán nem találnának gazdaságilag igazoltnak.

A „szovjet kísérlet,” ahogyan nevezték, semmit nem bizonyít. Semmit nem mond nekünk a szocializmus fundamentális problémájáról, a kalkuláció problémájáról. De jogosan beszélünk-e róla úgy, mint egy kísérletről? Én nem hiszem, hogy létezik olyan, hogy tudományos kísérlet az emberi cselekvés és a közgazdaságtan területén. Az ember nem végezhet laboratóriumi kísérleteket az emberi cselekvés területén, mivel egy tudományos kísérlet megköveteli, hogy különböző körülmények között tegyük ugyanazt, vagy ugyanazt a körülményt tartsuk fenn, esetleg egyetlen tényező megváltoztatásával. Például ha egy rákos állatba valami kísérleti orvosságot fecskendeznek, az eredmény lehet az, hogy a rák eltűnik. Ezt ki lehet próbálni további állatokkal ugyanabból a fajból, akik ugyanabban a betegségben szenvednek. Ha valamelyiküket kezeljük az új módszerrel, és nem kezeljük a többit, akkor összevethetjük az eredményeket. Ezt nem tehetjük meg az emberi cselekvés területén. Az emberi cselekvésben nincsenek laboratóriumi kísérletek.

Az úgynevezett szovjet „kísérlet” pusztán azt mutatja, hogy az életszínvonal összehasonlíthatatlanul alacsonyabb a szovjet Oroszországban, mint abban az országban, amit az egész világ a kapitalizmus eszményképének tart: az Egyesült Államokban.

Természetesen ha ezt mondják egy szocialistának, azzal fog válaszolni: „A dolgok csodálatosan mennek Oroszországban.” És ha azt mondják neki: „Talán csodálatosan mennek, de az általános életszínvonal sokkal alacsonyabb.” Akkor azt fogja válaszolni. „Igen, de emlékezz, milyen szörnyű volt az oroszoknak cári uralom alatt és milyen rettenetes háborút kellett vívnunk.”

Nem szeretnék belemenni abba, hogy ez helyes magyarázat-e vagy sem, de ha valaki tagadja, hogy a körülmények ugyanazok, akkor tagadja, hogy ez egy kísérlet. Ekkor azt kell mondani (ami sokkal helyesebb volna): „A szocializmus Oroszországban nem hozta el az átlagember életkörülményeinek azt a fejlődését, ami hozzávethető az életkörülmények fejlődéséhez ugyanebben az időszakban az Egyesült Államokban.”

Az Egyesült Államokban szinte minden héten hallani valami újdonságról, valami fejlesztésről. Ezek olyan fejlesztések, amiket a vállalatok generáltak, mivel ezer és ezer üzletember próbál éjt nappallá téve valami új terméket találni, ami jobban kielégíti a fogyasztókat vagy amit olcsóbb gyártani, vagy ami jobb és olcsóbb, mint a jelenlegi termékek. Ezt nem altruizmustól fűtve teszik, azért csinálják, hogy pénzt keressenek. A hatása pedig az, hogy az életszínvonal akkora mértékű emelkedését lehet tapasztalni az Egyesült Államokban, ami majdhogynem csoda, amikor az ötven vagy száz évvel ezelőtti körülményekhez viszonyítjuk. De a szovjet Oroszországban, ahol nincs ilyen rendszer, összehasonlítható javulás sincsen. Szóval azok, akik azt mondják nekünk, hogy a szovjet rendszert kellene alkalmaznunk, rettentő nagyot tévednek.

Van még valami, amit meg kell említeni. Az amerikai fogyasztó, az egyén egyszerre vásárló és főnök. Amikor az ember Amerikában kilép egy boltból, láthat egy táblát, ami azt mondja: „Köszönjük a vásárlást. Kérjük, jöjjön máskor is.” De amikor egy totalitárius országban lép be egy boltba – legyen az napjaink Oroszországa, vagy Németország Hitler uralma alatt – a boltos azt mondja neki: „Köszönje a nagy vezetőnek, hogy mindezt megadja önnek.”

A szocialista országokban nem az eladó az, akinek hálásnak kell lennie, hanem a vásárló. Nem a polgár a főnök – a központi bizottság, a központi hivatal az. Azok a szocialista bizottságok, vezetők és diktátorok a legfelsőbbek, az embereknek pedig egyszerűen engedelmeskedniük kell nekik.