Olvasási idő: ~ 35 perc

V.

A romantikus filozófia azt a téveszmét vallotta, miszerint a történelem korai időszakában az egyén szabad volt, a történelmi fejlődés folyamata pedig megfosztotta őt ettől a primordiális szabadságtól. Jean Jacques Rousseau úgy látta, hogy a természet szabadságot adományozott az ember számára, a társadalom pedig rabigába taszította őt. A valóságban az ősi ember mindenkinek ki volt szolgáltatva, aki erősebb volt nála, és képes volt elragadni tőle túlélésének szűkös eszközeit. A természetben semmire sem alkalmazható a szabadság neve. A szabadság fogalma minden esetben az emberek közötti társadalmi kapcsolatra vonatkozik. Igaz, hogy a társadalom képtelen megvalósítani az egyén abszolút függetlenségének csalóka koncepcióját. A társadalmon belül mindenki attól függ, amivel mások készek hozzájárulni jólétéhez, cserébe azért, amivel ő járul hozzá mások jólétéhez. A társadalom alapvetően a szolgáltatások kölcsönös cseréje. Mindaddig, amíg az egyének lehetőségében áll a választás, szabadok; ha erőszakkal, vagy az erőszak fenyegetésével kényszerítik őket egy csere feltételeinek elfogadására, függetlenül attól, hogy ők hogyan éreznek iránta, akkor a szabadság hiányától szenvednek. A szolga épp azért nem szabad, mert rabszolgamestere határozza meg a szolga feladatait és jussát.

Az elnyomás és kényszer társadalmi apparátusával, az állammal kapcsolatban a szabadság kérdésen felül áll. Az állam lényegében a szabadság negációja. Nem több az erőszakhoz vagy az erőszakkal való fenyegetéséhez folyamodásnál az állam iránti engedelmesség kikényszerítése érdekében, akár szeretnék az emberek, akár nem. A kényszer, nem pedig a szabadság az úr ott, ahova az állam fennhatósága elér. Az állam egy szükségszerű intézmény – az eszköz, amely segítségével békésen üzemelhet az együttműködés társadalmi rendszere, a belföldi vagy idegen származású gengszterek erőszakos cselekedetei általi zavar nélkül. Az állam nem – ahogyan azt néhányan mondják – egy szükséges gonosz; nem gonosz, hanem egy eszköz, az egyetlen eszköz, ami lehetővé teszi a békés emberi együttélést. Viszont az állam a szabadság ellentéte; verés, bebörtönzés, akasztás. Az állam akármit is tesz, cselekedetét végső soron felfegyverezett tisztek tetteivel támasztja alá. Ha az állam iskolát vagy kórházat üzemeltet, a szükséges pénzt adókon, azaz a polgárokon behajtott fizetségen keresztül szedi be.

Ha figyelembe vesszük a tényt, miszerint – az emberi természetből következően – sem civilizáció, sem béke nem létezhet az erőszakos cselekvés állami apparátusa nélkül, az államot a leghasznosabb emberi intézménynek is nevezhetjük. De változatlanul igaz marad annak a ténye, hogy az állam elnyomás, nem pedig szabadság. A szabadság kizárólag az állam beavatkozásától mentes területeken lelhető. A szabadság minden esetben az államtól való szabadság; az állami beavatkozás korlátozása. A szabadság kizárólag ott diadalmaskodik, ahol a polgároknak lehetőségükben áll kiválasztani az utat, amin haladni kívánnak. A polgárjogok azok a törvények, amelyek pontosan körülhatárolják a területet, amelyen belül az állam ügyeit intéző emberek számára megengedett az egyén cselekvési szabadságának korlátozása.

A végső cél, amelyre az ember az állam létrehozásakor törekszik, a munkamegosztás elvére alapuló társadalmi együttműködés rendszerének biztosítása. Ha az emberek a szocializmus (kommunizmus, tervgazdálkodás) társadalmi rendszerét akarják, a szabadságnak nem marad területe. Minden polgár az állam utasításának alávetettje minden tekintetben. Az állam totális állam; az uralom pedig totalitárius. Egyedül a kormány tervez, és mindenkit arra kényszerít, hogy az ő egyedülálló terve alapján cselekedjen. A piacgazdaságban az egyének szabadon megválaszthatják, miképp szeretnék magukat a társadalmi együttműködés keretébe integrálni. Az egyének spontán cselekvése érvényesül a piaci csere teljes szféráján belül. E rendszeren belül – amelynek a neve laissez-faire, és amelyet Ferdinand Lassalle az éjjeliőr-államnak nevezett – szabadság van, mivel van egy olyan terület, ahol az egyének szabadon tervezhetnek önmaguk számára.

A szocialistáknak be kell vallaniuk, hogy a szocialista rendszeren belül semmilyen szabadság nem lehetséges. Ők viszont a szolgaállapot és a gazdasági szabadság közötti különbségek eltörlésére törekednek, amikor tagadják, hogy az árucikkek és szolgáltatások piaci cseréje bármilyen módon magába foglalná a szabadságot. A szocialista-párti jogászok egy iskolájának szavaival, minden piaci csere „mások szabadsága feletti kényszer.” A szemükben semmi említésre méltó különbség nincs abban, amikor az ember az elöljáró által kirótt adót vagy bírságot fizeti, és amikor egy újságért vagy mozijegyért fizet. Az ember mindegyik esetben egy kormányzó hatalom alávetettje. Nem szabad, mivel – mint ahogy azt Hale professzor mondta – az ember szabadsága „a materiális javak használatát korlátozó tényezők hiánya.” Ez azt jelenti, hogy nem vagyok szabad, mert egy asszony, aki  – talán férjének, születésnapi ajándék gyanánt – egy pulóvert kötött, akadályozza, hogy én használjam azt. Én magam korlátozom mindenki más szabadságát, mivel ellenzem, hogy használják a fogkefémet. Amikor így cselekszem – e tan szerint – magán kormányzó hatalmat gyakorlok, ami megegyező az állami kormányzó hatalommal: azzal a hatalommal, amit az állam gyakorol, amikor egy embert bebörtönöz.

Eme elképesztő tan terjesztői azt a következtetést vonják le, hogy a szabadság sehol nem található. Állításuk szerint mindaz, amit gazdasági kényszernek neveznek, lényegében nem különbözik a kényszertől, amit a rabszolgatartók gyakoroltak a rabszolgákon. Elutasítják azt, amit magán kormányzó hatalomnak neveznek, de nem tiltakoznak a szabadság eltiprása ellen az állami kormányzó hatalom által. Az állam kezében szeretnék összpontosítani mindazt, amit a szabadság korlátozásának neveznek. Támadják a magántulajdon intézményét és azokat a törvényeket, amelyek – az ő megfogalmazásukban – „készen állnak a tulajdonjogok érvényesítésére – azaz megtagadják a szabadságot azoktól, akik megsértik őket.”

Egy nemzedékkel ezelőtt a háziasszonyok a levest az édesanyjuktól vagy a szakácskönyvből eltanult recept alapján készítették el. Ma számos háziasszony előnyben részesíti, ha konzervlevest vásárolnak, megmelegítik azt, majd feltálalják családjuk számára. De – ahogyan tanult doktoraink mondják – a konzervcégek korlátozzák a háziasszony szabadságát, mivel amikor a konzervjükért fizetséget kérnek, akadályt emelnek a háziasszony és a konzerv felhasználása közé. Akik nem részesültek eme előkelő oktatók tanításában, azt mondanák, hogy a konzervterméket a konzervgyár készítette, a termelésben foglalt együttműködés pedig eltörölte a fogyasztó előtt álló legnagyobb akadályt a konzerv megkaparintásában és használatában, azaz annak nemlétét. Egy termék puszta esszenciája senkit nem elégíthet ki a termék létezése nélkül. De tévednek – mondják a doktorok. – A vállalat uralmat gyakorol a háziasszony felett; mértéktelen, összpontosított hatalmával elpusztítja az egyéni szabadságot, és a kormány feladata megakadályozni az ilyesfajta felháborító bűncselekményt. A vállalatokat – mondja egy másik e csoportból, a Ford Alapítvány védnöksége alatt álló Berle professzor  –  állami irányítás alá kell vonni.

Miért vásárolja meg a háziasszony a konzervterméket ahelyett, hogy anyja és nagyanyja módszereihez ragaszkodna? Kétségen felül, mert úgy gondolja, hogy számára előnyösebb így cselekedni, mint a hagyományos szokás alapján. Senki nem kényszerítette. Bizonyos embereknek – akiket nagykereskedőknek, reklámozóknak, tőkéseknek, spekulánsoknak és tőzsdei szerencsejátékosoknak nevezünk – az az ötlete támadt, hogy teljesítik háziasszonyok millióinak rejtett kívánságát a konzerviparba történő beruházással. Emellett számtalan további, épp ilyen önző kapitalista él, akik cégek százain keresztül termékek százait biztosítanak a fogyasztók számára. Egy cég minél jobban szolgálja a közösséget, annál több vásárlóra tesz szert, és annál nagyobbra nő. Lépj be az átlagember házába, és meglátod, kiért forognak a gépezet kerekei.

Egy szabad országban senkit nem akadályoznak meg, hogy jobban szolgálja a fogyasztókat, mint ahogy eddig szolgálták őket, és ezzel vagyonra tegyen szert. Kizárólag elméjére és kitartó munkájára van szüksége. “A modern civilizáció; majdnem minden civilizáció – mondta Edwin Cannan, a kiemelkedő brit közgazdászok hosszú sorának legvégső tagja – azon az elven működik, hogy kellemessé teszi azok dolgát, akik a piac kedvére tesznek, és kellemetlenné azokét, akik nem képesek erre.” Mindaz a beszéd a gazdasági hatalom koncentrációjáról felesleges. Minél nagyobb egy vállalat, annál több embert szolgál, és annál inkább függ a vásárlók, a sokaság, a tömeg kielégítésétől. A gazdasági hatalom a piacgazdaságban a vásárlók kezében rejlik.

A kapitalista vállalkozás nem egyenlő a már megvalósított termelési állapot megőrzésével. A kapitalista vállalkozás sokkal inkább a szüntelen innovációt jelenti, a napról napra ismétlődő próbálkozást a fogyasztó ellátásának javítására újabb, jobb és olcsóbb termékekkel. A termelés minden egyes fázisa csupán átmeneti. Szüntelenül érvényesül a már elért felváltása valamire, ami jobban szolgálja a vásárlókat. Következésképpen a kapitalizmusban az elit folyamatos keringését láthatjuk. A legfőbb jellemzője azoknak, akiket iparmágnásoknak neveznek, az új ötletek megfogalmazásának és gyakorlatba ültetésének képessége. Legyen akármilyen nagy egy vállalat, abban a pillanatban elkárhoztatott, amikor nem jár sikerrel a vásárlók szolgálatának legjobb módszeréhez való mindennapi alkalmazkodáshoz. Viszont a politikusok és a feltörekvő reformerek csupán azt az ipari szerkezetet látják, ami jelenleg létezik. Azt hiszik, hogy elég okosak ahhoz, hogy mai formájukban elragadják a gyárakat a vállalatoktól és a már meghatározott rutinhoz igazodva irányítsák őket. Míg az ambiciózus újonc, a holnap iparmágnása kezei alatt már készülnek az eddig sosem látott dolgok tervei, addig ők csupán a már kikövezett út alapján irányítanák az ügyleteket. Egyetlen ipari innovációt sem találtak fel és ültettek gyakorlatba bürokraták. Ha az ember nem szeretne a stagnálásba zuhanni, szabadon kell hagyni azoknak az ismeretlen embereknek a kezeit, akik találékonyságukkal az emberiséget az egyre kielégítőbb körülmények útján tovább vezetik. Ez a nemzet gazdasági szervezésének legfőbb problémája.

A termelés materiális tényezőinek magántulajdonlása nem korlátozza az összes többi ember szabadságát abban, hogy eldöntsék, mi a legmegfelelőbb a számukra. Épp ellenkezőleg, ez az, ami biztosítja az átlagember felsőbbrendűségét – vásárlói szerepében – a gazdasági ügyletek során. Épp ez készteti a nemzet legvállalkozóbb embereit, hogy képességeiket leginkább kihasználva az emberek szolgálatába álljanak.

Következő oldal>>