Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

Olvasási idő: ~ 74 perc

A közép lemorzsolódik

1928-ra a Federal Reserve növelte a kamatlábakat és megfojtotta a pénzkínálatot. Példának okáért a leszámítolási kamatláb – a díj, amelyet a Fed a tagbankoktól hitelért cserébe követel – négyszer emelkedett, 3,5 százalékról 6 százalékra 1928 Januárja és 1929 Augusztusa között. A központi bank további deflációs tevékenységeket folytatott azzal, hogy agresszíven értékesített állampapírokat hónapokig, miután összeomlott az értéktőzsde. Az azt követő három éven át a pénzkínálat 30 százalékot zsugorodott. Ahogyan ennek következtében végigbotladoztak az árak a gazdaságon, a Fed magas alapkamatot szorgalmazó politikája dramatikusan felemelte a reál (inflációhoz igazított) árakat.

Az időszak monetáris politikájának legnagyobb mértékben átfogó krónikáját a Nobel díjas Milton Friedman, és kollégája, Anna Schwartz ’A Monetary History of the United States, 1867-1960’ című munkájában találhatjuk. Friedman és Schwartz meggyőzően érvelnek amellett, hogy a nemzet pénzkínálatának egyharmaddal való zsugorítása 1929 Augusztusa és 1933 Márciusa között egy hatalmas mértékű teher volt a gazdaság vállán, amely nagyban a Fed szeizmikus inkompetenciájának köszönhető. Benjamin Strong 1928 októberi halála – aki egy erőteljes és nagy hatással bíró személy volt, mint a Fed New York körzeti bankjának elnöke – a központi bankot botladozásba taszította, alkalmas vezetőség híján – és így a rossz politikát csak még rosszabb követte.[1]

Az elején, kizárólag csak a Bernard Baruch és a Joseph Kennedy féle „okos” pénz – akik a pénzkínálatot és egyéb kormánypolitikát figyelték – voltak azok, akik látták, hogy a partinak lassan vége. Baruch korán, 1928-ban kezdte részvényeit eladni és pénzét kötvényekbe és aranyba fektetni. Kennedy úgyszintén ezt tette, azt mondván „Csupán őrültek várják meg a legmagasabb dollárt.[2]

A befektetők tömegei idővel megérezték a Fed változását, és megkezdődött a pánik. Egy az értéktőzsde 50. összeomlására való megemlékezésére írott különkiadásában az U.S. News & World Report ezt a következőképp írja le:

Igazság szerint a Nagy Összeomlás egyáltalán nem volt egy egy-napos affér, függetlenül az Október 24.-i Fekete Csütörtökre és az azt követő Fekete Keddre való gyakori utalásoktól. Már igen korán, Szeptember ötödikén is gyengék voltak a részvények, miután két nappal azelőtt új magaslatokat értek el. A kora Októberi zuhanásokat „kívánatos korrigálásoknak” nevezték. Az őszi sereglést megjósoló Wall Street Journal megjegyezte, hogy „néhány részvény emelkedik, néhány pedig zuhan.”

Ezt követően Október 3.-án a részvények az év legrosszabb zuhanását szenvedték. Pótlólagos fedezet befizetését kérő felszólításokat küldtek ki, a kereskedők pedig egyre nyugtalanabbá váltak. De a következő nap az árak ismét emelkedtek és két héten át hintáztak.

Az igazi összeroppanás Október 23.-án, egy szerdai napon kezdődött, azzal, amit egy megfigyelő a „csődök Niagarájának” nevezett. Hat millió részvény cserélt gazdát. Az ipari átlag 21 pontot esett. „Holnap eljő a fordulat,” mondták egymásnak a brókerek. Az árakat, érveltek, „ésszerűtlenül alacsony” szintre hajtották.

De a másnapi Fekete Csütörtökön a részvényeket még durvább eladásokon át borították a piacra… a ticker több, mint öt órát késett, majd délután 7:08-kor abbahagyta a tőzsdei jegyzések jelentését.[3]

A magaslatukon a Down Jones Ipari Átlag részvényeit 19-szeres kereslettel adták el, ami valamennyire magas, de egyáltalán nem az a mérce, amit a részvénypiaci elemzők mértéktelen spekulációnak neveznek. Azok a gazdasági torzítások, amelyeket a Fed monetáris politikája vezetett be, a recesszió útjára állították az országot, de az ezt követő törvénykezések a recessziót teljes mértékű katasztrófává változtatták. Miközben a részvények szenvedtek, a Kongresszus a tűzzel játszott: a Fekete Csütörtök reggelén a nemzet újságjai azt jelentették, hogy a Fehér Ház környékén zajlik a kereskedelmet még nagyobb mértékben megkárosító vámokat éltetők térhódítása.

A részvénypiac összeomlása csupán a tükörképe, nem pedig az egyenes oka volt azoknak a destruktív kormányrendelkezéseknek, amelyek végül a Nagy Gazdasági Világválságot produkálták: a piac felemelkedett és lezuhant majd’ közvetlen szinkronban azzal, amit a Fed és a Kongresszus csinált. És amit az 1930-as években tettek az jócskán helyet nyert magának a történelem legnagyobb ostobaságainak listáján.

[1] Milton Friedman and Anna Jacobson Schwartz, A Monetary History of the United States, 1867-1960 (New York: National Bureau of Economic Research, 1963; 9th paperback printing by Princeton University Press, 1993), 411-415. o.

[2] Lindley H. Clark, Jr., “After the Fall,” The Wall Street Journal, October 26, 1979, 18. o.

[3] “Tearful Memories That Just Won’t Fade Away,” U.S. News & World Report, October 29, 1979, 36-37. o.