Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

Olvasási idő: ~ 74 perc

Utóirat:
Megtanultuk-e leckéinket?

Nyolcvan évvel azután, hogy elkezdődött a Nagy Gazdasági Világválság, az irodalom, amely az amerikai történelem eme fájdalmas epizódját taglalja, egy bátorító átalakuláson megy át. Az általában elfogadott értékelés, amely évekig uralta a történelmi iratokat, úgy érvel, hogy a szabadpiac okozta a bukást és FDR New Dealje mentette meg az országot. Nyilván számos rosszul informált partizánnal, ideológussal és szélhámossal találkozhatunk, akik a mai napig hangoztatják ezeket a felületes állításokat. Viszont komoly történészek és közgazdászok azzal voltak elfoglalva, hogy lassan eltöröljék a hamisságokat. Az esszé, amit olvastál, számos új keletű irodalmat idéz, amelyeket megéri teljességükben áttanulmányozni.

És 2008-ban Simon & Schuster kiadott egy olyan pompás kötetet, amelyet kifejezetten ajánlok. A könyv, amelyet Dr. Burton W. Folsom, a Hillsdale főiskola professzora írt, provokatív címe New Deal of Raw Deal? How FDR’s Economic Legacy Has Damaged America. Ez a témában az egyik leginkább megvilágosító mű. Hatalmas segítséget fog nyújtani a történelmi perspektíva megváltoztatásában és polgártársaink oktatásában arról, hogy mi történt valójában az 1930-as években.

Egy másik nagyszerű adalék az irodalomhoz Amity Shlaes 2007-ben megjelent, The Forgotten Man: A New History of the Great Depression című könyve. A tény, hogy New York Times bestseller volt, azt sugallja, hogy az emberek éheznek eme történelmi periódus igaz történetére.

2004-ben két UCLA közgazdász – Harold L. Cole és Lee E. Ohanian – társszerzői voltak egy igazán érdekes cikknek, amely egy fontos és közismert kiadvány, a Journal of Political Economy lapjain jelent meg. A cikk a következő megfigyelést írja le: Franklin Roosevelt elnök rendeletei 7 hosszú évvel terjesztették ki a Nagy Gazdasági Világválság idejét. „A gazdaság készen állt egy gyönyörű felépülésre,” mutatják meg a szerzők, „de a felépülést megrekesztették eme félrevezető politikai rendeletek.”

A Cole és Ohanian kutatásaira tett, „The New Deal Debunked (Again) [1]című megjegyzésében, Thomas DiLorenző, a Loyola Egyetem közgazdásza arra mutat rá, hogy hat évvel FDR hivatalba lépése után a munkanélküliség majdnem hatszor akkora volt, mint a válság előtt. Az egy főre eső GDP, a személyes fogyasztási kiadások és a nettó magánberuházások mind alacsonyabban voltak 1939-ben, mint 1929-ben.

„A tény, hogy a ’főáramú’ neoklasszikus közgazdászoknak ilyen sokáig tartott rájönni [hogy FDR politikája elnyújtotta a katasztrófát]” jegyezi meg DiLorenzo, „teljes mértékben megdöbbentő,” de mégis, „jobb később, mint soha.”

Az amerikaiak talán elfelejtenek néhányat abból, amit tudni véltek a Nagy Világválsággal kapcsolatban, de ez nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy elég jól megtanultuk ezt a fontos leckét ahhoz, hogy újra elkövessük ugyanezeket a hibákat. Igazából ma egyáltalán nem állunk közelebb ahhoz, hogy megoldjuk az üzleti ciklusok elsőrendű okozóját – a monetáris károkozást – mint 80 évvel ezelőtt.

Ébresztőként kéne szolgálnia annak a pénzügyi krízisnek, amely 2008-ban megragadta Amerikát. Az állami beavatkozás ujjlenyomatai mindenhol ott vannak. 2001-től 2005-ig a Federal Reserve felpörgette a pénzkínálatot, kitágítva azt egy túlfűtött, kétszámjegyű szinten. A dollár zuhant a tengerentúli piacokon, a nyersanyagárak pedig az egekbe emelkedtek. Mivel a bank úsztak a Fedtől származó fizetőképességben, lezuhantak a kamatlábak, és felfújódott a kockázatos embereknek kiadott hitelek száma, akik kétséges, hogy megérdemelték. A politikusok még több olajat öntöttek a tűzre a bankok kényszerítésével arra, hogy másodrendű jelzáloghiteleket adjanak ki több száz millió dollár értékben.

Amikor kilyukadt a lufi, számos olyan elkövető pózolt megmentőként, akik felelősek voltak az összeomlást okozó rendeletekért, majd új beavatkozásokat, nagyobb kormányt, több inflációt és masszív, adófizetők által pénzelt, bukott cégeket segítő mentőcsomagokat hagytak jóvá. Sokan közülük nagyobb adókért és vámokért kiáltott, ugyanazért az ostobaságért, amely az 1930-as recessziót egy hosszú és mély válsággá tette.

Az olyan ügynökségek adófizetők által pénzelt kimentése, mint a Fannie Mae és a Freddie Mac (illetve 2008 őszén egyre növekvő magáncégek száma) egy még ennél is nagyobb ostobaságot képviselnek monumentális árcédulával. Nem csupán mi és a jövő generációi fogjuk fizetni azokat a számlákat évtizedeken át, hanem maga a folyamat, amelyben jó pénzt dobálunk a rossz után morális kockázatot fog morális kockázatra pakolni, amely több helytelen döntés és jövőbeli mentőcsomagnak ad majd helyet. Ez az a dolog, amely aláássa a szabad kereskedelmet és a valuta erejét. Előbb vagy utóbb igen valószínű még több infláció a számlák kifizetése érdekében.

„A kormány” állapította meg a világhírű osztrák közgazdász, Ludvig von Mises, „az egyetlen olyan intézmény, amely képes megfogni egy értékes árucikket, mint a papír, és azt elértékteleníteni azzal, hogy tintát helyez rá.” Mises az infláció átkát írta le, a folyamatot, amely során a kormány megnöveli a nemzet pénzkínálatát és ebből következően elpusztítja minden egyes pénzegység értékét – a dollárét, a pezóét, a fontét, a frankét, vagy bármiét. Ez gyakran az árak emelkedésében jelenik meg, amelyet sokan összekevernek magával az inflációval. Fontos a megkülönböztetés, mivel, ahogyan azt a közgazdász Percy Greaves ékesszólóan magyarázza: „A definíció megváltoztatása megváltoztatja a felelősséget.”

Definiáld az inflációt az árak emelkedéseként, és mint a tanácstalan Jimmy Carter 1970-ben, azt fogod hinni, hogy az olajsejkek, a hitelkártyák, és a magánvállalatok a tettesek, és az ármegállapítás a válasz. Definiáld az inflációt a klasszikus módon, mint a pénz- és hitelkínálat megemelése, az árak emelkedésével, mint a következmény, és fel kell tenned a sokatmondó kérdést: „Ki emeli meg a pénzkínálatot?” Csupán egy entitás képes azt tenni legálisan, mindenki mást pénzhamisítónak hívnak, és börtönbe csukják.

A közgazdász Milton Friedman vitathatatlanul érvelt amellett, hogy az infláció mindig és mindenhol egy monetáris kérdés. Az emelkedő árak épp annyira okoznak inflációt, mint a nedves utca esőt.

A papírpénz előtt a kormányok úgy hoztak létre inflációt, hogy lecsökkentették az érmék nemesfémtartalmát. Az ősi próféta, Ézsaiás a következő szavakkal rótta meg az Izraelitákat: “Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel keveredett.” A római császárok újra és újra beolvasztották az ezüstdénárokat, és hulladék acélt adtak hozzá, amíg a dénár kevesebb, mint 1% ezüstöt tartalmazott. A Spanyol Szaracénok, annak érdekében, hogy több érmét verhessenek, lecsípték az érmék szélét, amíg azok túl apróvá váltak a cirkulációhoz. Az árak pedig a valuta értékének tükörképeként emelkedtek.

Nem az árak emelkedése egyetlen következménye a pénz- és hitel kibővítésének. Az infláció szétmarja a megtakarításokat és ösztönzi az adósságot. Aláássa a bizalmat és távol tartja a beruházásokat. Destabilizálja a gazdaságot fellendülések és összeomlások létrehozásával. Ha elég szörnyű, eltörölheti azt a kormányt is, amely felelős érte. Ez még nagyobb csapásokhoz vezethet. Mind Hitler, mind pedig Napóleon részben az elszabadult infláció káoszán keresztül került hatalomra.

Mindez számtalan problémát vet fel, amelyeken a közgazdászok régóta vitáznak: Minek vagy kinek kellene meghatároznia a nemzet pénzkínálatát? Miért irányítja rosszul olyan sok esetben azt a kormány? Mi a kapcsolat a fiskális és monetáris politika között? Legyen elég annyi, hogy a kormányok inflációt hoznak létre, mert a bevétel iránti éhségük meghaladja az adók kivetésére való hajlamukat vagy a kölcsönök felvételére való képességüket. A brit közgazdász John Maynard Keynes számos esetben volt csupán egy nagy hatással bíró sarlatán, viszont fején találta a szöget, amikor azt írta, „az infláció folytatólagos folyamatán át a kormányok titokban és észrevétlenül el tudják kobozni polgáraik vagyonának egy fontos részét.”

Tehát, mondhatnád, az infláció egy szörnyű jelenség, viszont nem több egy izolált jelenségnél, amelynek legrosszabb esetei olyan távoli helyeken jelenik meg, mint Zimbabwe. Nem igazán. A kései Frederick Leith Ross, a nemzetközi pénzügyek híres szakértője megfigyelte, hogy „az infláció olyan, mint a bűn: minden kormány megveti, és minden kormány gyakorolja.” Még az amerikaiak is megtapasztalták a hiperinflációt, amely két valutát is elpusztított – a Függetlenségi Háború balsorsú Kontinentális dollárját és a Polgárháború Szövetségi dollárját.

Napjaink dollárjának lassú értékcsökkenése, miközben a fogyasztói árak kitartó, egyszámjegyű mértékben növekednek, csupán a limitált verziója ugyanannak a folyamatnak. A kormány költekezik, költségvetési hiányba ütközik, és a számláit az inflációs adón keresztül fizeti ki. Hogy meddig mehet ez így tovább, azt csak találgathatjuk, de nem kellene elbizakodnunk a több ezer milliárd dollár államadósság és a politikusok láttán, akikhez képest a részeg tengerész fösvény, és akik még több kiadást ígérve jutnak hatalomra.

Az infláció még mindig velünk van, de annak vége kell, hogy legyen valamikor. Egy valuta értéke nem feneketlen. Eróziójának meg kell szűnnie: vagy a kormány beszünteti a felelőtlen pénznyomtatást, vagy addig nyomtat, amíg elpusztítja a pénzt. De az bizonyos, hogy a végkimenetel nagymértékben azon múlik, hogy megértik-e áldozatai, mi is az és honnan származik. Mindeközben gazdaságunk úgy néz ki, mint egy hullámvasút, mivel kongresszusok, elnökök és az ügynökségek, amiket felhatalmaztak, nem szüntetik be a monetáris károkozást.

Eleged van abból, hogy a politikusok egymást hibáztatják, harcolnak, hogy óvják magukat a kritikától és a meghurcolástól, politikai pontokat gyűjtenek egy krízis közepén, és adósságot adósságra halmoznak, amelyet „élénkítő csomagnak” neveznek? Miért akarják annyian rájuk bízni az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjat, és életük ezer más aspektusát? Ez nem több nagybetűs őrületnél. Az ellenszer pedig az Igazság. Tanulnunk kell ostobaságaink leckéiből, és el kell határoznunk, hogy most oldjuk meg őket, nem pedig később.

Ennek érdekében meghívom az olvasót, hogy részt vegyen az oktatási folyamatban. Támogasson olyan szervezeteket, mint a FEE és a Mackinac Center, amelyek azon dolgoznak, hogy tájékoztassák a polgárokat a kormány helyes szerepéről és arról, hogy miként működik egy szabad gazdaság. Segíts elterjeszteni ezen esszé és más kiváló publikációk másolatát, amelyek a szabadságot és a szabad kereskedelmet támogatják. Követeld képviselőidtől a költségvetés kiegyensúlyozását, hogy alkalmazkodjon az Alkotmány betűjének és szellemiségének, és hogy ne próbáljon szavazatokat vásárolni mások pénzéből.

Mindenki hallotta a filozófus, George Santayana bölcs megfigyelését: „Azok, akik képtelenek emlékezni a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt.” Ez egy figyelmeztetés, amelyet nem tanácsos figyelmen kívül hagynunk.

[1] Thomas J. DiLorenzo, “The New Deal Debunked (Again)” (online at mises.org/library/new-deal-debunked-again).