Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

Olvasási idő: ~ 74 perc

Barátságtalan éghajlat a vállalkozásnak

A Wagner törvény nyomában mennydörgő sértések sortüzét indította a Fehér Ház a vállalkozások irányába. Az üzletemberek, füstölgött Roosevelt, az akadályok a felépülés útján. „Gazdasági royalistáknak” nevezte őket, azt mondva, hogy az üzletemberek, mint osztály, „hülyék.[1]” A sértéseit elsietett büntető intézkedések sora követte. Új szabályozásokat vetettek ki az értéktőzsdére. Adót vetettek ki a vállalati tiszta nyereségekre, és azt „osztatlan profitadónak” nevezték. „Ezek a gazdagellenes törekvések” írja Robert Higgs közgazdász „kevés kétséget hagytak afelől, hogy az elnök és adminisztrációja mindent megpróbáltak átnyomni a Kongresszuson, hogy elvonják a vagyont a magas jövedelműektől, akik az ország magánbefektetéseire vonatkozó döntések legnagyobb részéért voltak felelősek.”[2]

Egy csupán 2 hónapos perióduson belül 1937 végén, az acélpiac – egy kulcsfontosságú gazdasági barométer – 83%-os kapacitásról 35%-ra zuhant. Amikor a hír ott virított minden újságcímen, Roosevelt egy rosszul időzített, 9 napos horgászútra ment. A New York Herald Tribune könyörgött, hogy térjen vissza a munkába és fékezze meg az újraéledt válság áradatát. Ami szükséges, mondták az újság szerkesztői, az visszavonni Roosevelt „keserűség- és gyűlöletpolitikáját, amely osztályt osztály ellen állított, és megbüntetett mindenkit, aki nem ért egyet vele.”[3]

Walter Lippman rovatvezető a következőt írta 1938 Márciusában: „szinte egyetlen fontos kivétel nélkül, minden intézkedés, amely érdekelte őt [Rooseveltet] az elmúlt öt hónapban a vagyontermelés csökkentése vagy ellehetetlenítése.”[4]

Ahogyan arra az esszé elején rámutattunk, Herbert Hoover saját „New Dealje” a legfelső adósávot 24%-ról 63%-ra emelte 1932-ben. De ő amatőr volt az adóimádó utódjához viszonyítva. Roosevelt alatt a legfelső rátát először 79%-ra, majd pedig 90%-ra emelték. Burton Folsom gazdaságtörténész megjegyzi, hogy 1941-ben Roosevelt előterjesztette a 99,5%-os adót minden százezer dollár feletti jövedelemre. „Miért ne?” mondta, amikor egy tanácsadója megkérdőjelezte az ötletet.[5]

Miután az elkobzási előterjesztés megbukott, Roosevelt elnöki rendeletben előírta, hogy minden 25,000 dollárnál nagyobb jövedelmet adóztassanak meg 100 százalékosan. Továbbá támogatta az adómentesség csökkentését 600 dollárig, amely taktika a történelemben legelőször minden amerikai családot legalább valamennyi adó fizetésébe lökött. Röviden azután a Kongresszus érvénytelenítette az elnöki rendeletet, de beleegyezett a személyes adómentesség csökkentésébe.[6]

A Roosevelt adminisztráció annak legelső ciklusában megemelte az ingatlanadót 45%-ról 70%-ra, a legmagasabb ajándékadót 33,5%-ról 52,5%-ra, és a legmagasabb társasági adót 12%-ról 15%-ra, az arra helyezett pótadóval. Úgy tűnik, hogy FDR nem látott olyan adót, amivel ne értett volna egyet, és ne akart volna megemelni.

A Federal Reserve közben ismét meghintáztatta monetáris politikáját az 1930-as évek közepén, először le, aztán élesen fel, Amerika a Második Világháborúba való belépésén át. A következő tény járult hozzá az 1937-es gazdasági zuhanáshoz: 1936 nyarától 1937 tavaszáig a Fed megduplázta a nemzet bankjaitól elvárt tartalékkövetelményt. A tapasztalat újra és újra megmutatta, hogy a monetáris politika hullámvasútja önmagában elég ahhoz, hogy egy gazdasági hullámvasutat produkáljon.

Roosevelt, aki még mindig mérges volt az előző veresége miatt a Legfelsőbb Bíróság ellen, 1937-ben megpróbálta „telepakolni” a Legfelsőbb Bíróságot egy előterjesztéssel, amely engedélyt adott volna az elnöknek, hogy új bírót nevezzen ki a bíróságba minden olyan bíró után, aki elérte 70.-ik életévét és nem vonult vissza. Ha ezt törvénybe iktatták volna, Roosevelt 6 új bírót nevezhetett volna ki, akik egyetértenek nézeteivel, és a Legfelsőbb Bíróság létszámát 9-ről 15-re emelhette volna. A terve megbukott a Kongresszusban, de a bíróság később elkezdte aláírni rendelkezéseit, miután számos, vele szemben álló bíró visszavonult. Viszont amíg a Kongresszus ki nem végezte a telepakolás tervét, az üzletek rettegtek attól, hogy egy Roosevelt-szimpatizáns bíróság többet hagyna jóvá a régi New Dealből, amely megakadályozta a befektetések és a bizalom visszatérését.

A gazdaságtörténész Robert Higgs közeli kapcsolatot von a magánbefektetések szintje és az amerikai gazdaság útja között az 1930-as években. A Roosevelt adminisztráció könyörtelen támadásai – mind szóban, mind pedig tettben – a vállalkozások, a tulajdon és a szabad kereskedelem ellen garantálták, hogy a tőkét, amely a gazdaság beindításához szükséges, vagy eladóztassák, vagy rejtőzködésbe kényszerítsék. Amikor FDR Amerikát 1941-ben háborúba vitte, könnyített a vállalkozásellenes programján, viszont a nemzet tőkéjének hatalmas része átterelődött a háborús erőfeszítésekbe üzembővítésekbe vagy fogyasztói cikkekbe való befektetés helyett. A befektetők kizárólag Roosevelt és a háború eltávozása után éreztek elég bizalmat ahhoz, hogy „mozgásba hozzák a háború utáni befektetési fellendülést, amely hajtotta a gazdaság visszatérését a fenntartható jóléthez.”[7]

Ez a nézet talál támogatásra Lammot du Pont, a kor egyik vezető befektetőjének 1937-es kommentárjában:

Bizonytalanság uralja az adók helyzetét, a munkaügyi helyzetet, a monetáris helyzetet, és gyakorlatilag minden jogi feltételt, amely alapján üzemelnie kell az iparnak. Emelkedni vagy csökkenni fognak az adók, esetleg ugyanúgy maradnak? Nem tudjuk. Lesznek, vagy nem lesznek szakszervezetek? […] Infláció vagy defláció elő nézünk, több, vagy kevesebb kormánykiadás elé? […] Fognak-e új korlátozásokat róni a tőkére, vagy új határokat a profitra? […] Lehetetlen még tippelni is a válaszokat. [8]

Számos modern történész hajlamos reflexszerűen antikapitalizmusra, és gyanakvóan nézni a szabad piacra; Roosevelt hatalomgyakorlását – alkotmányos vagy sem – jelentős hatást keltőnek és történelmileg „érdekesnek” találják. Felmérésekben a többség konzisztensen állítja, hogy FDR az elnöki nagyság toplistáján foglal helyet, tehát valószínűleg elutasítanák azt a gondolatot, hogy a New Deal felelős volt a Nagy Gazdasági Világválság meghosszabbításáért. De amikor az American Institute of Public Opinion 1939-es, országosan reprezentatív felmérése azt kérdezte: „Gondolja-e azt, hogy a Roosevelt adminisztráció attitűdje a vállalkozások felé késleltette a felépülést?” az amerikai nép igennel válaszolt, több mint kettő az egyhez arányban. Az üzleti közösség még erősebben így érezte.[9]

Magánnaplójában FDR pénzügyminisztere, Henry Morgenthau egyetérteni látszik. Azt írta: „Megpróbáltunk költekezni. Megpróbáltunk többet költeni, mint eddig bármikor előtte, és ez nem működik. […] Soha nem tartottuk be az ígéreteinket. […] Az adminisztráció nyolc éve után mondom, hogy legalább ugyanakkora munkanélküliségünk van, mint ahogyan kezdtük […] és egy hatalmas visszafizetendő tartozás.”[10]

Az évtized végén és 12 évvel az értéktőzsde Fekete Csütörtöki összeomlása után 10 millió amerikai volt munkanélküli. A munkanélküliségi ráta 17% volt. Roosevelt 1932-ben azt ígérte, hogy véget vet a krízisnek, viszont az 2 elnöki cikluson át és számtalan beavatkozás után is folytatódott.

[1] Higgs, p. 577.

[2] Blum, pp. 24-25.

[8] Quoted in Herman E. Krooss, Executive Opinion: What Business Leaders Said and Thought on Economic Issues, 1920s-1960s (Garden City, N.Y.: Doubleday and Co., 1970), p. 200

[9] Ibid., pp. 183-184.

[10] Robert Higgs, “Regime Uncertainty: Why the Great Depression Lasted So Long and Why Prosperity Resumed After the War,” The Independent Review, Volume I, Number 4: Spring 1997, p. 573.

[3] Gary Dean Best, The Critical Press and the New Deal: The Press Versus Presidential Power, 1933-1938 (Westport, Connecticut: Praeger Publishers, 1993), p. 130.

[4] Ibid., p. 136.

[5] Burton Folsom, “What’s Wrong With The Progressive Income Tax?,” Viewpoint on Public Issues, No. 99-18, May 3, 1999, Mackinac Center for Public Policy (Midland, Michigan).

[6] Ibid.

[7] Higgs, p. 564.