Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

Olvasási idő: ~ 74 perc

Az ábécé népbiztosok

Ezt követően Roosevelt hatalmas mértékű jövedelemadó-növelést vetett ki a magas adókategóriákra, illetve 5 százalék forrásadót a vállalati osztalékokra. 1934-ben egy újabb adóemelést vezetett be. Igazából az adóemelés vált Roosevelt kedvenc politikájává az elkövetkezendő 10 évre, melynek tetőfoka a 90%-os, legmagasabb jövedelemadó volt. A michigani szenátor Arthur Vandenberg, aki ellenezte a New Deal nagy részét, erősen kritizálta Roosevelt masszív adóemeléseit. Egy szilárd gazdaságot nem lehet úgy visszaállítani, mondta, hogy követjük azon szocialista elképzelést, hogy Amerika képes „a legalacsonyabb egyharmadot felemelni” azzal, hogy „lerántja a felső kétharmadot.”[1] Vandenberg továbbá helytelenítette, hogy „a kongresszus megadta magát az ábécé népbiztosoknak, akik mélyen hiszik, hogy Amerika népét hatalmas uralkodóknak kell irányítaniuk annak érdekében, hogy megmeneküljenek.”[2]

Az ábécé népbiztosok úgy költötték a nép pénzét, mintha végtelenül állna rendelkezésükre. Ők voltak azok, akikre a befolyásos újságíró és társadalomkritikus Albert Jay Nock gondolt, amikor a New Dealt úgy írta le, mint „az ostoba bohóckodás és céltalan felbolydulás országos, államilag irányított mobilizációja.”[3]

Roosevelt Civil Works Administration hivatala színészeket bérelt, hogy ingyenes előadásokat adjanak, és könyvtárosokat archívumok katalogizálásáért. Még kutatókat is béreltek, hogy a biztosítótű múltját tanulmányozzák, 100 washingtoni munkást, hogy lufival a kezükben járják az utcákat és elijesszék a seregélyeket a középületektől, illetve embereket raktak közalkalmazásba, hogy szeles napokon ördögszekeret kergessenek.

A CWA, amikor 1933 őszén megalakult, egy rövid életű munkahelyteremtés-programnak volt tervezve. Roosevelt biztosította a Kongresszust State of the Union beszédében, hogy minden ilyesfajta, új programot egy éven belül beszüntetnek. „A szövetségi kormánynak” mondta az elnök „be kell és be fogja szüntetni ezt a segítési ügyletet. Nem vagyok hajlandó népünk életerejének további akadályozására pénz, kosarak vagy apró munkák osztogatásával, amelyek fűnyírásból, levelek gereblyézéséből vagy a parkokon belüli papírszedésből állnak.” Harry Hopkinst tették meg az ügynökség vezetőjének, aki később azt mondta, „Négy millió embernek adok munkát, de az istenért, ne kérdezd, hogy mit csinálnak.” Az CWA vége pár hónapon belül elérkezett, viszont lecserélték egy másik, ideiglenes segítő programmal, ami 1935-re a Works Progress Administrationné (WPA) evolválódott. Manapság ez úgy ismeretes, mint az a kormányprogram, amely létrehozta a „boondoggle” [egy projekt, amely veszteséges mind időben, mind pedig pénzben, mégis folytatódik politikai érdekek érvényesítéséért] kifejezést, mivel jóval többet „termelt” 77.000 hídnál és 116.000 épületnél, amelyre támogatói lelkesen mutatnak, mint hatékonyságának bizonyítéka.[4]

Kritikusai jó okkal nevezték a WPA-t úgy, hogy „We Piddle Around.”[5] Kentuckyban a WPA munkások a spenótsütés 350 különböző módját kategorizálták. Az ügynökség 6000 „színésznek” adott munkát, bár a nemzet színészeinek szakszervezete csupán 4500 tagot számlált. Száz és száz WPA munkást használtak arra, hogy begyűjtsék a Demokrata Párt jelöltjeinek kampányához való hozzájárulásokat. Tennesseeben kirúgták azokat a WPA munkásokat, akik nem voltak hajlandóak bevételük 2 százalékát a kormányzónak adományozni. 1941-re a WPA költségvetésének csupán 59 százaléka ment el arra, hogy a munkásoknak fizessenek, a maradékot felszívta az adminisztráció és a felette álló hivatal. A New Republic szerkesztői azt kérdezték: „Van-e [Rooseveltben] annyi erkölcsi tartás, hogy bevallja, a WPA egy elsietett és grandiózus politikai gesztus volt, hogy az egy nyomorult kudarc, és hogy el kellene törölni?”[6] Az utolsó WPA projektet csak 1943 júliusában szüntették meg.

Rooseveltet dicsérték az ő „munkahelyteremtő” tetteiért, mint a CWA és a WPA. Számtalan ember úgy gondolja, hogy azok segítettek a válság enyhítésében. Amit nem vesznek észre az az, hogy Roosevelt többi döntése volt az, amely elnyújtotta a válságot, és amelyek mindenekelőtt megakadályozták a munkanélkülieket, hogy valós munkát találjanak. A munkahelyteremtő programok által generált pazarló költekezés megdöbbentő listája az értékes erőforrások politikailag motivált és gazdaságilag kontraproduktív célokra való elterelését képviselte.

Egy rövid analógia illusztrálni fogja ezt az érvet. Ha egy rabló házról házra jár, kirabolva mindenkit a környéken, majd a közeli plázába siet, hogy elköltse a bűnnel szerzett zsákmányát, nem gondoljuk azt, hogy mivel a költekezése „stimulálja” a plázák boltjait, így igazából szolgálatot tett a nemzetnek vagy általános gazdasági hasznot nyújtott. Hasonlóképpen, amikor a kormány valakit felbérel arra, hogy katalogizálja a spenótkészítés számos módját, az ő adókkal fizetett bére nem tekinthető a gazdaság nettó növekedésének, mert a vagyon, amit az ő kifizetésére használtak, egyszerűen átirányításra került, nem pedig létrehozásra. Napjaink közgazdászainak még mindig harcolniuk kell ez ellen a „mágikus gondolkodás” ellen minden esetben, amikor nagyobb kormányzati kiadásokat terjesztenek elő – mintha a pénz nem a produktív polgároktól, hanem a fogtündértől jönne.

[1] C. David Tompkins, Senator Arthur H. Vandenberg: The Evolution of a Modern Republican, 1884-1945 (East Lansing, MI: Michigan State University Press, 1970), p. 157.

[2] Ibid., p. 121.

[3] Albert J. Nock, Our Enemy, the State (online at www.barefootsworld.net/nockoets1.html), Chapter 1, Section IV.

[4] Martin Morse Wooster, “Bring Back the WPA? It Also Had a Seamy Side,” Wall Street Journal, September 3, 1986, p. A26.

[5] Szófordulat, amely az időpazarlást jelenti.

[6] Ibid.