Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

Olvasási idő: ~ 74 perc

New Deal: A politikai bűvésztrükk

Krízishelyzet kísértette a bankrendszert, amikor az új elnök hatalomra lépett 1933 Március 4.-én. Roosevelt döntését arról, hogy bezárja a bankokat és kikiáltson egy nemzeti „bankügyleti ünnepet” Március 6.-én (amely nem ért véget teljes egészében kilenc napon keresztül) még mindig éltetik a Rooseveltet védelmezők, mint egy döntő és szükségszerű lépés. Viszont Friedman és Schwartz nyilvánvalóvá teszik, hogy ez a gyógymódnak mondott lépés „rosszabb volt, mint maga a betegség.” A Smoot-Hawley vámok és a Fed lelkiismeretlen pénzügyi hibái voltak a legfőbb elkövetők azon állapot létrehozásában, amely biztosította Rooseveltnek a kifogást, amellyel ideiglenesen megfoszthatta vagyonuktól a megtakarításaikat letétbe helyező embereket, a bankügyleti ünnep pedig semmit nem tett annak érdekében, hogy megváltoztassa ezeket az alapokat. „Több mint 5.000 olyan bank, amely működésben volt az ünnepnap kinyilvánításakor, nem nyitotta ki ajtaját, amikor az ünnep véget ért, és 2.000 ezek közül nem nyílt ki később sem, soha többé,” jelenti Friedman és Schwartz.[1]

A Cato Intézet közgazdásza Jim Powell kiváló könyvet írt 2003-ban a Nagy Világválságról FDR’s Folly: How Roosevelt and His New Deal Prolonged the Great Depression [FDR ostobasága: Hogyan hosszabbította meg Roosevelt és az ő New Deal-je a Nagy Világválságot] címmel. Jim rámutat arra, hogy „majdnem az összes bank olyan államokban bukott meg, ahol egységes banki törvények uralkodtak” – törvények, amelyek megtiltották a bankoknak, hogy ágazatokat nyissanak, hogy diverzifikálják portfóliójukat és csökkentsék kockázataikat. Powell azt írja: „Bár az Egyesült Államok, és annak egységes banki törvényei több ezer bank bukását szenvedte el, Kanadában, amely megengedte ágazatok létrehozását, egyetlen bank sem bukott el.”[2] Furcsamód a kapitalizmus kritikusai, akik a piacot hibáztatják a Világválságért, sosem említik ezt a tényt.

A kongresszus megadta az elnöknek a hatalmat ahhoz, hogy elkobozza az amerikai polgárok magán aranytartalékát, és aztán, hogy rögzítse az arany árát. Egy reggel, amikor Roosevelt tojást reggelizett ágyában, ő és pénzügyminisztere, Henry Morgenthau úgy döntöttek, hogy megváltoztatják az arany és papírdollár közötti arányszámot. Miután számba vette a lehetőségeit, Roosevelt egy 21 centes áremelés mellett döntött, mivel az volt az ő „szerencseszáma.” Morgenthau azt írta naplójában: „Ha akárki valaha megtudta volna, hogyan állapítottuk meg az arany árát szerencseszámok kombinációjával, úgy gondolom, megrémültek volna.”[3] Roosevelt úgyszintén egymagában megtorpedózta a Londoni Gazdasági Konferenciát 1933-ban, amelyet más, nagy nemzetek kérésére hívtak össze, hogy csökkentsék a vámok rátáját és visszaállítsák az aranystandardot.

Washington és az ő meggondolatlan központi bankja már előtte is vagdalt húst csinált az aranystandardból 1930-ra. Azzal, hogy Roosevelt elutasította azt, eltűnt a legtöbb megmaradt akadály, amely a határtalan készpénz- és hitelforgalom növekedését gátolta, amelyért a nemzet a következő években hatalmas árat fog fizetni gyengülő valuta formájában. Carter Glass szenátor jól fogalmazott, amikor figyelmeztette Roosevelt-et 1933 korai szakaszában: „Ez becstelenség, uram. Ez a nagy kormány, amely aranyban erős, megszegi ígéreteit, hogy aranyat fizessen özvegyeknek és árváknak, akiknek államkötvényt adott el, azzal a fogadalommal, hogy aranyérmével fog fizetni annak jelen értékével. Megszegi ígéreteit, hogy a papírpénzt aranyérmére lehessen váltani annak jelen értékével.  Ez becstelenség, uram.”[4]

Bár elkobozta az ország aranyát, Roosevelt visszajuttatta a szeszes italt Amerika bárjaiba és szalonjaiba. A Fehér Házban való tartózkodásának második vasárnapján megjegyezte ebéd közben, „úgy hiszem, ez egy kiváló időpont a sörre.”[5] Ugyanazon az estén megfogalmazott egy üzenetet, amelyben a Kongresszust kérte, hogy hagyjanak fel a tilalommal. A Ház jóváhagyta a hatálytalanítási intézkedést kedden, csütörtökön átment a Szenátuson, és mire vége lett az évnek, elég állam hagyta jóvá ahhoz, hogy a 21. módosítás az Alkotmány része legyen. Egy megfigyelő, aki a figyelemre méltó fordulatokat kommentálta, megjegyezte, hogy két emberből, aki 1933 elején sétált az utcán– az egyik egy aranyérmével, a másik pedig egy üveg whiskey-vel a zsebében, az aranyat birtokló ember kiemelkedő polgár volna, míg a másik egy bűnöző. Az év végére pedig pontosan az ellentéte volt igaz.

A New Deal első évében Roosevelt előterjesztette 10 milliárd dollár elköltését, amíg a bevétel csupán 3 milliárd dollár volt. 1933 és 1936 között, a kormányzati kiadások több, mint 83%-kal növekedtek. A szövetségi adósság 73%-kal lőtt az egekbe.

FDR rábeszélte a kongresszust a társadalombiztosítás létrehozására 1935-ben, és az első, az egész nemzetre kiterjedő minimálbér-törvényt 1938-ban. Míg mind nagyközönség mind a mai napig élteti őt ezekért az intézkedésekért, számos közgazdász más véleményen van. A minimálbértörvény túl drágává teszi a tapasztalatok nélküli, a fiatal, a szakképzetlen és a hátrányos helyzetűek foglalkoztatását. (Például a minimálbér kikötések, amelyeket egy másik törvény keretein belül hagytak jóvá 1933-ban becslések szerint ötszázezer feketét vágott ki a munkahelyéről.) A jelenlegi tanulmányok és becslések felfedik, hogy a társadalombiztosítás hosszútávon egy olyan biztosítási rémálommá vált, hogy vagy privatizálni kell, vagy a csillagos egekbe kell emelni az így is magas adókat, amelyek a felszínen tartják.

Roosevelt bebiztosította a Mezőgazdasági Szabályozás Törvény beiktatását, amely új adót vetett ki a mezőgazdasági feldolgozókra, és a bevételt arra használta, hogy felügyelje értékes termény és marhaállomány nagymértékű elpusztítását. Szövetségi ügynökök felügyelték azt, ahogyan tökéletes gyapot-, búza- és kukoricaföldeket szántanak fel (az öszvéreket rá kellett venniük, hogy eltapossák a termést; arra voltak tanítva, természetesen, hogy a sorok között járjanak.) Egészséges marhákat, bárányokat és disznókat mészároltak le és temettek el tömegsírokba. A mezőgazdasági miniszter Henry Wallace személyesen adta ki a parancsot, hogy mészároljanak le 6 millió malaccsecsemőt, mielőtt felnőnek. Az adminisztráció továbbá legelőször fizetett a gazdáknak azért, hogy egyáltalán ne dolgozzanak. Még ha a Mezőgazdasági Szabályozás Törvény segítette volna a gazdákat a kínálat szűkítésében és az árak emelésében, ezt akkor is csak úgy tehette volna, ha azzal milliókat bánt, akiknek vagy ki kell fizetniük azokat az árakat, vagy kevesebbet kell enniük.

[1] Friedman and Schwartz, p. 330.

[2] Jim Powell, FDR’s Folly: How Roosevelt and His New Deal Prolonged the Great Depression (New York: Crown Forum, 2003), p. 32.

[3] John Morton Blum, From the Morgenthau Diaries: Years of Crisis, 1928-1938 (Boston: Houghton Mifflin Company, 1959), p. 70.

[4] Anderson, p. 315.

[5] “FDR’s Disputed Legacy,” p. 24.