Lawrence W. Reed – Nagy mítoszok a Nagy Gazdasági Világválságról

Olvasási idő: ~ 74 perc

Harmadik Fázis:
A New Deal

Hatalmas előnnyel nyerte meg Franklin Delano Roosevelt az 1932-es elnöki választásokat, összegyűjtve az elnökválasztó testület 472 tagjának szavazatát, szemben a hivatalban levő Herbert Hoover 59 szavazatával. A Demokrata Párt platformja, amelynek zászlóját Roosevelt hordozta, kijelentette, hogy „Hisszük, hogy egy párt platformja egyesség a néppel, amelyet hűségesen be kell tartania a hatalommal megbízott pártnak.” A szövetségi kormány kiadásainak 25%-os csökkentését, az állami költségvetés kiegyensúlyozását, „minden veszélyben megőrizendő” megbízható, arany pénznemet, a kormány eltávolítását olyan helyekről, amelyek a magánvállalatokhoz tartoztak, és Hoover mezőgazdasági programjai „pazarlásának” megszűntetését hirdette. Ez az, amelyeket a jelölt Roosevelt ígért, és amely semmi hasonlósággal nem bír ahhoz, amit az elnök Roosevelt beteljesített.

Washingto félelemmel és optimizmussal volt tele, amikor Roosevelt letette esküjét 1933 Március 4.-én – félelemmel attól, hogy a gazdaság nem fog meggyógyulni és optimizmussal,  hogy az új és asszertív elnök talán képes lesz változást hozni. A humorista Will Rogers szavakba öntötte a többségben kavargó érzést FDR iránt, miközben ő összeállította adminisztrációját: „Az egész ország vele van, csak mert csinál valamit. Ha leégetné a kongresszus székházát, mindannyian örvendenénk, és azt mondanánk, hát, mindenesetre legalább kigyulladt egy tűz.”[1]

[1] “FDR’s Disputed Legacy,” p. 24.