Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A nyugat pénzügyi összeomlása

Olvasási idő: ~ 36 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

IV.
A nyugat pénzügyi összeomlása

Ötödik Fázis
Bretton Woods és az Új Aranydeviza-rendszer (Egyesült Államok)
1945-1968.

Az új nemzetközi pénzügyi rend az Egyesült Államokban fogant és valósult meg egy nemzetközi pénzügyi konferencián Bretton Woodsban, New Hampshire Államban 1944 közepén, és a Kongresszus 1945 Júliusában hagyta jóvá. Míg a Bretton Woods rendszer sokkal jobban működött, mint a ’30-as évek katasztrófája, valójában az 1920-as évek aranydeviza-rendszerének kiújulásaként működött, és – mint a húszas éveknek – ennek is meg voltak számlálva a napjai.

Az új rendszer lényegében az 1920-as évek aranydeviza-rendszere volt, mindössze a dollár kiszorította az angol fontot, mint „kulcsvalutát.” Ezúttal a dollár, egy arany uncia 1/35 értékén szerepelt az egyetlen kulcsvalutaként. A másik különbség a ’20-as évekhez képest az volt, hogy az amerikai lakosság többé nem válthatta aranyra dollárjait; ehelyett az 1930-as rendszer folytatódott: a dollárt kizárólag külföldi kormányok és Jegybankok válthatták aranyra. Más szóval magánszemélyek nem, csakis kormányoknak adatott meg az a kiváltság, hogy dollárjukat a világ aranypénzére váltsák. A Bretton Woods rendszerben az Egyesült Államok halmozta piramis-szerűen a dollárt (papírpénz és banki betétek formájában), arra az aranytartalékra, amelyekhez csak idegen államok férhettek hozzá. Mindeközben minden más kormány dollárt tartott, mint legfőbb tartalékvaluta, és arra tornyozta fel saját valutáját. És miután az Egyesült Államok hatalmas aranytartalékkal kezdte a háború utáni időszakot (hozzávetőleg 25 milliárd dollár értékű arannyal), bőven volt hely piramist játszani a dollárra szóló követelések felhalmozásával. A rendszer egy jó darabig „működőképes” volt, mivel a világ többi valutája a II. Világháború előtti árfolyamon érkezett az új rendszerbe, amelyeknek többsége így magasan túlértékelt volt. Az inflálódott angol font például 4.86 dolláros értékkel tért vissza, noha jóval kevesebbet ért a piaci vásárlóerejét tekintve. Mivel a dollárt mesterségesen alulértékelték, míg más valutákat felértékeltek 1945-ben, a dollár szűkössé vált, és a világ úgynevezett dollár-hiányban szenvedett, amit külföldi segélyekkel az amerikai adófizetőknek kellett csillapítaniuk. Röviden, az exporttöbbletet, ami az alulértékelt amerikai dollárból fakadt, a gyanútlan amerikai adófizetőnek kellett finanszíroznia, külföldi segélyek formájában.

Az inflációnak viszont tágas tér jutott, mielőtt elérkezett a büntetés órája,  az Egyesült Államok pedig belekezdett a háború utáni, folyamatos pénzügyi inflációs politikájába, amit azóta is vígan űz. A korai ’50-es évekre a folyamatos amerikai infláció kezdte megfordítani a nemzetközi kereskedelem hullámait. Ugyanis amíg az Egyesült Államok inflációs és hitelexpanziós politikát folytatott, addig a jelentősebb Európai kormányok – többen az osztrák iskola pénzügyi tanácsadóinak befolyására – a viszonylagosan „szilárd pénz” politikáját folytattak (pl: Nyugat-Németország, Svájc, Franciaország, Olaszország). A jelentős inflációt magának tudó Angliát arra kényszerítette a dollártartalékainak kiáramlása, hogy leértékelje a fontot egy realisztikusabb szintre (egy ideig hozzávetőleg 2.40 dollárt ért). Mindez, kombinálva Európa és később Japán megnövekedett termelékenységével, az Egyesült Államok folyamatos fizetési mérleg hiányához vezetett Ahogyan teltek az 1950-es és ’60-as évek, az Egyesült Államok inflációja egyre nagyobb lett, mind abszolút értelemben, mind Japánhoz és Nyugat-Európához viszonyítva. A klasszikus aranystandard inflációt – különösen az amerikai inflációt – korlátozó mechanizmusa azonban már rég eltűnt. A Bretton Woods játékszabályai megkövetelték, hogy Nyugat Európa folytassa a dollártartalékok felhalmozását, sőt, arra alapozva növelje saját pénz- és hitelkínálatát.

Ám ahogyan az ’50-es és ’60-as évek folytatódtak, Nyugat-Európa szilárdabb pénzű országai (és Japán) kezdtek belefáradni abba, hogy olyan dollárok felhalmozására kényszerülnek, amelyek egyre inkább túlértékeltek, a kezdeti alulértékeltséggel szemben. Ahogyan a dollár vásárlóereje, azaz igazi értéke esett, kezdett egyre nemkívánatosabb lenni a külföldi kormányok szemében. Azonban be voltak zárva egy rendszerbe, amely egyre inkább rémálomba fordult. Az amerikai reakció az európai panaszokra – a panaszok élén Franciaországgal és DeGaulle fő pénzügyi tanácsadójával, a klasszikus aranystandardot támogató közgazdásszal, Jacques Rueff-el – pusztán megvetés és nyers elutasítás volt. Az amerikai politikusok és közgazdászok egyszerűen kijelentették, hogy Európának a dollárt kell használnia valutájául, és hogy semmit nem tehetnek a dollár növekvő problémáival szemben, tehát az Egyesült Államok jókedvűen inflálhatott, miközben a „jóindulatúan elhanyagolta” saját tetteinek nemzetközi pénzügyi következményeit.

Ám Európának még volt egy törvényes opciója aranyra váltani a dollárjait, 35 dollár/uncia árfolyamon. És ahogyan a dollár egyre túlértékelté vált az erős valutákhoz és az aranyhoz viszonyítva, az európai kormányok egyre többször éltek ezzel a lehetőségükkel. Az aranystandard fékrendszere ismét hasznossá vált; így az arany fokozatosan kifelé áramlott az Egyesült Államokból a korai ’50-es évektől két évtizeden keresztül, amíg az Egyesült Államok aranykészlete ezalatt a periódus alatt több, mint 20 milliárdról 9 milliárdra csappant. Miként volt képes az Egyesült Államok mégis fenntartani az ígéretét a dollárok aranyra váltására, ami a Bretton Woods-i rendszer alapját jelentette, a dollár folytatódó inflációja és egy fogyatkozó aranykészlet mellett? Ezek a problémák nem lassították le a dollár folyamatos inflációját, és nem változtatták meg az Egyesült Államok „jóindulatú elhanyagolás” politikáját, ami a kései ’60-as években nem kevesebb, mint 80 milliárd nemkívánatosan felhalmozódott dollárt eredményezett Európában (amelyek Eurodollárokként váltak ismertté). Hogy megpróbálják megállítani Európa dollár átváltásait aranyra, az Egyesült Államok intenzív politikai nyomást gyakorolt az európai kormányokra; hasonlót, ám jóval nagyobb mértékűt, mint Anglia hízelgése volt Franciaországnak, hogy az ne váltsa be fontjait 1931-ig.

De a gazdaság törvényei, ha lassan is, de mindig utolérik a kormányokat, és így történt ez az infláció-ittas Egyesült Államok kormányával is a ’60-as évek végére. A Bretton Woods-i aranydeviza-rendszer – amit az amerikai politikai és gazdasági elit örökké tartónak és kikezdhetetlennek nevezett – 1968-ra sebes bomlásnak indult.