Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A nyugat pénzügyi összeomlása

Olvasási idő: ~ 36 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

IV.
A nyugat pénzügyi összeomlása

Harmadik Fázis:
Az Aranydeviza-rendszer
(Anglia és az Egyesült Államok) 1926-1931.

Hogyan térjünk vissza az Aranykorba? Az ésszerű cselekedet a valóság, az elértéktelenedett font, frank márka, stb. tényeinek felismerése lett volna, majd a visszatérés az aranystandardhoz egy újradefiniált árfolyamon: egy árfolyamon, amely a létező pénzkínálatot és az árszinteket vette volna alapul. Az angol fontot például hagyományosan olyan súlyként határozták meg, ami 4.86 dollárnak felelt meg. De az I. Világháború végére az infláció hozzávetőleg 3.50 dollár értékére vitte le a fontot a szabad devizapiacon. Más valuták hasonlóképpen vesztették értéküket.  Az ésszerű politika Anglia számára hozzávetőleg 3.50 dolláros értékkel visszatérni az aranyhoz; más inflálódott országoknak hasonlóképpen. Az Első Fázist zökkenőmentesen és gyorsan vissza lehetett volna állítani. Ehelyett az angolok azt a sorsfordító döntést hozták, hogy a régi, 4.86 dolláros rátán térnek vissza az aranyhoz. Ennek okai között volt az angol nemzeti „presztízs,” egy sekélyes próbálkozás visszaállítani Londont, mint az „erős pénz” világközpontját. Hogy sikerrel járjanak ebben a hősies ostobaságban, Angliának súlyosan deflálnia kellett volna pénzkínálatát és árszintjeit, mivel 4.86 dolláros fonton az angol export árak messze túl magasak voltak ahhoz, hogy versenyképesek legyenek a világpiacon. Akkorra azonban a defláció politikailag ki volt zárva, mert a kereskedelmi szakszervezetek növekedése – aládúcolva a nemzeti szintű munkanélküliségi biztosítással – a fizetési rátákat merev esésbe taszította; ahhoz pedig, hogy defláljon, az angol kormánynak el kellett volna állnia jóléti államának növelésétől. Igazság szerint az angolok a pénz és az árak további inflációját kívánták. Az infláció és a túlértékelt árfolyam kombinációjának eredményeként az angol export válságba került az 1920-as években, a munkanélküliség pedig nagymértékű volt akkor, amikor a világ nagyrésze gazdasági fellendülést tapasztalt.

Hogyan lettek volna képesek az angolok egyszerre megenni és megtartani a tortájukat? Egy új, nemzetközi pénzügyi rendszer bevezetésével, ami arra biztat vagy kényszerít más kormányokat, hogy inflációs politikát folytassanak vagy felértékelt árfolyamon térjenek vissza az aranyhoz – azaz nyomorítsák meg saját exportjukat, ezzel Anglia importját segélyezve. Pontosan ezt tette Anglia, amikor az 1922-es Genovai Konferencián egy új nemzetközi pénzügyi rendszer útjára vezette a nemzeteket, és létrehozta az aranydeviza-rendszert.

Az aranydeviza-rendszer a következőképpen működött: az Egyesült Államok megmaradt a klasszikus aranystandardon, dollárt aranyra váltva. Anglia és más Nyugati országok azonban egy pszeudo-aranystandardra tértek vissza, Anglia 1926-ban, és a többi ország is akkortájt. Az angol frankokat és más valutákat nem fizették ki aranyérmék formájában, hanem egyedül nagyméretű rudakban, melyek kizárólag nemzetközi kereskedelemre alkalmasak. Ez meggátolta, hogy az átlagos angol állampolgár aranyat használjon mindennapi életében, s ezáltal megengedhetővé tette a szélesebb körű papír és banki inflációt. Továbbá Anglia nem csak aranyra váltotta vissza fontjait, hanem dollárra is; míg más országok nem csak aranyra, hanem fontra is átváltották saját valutájukat. És ezen országok többségét arra biztatta Anglia, hogy felértékelt árfolyamon térjenek vissza az aranyhoz. Az eredmény egy piramis volt: az Egyesült Államok az aranyra, az angol font a dollárra, más országok pedig az angol fontra építkeztek – íme, az „aranydeviza-rendszer,” a dollárral és a fonttal mint „kulcsvalutákkal.”

Mostantól amikor Anglia hígította a fontot, és hiányt tapasztalt a fizetési mérlegében, nem lépett életbe az aranystandard mechanizmusa, hogy gyorsan korlátozza az angol inflációt. Mivel ahelyett, hogy más országok aranyra váltották volna fontjaikat, most megtartották őket, és azt tartalékalapként használva maguk is inflációba kezdtek. Így Anglia és Európa felhatalmazást nyert a szabad és korlátlan inflációra, és az angol fizetési mérleg hiány felhalmozódhatott az arany piaci fegyelmező mechanizmusa nélkül. Ami az Egyesült Államokat illeti, Anglia képes volt meggyőzni, hogy inflálja a dollárt, hogy ne érje nagy veszteség az angolok dollár- és aranytartalékát.

Az aranydeviza-rendszer viszont nem állhat fenn örökké; előbb-utóbb szembe kell nézni a következményekkel, de csak az elnyújtott inflációs fellendülésből következő végzetes reakció alkalmával. Ahogy Franciaországban, az Egyesült Államokban és máshol növekedtek a font tartalékok, a legkisebb elbizonytalanodás az egyre ingatagabb és dülöngélőbb inflációs struktúrában szükségképpen általános összeomláshoz vezetett. Pontosan ez következett be 1931-ben. Az expanziós bankok Európa-szerte bedőltek, Franciaország pedig megkísérelte font-tartalékát aranyra átváltani, amely arra kényszerítette Angliát, hogy teljesen letérjen az aranyalapról. Angliát hamarosan követte Európa többi országa is.