Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A nyugat pénzügyi összeomlása

Olvasási idő: ~ 36 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

IV.
A nyugat pénzügyi összeomlása

Első Fázis:
A klasszikus aranystandard, 1815-1914

Visszatekinthetünk a klasszikus aranystandardra, úgy, mint a metaforikus és szó szerinti Aranykorra. Az ezüsttel kapcsolatos kellemetlen problémák kivételével a világ az aranystandardon volt, ami azt jelenti, hogy minden nemzeti valuta (dollár, font, frank, stb.) pusztán egy név volt bizonyos, meghatározott súlyú aranyra. A „dollárt” például egyhuszad arany unciaként definiálták, az angol fontot kicsit kevesebb, mint egynegyed arany unciaként, és így tovább. Ez azt jelentette, hogy a különböző pénznemek árfolyama állandó volt, nem azért, mert önkényesen igy határozott a kormány, hanem olyan módon, mint ahogyan egy font súlyt 16 unciával egyenlőként definiálnak.

A nemzetközi aranystandard azt jelentette, hogy az egyetlen közvetítő pénzből fakadó előnyök kiterjedtek az egész világra. Az egyik oka az Egyesült Államok bőségének és fejlődésnek az, hogy egyetlen pénzt élvezhettünk az ország teljes, óriási területén. Aranyunk, vagy legalábbis egyetlen dollárstandardunk volt az egész országban, így nem kellett elszenvednünk a káoszt, melyben minden város és ország saját valutát használ, amelyek azután lebegnének minden másik város és ország pénzneméhez képest. A tizenkilencedik század látta, milyen előnyökkel jár, ha az egész civilizált világ egyetlen pénzt használ. A közös pénz elősegítette a kereskedelem, a befektetés, illetve a pénzügyi és kereskedelmi területen belül való utazás szabadságát, a szakosodás ebből következő növekedését, és a nemzetközi munkamegoszlást.

Ki kell hangsúlyozni, hogy az aranyat nem a kormányok választották önkényesen a pénzügyi standardként. Az arany évszázadokon keresztül fejlődött a szabad piac legjobb pénzévé, mint az alapanyag, amely a legstabilabb és legkívánatosabb pénzügyi közvetítő. Mindenekfelett az arany kínálata és fedezete a piaci erőknek volt alávetve, nem a kormány önkéntes nyomdagépeinek.

A nemzetközi aranystandard egy automatikus piaci mechanizmust biztosított a kormány inflációs potenciáljának kordában tartására. Ezen felül egy másik automatikus mechanizmust is biztosított, hogy egyensúlyban tartsa az egyes országok fizetési mérlegeit. Ahogyan arra a filozófus és közgazdász, David Hume rámutatott a tizennyolcadik század közepén, ha egy nemzet, mondjuk Franciaország inflálja a papír frankjainak kínálatát, akkor emelkednek az árai; a növekvő papír frank jövedelmek stimulálják a külföldről érkező importot, amit szintén fellendít a tény, hogy a behozott cikkek árai alacsonyabbak, mint a hazai termékeké. Ugyanekkor a magas hazai árak eltántorítják a külföldi exportot – az eredmény egy deficit a fizetési mérlegben, amit idegen országoknak kell megfizetniük, aranyra átváltva frankjaikat. Az arany kiáramlása oda vezet, hogy Franciaországnak előbb-utóbb zsugorítania kell inflálódott papír frankját, mielőtt az összes aranyát elveszíti. Ha az infláció banki betétek formáját ölti, akkor a francia bankoknak a kölcsöneiket és betéteiket kell szorosabbra fogniuk, hogy elkerüljék a csődöt, amit az okoz, hogy a külföldiek előállnak arany követeléseikkel. A zsugorítás csökkenti az otthoni árakat és többletexportot generál, amely így visszaszorítja az aranykiáramlást, amíg az árszintek kiegyenlődnek Franciaországban és más országokban egyaránt.

Az viszont igaz, hogy a kormány beavatkozásai a tizenkilencedik század előtt gyengítették ennek a piaci mechanizmusnak a gyorsaságát, és ezen az aranystandard-keretrendszeren belül is lehetővé tettek egy inflációból és recesszióból álló üzleti ciklust. Kiváltképpen a következő beavatkozások: a kormány pénzverde-monopolizációja, a törvényes fizetőeszköz törvények, és az inflációs bankügyletek kifejlődése, amelyet mindegyik kormány előre mozdított. Bár ezek a beavatkozások lelassították a piac helyreállási folyamatát, a helyzet még mindig a helyreállások uralma alatt volt. Szóval, bár a 19. század klasszikus aranystandardja nem volt tökéletes, és lehetővé tett relatíve kisméretű fellendüléseket és visszaeséseket, mégis messze a legjobb pénzügyi rendet biztosította, ami valaha volt – egy rendet, ami működött; ami megakadályozta, hogy az üzleti ciklusok elharapóddzanak, és amelyik lehetővé tette a szabad nemzetközi kereskedelmet, cserét és befektetést.