Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A nyugat pénzügyi összeomlása

Olvasási idő: ~ 36 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

IV.
A nyugat pénzügyi összeomlása

Kilencedik Fázis
Lebegő papírvaluták
1973. Március – ?

A dollár széthasadásával a világ visszajutott a lebegő papírvaluták rendszerébe. Nyugat-Európa országai egymáshoz kötötték valutáik árfolyamát, az Egyesült Államok pedig ismét leértékelte dollárját a 42 dollár/uncia jelképes összegére. A dollár zuhant, a márka, a frank, és a jen pedig a fellegekben járt, így az amerikai hivatalnokok – a Friedman-hívő közgazdászok tanácsait megfogadva – kezdtek úgy vélekedni, hogy pontosan ez a pénzügyi eszménykép. Valóban, a lebegő árfolyamok mellett a világ nem fulladozik dollárbőségben, és nem szenved a fizetési mérleg-válságok betegségében sem. Továbbá az amerikai exportcégek jókedvre derültek, hiszen az amerikai termékek olcsóbbá váltak külföldön, amely kedvezett az exportnak. Igaz, hogy a kormányok továbbra is beavatkoztak az árfolyamok változásaiba (így inkább „piszkos” mint „tiszta” lebegtetés történt), de mindent összevetve úgy tűnt, hogy a nemzetközi pénzügyi rend egy Friedman-féle, monetarista utópiába ért.

Ám igen hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgok távol sincsenek rendben a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszerben. A hosszútávú probléma az, hogy a stabil valutájú országok nem fognak a végtelenségig üldögélni, és nem fogják végignézni, ahogyan valutájuk drágul, exportjuk pedig károsodik az amerikai versenytársaik javára. Ha tovább folytatódik az amerikai infláció és leértékelődés, a világ egyhamar a leértékelési verseny, az árfolyamszabályozás, a valutablokkok és a gazdasági hadviselés 1930-as rémálmában találja magát. De ennél sürgetőbb az érem másik oldala: a tény, hogy a leértékelődő dollár azt jelenti, hogy az amerikai import sokkal drágább, ami nem csak az amerikai turistákat szenvedteti, hanem az amerikai exporttermékeket is olyan sebességgel elkapkodják külföldi országok, hogy az felemeli az árakat itthon (lásd az amerikai hús és búza árának emelkedését). Tehát az amerikai kiszállítók valóban haszonra tesznek szert, de kizárólag az infláció-sújtotta amerikai fogyasztók kárán. 1973 júliusában pedig hirtelen zuhanásba kezdett a dollár, amely tisztán rámutatott a gyors árfolyamhullámzások bénító bizonytalanságára.

Amióta az Egyesült Államok teljesen elhagyta az aranyalapot 1971. augusztusában és felállította a monetarista Friedman-hívők lebegő papírvaluta rendszerét, az Egyesült Államok és a világ a világtörténelem legintenzívebb és leghosszabban tartó békeidőbeli inflációját szenvedte el. Mostanra nyilvánvalóvá kellett válnia annak, hogy ez nem véletlen egybeesés. Mielőtt a dollárt elvágták az aranytól, a Keynesiánusok és a Friedman-hívők, kik más-más okokból a rendeleti pénz hívei voltak, magabiztosan azt jósolták, hogy amikor bevezetésre kerül a rendeleti pénz rendszere, az arany piaci ára azonnal nem-pénzügyi szintre zuhan, amit akkor nyolc dollár/uncia árra becsültek. Mindkét csoport ellenszenvet érzett az arannyal szemben, és úgy vélték, hogy az erős dollár tartja fenn az arany árát, nem pedig fordítva. 1971. óta az arany piaci ára sosem került a régen megállapított 35 dollár alá, hanem hatalmas magasságokban szárnyal. Amikor az 1950-es és ’60-as években olyan közgazdászok, mint Jacques Rueff 70 dollár/uncia árfolyamon aranystandardot ajánlott, az árat nevetségesen magasnak gondolták. Most nevetségesen alacsonynak tűnik. [2016 végén, a szöveg fordításának pillanatában az arany árfolyama valamivel több, mint 1200 dollár/uncia.] A még magasabb aranyár a dollár gyászos értékvesztését jelzi, amely azóta történik, mióta teljesült a „modern” közgazdászok kívánsága, és minden aranyfedezetet eltávolítottak.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a világnak elege lett a példanélküli inflációból, mind az Egyesült Államokban, mind világszerte, amelyet az 1973-ban bevezetett lebegő papírpénz korszaka idézett elő. Elegünk van az árfolyamok szélsőséges ingadozásaiból és kiszámíthatatlanságból. Ez az ingadozás a nemzeti rendeleti pénzrendszer következménye, amely szilánkokra zúzta a világ pénzügyeit, és mesterséges politikai instabilitást adott a szabadpiaci árrendszer természetes bizonytalanságához. A monetarista Friedman-hívők álma a lebegő papírpénzekről hamuvá porladt a szemünk előtt, és az emberek érthetően sóvárognak a nemzetközi, rögzített árfolyamú pénzhez való visszatérés után.

Sajnálatos módon a klasszikus aranystandard elfeledve szunnyad, Amerika és a világ többi országának vezetői pedig a régi Keynesi látomást tűzték ki fő céljuknak – egy új, globális, rendeleti pénzalap látomását, egy új pénzegységét, amelyet egy Globális Tartalékbank bocsát ki. Nem számít, hogy ezt az új valutát „bankórának” (Keynes javaslatára) „unitának” (Harry Dexter White javaslatára, aki az Egyesült Államok államkincstárának hivatalnoka volt a második világháború alatt) vagy „főnixnek” (a The Economist javaslatára) nevezik. A lényeg az, hogy egy ilyen internacionális papírvaluta, bár tényleg mentes volna fizetési mérleg-válságoktól, hiszen a Globális Tartalékbank annyi bankórát bocsátana ki, amennyit csak kívánna, és annak az országnak adná, akinek gondolná, viszont nyílt utat biztosítana a korlátlan, világszintű inflációnak, amelyet sem a fizetési mérleg-válságok nem korlátoznának, sem pedig az árfolyamzuhanás. A Globális Tartalékbank válna a világ pénzkínálatának és a pénz nemzetközi elosztásának mindenható meghatározójává. A Globális Tartalékbank azt az inflációt kényszerítené a Föld lakosságára, amit bölcsnek talál. Sajnálatos módon semmi nem állná a világszintű hiperinfláció elképzelhetetlenül katasztrofális gazdasági holokausztjának útjában – semmi, csupán a Globális Tartalékbank kétes képessége a gazdaság finomhangolására.

Míg  a világ Keynesiánus vezetőinek végső célja még mindig a globális pénzegység és Jegybank, ennél reálisabb és közelibb cél a visszatérés a dicsőített Bretton Woods rendszerhez, azzal a különbséggel, hogy ezúttal aranyfedezet nélkül. A világ legnagyobb jegybankjai már most is gazdasági és monetáris politikájuk „koordinálására” törekednek – az infláció arányának harmonizálására, és az árfolyamok rögzítésére. Az Európai Központi Bank által kibocsátott európai papírpénzért vívott küzdelem győzedelmeskedni látszik. Ezt a célt azzal a hamis állítással adják el a hiszékeny tömegek számára, hogy egy szabadkereskedelmi európai gazdasági közösség szükségszerűen megkövetel egy hatalmas, átfogó európai bürokráciát, az adóztatás egységességét szerte a gazdasági közösségben, és különösen egy Európai Központi Bankot és egy közös papírpénzt. Ha ezt elérik, egyből kezdetét veszi a szoros együttműködés a Federal Reserve, az Európai Központi Bank és egyéb, nagyobb jegybankok között. Ezután pedig következhet a Globális Központi Bank? Ha nem sikerül elérni ezt a célt, a világ hamarosan visszazuhanhat egy következő Bretton Woods rendszerbe, az összes azzal járó fizetési mérleg-válsággal, és Gresham törvényével, amely a rögzített árfolyamokból származik a papírpénzek világában.

Ha a jövőbe tekintünk, a dollárra és az internacionális pénzügyi rendszerre vonatkozó jóslat igen zord és sötét. Mindaddig, amíg nem térünk vissza a klasszikus aranystandard rendszeréhez egy reális aranyárfolyamon, az internacionális pénzügyi rendszer arra kárhoztatott, hogy a rögzített és lebegő árfolyamrendszerek váltogassák egymást, melyben minden újabb rendszer feltérképezetlen problémákat rejt, minden rendszer katasztrofálisan működik – és végül összeomlik. A dollár kínálatának folyamatos inflációja pedig csak további olajat fog önteni a gazdasági tűzre, amely során az amerikai árak a csökkenés semmilyen jelét nem mutatják majd. Amit a jövő tartogat számunkra, az az egyre gyorsuló, és végül hiperinfláció itthon, amelyhez külföldi gazdasági hadviselés és összeomlás társul. Ez a jövendölés kizárólag úgy változtatható meg, ha Amerika és a világ pénzügyi rendszere drasztikus változásokon megy keresztül: ha visszatér az aranyhoz hasonló szabadpiaci árupénzhez, és ha teljesen eltüntetjük a kormányt a pénzügyi szférából.

Murray Newton Rothbard, 1963.