Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A kormány babrálása a pénzzel

Olvasási idő: ~ 57 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

III.
A kormány babrálása a pénzzel

10.
Az aranystandard elhagyása

A Jegybank megalapítása eltörli banki hitelexpanziót korlátozó fékeket és ellensúlyokat, és működésbe hozza az inflációs motort. Viszont még így sem szüntet meg minden korlátozást. Még mindig ott van maga a Jegybank akadálya. Elképzelhető, bár valószínűtlen, hogy az emberek megrohamozzák a Jegybankot. Egy sokkal rettentőbb veszély, hogy az arany elveszhet és idegen nemzetek karmába kerülhet. Mivel ahogy expanziós politikájának következtében minden bank elveszítheti aranyát más, nem expanziós bankok ügyfelei által, úgy egy ország pénzügyi kiterjeszkedése is okozhat aranyveszteséget más országok polgárai által. A gyorsabban infláló országokat az aranyuk elvesztése és a bankrendszer felé támasztott beváltási követelések veszélyeztetik. Ez volt a 19. századi ciklusok klasszikus folyamata: egy ország jegybankja megnövelte a hitelkínálatot, és ahogyan az új pénz a belföldi ügyfelektől a külföldi ügyfelekhez terjedt, a külföldiek megpróbálták aranyra váltani a valutát. Végül a Jegybanknak megálljt kellett parancsolnia, és hitel-restrikciót kellett kikényszerítenie a pénzügyi rendszer megmentése érdekében.

Kizárólag egyféleképp kerülhetők el a külföldről érkező beváltási követelések: a Jegybankok közötti együttműködéssel. Ha minden Jegybank megegyezik egy nagyjából hasonló ütemű inflációban, akkor egy ország sem veszítene aranyat egy másik által, és az egész világ, együttműködve, majdhogynem határtalanul tudna inflálni. Viszont mivel minden kormány erősen ragaszkodik saját hatalmához, és érzékeny a külső nyomásra, az ilyen díszlépésben menetelő együttműködés egyelőre teljesen lehetetlennek bizonyult. A legszorosabban megközelítő próbálkozás az 1920-as évekbeli amerikai Federal Reserve egyezmény volt, ami ösztönözte a belföldi inflációt, hogy segítse Nagy-Britanniát, és megelőzze, hogy az angol arany az Egyesült Államokba áramoljon

A huszadik században a kormányok, saját inflációjuk megfékezése helyett szimplán „letértek az aranyalapról,” amikor hatalmas méretű aranykövetelésekkel találták szembe magukat. Ez, természetesen, biztosítja azt, hogy a Jegybank nem tud bedőlni, hiszen onnantól bankjegyei az alapértelmezett pénzzé váltak. Röviden, a kormány végül megtagadta az adóssága megfizetését, és gyakorlatilag a bankrendszert is felmentette ez alól a súlyos kötelessége alól. Először fedezet nélküli aranyra szóló hamis kötelezvények kerültek kibocsátásra, aztán amikor eljött az igazság ideje, a csődöt szemérmetlenül végsőkig vitték azáltal, hogy egyszerűen felfüggesztették az aranyra beváltást. Ezzel tehát végére ért a különféle nemzeti valuták neveinek (a dollárnak, a fontnak, a márkának,) teljes szétválasztása az aranytól és az ezüsttől.

A kormányok eleinte nem voltak hajlandóak bevallani, hogy ez egy végleges megoldás. A „fémpénzre beváltás felfüggesztéseként” hivatkoztak rá, és ezt mindenki úgy értelmezte, hogy a háború, vagy egyéb „vészhelyzet” végével a kormány ismét betartja majd kötelezettségét. Amikor a Bank of England letért az aranyról a tizennyolcadik század végén, húsz éven keresztül maradt ugyanabban az állapotban – azzal a megállapodással, hogy az aranykifizetések folytatódni fognak, miután a Francia háború befejeződik.

Az ideiglenes „felfüggesztés” azonban könnyen járható utat biztosít a nyílt megtagadás irányába. Hiszen az aranyalap nem valamiféle csap, ami elzárható vagy megnyitható a kormány szeszélye alapján. Vagy beváltható az aranyjegy, vagy nem; a beváltás felfüggesztése után az aranyalap csupán nevetséges hazugság.

Egy másik lépés az arany lassú elmúlása felé az „aranyrúd-standard” bevezetése volt. E rendszer alatt a valutát nem érmékre, csupán nagy, igen értékes aranyrudakra válthatták be. Ez a gyakorlatban lekorlátozza az aranyköveteléseket egy pár külkereskedelmi szakemberre. Nincs többé valódi aranyalap, de a kormányok továbbra is hangoztathatják az aranyhoz való hűségüket. Az 1920-as évek európai „aranyalapjai” ilyen típusú, hamis standardok voltak.

Végül a kormányok hivatalosan és teljesen „letértek az aranyról,” a külföldiek és a „hazaáruló aranyfelhalmozók” elleni mennydörgő rágalomhadjárat során. Az állam papírja vált az alapértelmezett rendeleti pénzzé. Néha államkincstári, és nem jegybanki papírt használtak rendeleti pénz gyanánt, főként a Jegybank rendszerének kidolgozása előtt. Az amerikai kontinentálisok, a zöldhasúak, a szövetségi bankjegyek a Polgárháború idején, és a francia asszignáta mind ilyen rendeleti pénz volt, amelyet államkincstárak bocsátottak ki. De függetlenül attól, hogy a kincstár vagy a Jegybank a kibocsátó, a hatás változatlan marad: a pénzügyi alap mostantól a kormány kegyére van bízva, a bankbetéteket pedig egyszerű állami papírban vehetik ki.