Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – Pénz egy Szabad Társadalomban

Olvasási idő: ~ 67 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

I.
Pénz egy szabad társadalomban

 

12.
Pénzraktárak

Tegyük fel tehát, hogy a szabadpiac az aranyat választotta pénzéül (az egyszerűség kedvéért ismét figyelmen kívül hagyva az ezüstöt). Az aranyat sokszor még a kényelmesebb érme formájában is kínos és nehézkés cipelni és közvetlenül használni. Nagyobb ügyletek esetén úgyszintén kellemetlen és költséges több száz kiló aranyat elszállítani. De a szabadpiac, amely mindig készen áll a társadalmi igények kielégítésére, megmentésünkre siet. Mindenekelőtt az aranyat valahol tárolni kell, és mivel minden egyéb vállalkozás esetében a specializáció a leghatékonyabb, így a raktározás iparában is. Bizonyos cégek tehát sikerrel járnak a raktározási szolgáltatások biztosításában. Ezek közül néhány aranyraktár lesz, amely tárolni fogja az aranyat annak számtalan tulajdonosa számára. Mint minden raktár esetén, a tulajdonos joga a raktározott javakhoz egy raktárjegyen alapul, amelyet javai elhelyezéséért cserébe kap kézhez. Ez a raktárjegy feljogosítja a tulajdonost, hogy akkor vegye vissza javait, amikor csak kívánja. Az aranyraktár pedig pont ugyanúgy fog haszonra szert tenni, mint bármilyen másik raktár, azaz a tárolási szolgáltatásáért kapott díjon keresztül.

Minden jogunk megvan azt feltételezni, hogy az arany- vagy pénzraktárak virágozni fognak egy szabad piacon, az összes többi raktárral egyetemben. Sőt, a raktározás sokkal nagyobb szerepet játszik a pénz esetében. A pénzen kívül minden más termék egyszer elfogyasztásra kerül, így egy idő múlva elhagyja a raktárt. Viszont, mint ahogy azt láttuk, a pénzt főként nem a fizikai értelmében „használják,” hanem más termékek elcserélésére, és tartalékolásra jövőbeli cserék végrehajtása érdekében. Röviden tehát a pénzt nem „használják fel,” csupán átruházzák az egyik személyről a másikra.

Ilyen helyzetekben a kényelmesség elkerülhetetlenül ahhoz vezet, hogy az emberek a raktárjegyet ruházzák át, nem pedig magát a fizikai aranyat. Tegyük fel például, hogy mind Smith, mind pedig Jones ugyanabban a raktárban tárolja az aranyát. Jones elad egy autót Smithnek száz uncia aranyért. Végigmehetnének azon a drága folyamaton, amely során Smith kiváltja raktárjegyét és elszállíttatja aranyát Jones irodájába, Jones pedig megfordul és visszahelyezi az aranyat a raktárba. De kétségtelenül egy sokkal kényelmesebb megoldást választanak: Smith egyszerűen átadja a 100 uncia aranyról szóló raktárjegyét Jonesnak.

Ily módon a pénzre váltható raktárjegyek egyre nagyobb szerepet kapnak, mint pénzhelyettesítő eszközök. Kevesebb és kevesebb tranzakció során fogják a valódi aranyat elmozgatni, ehelyett egyre többször fogják használni az arany papírjegyét. Ahogyan kifejlődik ez a piac, három tényező fogja korlátozni a pénzhelyettesítő folyamatot. Egy, amekkora mértékben hajlandóak igénybe venni az emberek ezeket a pénzraktárakat – amelyeket banknak nevezünk – ahelyett, hogy készpénzt használnának. Nyilvánvaló, hogy ha Jones valamilyen okból kifolyólag nem szereti használni a bankot, Smithnek el kell szállítania a valódi aranyat. A második a különböző bankok vevőkörének mérete. Másszóval, minél több tranzakció történik különböző bankok kliensei között, annál több aranyat kell átszállítani. Minél több csere történik ugyanazon bank ügyfelei között, annál kevesebbet kell az aranyat mozgatni. Ha Jones és Smith különféle raktárak ügyfelei, az aranyat Smith bankjának (vagy magának Smithnek) kellene átszállítania Jones bankjába. A harmadik pedig: az ügyfeleknek meg kell bízniuk bankjukban. Ha például hirtelen megtudják, hogy a bankhivatalnokok a bűnügyi nyilvántartásokban szerepelnek, a bank egyhamar el fogja veszíteni ügyfeleit. Ebből a szempontból minden raktár – és minden, a jó hírnéven alapuló vállalat – egyforma.

Ahogyan növekednek a bankok és növekszik a beléjük fektetett bizalom, ügyfeleik kényelmesebbnek fogják találni, ha a papír raktárjegyek jogáról mondanak le – amelyet bankjegyeknek neveznek – helyette pedig követeléseiket betétkönyvben tartják nyilván. A pénzügyi világban ezeket bankbetéteknek nevezik. A raktárjegyek átruházása helyett az ügyfél kap egy könyvet, amelybe utasítást írhat raktárja számára, hogy számla követelésének egy részét ruházzák át valaki másra. Tehát a példánkban Smith utasíthatja bankját, hogy ruházzák át 100 uncia aranyának jogcímét Jonesra. Ezt az írott utasítást csekknek nevezik.

Nyilvánvalónak kell lennie, hogy gazdaságilag semmi különbség nincs egy bankjegy és egy bankbetét között. Mindkettő a tárolt arany tulajdonjogának követelése; mindkettőt hasonlóképp ruházzák át, pénzhelyettesítő eszközként, és mindkettő használatát ugyanaz a három tényező szabályozza. Az ügyfél kényelmének megfelelően választhat, hogy követeléseit jegy vagy betét formájában szeretné tartani.

De mi történik a pénzkínálattal e műveletek következtében? Ha a papírjegyeket vagy a bankbetéteket használják „pénzhelyettesítőnek,” jelenti-e ez azt, hogy megnövekedett a gazdaság effektív pénzkínálata, még akkor is, ha az aranykészlet ugyanakkora maradt? Természetesen nem, hiszen a pénzhelyettesítők egyszerű raktári nyugták, amelyek mindössze lehelyezett aranyat takarnak. Ha Jones letétbe helyez 100 uncia aranyat raktárjában, és egy nyugtát kap érte, azt a nyugtát pénzként használhatja a piacon – de kizárólag az arany kényelmes helyettesítőjeként, nem megnövekedett vagyonként. A széfben elhelyezett arany többé már nem része az effektív pénzkínálatnak, hanem helyette tartalékként tartják számon a nyugta ellenében, amelyre a tulajdonosa bármikor igényt tarthat. A helyettesítők használatának növekedése vagy csökkenése tehát semmiféle hatással nincs a pénzkészletre. Csupán a készlet formája változik meg, nem az összege. Tehát egy közösség pénzkészlete a kezdetben lehet tízmillió uncia arany. Ezután hatmilliót letétbe helyezhetnek a bankokban bankjegyekért cserébe, amelynek következtében az effektív pénzkínálat a négymillió uncia arany plusz a hatmillió unciányi arany bankjegye lesz. A teljes pénzkészlet változatlan maradt.

Érdekes módon sokan úgy érvelnek, hogy lehetetlen volna a bankok számára profitot termelni, ha ilyen „százszázalékos tartalékolású” alapon üzemelnének (ahol minden nyugta aranyat képvisel). Viszont ez épp annyira nem probléma, mint bármilyen más raktár esetében. Majdnem minden raktár magától értetődően megtartja a javakat tulajdonosai számára (százszázalékos tartalékolás) – sőt, csalásnak vagy rablásnak minősülne ettől eltérni. Profitra úgy tesznek szert, hogy díjat számolnak fel a szolgáltatásukért. A bankok ugyanígy kérhetnek díjazást. Ha az az ellenérv, hogy a vásárlók nem fogják kifizetni a magas árakat, az azt jelenti, hogy a banki szolgáltatásokra nincs magas kereslet, a szolgáltatásuk használata pedig olyan árszintre fog zuhanni, ami a vásárlóknak megéri.

Itt elérkezünk ahhoz a problémához, amely a legkényesebb mind közül, amivel a pénzügyi közgazdász szembe találhatja magát: a „részleges tartalékolású bankolás” megítéléséhez. Fel kell tennünk a kérdést, megengedett volna-e a részleges tartalékolású bankolás a szabad piacon, vagy csalásnak minősülne? Köztudott, hogy a bankok ritkán maradtak hosszú ideig a „100 százalékos” alapon. Mivel a pénz hosszú ideig a raktárakban maradhat, a bankok számára csábító valamennyit abból a pénzből saját szakállukra használni – főleg azért, mert az embereket általában nem érdekli, hogy a visszakapott aranyérmék éppen ugyanazok-e, mint amiket letétbe helyeztek. A bank tehát kísértésbe eshet, hogy mások pénzéből magának szerezzen nyereséget.

Ha a bankok közvetlenül kölcsönbe adják az aranyat, a bankjegyek egy része természetesen érvénytelenné válik. Néhány nyugta mögött nem lesz többé arany; röviden, a bank effektíve fizetésképtelenné válik, mivel képtelen betartani kötelezettségeit, ha arra kerül a sor. Ha akarná sem lenne többé képes kiadni vásárlói tulajdonát.

Általában ahelyett, hogy közvetlenül az aranyat adnák át, a bankok fedezetlen vagy „hamis” raktárjegyeket nyomtattak arról az aranyról, ami nincs, és nem is lehet ott. Ezeket aztán nyereségért kölcsönbe adják. Nyilvánvalóan a gazdasági hatások ugyanazok. Több raktárjegyet nyomtatnak, mint amennyi arany létezik a széfekben. A bank olyan aranyra szóló raktárjegyeket utal ki, amelyek a valóságban semmit, elméletben viszont névértékük 100 százalékát képviselik. Ezek a hamis nyugták elárasztják a bizakodó piacot a valódi nyugtákhoz hasonlóan, és megemelik az ország effektív pénzállományát. Ha a fentebbi példában a bankok két millió uncia aranyat képviselő hamis bankjegyet osztanak ki, az ország pénzkínálata tízről tizenkétmillió uncia aranyra növekedik – legalábbis mindaddig, amíg fel nem fedezik, és ki nem javítják a hókuszpókuszt. Így a közösség által birtokolt négy millió uncia arany mellé nyolc millió unciányi pénzhelyettesítő eszköz társul, amelyből csupán hat millió rendelkezik aranyfedezettel.

A hamis nyugták kiutalása, az érmehamisításhoz hasonlóan, az infláció példája, amelyet később részletesen is tanulmányozunk. Az infláció meghatározása a gazdaság pénzkínálatának olyan növekedése, amely nem a fém-pénz készletének növekedéséből fakad. A részleges tartalékolású bankok tehát természetükből adódóan inflációs intézmények.

A bankok védelmezői a következőképp válaszolnak: a bankok egész egyszerűen pont úgy üzemelnek, mint bármilyen más vállalkozás – kockázatot vállalnak. Kétségkívül, ha mindenki, aki vagyonát letétbe helyezte, egyszerre állna elő követeléseivel, a bankok csődbe mennének, mivel a kiosztott bankjegyek meghaladják a széfekben tárolt arany mennyiségét. De a bankok egész egyszerűen megkockáztatják – általában jó indokkal – hogy nem fogja egyszerre mindenki követelni aranyát. A „részleges tartalékolású” bank és az összes többi vállalat közötti hatalmas különbség viszont a következő: egyéb vállalatok a saját kölcsönzött tőkéjüket használják befektetéseik során, és ha hitelt kölcsönöznek, ígéretet tesznek a visszafizetésre egy későbbi időpontban, arra ügyelve, hogy elég pénz legyen kéznél náluk azon a napon, amikor teljesíteniük kell kötelezettségeiket. Ha Smith kölcsönkér 100 uncia aranyat egy évre, úgy rendezi, hogy abban a jövőbeli időpontban 100 uncia arany álljon rendelkezésére. De a bank nem kölcsönöz vagyonukat letétbe helyező ügyfeleitől; nem ígéri azt, hogy visszafizeti az aranyat egy bizonyos jövőbeli időpontban. A bank azt fogadja meg, hogy kérésre bármikor aranyra váltja a nyugtákat. Röviden, a bankjegy vagy a letét nem egy adóslevél vagy adósság, hanem egy raktárlevél más emberek tulajdonáról. Továbbá, amikor egy üzletember pénzt kölcsönöz vagy ad hitelbe, ő nem növeli a pénzkínálatot. A kölcsönadott pénz megtakarított pénz, a létező pénzkínálat része, amelyet a megtakarítótól a kölcsönvevőre ruháznak. A bankjegyek viszont mesterségesen növelik a pénzkínálatot, mivel a hamis nyugták kikerülnek a piacra.

Egy bank tehát nem csupán a szokásos üzleti kockázatot vállalja. Vagyontárgyai időbeni megoszlását nem rendezi kötelezettségei időbeni megoszlásához, azaz nem ügyel arra, hogy elég pénze legyen az esedékes napon számlái kifizetéséhez. Ehelyett legtöbb kötelezettsége azonnali, vagyontárgyai viszont nem.

A bank a semmiből hoz létre új pénzt, és – mindenki mással ellentétben – nem javak és szolgáltatások előállításával kell nyereségre szert tennie. Röviden, a bank máris, és mindig csődben van; de csődjére csak akkor derül fény, amikor ügyfelei gyanút fognak és megrohamozzák a bankot. Semmilyen egyéb üzlet nem tapasztal meg ilyen „rohamot.” Más vállalkozás nem kerülhet csődbe egyik napról a másikra csak azért, mert vásárlói úgy döntenek, hogy ismét birtokukba veszik tulajdonukat. Semmi más üzlet nem teremt új, képzeletbeli pénzt, ami elillan, ha ténylegesen számba veszik.

A részleges tartalékolású bank pénzének szörnyű gazdasági következményeire a következő fejezetben derítünk fényt. Itt csak azt a következtetést vonjuk le, hogy erkölcsi szempontból egy ilyen banknak pontosan ugyanannyi joga van létezni egy szabad piacon, mint az implicit rablás bármilyen egyéb formájának. Igaz, hogy a bankjegyre vagy a letétre nincs ráírva, hogy a raktár garantálja, hogy minden pillanatban kéznél fogja tartani az arany teljes fedezetét. Viszont azt ígéri, hogy követelés esetén beváltja a nyugtát, és amikor bármennyi hamis bankjegyet oszt ki, máris csalást követ el, hiszen abban a pillanatban lehetetlenné válik számára, hogy betartsa ígéretét és beváltson minden bankjegyet és letétet. Tehát abban a pillanatban elkövetik a csalást, amikor megtörténik a hamis nyugták kiállítása. Hogy melyik nyugták hamisak, azt kizárólag egy bankroham után lehet kideríteni (hiszen minden nyugta ugyanúgy néz ki), miután a későn érkező igénylők magukra maradtak a pácban.

Ha egy szabad társadalomban törvényen kívül helyezik a csalást, akkor a részleges tartalékolású bankolásra ugyanez a sors vár. Tegyük fel viszont, hogy megengedik a csalást és a részleges tartalékolású bankolást, a bankoknak pedig csupán be kell tartaniuk a kötelezettségüket, hogy követelés esetén a bankjegyeket aranyra váltják. Ha erre képtelenek, az azonnali csődöt vonna maga után. Ez a rendszer kapta a „szabad bankolás” megnevezést. Megtörténne-e tehát egy ilyen rendszerben a pénzhelyettesítő eszközök körüli nagymértékű csalás, amely új pénz mesterséges létrehozását eredményezné? Sokan így gondolták, és úgy hitték, hogy a vadmacska bankolás („wildcat banking”) egyszerűen a csillagokba emelné a pénzkínálatot. De épp ellenkezőleg, a „szabad bankolás” a mainál sokkal „szilárdabb” pénzügyi rendszerhez vezetne.

A bankokat ezesetben ugyanaz a három tényező korlátozná, mint amit fentebb felsoroltunk, méghozzá igen szigorúan. Először is, minden bank inflációját a másik bankokkal szembeni aranyvesztesége fogja korlátozni, mivel egy bank kizárólag saját ügyfélkörén belül képes a pénzkínálat bővítésére. Tegyük fel, például, hogy X Bank, amelybe tízezer uncia aranyat helyeztek letétbe, kétezer unciányi hamis, aranyra váltható raktárjegyet nyomtat, és azt különféle vállalatoknak adja, vagy értékpapírba fekteti őket. A kölcsönvevő, vagy az értékpapírok előző tulajdonosa különféle javakra és szolgáltatásokra költi ezt az új pénzt. Idővel a pénz egy olyan birtokoshoz fog kerülni, akik egy másik, Y Bank vásárlója.

Azon a ponton Y Bank kapcsolatba lép X Bankkal, hogy nyugtáját aranyra váltsa, az aranyat pedig Y Bank széfjeibe szállíthassák. Nyilvánvalóan, minél nagyobb a bankok ügyfélköre, és minél többet kereskednek egymással az ügyfelek, a bankoknak annál nagyobb lehetősége lesz a hitel- és pénzkínálat növelésére. Hiszen ha egy bank apró ügyfélkörrel rendelkezik, akkor a teremtett pénz kibocsátása után egyhamar kapcsolatba lépnek vele az arany kiváltása érdekében – és mint ahogy azt láttuk, nem rendelkezik a szükséges összeggel, amellyel eleget tudna tenni a kötelezettségei egészének. A csőd elkerülése érdekében tehát, minél kisebb egy bank ügyfélköre, aranyának annál nagyobb részét kell tartalékban tartania, és annál kevésbé képes a pénzkínálat növelésére. Ha minden országban csak egy bank létezik, sokkal nagyobb lehetőség nyílik a pénzkínálat növelésére, mintha minden második emberre jutna egy bank a közösségben. Ha minden más egyenlő, akkor minél több bank létezik, és minél kisebb a méretük, annál „szilárdabb” – és jobb – lesz a monetáris kínálat. Hasonlóképp, egy bank vásárlókörét úgyszintén szabályozni fogja azoknak a száma, akik egyáltalán nem használnak bankot. Minél több ember használ valódi aranyat a bankok pénze helyett, annál kevesebb lehetőség nyílik a bankok általi inflációra.

Tegyük fel, viszont, hogy a bankok kartellbe szerveződnek, és megegyeznek, hogy kifizetik egymás nyugtáit, és nem követelik átváltásukat. Továbbá azt is tételezzük fel, hogy mindenki bankpénzt használ. Korlátozza-e bármi is a pénzkínálat növelését? Igen, a vásárlók bankokba vetett bizalma továbbra is korlátozó hatású. Ahogyan a banki hitelek és a pénzkínálat egyre tovább és tovább növekednek, több és több ügyfelet tölt el aggodalommal a tartalékok csökkenése. És egy valóban szabad társadalomban mindazok, akik tudják az igazságot a bankrendszer fizetésképtelenségéről, Bankellenes Szövetséget alapíthatnak, hogy arra ösztönözzék az ügyfeleket, hogy vegyék ki a pénzüket, mielőtt túl késő lesz. Röviden, a szövetségek bankroham-ösztönzése, vagy a megalapulásuk fenyegetése képes lesz a monetáris növekedés megállítására és megfordítására.

Ennek az értekezésnek nem állt céljában a hitelezés általános gyakorlatát támadni, amely a szabadpiac létfontosságú része. A hitelügylet során a tulajdonos a pénzét (egy a jelenben hasznos jószágát) egy későbbi időpontban kifizetésre kerülő adóslevélre (egy „jövőbeli” jószágra) cseréli, a kirótt kamat pedig azt tükrözi, mennyivel értékesebbek a jelenlegi javak a jövőbeli javaknál a piacon. De a bankjegyek és letétek nem hitelek, hanem látra szóló követelések a bankszéfekben tárolt pénzre (vagyis az aranyra). Az adós mindent megtesz annak érdekében, hogy kifizesse tartozását, amikor eljön a fizetés ideje; a részleges tartalékolású bankár sosem fizetheti ki fennálló kötelezettségeinek egy kis részénél többet.

A következő fejezetben elkezdjük vizsgálni a különféle módokat, ahogyan a kormány beleavatkozik a pénzügyi rendszerbe – amelynek legtöbbje nem a csalások elfojtására hivatott, hanem épp ellenkezőleg, arra, hogy eltöröljék az infláció fentebb felsorolt – és további – természetes korlátait.