Hans-Hermann Hoppe

Az ember rövid történelme

Fejlődés és hanyatlás

Tartalomjegyzék


 

A magántulajdon és a család eredetéről

 

I. A környezet: történelem

Ésszerű az emberi történelmet öt millió évvel ezelőttről kezdeni, amikor az evolúciós családfa emberi ága elkülönült legközelebbi nem-ember rokonunktól, a csimpánztól. Úgyszintén ésszerű 2,5 millió évvel ezelőtt a homo habilis első megjelenésével; vagy 200 000 évvel ezelőtt, amikor feltűnt az „anatómiailag modern ember” első képviselője; vagy 100 000 éve, amikor az anatómiailag modern ember vált az alapértelmezett emberi formává. Ehelyett én pusztán 50 000 évvel ezelőttről szeretném kezdeni, amikor az „anatómiailag modern ember” a „viselkedésileg modern emberré” fejlődött. Ez szintén nagyon ésszerű kiindulópont.[1]

A „viselkedésileg modern ember” a vadászó-gyűjtögetők létezésére vonatkozik, akiknek mind a mai napig fennmaradt néhány kicsiny csoportja. Az archeológiai bizonyítékok alapján a 100 000 évvel ezelőtt élő emberek javarészt még mindig alkalmatlanok voltak a vadászatra. Minden bizonnyal képtelenek voltak nagy és veszélyes állatokat leteríteni, és a jelek szerint nem tudták, hogyan kell halászni. Eszközeiket szinte kizárólag fából és kőből, illetve helyi alapanyagokból készítették, ami a távolsági utazás vagy kereskedelem hiányára mutat. Körülbelül 50 000 évvel később az emberi eszközkészlet új, jelentősen továbbfejlesztett formát öltött. A kő és a fa mellett más anyagok is felhasználásra kerültek: csont, agancs, fog és kagyló; az anyagok pedig sokszor távoli területekről származtak. Az eszközök – beleérve a késeket, tűket, szöges szigonyokat, szegeket, fúrókat és pengéket – összetettek és ügyesen megmunkáltak voltak. A lövedék-technológia magasan fejlett volt, és megnövekedett vadászóképességről árulkodott (bár az íjakat csak körülbelül 20 000 évvel később találták fel). Emellett az ember tudta hogyan kell halászni, és látszólag képes volt csónakokat építeni. Továbbá a jelek szerint az egyszerű, funkcionális eszközök mellett a tisztán művészi készítmények – díszek, szobrocskák és hangszerek, például madárcsont-furulyák – is ezidőben jelentek meg.

Feltételezték, hogy ezt a hatalmas fejlődést egy genetikai változás tette lehetővé, ami a nyelv kiemelkedéséhez vezetett, s ezáltal lehetővé tette az ember tanulási és felfedezési képességének radikális javulását. Az archaikus embereknek – homo ergaster, homo neanderthalensis, homo erectus – nem volt nyelvtudásuk. Kétségtelenül feltételezhetjük, hogy használták – ahogy sok magasabbrendű állatfaj – a nyelv két úgynevezett alacsonyabb funkcióját: az expresszív vagy szimptomatikus, és a trigger vagy jelző funkciót.[2] Viszont úgy tűnik, képtelenek voltak a nyelv két magasabb, kognitív funkciójának elvégzésére: a leíró és kiváltképp az argumentatív funkcióra. Ezek az egyedi emberi képességek – olyan egyedülállóan emberiek, hogy nem képzelhetjük ’ki’ őket a létünkből anélkül, hogy belső ellentmondásba ne keverednénk – amelyek egyszerű, igaznak vallott leíró állításokat (propozíciókat) fogalmaznak meg, mint „ez (alany) egy (predikátum)”, és kiváltképp amelyek érvényesnek vallott érveket (propozíciók láncolatát) terjesztenek elő, például „ez egy ’a’; minden ’a’ ’b’; tehát, ez egy ’b’,” csupán körülbelül 50 ezer évvel ezelőtt bukkantak fel.[3]

Nyelv nélkül az emberi koordinációnak az ösztönön keresztül – amiből az emberek nagyon kevéssel rendelkeznek – vagy fizikai utasítás illetve manipuláció által kellett megszerveződnie; tanulni pedig vagy utánzással, vagy belső (implicit) következtetéssel volt lehetséges. Ezzel szöges ellentétben a nyelv által – azaz szavakkal: bizonyos tárgyakhoz és fogalmakhoz (jellemzőkhöz) társított és logikailag kötött hangokkal – a koordináció puszta szimbólumokkal elérhetővé válik; és a tanulás függetlenné válik az érzéki benyomásoktól (megfigyelésektől), a következtetéseket pedig külsőleg (explicit módon) is elvégezhetik, így interszubjektíven reprodukálhatóvá és irányíthatóvá válik. Azaz a nyelven keresztül távoli helyekre és időkre továbbítható a tudás (többé nem volt észleléshez kötve); s az ember kommunikálhat térben és időben távoli dolgokról (megszerzett és felgyülemlett tudásról). És mivel érvelési folyamatunk – a bizonyos következtetésekhez vezető gondolatmenetünk – külső, interszubjektíven ellenőrizhető érvek formájában ’tárgyiasult’, így nem csak téren és időn át könnyedén közvetíteni vált lehetségessé, hanem nyilvánosan kritizálni, fejleszteni és kijavítani is. Tehát nem csoda, hogy a nyelv megjelenésével kéz a kézben forradalmi technológiai változások is megérkeztek.

Becslések szerint körülbelül 100 000 évvel ezelőtt a közvetlen elődünk, a „modern ember” népességszáma 50 000 volt; szétszóródva az afrikai kontinensen és északra a Közel-Keleten, napjaink Izraeljének területén.[4] Körülbelül 80 000 évvel ezelőttől 70 000 évvel ezelőttig a Föld egy jelentős lehűlési perióduson ment keresztül. Ennek következtében a neandervölgyiek, akik Európában éltek és a számtalan évezred során alkalmazkodtak a hideg klímához, dél felé indultak, ahol nagy számban összecsaptak afrikai rokonaikkal, akiket úgy tűnik, elpusztítottak. Emellett egy körülbelül 60 000 évvel ezelőtti nagy kiterjedésű száraz periódus megfosztotta a „modern embert” megélhetési alapja többségétől, így 50 000 évvel ezelőtt számuk talán az ötezret sem haladta meg, és Északkelet-Afrikára korlátozódott.[5]

Viszont onnantól kezdve a modern emberek felemelkedése szakadatlan volt, a teljes bolygón elterjedtek, és idővel kiszorították az összes archaikus rokonukat. Úgy hiszik, az utolsó neandervölgyiek Gibraltár környéki barlangokba tömörülve körülbelül 25 000 éve haltak ki. A homo erectus utolsó maradványa, amit az indonéziai Flores szigeteken találtak, körülbelül 13 000 évvel ezelőtti.

A „modern emberek” nomád vadászó-gyűjtögető életmódot éltek. A társadalmakat kis (10-30 fős) embercsoportok alkották, akik időnként találkoztak és körülbelül 150, talán egészen 500 főből álló (ezt a méretet a genetikusok szükségesnek tartották a diszgenikus hatások elkerülése végett[6]) közös génállományt alkottak. A munkamegosztás korlátozott volt, aminek legnagyobb része a nők – akik főképp gyűjtögettek – és a férfiak között történt – akik főképp vadásztak. Noha ismert és elismert volt az eszközök és szerszámok magántulajdonlása, a nomád életmód csak kevés vagyontárgynak hagyott helyet, ami a vadászó-gyűjtögető társadalmakat viszonylag egalitáriussá tette.[7] Elődeink élete ennek ellenére alapvetően jónak tűnt.[8] Mindössze néhány órányi rendszeres munka lehetővé tette a kényelmes életet, jó (magas fehérjetartalmú) táplálékkal és bőséges szabadidővel. Ami azt illeti, a fosszilis leletek (koponyák és fogak) látszólag arról árulkodnak, hogy elődeink jóval 30 év feletti várható élettartamot élveztek, amit csak a tizenkilencedik század folyamán értek el ismét.[9] Hobbesnak ellentmondva életük minden volt, csak nem csúnya, állatias és rövid.[10]

Viszont a vadászok és gyűjtögetők élete esszenciális és végső soron megválaszolhatatlan kihívással szembesült. A vadászó-gyűjtögető társadalmak lényegében parazitikus életet folytattak. Azaz semmit nem adtak a javak természetbeli kínálatához. Pusztán kimerítették azt. Nem termeltek (pár eszközt leszámítva), csak fogyasztottak. Nem termesztettek és tenyésztettek, hanem ki kellett várniuk, amíg a természet ismét regenerálja és feltölti magát. A legjobb esetben is azt tudták elérni, hogy nem vadásztak vagy gyűjtögettek túl sokat, és így nem zavarták vagy állították meg teljesen a természetes regenerációs folyamatot. Mindenesetre tehát, az efféle parazitizmus nyilvánvalóan magával vonta a népességnövekedés kikerülhetetlen problémáját. Ahhoz, hogy megengedjék az előbb leírt kényelmes életet, a népsűrűségnek extrém alacsonynak kellett maradnia. Becslések szerint egy négyzetmérföld terület kellett ahhoz, hogy kényelmesen eltartson egy vagy két embert, és a kevésbé termékeny régiókon még nagyobb területekre volt szükség.[11] Tehát mit tehetett az ember, amikor a népesség mérete túllépte ezeket a módfelett szűk korlátokat?

Az emberek természetesen megpróbálhatták megakadályozni az efféle népességnyomás megjelenését – és valóban, a vadászó-gyűjtögető társadalmak mindent megtettek ennek érdekében. Abortuszokat végeztek, csecsemőgyilkosságokat hajtottak végre – főképp női csecsemőgyilkosságokat – és hosszú szoptatási periódusokkal csökkentették a terhességek számát (ami a folyamatosan aktív és mozgásban lévő nők alacsony testzsír-százalékával kombinálva csökkenti a női termelékenységet). Viszont míg ez enyhítette a problémát, nem oldotta meg. A népesség egyre csak növekedett.

Tekintve, hogy a népességméretet nem lehetett állandó szinten tartani, csak három lehetőség létezett a fokozatosan megjelenő „többlet” populáció számára. Az ember harcolhat a korlátolt ételmennyiségért, az ember vándorolhat, vagy az ember feltalálhat és használhat egy új, technológiailag fejlett társadalomszerveződési módot, ami lehetővé teszi, hogy egy nagyobb populáció túléljen ugyanakkora adott területen.

Az első opcióval, azaz a harccal kapcsolatosan elegendő néhány megjegyzés. Az irodalomban a primitív embert gyakran jellemezték úgy, mint aki békés és harmóniában él a természettel. A legnépszerűbb ebben a tekintetben Rousseau „nemes vadember” ábrázolása. Gyakran úgy vélik, hogy az agresszió és a háború a magántulajdonra épített civilizáció eredménye. Ami azt illeti, a helyzet szinte teljesen ennek ellenkezője.[12] Igaz, a modern háborúk kegyetlensége példátlan mészárlást okozott. Például mind az első, mind a második világháború több tízmillió ember halálát eredményezte, és teljes országokat rombolt le. Mégis – ahogy azt az antropológiai bizonyíték időközben felfedte – a primitív ember sokkal harciasabb volt, mint korunké. Becslések szerint a kezdetleges, vadászó-gyűjtögető társadalmakban a férfiak mintegy 30%-a természetellenes – erőszakos – halált halt, ami jóval meghalad mindent, amit a modern társadalmak ilyen téren megtapasztaltak.[13] Lawrence Keeley becslései szerint egy törzsi társadalom átlagosan népessége 0.5%-át vesztette el évente a harcok következtében.[14] A huszadik század népességére alkalmazva ez mintegy kétmilliárd fő emberveszteséget jelentene a tényleges, „pusztán” párszáz millió helyett. Természetesen a primitív hadviselés nagyban különbözött a modern hadviseléstől. Nem rendes seregekkel vívták csatatereken, hanem rajtaütésekkel, lesből és váratlanul. Viszont minden támadást a legnagyobb brutalitás, könyörtelen kivitelezés jellemzett mindig halálos következményekkel; és míg a meggyilkolt emberek száma támadásonként kevés lehetett, az agresszív találkozások folytonossága miatt az erőszakos halál veszélye állandóan minden férfi feje fölött lebegett (illetve az emberrablás és a nemi erőszak veszélye a nők esetében).[15] Továbbá a közelmúltban egyre több bizonyítékot találtak a kannibalizmus elterjedt gyakorlatára. Valójában úgy tűnik, hogy a kannibalizmus valamikor szinte általános gyakorlat volt.[16]

Ennél is fontosabb, hogy a primitív ember harciasságáról szóló leletek nem pusztán antropológiai érdekességek – azaz olyasmik, amiket az ember mellékesnek gondolhat a vadászó-gyűjtögető társadalmak valódi természetét illetően. Épp ellenkezőleg, alapvető elméleti oka van annak, miért jellemezte az ilyen társadalmakat a folyamatos hadviselés, és miért volt szinte lehetetlen békés kapcsolatokat kialakítani – főképp amikor egymás elkerülése lehetetlen volt, mivel az összes környező földet elfoglalták. Mivel ekkor vált elkerülhetetlenné, hogy a különböző vadászó-gyűjtögető társadalmak tagjai többé-kevésbé rendszeresen találkozzanak növényeket és állatokat kereső expedícióik során. Valójában ahogy a népességméret növekedett, az efféle találkozások egyre gyakoribbá váltak. És mivel a vadászó-gyűjtögetők nem adtak semmit a javak természetadta kínálatához, csak elfogyasztották, amit a természet biztosított, az ételért folyó verseny szükségszerűen ellenséges természetű volt: vagy én szedem le a bogyókat illetve ejtek el egy adott állatot, vagy te. Semmi, vagy csak nagyon kevés kereskedelem folyt a különböző törzsek tagjai között, mivel az egyik törzs tagjai lényegében ugyanazt a tevékenységet végezték, amit bármelyik másik törzs tagjai, és egyikük sem halmozott fel semennyi többletjószágot, amit el lehetne cserélni mások többletjavaira. Csak a kiirthatatlan konfliktus volt, és minél inkább átlépte az optimális szintet a törzsek populációja, annál több konfrontálódás történt. Ebben a helyzetben, ahol minden elfogyasztanak, amit egy személy (vagy törzs) kisajátít, és a javak teljes kínálatát szigorúan szabályozták a természeti erők, csak halálos ellenségesség létezhet az emberek között. Ludwig von Mises szavaival, az emberek „egymás halálos ellenségei lettek, kibékíthetetlen riválisok igyekezetükben, hogy biztosítsák maguknak a természet által biztosított megélhetési eszközök szűkös kínálatának egy darabját. Minden ember arra kényszerül, hogy ellenségének lásson mindenki mást; saját étvágya kielégítése iránti vágya kiengesztelhetetlen konfliktusba keveri őt az összes szomszédjával. Semmilyen szimpátia nem fejlődhet ki efféle állapotok között.”[17] Csak az egyik rivális halála nyújtott megoldást az ember saját túlélési vágyára. Ami azt illeti, egy másik ember életének megkímélése meghagyta volna annak lehetőségét arra, hogy még több utódot nemzzen, és így még tovább csökkentette volna az egyén saját túlélési lehetőségeit.[18]

A második lehetséges opció a túlzott népesség fokozatosan visszatérő problémájának megoldására a migráció volt. Noha semmi esetre sem költségmentes – hiszen az embernek el kellett hagynia az ismerős területeket az ismeretlen területek érdekében – a migráció (a harchoz viszonyítva) minden bizonnyal gyakran a kevésbé költséges megoldásnak bizonyult, kiváltképp amíg nyitva állt valami feltérképezetlen terület. Tehát kelet-afrikai hazájukból elindulva az emberek csoportjai egymás után meghódították az egész Földet; elhagyva rokonaikat, hogy új társadalmakat alapítsanak emberek által eddig lakatlan területeken.

Úgy tűnik, ez a folyamat is körülbelül ötvenezer éve kezdődött, röviddel a viselkedésbelileg modern ember megjelenése, illetve a csónaképítés képességének elsajátítása után. Körülbelül ekkortól egészen tizenkétezer vagy tizenegyezer évvel ezelőttig a globális hőmérséklet fokozatosan zuhant (azóta egy integlaciális melegedési periódusban vagyunk) és ennek megfelelően a tengerszintek is estek.[19] Az emberek átkeltek a Vörös-tengeren a siralom kapujánál – ami akkoriban csupán egy szűk vízszoros volt szigetekkel kipontozva – hogy az Arab-félsziget déli csúcsára érkezzenek (ami akkoriban viszonylag nedves időszaknak örvendett). Onnantól kezdve – előnyben részesítve a trópusi klímaterületeket, amiket megszoktak – a valószínűleg alig százötven ember migrációja kelet felé folytatódott. Többnyire csónakkal utaztak, mivel egészen hatezer évvel ezelőttig – amikor az ember képessé vált lovak idomítására – a szállítás e módja sokkal gyorsabb és kényelmesebb volt, mint a lábon való utazás. Tehát a migráció a tengerpart mentén történt, majd folyóvölgyeken át folytatódott befelé – először egészen Indiáig. Onnantól, ahogy a genetikai bizonyíték mutatni látszik, a populációmozgás kétfelé szakadt. Egyrészt körbehaladt az indiai szubkontinensen Délkelet-Ázsiába és Indonéziába (ami akkor az ázsiai kontinenshez kapcsolódott) és végül Szahul mára megfeneklett egykori kontinensére (Ausztráliába, Új-Guineába és Tasmaniába, amelyek egészen nyolcezer évvel ezelőttig össze voltak kötve), amit akkor mindössze egy hatvan mérföld széles, szigetekben gazdag vízcsatorna választott el az ázsiai kontinenstől, ami lehetővé tette a rövidtávú szigetugrást, illetve az eljutást észak felé Kína tengerpartjára és végül Japánba. A migrációs folyamat Indiából másrészt északnyugati irányba indult Afganisztánon, Iránon és Törökoroszágon keresztül, végül Európába. Emellett voltak, akik északkeleti útvonalon Dél-Szibériába nyomultak, leválva erről a migrációs áramlatról. Később valószínűleg három hullámban – az első körülbelül tizennégy-tizenkétezer évvel ezelőtt – haladtak át migrációk Szibériából a Bering-szoroson – ami akkor (egészen tizenegyezer évvel ezelőttig) egy földhíd volt – az amerikai kontinensre, és látszólag mindössze ezer évvel később elérték Pantagóniát (az emberi maradványok régészeti leletei dél-Chileben tizenkétezer-ötszáz évesek). Az utolsó migrációs út Tajvanból indult – amit körülbelül ötezer éve foglaltak el – áthajózta a Csendes-óceánt, elérte a polinéz szigeteket és végül, nyolcszáz évvel évvel ezelőtt Új-Zélandot.[20]

A folyamat lényegében mindig ugyanaz volt: egy csoport megszállt egy területet, a népességnyomás megnőtt, néhányan ott maradtak, egy alcsoport tovább ment – generációról generációra, a tengerpart mentén, folyókat és vadakat követve; elkerülve a sivatagokat és a magas hegyeket. A migráció Afrikából egészen Ausztráliáig talán négy-ötezer évig tartott, Európába hétezer évig (a modern embereknek tulajdonított legrégebbi leletek, amiket Bulgáriában találtak, 43 ezer évvel ezelőttig nyúlnak vissza) és újabb hétezer évbe telt eljutni Nyugat-Spanyolországba.[21] Miután szétváltak, gyakorlatilag semmilyen kapcsolat nem volt a különböző vadászó-gyűjtögető társadalmak között. Következményképpen – bár kezdetben közeli rokoni kapcsolatban álltak egymással – ezek a társadalmak elkülönült génállományokat formáltak, és a különböző természetes környezettel való szembetalálkozás, illetve a természetes szelekcióval kölcsönhatásba lépő mutációk és a genetikai sodródás miatt az idő múlásával jellegzetesen különböző külsőre tettek szert. A különböző társadalmak közötti genetika különbség nagyjából a társadalmak közötti térbeli távolsággal, illetve elválasztódásuk idejével összefüggésben növekedett.[22] Különböző etnikumok emelkedtek ki, később pedig jellegzetes eltéréseket mutató emberi rasszok. Ezekkel együtt genetika-alapú különbségek emelkedtek ki olyan dolgokban, mint a bőrszín, a fizikai felépítés és erő, a hidegnek és a különböző betegségeknek való ellenállóképesség, illetve a tolerancia bizonyos anyagokkal szemben. Viszont kognitív téren is kialakultak változások. Tehát további két jelentős fejlődésre létezik genetikai bizonyíték az emberi agy méretét és kognitív képességeit illetően. Az egyik ilyen fejlődés körülbelül harminchétezer évvel ezelőtt történt, és érintette Európa népességének legnagyobb részét, valamint Kelet-Ázsiát (viszont nagyon kevés nyomot hagyott Afrikában), a másik pedig körülbelül hatezer évvel ezelőtt zajlott, és többnyire a közel-keleti és európai embereket érintette (ám kevés hatással volt Kelet-Ázsiára, és szinte semennyivel szub-szaharai Afrikára).[23]

Továbbá a nyelv is differenciálódott, kéz-a-kézben az emberek földrajzi, és ezzel korreláló genetikai differenciálódásával. Néhány nyelvész – kiváltképp Merritt Ruhlen,[24] Joseph Greenbert úttörő munkáját követve – a genetikai (biológiai) bizonyítékkal nagy összhangban és azzal alátámasztva hiteles érvet állított fel az egyetlen emberi proto-nyelv mellett, amiből az összes többi nyelv származtatható, többé-kevésbé távoli rokonként. Az afrikai szülőföld eredeti emigránsai mintegy ötvenezer évvel ezelőtt nyilván ugyanazt a nyelvet beszélhették, így aligha tűnne meglepőnek, ha a fentebb felvázolt népességmozgást és az emberek különböző génállományokba történő szétválását – térben és időben többé-kevésbé elszeparálva egymástól – pontosan tükrözné a nyelvek differenciálódása, a különböző nyelvek nyelvcsaládokba történő csoportosulása, és ezek még nagyobb szupercsaládokba csoportosulása.[25] A nyelvek szaporodásának folyamata látszólag hasonlóan kiszámítható mintát követett. Először a vadászó-gyűjtögető emberek világszerte elterjedésével és az eltérő, elkülönült génállományok ezt kísérő gyarapodásával egyre növekvő számú különböző nyelv jelent meg. Tehát például a ma beszélt hatezer nyelv közül mintegy ezerkétszázat Új-Guineában beszélnek, a világ egyik „legprimitívebb” régiójában, amelyek felének mindössze a mágikus számú – ötszáz – beszélője van, és egyiket sem beszélik százezernél többen. Viszont a mintegy tizenegyezerezer évvel ezelőtti emberi letelepedés kezdetével, illetve ezt követően a mezőgazdaságba való átmenettel és a munkamegosztás ezt kísérő terjedésével és erősödésével (amiről részletesebben később), látszólag egy ellensúlyozó, sőt ellentétes tendencia jött létre: ahogy a génállományok látszólag kiszélesültek, a különböző beszélt nyelvek száma is lecsökkent.

 

II. A probléma: elmélet

Körülbelül harmincötezer évvel ezelőtt, azaz tizenötezer évvel az afrikai kivándorlás után Európát, Ázsiát, Ausztráliát és természetesen magát Afrikát szinte teljesen belakták őseink, a modern emberek, az archaikus emberek pedig – homo neanderthalensis és homo erectus – a kihalás szélén álltak. Körülbelül tizenkétezer évvel ezelőtt az emberek az Amerikákon is elterjedtek. A Polinéz szigeteket leszámítva tehát minden darab földet és a természetadta javak teljes földi (gazdasági) kínálatát: a növényeket és az állatokat emberi birtokba vették; a vadászó-gyűjtögetők parazitikus életstílusából adódóan pedig az emberek semmit sem adtak ehhez a földhöz illetve e javak természetadta kínálatához, hanem pusztán reagáltak a természeti változásokra.

Ezek a változások időnként meglehetősen drasztikusak voltak. Például a globális klíma változásai befolyásolhatták – és befolyásolták is – mennyi lakható terület állt rendelkezésre, valamint a természetes növényzetet és az állatpopulációt. A szóban forgó korszak alatt – a több mint húszezer évben harmincötezer évvel ezelőttől tizenegyezer évvel ezelőttig – drasztikus változások mentek végbe a természetes körülményekben. Például húszezer évvel ezelőtt, a legutóbbi glaciális maximumként ismert időszakban a hőmérséklet élesen lezuhant, és Észak-Európa illetve Szibéria nagyrésze lakhatatlanná vált. Britanniát és egész Skandináviát gleccserek borították, Szibéria nagyrésze sarki sivataggá változott, és a sztyeppe-tundra elért délre egészen a Földközi-tengerig, a Fekete-tengerig és a Kaszpi-tengerig. Ötezer év múlva – körülbelül tizenötezer évvel ezelőtt – a gleccserek elkezdtek visszavonulni, lehetővé téve az emberek, állatok és növények számára, hogy ismét elfoglalják az előzőleg lakatlan területeket. Viszont kétezer-ötszáz évvel később – kevesebb mint egy évtized alatt – a hőmérséklet ismét majdnem a korábbi fagyos állapotra zuhant vissza: és csak mindössze ezer évvel később – körülbelül tizenegyezer-ötszáz évvel ezelőtt – a hőmérséklet váratlan, hosszantartó emelkedést tapasztalt, és a Föld belépett az úgynevezett Holocénbe, a legutolsó és még mindig tartó interglaciális melegedési időszakba.[26] (A Szahara kevesebb, mint háromezer éve kezdett jelenlegi, extrém meleg, sivatagi formájára hasonlítani. A pre-római időkben a Szahara – és hasonlóképp a közép-ázsiai sivatagok – zöld szavanna volt gazdag vadvilággal. Például Karthágó hatalma és vonzereje javarészt a mögötte húzódó terület termőképességén szunnyadt, mint a búzatermelés központja; ez jelentős oka volt annak, hogy Róma el akarta pusztítani Karthágót és uralma alá vonni észak-afrikai területeit.[27])

Mindenesetre, eltekintve az összes eljövendő bonyolító részlettől és minden változástól, amivel a jövőbeli empirikus kutatások kétségtelenül előhozakodnak az imént felvázolt történelmi narratívával kapcsolatban, az idő egy bizonyos pontján az emberi igények kielégítéséhez rendelkezésre álló földtömeget többé már nem lehetett növelni. Gazdaságtani zsargonnal szólva a „föld” termelési tényező kínálata állandóvá vált, és az emberi népesség minden növekedését ugyanakkora, változatlan mennyiségű földnek kellett eltartania. A növekedő népességnyomásra előzőleg adható három válasz közül: költözni, harcolni vagy feltalálni, csak az utóbbi kettő maradt nyitva. Mit lehet tenni efféle kihívással szemben?

Annak érdekében, hogy még világosabb legyen a probléma, hasznos először másképp, részletesebben megvizsgálni a vadászó-gyűjtögető társadalom meglehetősen korlátozott munkamegosztási módszerét.

Eddig magyarázatra került a különböző bandák vagy klánok tagjai közötti ellenségeskedés, míg magától értetődőnek vettük, hogy egy adott bandán vagy klánon belül fennáll a kollaboráció, a békés együttműködés. De miért kellene ennek így lennie? A csoporton belüli együttműködést szinte általánosan alapértelmezettnek tekintik. Ettől függetlenül ez is magyarázatra szorul, mivel minden bizonnyal elképzelhető egy, még ilyen limitált fokú együttműködést is nélkülöző világ. Biztos ami biztos, az emberi együttműködés néhány formájának biológiai alapja van. „A férfi és nő kölcsönös szexuális vonzalma,” írja Mises, „az ember állati természetének része és független bármiféle gondolkodástól és elmélkedéstől. Megengedhető ezt eredetinek, vegetatívnak, ösztönösnek vagy rejtélyesnek neveznünk.”[28] Ugyanez elmondható az anya és a gyermek közötti kapcsolatról. Ha az anyák huzamosabb időtartamon keresztül nem gondoskodnának utódjaikról, gyermekeik azonnal meghalnának és az emberiség halálra ítéltetne. Viszont az együttműködés e szükségszerű, biológiailag determinált szintje igen távol áll attól, ami ténylegesen megfigyelhető a vadászó-gyűjtögető társadalmakban. Tehát, folytatja Mises,

sem a vadházasság, sem az, ami megelőzi vagy követi nem generál társadalmi együttműködést és társadalmi életmódot. Az állatok is összegyűlnek a párzás során, de nem fejlesztettek ki szociális kapcsolatokat. A családi élet nem pusztán a nemi közösülés terméke. Semmi esetre sem természetes és szükségszerű, hogy a szülők és a gyermekek együtt éljenek, mint ahogy azt a családban teszik. A párosodási kapcsolat nem eredményez szükségszerűen családi szervezetet. Az emberi család a gondolkodás, tervezés és cselekvés eredménye. Ez az a tény, ami radikálisan megkülönbözteti azt azoktól az állatcsoportoktól, amiket per analogiam állatcsaládoknak nevezünk.[29]

Például miért nem gyűjtögetett vagy vadászott egyedül minden ember, miután elhagyták a kisgyermekkort, hogy pusztán az alkalmi szex érdekében találkozzanak? Miért nem történt meg az, amit emberek csoportjai esetében leírtuk, már az egyének szintjén: egy ember a természetadta javak szigorúan limitált kínálatát látva elszakad a másiktól, hogy elkerülje a konfliktust mindaddig, amíg minden földet birtokba nem vettek, és végül kitör mindenki mindenki elleni háborúja (ahelyett, hogy egy csoport tagjai pusztán az összes többi csoport tagjai ellen háborúznának)? A válasz: annak a felismerése miatt, hogy az együttműködés termelékenyebb, mint az izolált, önálló cselekvés. A munkamegosztás, és az efféle munkamegosztásra alapuló együttműködés megnövelte az emberi munka termelékenységét.

Ennek három oka van: Egy, vannak olyan feladatok, amelyek meghaladják bármelyik egyedi ember képességeit, és számos ember együttes erőfeszítése kell ahhoz, hogy sikeresen elvégezzék őket. Például bizonyos állatok túl nagyok vagy túl veszélyesek lehetnek ahhoz, hogy egyedül vadásszák őket, ezért számos ember együttes erőfeszítésére van szükség a leterítésükhöz. Vagy vannak feladatok, amelyeket elviekben el tudna végezni egyetlen ember, de annyi időt követelne egy izolált cselekvőtől, hogy a végeredmény nem éri meg az erőfeszítést. Csak összehangolt cselekvés képes elvégezni ezeket a feladatokat elég rövid időintervallum alatt ahhoz, hogy a feladat érdemesnek bizonyuljon. Például az ehető növények vagy állatok kutatása teli van bizonytalanságokkal. Az ember egyik nap hamar alkalmas növényekre vagy állatokra bukkanhat, míg máskor látszólag vég nélkül, hiába keresi őket. De ha az ember összevonja a kockázatot, azaz ha nagyszámú vadász vagy gyűjtögető kezdi külön keresgélni őket, hogy aztán egymást hívják, ha valamelyikük sikerrel járt keresésében, akkor a gyűjtögetés és a vadászat rutinszerűen minden résztvevő számára sikeres tevékenységgé válhat.

Kettő: Bár a természetes környezet, amivel minden egyes személy szembe találja magát, többé-kevésbé egyforma lehet, minden egyén (még az egypetéjű ikrek is) különbözik bárki mástól. A férfiak például jelentősen különböznek képességeikben a nőktől. A férfiak természetükből fakadóan jobb vadászok, a nők pedig jobb gyűjtögetők. A felnőttek jelentősen különb képességekkel rendelkeznek, mint a gyerekek. Néhány ember fizikailag erős, másoknak sokkal jobb a kézügyessége. Néhányan magasak, mások fürgék. Néhánynak jó látása van, másoknak pedig jó szaglása. Az efféle különbségeket tekintve nyilvánvalóan előnyösebb, ha úgy osztják fel a kényelmes élet biztosításához elvégzendő feladatokat, hogy mindegyik személy azokra a tevékenységekre szakosodik, amiben előnyt élvez mások felett. A nők gyűjtögetnek és a férfiak vadásznak. A magasak a fákról szedik a gyümölcsöket, az alacsonyak a gombavadászatra specializálódnak. A gyors futók üzeneteket közvetítenek. A jó látással rendelkezők a távoli eseményeket fogják kifigyelni. A gyerekeket a kicsi és szűk lyukak felfedezésére használják. A jó kézügyességű emberek eszközöket gyártanak. Az erős adja meg a kegyelemdöfést, és a többi.

Három: Sőt, még ha egy törzs tagjai annyira különböznek is egymástól, hogy egy személy hatékonyabb minden elképzelhető feladatban, mint egy másik, a munkamegosztás mindent összevetve még mindig termelékenyebb, mint az egyéni munka. Például egy felnőtt jobb lehet bármilyen feladatban, mint egy gyerek. Viszont az idő szűkösségének elkerülhetetlen tényét figyelembe véve még ebben az elképzelhető lehető legrosszabb helyzetben is gazdaságilag értelmes dolog – azaz több megtermelt fizikai jószághoz vezet munkaegységenként – ha a felnőtt azokra a feladatokra szakosodik, amiben nagyobb hatékonysága (a gyerekhez viszonyítva) kiváltképp jelentős, és a gyerekre hagyja azokat a feladatokat, amelyben az utóbbi hatékonyságának minden területre kiterjedően alacsonyabb mértéke viszonylag kisebb. Például bár a felnőtt hatékonyabb lehet a gyermeknél kis tűzifa gyűjtésében, a felnőtt sokkal nagyobb hatékonysága a nagyvadak leterítésében időpazarlássá redukálná, ha tűzifagyűjtésbe fogna. Ehelyett azt szeretné, hogy a gyerek gyűjtse a tűzifát, saját drága idejét pedig arra használja, hogy olyan feladatokat végezzen el, amelyekben saját nagyobb hatékonysága kiemelten kitűnik; név szerint a nagyvadak levadászását.

Mindazonáltal, noha a munkamegosztás által biztosított előnyök magyarázatot tudnak adni a törzsön belüli együttműködésre (a harc helyett) és – az efféle, kezdetben talán tisztán „önző motivációk általi” kollaborációra alapozva – az ember sorstársa iránti szimpátia (jóakarat) érzésének fokozatos kifejlődésére, amely meghaladja a különleges, több-mint-normálisan-barátságos kapcsolatok bármilyen biológiai alapját, ez a magyarázat még mindig csak ennyit nyújt. A vadászó-gyűjtögető társadalmak különös, parazitikus természetéből adódóan – feltételezve, hogy a föld mennyisége állandó – a pillanat elkerülhetetlenül be fog következni, amikor az emberek száma meghaladja az optimális csoportméretet, az átlagos életszínvonal pedig zuhanni fog, fenyegetve a bármekkora méretű csoporton belüli szolidaritást, ami előzőleg létezett.[30]

Ezt a helyzetet ragadja meg és magyarázza el a gazdaságtani hozadék törvénye.

A hozadék törvénye – népszerű, de valamelyest félrevezető nevén a csökkenő hozadék törvénye – kijelenti, hogy létezik egy optimális kombináció minden kettő vagy több termelési tényező kombinációja esetén (azaz bármi attól való eltérés anyagi pazarlást vagy „hatékonyságvesztést” eredményez).[31] A két eredeti termelési tényezőre, a munkára és földre (természetadta javakra) alkalmazva a törvényből következik, hogy ha az ember megnövelné a munka mennyiségét (népesség) míg a föld mennyisége és az elérhető technológia (vadászat és gyűjtögetés) állandó maradna, idővel el fog érni egy pontot, ahol maximalizált a fizikai output / munka-egység input. Ezen a ponton van a maximum népességméret. Ha nem elérhető további föld, a technológia pedig egy ’adott’ ponton állandó marad, bármi népességnövekedés az optimális méreten túl az egy főre eső jövedelem csökkenéséhez fog vezetni. Átlagosan zuhanni fog az életszínvonal. Elérték az (abszolút) túlnépesedés pontját. Ez, ahogy Mises nevezte, a malthusi népességtörvény.

A malthusi népességtörvény alapvető fontossága miatt és azért, hogy elkerüljünk mindenféle lehetséges félreértést, ajánlatos egyértelművé tenni, mit nem állít a törvény. A törvény nem jelenti ki, hol rejlik pontosan ez az optimális kombináció – például ennyi meg ennyi embernél négyzetmérföldenként – csak azt, hogy van egy ilyen pont. Máskülönben, ha meg lehetne termelni minden mennyiségű outputot pusztán egyetlen tényező (munka) növelésével, míg a másikat (föld) változatlanul hagynánk, az utóbbi (föld) egyáltalán nem volna többé szűkös – és ebből fakadóan gazdasági jószág; az ember egyszerűen korlátlanul növelhetné bármelyik földdarab hozamát egyszerűen a földön alkalmazott munka növelésével anélkül, hogy valaha meg kellene fontolnia a rendelkezésre álló föld növelését. A törvény azt sem állítja, hogy egy tényező (munka), mindennemű növekedése, amit egy állandó mennyiségű másikon (föld) alkalmaznak, szükségszerűen arányaiban kisebb termelt outputhoz vezet. Ami azt illeti, ahogy az ember az optimális kombináció felé közelít, az adott földdarabra alkalmazott munka megnövelése az output nagyobb arányú növekedéséhez vezethet (megnövekedett hozamhoz). Például egy hozzáadott ember lehetővé teheti, hogy levadásszanak egy olyan állatfajt, amit enélkül az egy extra vadász nélkül nem lehet leteríteni. A hozadék törvénye pusztán azt állítja, hogy ez nem történhet meghatározott korlátok nélkül. A törvény azt sem jelenti ki, hogy nem lehet felfelé és kifelé tolni az optimális kombináció pontját. Ami azt illeti – amint a későbbiekben megmagyarázom – a technológiai fejlesztéseknek köszönhetően elmozdítható az optimális kombináció úgy, hogy ugyanakkora földön egy nagyobb népesség élvezzen magasabb átlagos életszínvonalat. A hozadék törvénye egyedül azt mondja ki, hogy a technológiai fejlődés (termelési mód) egy adott állapotán és a szakosodás ennek megfelelő fokán van egy optimális kombináció pont, amelyen túl a munkaerő kínálatának növekedése szükségszerűen a megtermelt output kisebb arányú vagy semmilyen növekedéshez nem vezet.

Valójában a vadászó-gyűjtögető társadalmak esetében az abszolút túlnépesedés malthusi csapdájából való kiszabadulás nehézségei még annál is súlyosabbak, mint amiről a hozadék törvényével kapcsolatos kritériumok árulkodnak. Hiszen míg ezek a követelmények azt a benyomást kelthetik, hogy „csak” a technológiai innováció szükséges a csapdából való kiszabaduláshoz, nem ez a teljes igazság. Akármilyen technológiai innováció nem lesz elég. Mivel a vadászó-gyűjtögető társadalmak – mint kiderült – „élősködő” társadalmak, amelyek nem adnak semmit a javak kínálatához, pusztán birtokba veszik és elfogyasztják, amit a természet biztosít, minden termelékenységnövekedés az efféle termelési módszer keretein belül nem (vagy csak jelentéktelen mértékben) eredményezi a termelt javak nagyobb mennyiségét (gyűjtött növényekét vagy levadászott állatokét), ehelyett mindössze (vagy többnyire) lecsökkenti a lényegében változatlan mennyiség megtermeléséhez szükséges időt. Például a nyíl és az íj feltalálása – ami a jelek szerint olyan húszezer évvel ezelőtt történt – nem fog több elfogyasztható állathúst eredményezni, ami több ember számára lehetővé tenné, hogy elérje vagy meghaladja a fogyasztás egy adott szintjét – mindössze ahhoz vezet, hogy ugyanannyi ember több szabadidőt élvezhessen húsfogyasztás tekintetében változatlan életszínvonallal (viszont ha növekszik a populáció, a szabadidő nyereségét az egy főre eső húsfogyasztás csökkenésével kell megfizetni). Ami azt illeti, kiderülhet, hogy a nyíl és az íj feltalálásához hasonló technológiai fejlődés általi termelékenységnövekedés semennyi, vagy csak nagyon rövidtávú hasznot hoz a vadászó-gyűjtögetők számára. A könnyebb vadászat például túlvadászathoz vezethet, ami rövidtávon megnöveli az egy főre jutó húsfogyasztást, viszont hosszútávon csökkenti vagy akár eltörli a húskínálatot azzal, hogy lecsökkenti az állati reprodukció természetes rátáját vagy kihalásba vadásszák az állatokat, így a népességméret bármiféle növekedése nélkül is felnagyítják a malthusi problémát.[32]

 

III. A megoldás: elmélet és történelem

Tehát a technológiai találmány, ami megoldotta (legalábbis ideiglenesen[33]) a népesség fokozatosan és ismételten megjelenő „többletének”, valamint az életszínvonal ezt kísérő zuhanásának problémáját, a teljes termelési módszer forradalmi megváltoztatása volt. A parazitikus életmódot egy valóban produktív életmód követte. Ahelyett, hogy pusztán birtokba vennék és elfogyasztanák amit a természet nyújt, most aktívan termelték a fogyasztói javakat, a természetet pedig megváltoztatták és továbbfejlesztették.

Az emberi termelési módszer e forradalmi változására általában „neolitikus forradalomként” hivatkoznak: átmenet az étel vadászat és gyűjtögetés általi megszerzéséből a növények és az állatok tenyésztése általi termelésébe.[34] Körülbelül tizenegyezer évvel ezelőtt vette kezdetét a Közel-Kelet azon területén, amire általában a „Termékeny félholdként” hivatkoznak. Látszólag függetlenül ugyanezt a felfedezést tették kevesebb, mint kétezer évvel később Közép-Kínában, majd ismét néhány évezreddel később (körülbelül ötezer évvel ezelőtt) – szintén a nyugati féltekén – Mezoamerikában, Dél-Amerikában és a napjainkbeli Egyesült Államok keleti részén. Ezekből az innovációs központokból indult útjára az új technológia, hogy meghódítsa gyakorlatilag az egész Földet.

Az új technológia egy alapvető kognitív vívmányt képviselt, amit két összefüggő intézményesített innováció tükrözött és fejezett ki, melyek onnantól egészen napjainkig az emberi élet domináns részévé váltak: a földterület birtokba vétele és magántulajdonként való használata, illetve a család és a családi háztartás felállítása.

Ahhoz, hogy az ember megértse ezeket az intézményesített innovációkat és a mögöttük meghúzódó kognitív eredményt, az embernek először meg kell vizsgálnia, milyen bánásmódban részesítették a vadászó-gyűjtögető társadalmak a „föld” termelési tényezőt.

Biztonsággal feltételezhető, hogy létezett magántulajdon egy törzsi háztartás keretein belül. Olyan holmikra vonatkozóan, mint ruházat, szerszámok, eszközök és dísztárgyak. Mindaddig, amíg az efféle cikkeket bizonyos, azonosítható egyének termelték, vagy mások a cikk eredeti készítőjétől vagy ajándékozáson, vagy cserén keresztül szerezték, azokat az egyén tulajdonának tartották. Viszont mindaddig, amíg a javak valami összehangolt, együttes erőfeszítés következményei voltak, kollektív háztartási javaknak tekintették őket. Ez a leghatározottabban az életben maradáshoz szükséges eszközökre volt igaz: a valamiféle törzsbeli munkamegosztás eredményeképp gyűjtött bogyókra vagy elejtett vadakra. Tehát kétségtelen, hogy a kollektív tulajdon fontos szerepet játszott a vadászó-gyűjtögető társadalmakban; emiatt utaltak sokszor „primitív kommunizmusként” a kezdetleges, törzsi gazdaságok leírására: minden egyén „képességeihez mérten” járult hozzá a háztartás jövedelméhez, és mindenki (a csoporton belüli hierarchiákhoz igazodó) „szükségleteihez mérten” kapott a kollektív jövedelemből – akárcsak a „modern” háztartások „kommunizmusában.”

Viszont mi a helyzet a földterülettel, amelyen minden csoporttevékenység történt? Az ember biztonsággal kizárhatja, hogy a földterületet magántulajdonnak tartották a vadászó-gyűjtögető társadalmakban. De vajon kollektív tulajdon volt? Jellemzően ezt feltételezték, szinte magától értetődően. Viszont valójában a kérdés ennél összetettebb, mivel van egy harmadik alternatíva: a földterület nem volt sem magán, sem kollektív tulajdon, hanem a környezet részét képezte, vagy pontosabban a cselekvés általános feltételeit, vagy amit „közös tulajdonnak” vagy röviden „közösnek” is neveznek.[35]

A kérdés eldöntéséhez vajmi kevés segítséget nyújt a sztenderd antropológiai kutatás. Ehelyett némi elemi, alapvető gazdasági elméletre lesz szükség, beleértve pár precíz definíciót. A külső világ, amelyben az ember cselekszik, két kategorikusan különböző részre osztható. Egyrészt vannak a javak, amelyek eszközöknek – vagy gazdasági javaknak – mondhatók; másrészt ott vannak azok a javak, amelyek környezetnek nevezhetők vagy néha, bár valamelyest félrevezető módon, szabad javakként is hivatkoznak rájuk. Először Carl Menger azonosította pontosan azokat a körülményeket, amelyek meghatározzák, hogy a külső világ egy elemét eszköznek vagy gazdasági jószágnak sorolják-e be.[36] Ennek feltétele három elemre bontható. Egyrészt ahhoz, hogy valami gazdasági jószág legyen (a továbbiakban egyszerűen: egy jószág), lennie kell egy emberi igénynek (egy meg nem valósított célnak, vagy egy kielégítetlen emberi kívánságnak vagy szükségletnek). Másrészt léteznie kell a vélekedésnek, miszerint a dolog fel van szerelve vagy ruházva azokkal a tulajdonságokkal vagy jellemzőkkel, amelyek ok-okozati tekintetben összeköttetésben állnak (ok-okozati kapcsolatban vannak) ezen igény kielégülésével, és tehát képesek kielégíteni azt. Harmadrészt – és jelen összefüggésben ez a legfontosabb – a külvilág ilyennek tartott elemének emberi fennhatóság alatt kell állnia, hogy alkalmazható (aktívan, szándékosan használható) legyen az adott igény kielégítésére (a kívánt cél elérésére). Mises írja: „Egy dolog eszközzé válik, amikor az emberi értelem tervezi felhasználni valamilyen cél elérése érdekében, az emberi cselekvés pedig ténylegesen felhasználja erre a célra.”[37] Csak akkor jelenthető ki, hogy egy tárgyat birtokba vettek, jószággá vált, tehát valaki (magán vagy kollektív) tulajdona, ha ez a dolog ok-okozati kapcsolatba kerül egy emberi igénnyel és emberi irányítás alatt áll. Ha a külvilág egy eleme ok-okozati kapcsolatban áll egy emberi szükséglettel, viszont senki nem képes (vagy nem hiszi, hogy képes) irányítani ezt az elemet és beleavatkozni abba (hanem ehelyett változatlanul, saját természetes eszközeire és hatásaira kell hagynia) akkor az efféle elemet a felhasználhatatlan természet részének kell venni, és így senki tulajdonát nem képezi. Tehát például a napsütés vagy az eső, a légköri nyomás vagy a gravitációs erők lehetnek ok-okozati hatással bizonyos kívánatos vagy nemkívánatos célokra, de amennyiben az ember úgy gondolja, hogy képtelen beleavatkozni az efféle elemekbe, azok a cselekvés puszta feltételei, nem bármilyen cselekvés részei. Például az esővíz állhat ok-okozati kapcsolatban valami ehető gomba kihajtásával, és talán tudatában is vannak ezen ok-okozati kapcsolatnak. Viszont ha semmit sem tehetnek az esővízzel, akkor ezt a vizet senki nem is birtokolja; lehet a termeléshez hozzájáruló tényező, de nem szigorúan véve termelési tényező. Csak akkor tekinthető valaki tulajdonának és válik termelési tényezővé, ha ténylegesen beleavatkoznak a természetes esőbe, például vödörbe vagy víztárolóba gyűjtik az esővizet.

Ezen megfontolásokkal magunk mögött rátérhetünk a vadászó-gyűjtögető társadalom földterületét illető kérdés megválaszolására.[38] A bokorról felszedett bogyók bizonyára tulajdonok voltak; de mi a helyzet a bokorral, ami ok-okozati kapcsolatban áll a felszedett bogyókkal? A bokor csak akkor hagyta el eredeti státuszát, mint a cselekvés környezeti feltétele és az emberi igények kielégítéséhez pusztán hozzájáruló tényező, majd lépett a tényleges termelési tényező szintjére, amikor birtokba vették azt: azaz amikor az ember céltudatosan beleavatkozott a bokrot és a bogyókat összekötő természetes ok-okozati folyamatba például azzal, hogy meglocsolta a bokrot, vagy megritkította annak ágait, hogy egy bizonyos eredményt érjen el (hogy a bogyószüret meghaladja azt a mennyiséget, amit máskülönben, természetesen elért volna). Továbbá, miután a bokor tulajdonná vált annak ápolásával vagy gondozásával, a jövőbeli bogyók is tulajdonná váltak, míg előzőleg csak a ténylegesen leszüretelt bogyók voltak valaki tulajdonában; ráadásul miután a bokrot a jövőbeli bogyótermés megnövelése érdekében kiemelték természetes, gazdátlan állapotából – például meglocsolásával – ezáltal a bokor alatti földterület is tulajdonná vált.

Hasonlóképp az sem kérdés, hogy egy elejtett állat tulajdon volt; de mi a helyzet a csordával, a falkával vagy a nyájjal, amelynek ez az állat a része volt? Az előző megfontolásainkra alapozva a csordát gazdátlan természetnek kell tekintenünk mindaddig, amíg az ember semmit nem tett, ami úgy értelmezhető (és ami a fejében úgy szerepelt) mint ok-okozati kapcsolat egy észlelt szükséglet kielégítésében. A csorda csak akkor vált tulajdonná, ha beteljesült a természetes eseményláncolatokba való beavatkozás követelménye valami kívánatos eredmény létrehozása végett. Például ez lett volna a helyzet akkor, ha az ember elkezdi terelni az állatokat, azaz aktívan megpróbálja irányítani a csorda mozgását. A terelőnek ekkor nem csak tulajdonát képezte a csorda, hanem így a csorda által a jövőben természetes módon generált utód tulajdonosa is lett.

Viszont mi a helyzet a földterülettel, amelyen megtörtént a csorda irányított mozgása? Definícióink szerint a pásztor nem tekinthető a földterület tulajdonosának, legalábbis nem automatikusan, egy további követelmény beteljesítése nélkül. Mivel a pásztorok – hagyományosan definiálva – csupán követték a csorda természetes mozgását, a természetbe való beavatkozásuk pedig a nyáj egyben tartására korlátozódott, hogy könnyebb hozzáférést nyerjenek bármelyik tagjához, ha szükségük támadna az állathús kínálatára. Viszont a pásztorok nem avatkoztak bele magába a földbe. Nem avatkoztak bele a földbe a nyáj irányítása érdekében; csak a nyáj tagjainak mozgásába avatkoztak be. A föld csak akkor vált tulajdonná, amikor a pásztorok felhagytak a tereléssel, és ehelyett állattenyésztésbe fogtak, azaz amint (szűkös) eszközként kezelték a földet, hogy a föld irányításával irányíthassák az állatok mozgását. Ez csak akkor történt, amikor a földet valahogy elhatárolták, annak bekerítésével vagy valami más akadály (mint árkok) felépítésével, amely korlátozta az állatok szabad, természetes folyamát. Ahelyett, hogy az állatcsorda termelékenységében mindössze közreműködő szerepe lenne, így a föld tényleges termelési tényezővé vált.

Ezek a megfontolások azt demonstrálják, hogy hibás a földre úgy gondolni, mint ami a vadászó-gyűjtögető társadalmak kollektíven birtokolt tulajdona. A vadászok nem voltak pásztorok, és még kevésbé folytattak állattenyésztést; a gyűjtögetők pedig nem voltak kertészek vagy növénynemesítők. Nem gyakoroltak uralmat a természetadta növény- és állatvilág felett annak gondozásával vagy ápolásával. Pusztán felszedték az azonnal vihető darabokat a természetből. Számukra a föld nem volt több tevékenységük feltételénél – nem a tulajdonuk volt.

A vadászó-gyűjtögetők a legjobb esetben is nagyon apró földszekciókat vettek birtokukba (és tették kollektív tulajdonukká), hogy a többletjavak permanens tárolóhelyeként használják, hogy egy jövőbeli időpontban felhasználhassák azokat, illetve menedékként, miközben a környező területeket továbbra is létezésük gazdátlan feltételeként kezelték és használták.

Ami tehát döntő lépésnek mondható a vadászó-gyűjtögetők egyre szorongatóbb malthusi csapdájnak (ideiglenes) megoldása felé, az a föld tulajdonba vétele, amely meghaladta a puszta raktárhelyeket és menedék-létesítményeket. Az abszolút túlnépesedés következtében fellépő életszínvonal-zuhanás nyomása alatt a törzs tagjai (külön vagy kollektíven) sikeresen birtokba vettek egyre többet és többet az előzőleg gazdátlan környező természetből (földből). És ami meghúzódott a környező földterület birtokba vétele mögött, és ami motiválta azt – illetve ami motiválta az előző raktár- és menedékhelyek átalakítását a mezőgazdaság és állattenyésztés lakóközpontjává – kimagasló szellemi teljesítmény volt. Ahogy Michael Hart megjegyezte, „a növények elültetése, védelmezése és idővel learatása számukra nem volt nyilvánvaló vagy triviális, és jelentős intelligencia szükséges ennek kitalálásához. Egyetlen majom sem hozakodott elő ezzel az ötlettel, mint ahogy az Australopithecus, a Homo habilis, a Homo erectus, de még az archaikus Homo sapiens sem.”[39] És egyikük sem hozakodott elő az állatok gondozásának, megszelídítésének és szaporításának még nehezebb ötletével.

Előzőleg minden fogyasztói jószágot a lehető legközvetlenebb és leggyorsabb módon vettek birtokba: gyűjtögetésen keresztül, azaz az efféle javak „összeszedésével” akárhol legyenek vagy akárhova menjenek azok. Ezzel ellentétben a mezőgazdasággal és az állattenyésztéssel a fogyasztói javakat közvetetten és kerülőúton szerezték be: a földterület szándékos irányításán keresztül termelték meg őket. Ez arra a felfedezésre alapult, hogy a fogyasztói javak (növények és állatok) nem pusztán ’adottak’ voltak, hogy felszedjék őket, hanem voltak természetes okok, amelyek befolyásolták a kínálatukat, és ezeket a természetes okokat manipulálni lehet, ha irányítás alá vonják a földterületet. Az új termelési módszer több időt követelt a végső cél, az élelem elfogyasztásának eléréséhez (és ilyen mértékben a szabadidő csökkenésével járt), viszont a földterület tényleges termelési tényezőként való közbeiktatásával az termelékenyebbé vált, és a fogyasztói javak (étel) nagyobb teljes mennyiségéhez vezetett, így téve lehetővé, hogy egy nagyobb népesség ugyanakkora földmennyiségen eltartható legyen.[40]

Pontosabban, a növényekre vonatkozóan: a táplálékként használható magokat és gyümölcsöket többé nem csak felszedték (és talán elraktározták), hanem aktívan termesztették az őket biztosító vadnövényeket. Az ízük mellett a magokat és gyümölcsöket a méretük, tartósságuk (tárolhatóságuk), a betakarítás egyszerűsége és a magcsírázás alapján is választották, és nem elfogyasztották, hanem inputként használták őket a fogyasztói javak jövőbeli outputjához, ami talán 20-30 év viszonylag rövid időintervalluma alatt új, szelídített növényfajtákat eredményezett, földegységenként jelentősen megnövekedett hozammal. Az elsőként – a Közel- és Közép-Keleten – így megszelídített növények között volt az alakor, a tönkebúza, az árpa, rozs, borsó és az olívabogyó. Kínában ez a rizs és a köles volt; sokkal később Mezoamerikában a kukorica, a bab és a tök; Dél-Amerikában a burgonya és a manióka; Északkelet-Amerikában a napraforgó és a libatop; Afrikában pedig a cirok, rizs, jamgyökér és az olajpálmák.[41]

Az állattenyésztés folyamata hasonló utat követett, lehetőség nyílt a kutyák első megszelídítéséből és tenyésztéséből nyert tapasztalatok hasznosítására – ami körülbelül tizenhatezer évvel ezelőtt, azaz még mindig vadászó-gyűjtögető körülmények között történt valahol Szibériában.[42]

A kutyák a farkasok leszármazottjai. A farkasok kiváló vadászok. Viszont emellett dögevők is, és hihetően érveltek amellett, hogy a farkasok gyakran az emberi táborhelyek környékén kóboroltak a maradékokért. Dögevőként azok a farkasok, akik a legkevésbé féltek az emberektől, és akik a legbarátságosabb viselkedést tanúsították feléjük, nyilvánvalóan evolúciós előnyt élveztek. Valószínűleg ezeknek a fél-szelíd, táborkövető farkasoknak a kölykeit fogadták örökbe a törzsi háztartásokban háziállatként, ahol felfedezték, hogy kiképezhetők különböző célokra. Használhatták őket más állatok vadászatára, használhatták őket húzásra, jó ágymelegítők voltak a hideg téli éjszakákon, és vészhelyzet esetén akár húsforrást is biztosítottak. Viszont ami a legfontosabb, felfedezték, hogy néhány kutya ugatni is tud, (a farkasok ritkán ugatnak) tehát szelektálhatók és tenyészthetők ugatási képességük miatt, és mint olyan, elvégzik a tulajdonosuk idegenek és betörők elleni figyelmeztetésének és védelmezésének felbecsülhetetlen feladatát. Mindenekfelett ez a szolgálat volt az, ami úgy tűnik, okát szolgáltatta annak, hogy amint „feltalálták” a kutyát, ez a találmány futótűzként terjedt el Szibériából a világ minden tájára. Mindenhol, mindenki szerette volna birtokolni ennek az új, figyelemre méltó állatfajtának egy utódját, mivel a folyamatos törzsközi háborúk korában a kutyák birtoklása nagy előnyt jelentett.[43]

Amint a kutya megérkezett a Közel-Kelet területére, ami később az emberi civilizáció első központjává vált, valószínűleg jelentős lendületet adott a termelő élet „kísérletének” és sikerének. Hiszen míg az őrszolgálatra használt kutya előnyös volt a mobilis vadászó-gyűjtögetők számára, még nagyobb előnyt jelentett a helyhez kötött telepesek számára. Ennek az oka egyértelmű: a letelepedett társadalmakban egyszerűen több minden volt, ami védelmet kívánt. A vadászó-gyűjtögető társadalomban az embernek féltenie kellett a saját életét külső vagy belső agressziótól. Viszont mivel a társadalom egyik tagja sem birtokolt igazán semmit, kevés ok volt a rablásra. Viszont a helyzet egészen más volt a telepesek társadalmában. A letelepedett életet kezdettől fogva jellemezte a társadalom különböző tagjai által birtokolt tulajdon és vagyon jelentős különbségeinek megjelenése; tehát mindaddig, amíg létezett az irigység valamilyen formája (ami biztonsággal feltételezhető),[44] mindenkit (minden elkülönült háztartást) fenyegetett tulajdona mások, kiváltképp és beleértve saját törzsének tagjai általi elrablásának vagy elpusztításának veszélye. A kutyák felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak e probléma kezelésében, főképp mivel biológiai tényszerűség, hogy a kutyák egyéni „mesterekhez” kötődnek ahelyett, hogy általánosságban az emberekhez, vagy például mint a macskák, bizonyos helyekhez kötődnének.[45] Ebből fakadóan kiválóan reprezentálták valami magán tulajdonlását a kollektív tulajdonlással szemben. Azaz „természetes cáfolatot” biztosítottak bármiféle tabura, ami egy primitív törzsben létezett a dolgok magántulajdonlása ellen. Továbbá még fontosabb, hogy mivel a kutyák kétségbevonhatatlanul bizonyos egyének tulajdonát képezték, úgyszintén egyedi védelmet biztosítottak természetes birtokosuk magántulajdonának mindenféle „idegen” betolakodó ellen.[46]

Az állatok értékesek voltak az emberek számára, méghozzá sokkal értékesebbek, mint a növények, számos okból kifolyólag: hús, tej, bőr, bunda és gyapjú forrásként, illetve potenciális szállító, húzó és vontatóeszközként, például. Viszont a biológiai tényekből kifolyólag a legtöbb állat megszelídíthetetlennek[47] bizonyult. Tehát az állatok jószágként vagy háziállatként való „termelésének” legelső és legfőbb kritériuma az állatfaj valamilyen fokú szelídíthetőségének vagy irányíthatóságának észlelése volt. Ahhoz, hogy az ember tesztelje a hipotézisét, első lépésként meg kellett nézni, lehetséges-e terelni az állatot. Ha igen, akkor utána kipróbálták, hogy a vad állatok nyája karámba fogható-e. Ha igen, az ember ezután kiválasztaná a szelídebb állatokat mint a következő generáció szüleit – de nem szaporodik minden állat fogságban! – és a többi, és a többi. Végül, az ember a változatos szelídített példányok közül szelektálna más kívánatos tulajdonságok érdekében, mint a méret, az erősség, stb., így szaporítva végül egy új, háziasított állatfajt. Az így háziasított nagy emlősállatok között a Közel- és Közép-Keleten (körülbelül tízezer évvel ezelőtt) volt a bárány, a kecske és a disznó (a vaddisznókból), majd a marha (a vad őstulokból). A marhát Indiában is megszelídítették, látszólag függetlenül, körülbelül ugyanabban az időben (körülbelül nyolcezer évvel ezelőtt). Akkortájt Kínában is, mint a Közel- és Közép-Keleten, önállóan háziasították a bárányt, a kecskét és a disznót, és Kínához kötődik a bivaly háziasítása is (körülbelül hatezer évvel ezelőtt). Közép-Ázsia háziasította az egypúpú tevét, Arábia pedig a kétpúpú tevét (körülbelül négyezerötszáz évvel ezelőtt). Az Amerikák, egész pontosan Dél-Amerika andoki területe háziasította a tengerimalacot (körülbelül hétezer évvel ezelőtt) a lámát és az alpakát (körülbelül ötezerötszáz évvel ezelőtt). Végül, egy kivételesen messzemenő következményekkel járó „találmány” volt a ló háziasítása, ami körülbelül hatezer évvel ezelőtt ment végbe napjaink Oroszországának és Ukrajnájának területén. Ez a vívmány a földi szállítás tényleges forradalmát indította el. Azelőtt a talajon az embernek gyalogolnia kellett helyről helyre, a távolságokat leggyorsabban csónakkal lehetett megtenni. Ez drámaian megváltozott a háziasított ló megérkeztével, ami onnantól egészen a tizenkilencedik századig – a mozdony és az autó felfedezéséig – a szárazföldi szállítás leggyorsabb módját biztosította. Eszerint, hasonlóképpen a kutya „feltalálásához” mintegy tizenhatezer évvel ezelőtt, a ló „feltalálása” futótűzként terjedt el. Viszont – mintegy tízezer évvel később érkezve – az utóbbi nem tudott olyan széleskörben elterjedni, mint az előbbi. Míg a kutya gyakorlatilag elérte a világ minden sarkát, a klímaváltozás – a globális felmelegedés – ami eközben lezajlott lehetetlenné tett egy ugyanilyen sikert a ló esetében. Eközben az eurázsiai földtömeget áthidalhatatlanul nagy víz különítette el az Amerikáktól, Indonéziától, Új-Guineától és Ausztráliától. Tehát csak évezredekkel később, az Amerikák európai újrafelfedezése után terjedt például ott el a ló. (Vadlovak látszólag léteztek az amerikai kontinensen, de kihalásig vadászták őket, így lehetetlenné vált bármiféle független háziasításuk.)

   

Viszont a föld tulajdonként, illetve a mezőgazdaság és az állattenyésztés alapjaként való birtokbavétele csak félig oldotta meg a megnövekedett népességnyomást. A föld birtokbavételével hatékonyabb használatra fogták a földet, ami lehetővé tette a nagyobb számú népesség fenntartását. De a földtulajdon intézménye önmagában nem befolyásolta a probléma másik oldalát: az egyre több új utódot. A probléma ezen része is megoldásra szorult. Az intézmény, amelyet e feladat elvégzésére terveztek, a család intézménye volt, ami nem véletlenül fejlődött ki kéz-a-kézben a földtulajdonlással. Ahogy arra Malthus is rámutatott, a túlnépesedés problémájának megoldása érdekében a magántulajdon intézménye mellett „a nemek közötti viszonynak” is fundamentális változásokon kellett átesnie.[48]

Mi volt a nemek közötti viszony korábban, és mi volt az intézményesített innováció, amit ilyen téren elhozott a család? Hírhedten nehéz megválaszolni az első kérdést, de lehetséges azonosítani a fő strukturális változást. A gazdasági elmélet szavaival a változást le lehet írni úgy, mint annak a szituációnak a leváltása, ahol mind az utódteremtés hasznát – egy további potenciális termelő létrehozásával – és kiváltképp az utódteremtés költségeit – egy további fogyasztó (evő) teremtésével – társadalmasították. Azaz a helyzetet, ahol a teljes társadalom fizetett érte és húzott hasznot az utódból, nem pedig annak „termelői”, lecserélték egy olyan helyzetre, amelyben az utódnemzés előnyeit és költségeit internalizálták és gazdaságilag visszaruházták azokra az egyénekre, akik ok-okozati szempontból felelősek voltak annak megteremtéséért.

Akármik is voltak a részletek, úgy tűnk, hogy a férfi és nő közötti stabil monogám illetve poligám kapcsolat, amit manapság a családdal hoznak összefüggésbe, viszonylag új az emberiség történelmében, és hosszú ideig egy olyan intézmény előzte meg, amit hozzávetőleg „korlátlan” vagy „szabályozatlan” nemi kapcsolatnak vagy „csoportházaságnak” definiálhatunk.[49] Az emberi történelemnek ebben a szakaszában a nemek közötti viszony nem zárta ki az ideiglenes párkapcsolatot egy férfi és egy nő között. Viszont elviekben minden nőt minden férfi lehetséges szexuális partnerének tekintettek, és vice versa. „A férfiak poligámiában éltek, nőik ezzel egyidejűleg poliandriában” jegyezte meg Friedrich Engels, Lewis H. Morgan Ancient Society (1871) tanulmányait követve, „gyermekeiket pedig mindenkihez tartozónak tekintették. […] Minden nő minden férfihoz tartozott, és minden férfi minden nőhöz.”[50]

Viszont amit Engels és számtalan későbbi szocialista képtelen volt észrevenni a múlt – és állítólag a jövő – „szabad szerelem” intézményének dicsőítő leírása közepette, az az egyszerű tény, hogy ez az intézmény közvetlen és nyilvánvaló hatást gyakorol az utódok teremtésére. Ahogy Ludwig von Mises kommentálta: „bizonyos, hogy ha egy szocialista társadalom el is hozza a ’szabad szerelmet,’ semmilyen módon nem képes elhozni a szabad szülést.”[51] Amit Mises értett e megjegyzés alatt, és amit Engels és Bebel látszólag figyelmen kívül hagytak, az az, hogy a hatásos fogamzásgátlás elérhetősége előtti korban a szabad szerelem bizonyos következményekkel jár, név szerint terhességgel és szüléssel, illetve hogy a szülések épp úgy költséggel járnak, mint haszonnal. Ez nem számít mindaddig, amíg a haszon meghaladja a költséget, azaz mindaddig, amíg a társadalom egy újabb tagja többet ad a javakhoz termelőként, mint amennyit elvesz fogyasztóként – és bizonyos ideig ez lehet a helyzet. De a hozadék törvényéből következik, hogy ez a helyzet nem tarthat korlátlanul mindörökké. Elkerülhetetlenül el kell érkeznie a pontnak, ahol egy további utód költsége meghaladja a hasznokat. Onnantól meg kell állítani minden további utódnemzést – erkölcsi korlátozást kell gyakorolni – hacsak az ember nem szeretné életszínvonalának progresszív zuhanását megtapasztalni. Viszont ha a gyermekeket mindenki és senki gyermekének tekintik, mivel mindenki szexuális kapcsolatot létesít mindenki mással, akkor eltűnik, vagy legalábbis jelentősen lecsökken az utódnemzéstől való önmegtartóztatás ösztönzője. Ösztönszerűen, az ember biológiai természetéből fakadóan minden férfi és nő szeretné továbbörökíteni génjeit a faj következő generációjába. Minél több utódot nemz, annál jobb, mivel annál több utódja fog túlélni. Kétségtelen, ez a természetes emberi ösztön irányítható racionális megfontolással. De ha semmi, vagy kevés gazdasági áldozatot kell hozni azért, hogy az ember egyszerűen követhesse saját állati ösztöneit – hiszen minden gyermeket a teljes társadalom lát el – akkor semmi, vagy kevés ösztönző áll fenn az elme használatára szexuális ügyekben, azaz bármiféle erkölcsi korlátozás betartására.

Tehát tisztán gazdasági nézőpontból azonnal nyilvánvalóvá kell, hogy váljon a túlnépesedés megoldása. Privatizálni kell a gyermekek tulajdonlását, vagy helyesebben a gyermekek feletti gyámságot. Ahelyett, hogy úgy tekintenének a gyerekekre, mint akiket kollektíven tulajdonol a „társadalom,” vagy akiket a „társadalomra” bíztak, vagy ahelyett, hogy a gyermekszülésre valami irányítatlan és irányíthatatlan természetes eseményre tekintenének – és ilyenformán úgy kezelik a gyermekeket, mint akiket senki sem birtokol vagy akiket senkire sem bíztak (mint pusztán kedvező vagy kedvezőtlen „környezeti változások”) – a gyermekekre úgy kell tekinteni, mint entitások, amelyeket magán módon termelnek, és magán gondozásra bíztak. Ahogy Thomas Malthus először figyelmesen megjegyezte, lényegében ezt érik el a család intézményével:

A (népesség) legtermészetesebb és legnyilvánvalóbb korlátozója látszólag az volt, ha arra késztettek minden embert, hogy gondoskodjon saját gyermekéről; ez valamiféleképp a népesség növelésének mértékeként vagy irányadójaként szolgál, mivel egyetlen ember se hozna élőlényeket a világra, aki nem képes megtalálni az eltartásukhoz szükséges eszközöket; ahol ennek dacára ez történt, szükségszerűnek tűnt – mások számára, példának -, hogy az efféle ügylet szégyene és kényelmetlensége az egyénre háruljon, aki magát és egy ártatlan gyermeket meggondolatlanul kínba és szükségbe taszított. – A házasság intézménye, vagy legalábbis a minden emberre vonatkozó kinyilvánított vagy hallgatólagos kötelesség, hogy eltartja saját gyermekét, látszólag ezen érvek természetes következményei egy közösségben, amelyeket olyan nehézségek nyomnak, mint amiket feltételeztünk.[52]

Továbbá és végül: a monogám vagy poligám családok kialakításával egy másik döntő innováció is megszületett. Korábban egy törzs tagjai egyetlen, egyesített háztartást képeztek, és a törzsbéli munkamegosztás lényegében egy háztartásbeli munkamegosztás volt. A családok kialakulásával elérkezett az egyesített háztartás különböző, független háztartásokra történő felbomlása, és ezzel a föld „számos” – vagy magán – tulajdonlásának kialakulása. Azaz a föld előzőleg leírt birtokba vétele nem egyszerűen átmenet volt egy olyan helyzetből, ahol valami gazdátlan volt abba, ahol az tulajdonossal rendelkezett, hanem pontosabban valamit, ami előzőleg gazdátlan volt, átalakítottak valamivé, amit külön háztartások tulajdonoltak (így lehetővé téve a háztartásközi munkamegosztás megjelenését).

Következményképp tehát a földtulajdonlás által lehetővé tett magasabb társadalmi jövedelem többé nem volt elosztva, mint ahogy az előzőleg történt: a társadalom minden tagjának „szükségletei szerint”. Ehelyett minden külön háztartás része a teljes társadalmi jövedelemből a neki betudható terméken, azaz az általa a termelésbe fordított munkán és tulajdonon múlt. Más szóval az előzőleg mindent átható „kommunizmus” talán még mindig folytatódott minden háztartáson belül, de a kommunizmus eltűnt a különböző háztartások közötti kapcsolatból. A különböző háztartások jövedelme a befektetett munka és tulajdon minősége és mennyisége alapján különbözött, és senki sem követelhette egy háztartás tagjainak megtermelt jövedelmet a sajátján kívül. Tehát a „potyázás” mások erőfeszítésein javarészt, ha nem teljesen lehetetlenné vált. Az, aki nem dolgozott, többé nem várhatta el, hogy egyék.[53]

Tehát az egyre növekvő népességnyomásra a társadalmi szerveződés új módszerének kellett megjelennie válaszként, ami helyettesíti a vadászó-gyűjtögető életstílust, ami az emberi történelem nagyrészét jellemezte. Ahogy Ludwig von Mises összefoglalta a dolgot:

A termelési eszközök magántulajdonlása a szabályozó elv, amely a társadalmon belül a társadalom rendelkezésére álló, korlátozott megélhetési eszközöket egyensúlyba hozza a fogyasztók növekedésének kevésbé korlátozott képességével. Azzal, hogy a társadalom minden tagjára jutó társadalmi terméket a számára gazdaságilag felróható terméktől, azaz munkájától és tulajdonától tették függővé, a többlet emberi lények elpusztítását a létért való küzdelem során – ahogy az a növényi és állati birodalmakban jellemző – a születési arányok társadalmi erők miatti csökkenése helyettesíti. „Erkölcsi korlátozás”, az utódok társadalmi pozíció általi szabályozása veszi át a létért való küzdelem helyét.[54]

Miután felállítottak valami permanens raktár és menedékhelyet, aztán lépésről lépésre egyre több és több környező földet vettek tulajdonba a mezőgazdasági termelés és az állattenyésztés alapjául, illetve kiterjesztett telepekké alakították a hajdani raktárközpontokat és menedékeket – amelyek külön családi háztartások által birtokba vett házakból és falvakból álltak – a Közel- és Közép-Kelet embereinek, illetve az eredeti emberi letelepedés más régióinak az életstílusa lassan, de elkerülhetetlenül terjedni kezdett.[55] Elviekben ez a terjedés két elképzelhető módon történhetett. Vagy idővel kiszorították az eredeti telepesek a szomszédos nomád törzseket új, megművelendő föld után kutatva (démikus diffúzió), vagy az utóbbi maga kezdte imitálni és adoptálni az új életstílust (kulturális diffúzió). Egészen mostanáig általában úgy hitték, hogy az első terjedési mód volt az uralkodó.[56] Viszont az újonnan felfedezett genetikai bizonyíték alapján ez a nézet megkérdőjelezhetőnek tűnik, legalábbis az új, letelepedett életmód Közel-Keletről Európába terjedését illetően. Ha a jelen európaiak a neolitikus forradalom idején élő Közel-Keleti emberek leszármazottai, ennek lennie kellene genetikai nyomának. Viszont ami az illeti, nagyon kevés ilyen nyomot lehet fellelni napjaink európai lakosaiban. Tehát valószínűbbnek tűnik, hogy az új, letelepedett életmód javarészt, ha nem kizárólag az utóbbi, másodjára említett úton történt, míg a szerep, amit az eredeti Közel-Keleti telepesek játszottak ebben a folyamatban, csekély volt. Talán pár közülük megindult északi és nyugati irányba, ahol magukba olvasztották őket a szomszédos közösségek, akik átvették az új és sikeres életstílust, amely hatásaképp saját genetikai lenyomatuk egyre felhígult a Közel-Keleti kiindulási pontjuktól való egyre növekvő eltávolodásukkal.

Akárhogy is, a neolitikus forradalommal az előzőleg egyetemes vadászó-gyűjtögető életmód lényegében kihalt, vagy visszaszorult az emberi világ külső peremeire. Az újonnan kialakult mezőgazdasági közösségek kétségkívül vonzó célpontot jelentettek a nomád fosztogatóknak, és nagyobb mobilitásuknak köszönhetően a szomszédos nomád törzsek sokáig komoly fenyegetést jelentettek a mezőgazdasági telepesekre. De végső soron a nomádok nem voltak egyenrangú ellenfelek a kisebb létszámuk miatt. Pontosabban a több ember háztartás-közösségébe való szerveződése – a szeparált háztartások egymás szoros fizikai közelségében – tette őket katonailag felsőbbrendűvé. A közösségi élet nem pusztán csökkentette a tranzakciós költségeket a törzsön belüli cserére vonatkozóan. Úgyszintén biztosította a könnyen és gyorsan koordinálható közös védelem lehetőségét külső agresszió ellen. Továbbá a nagyobb létszám ereje mellett a letelepedett mezőgazdasági közösségek lehetővé tették az intenzívebb és kiterjedtebb munkamegosztást, illetve a nagyobb mértékű megtakarítást, így elősegítették az olyan fegyverzet kifejlesztését, ami fejlettebb volt mindennél, amivel a nomádok rendelkeztek.[57]

Ötvenezer évvel ezelőtt az emberi népességet alig ötezer főre, vagy lehetségesen ötvenezer főre becsülik. A neolitikus forradalom kezdetén – mintegy tizenegyezer évvel ezelőtt, amikor lényegében az egész bolygót meghódították a vadászok és gyűjtögetők törzsei, akik az évezredek során szétszóródtak valahol Kelet-Afrikában lévő eredeti otthonukból – a világnépesség becslések szerint körülbelül négymillió fő volt.[58] Azóta lassan, de biztosan az új termelési módszer: a mezőgazdaság és az állattenyésztés a föld magán (vagy kollektív) tulajdonlása és az elkülönült családi háztartások köré szervezve sikeresen leváltotta az eredeti vadászó-gyűjtögető rendet. Ebből következően a keresztény-korszak kezdetén a világ népessége elérte a százhetven-milliót, és 1800-ban, ami az úgynevezett ipari forradalom kezdetét (ami a következő fejezet témája) és az agrárkor – vagy, ahogy azt másképp nevezték, a „régi biológiai rend” – lezárását jelöli, elérte a hétszázhúsz-milliót. (Ma a világ népessége meghaladja a hétmilliárdot!) Az agrárkor során a városok mérete gyakran elérte, vagy akár meg is haladta az egymillió lakost, de egészen a legvégéig a populáció kevesebb, mint 2%-a élt nagyvárosokban, és még a gazdaságilag legfejlettebb országokban is a népesség 80-90%-a mezőgazdasági termeléssel foglalkozott (míg ez a szám mára kevesebb mint 5%-ra zuhant).

[1] Lásd a következőről Nicholas Wade, Before the Dawn

[2] A nyelv „alacsonyabb” és „magasabb” funkcióiról lásd Karl Buehler, Sprachtheorie. Die Darstellungsfunktion der Sprache és kiváltképp lásd még Karl R. Popper Conjectures and Refutations 134. o. illetve Objective Knowledge 3. fejezet, 119-22. o. és 6. fejezet, 14-17. szakasz.

[3] Luigi Luca Cavalli-Sforza, Genes, Peoples and Languages, 93. o, a nyelv eredetét körülbelül 100 ezer évvel ezelőttre teszi, de a fentebb említett archeológiai bizonyítékot tekintve az 50 ezer évvel ezelőtt későbbi, újabb dátuma valószínűbbnek tűnik.

[4] uo. 92. o.

[5] Wade, Before the Dawn, 8, 58. oldal; Cavalli-Sforza becslése jelentősen magasabb: 50 ezer (Genes, Populations, and Language, 50. o.)

[6] Cavalli-Sforza, Genes, Peoples and Languages, 30. o.

[7] A vadászó-gyűjtögető társadalmak egalitarizmusát viszont nem szabadna túlhangsúlyozni vagy idealizálni. Ezeket a társadalmakat emellett kifejezett hierarchikus tulajdonságok is jellemezték. Nem eltérően attól, ami ismeretes az állatvilágból, a férfiak magasabb rangúak voltak a nőknél és uralták őket. Sokszor úgy „fogták” a nőket és bántak velünk, mint ahogy fogták és bántak a „külső” világ javaival: eltulajdonították, elrabolták, használták, bántalmazták és cserélték őket. A gyerekek alacsonyabb rangúak voltak a felnőtteknél. Továbbá hierarchiák álltak fenn a társadalom férfi és női tagjai között egyaránt, az uralkodó alfa-hím és nősténytől le egészen a társadalom legalantasabb tagjáig. Státuszharcok folytak, és aki nem fogadta el a felállított rangsort, súlyos büntetésben részesült. A magasabb rangokért vívott harcok veszteseit sokszor sérülés, akár halál fenyegette, és a legjobb esetben is a törzsből való kitaszítás. Egyszóval: még ha a törzsi élet kényelmes életszínvonalat is biztosított bőséges étel és szabadidő tekintetében, az minden volt csak nem kényelmes napjaink nagyra becsült „egyéni autonómiája” tekintetében. Épp ellenkezőleg, az élet a törzsi háztartásban fegyelmet, rendet és behódolást jelentett.

[8] Lásd Richard Lee és I. De Vore, Man the Hunter; Marvin Harris Cannibals and Kings: The Origins of Cultures, kiváltképp 2. fejezet.

[9] Harris, Cannibals and Kings, 19. szakasz.

[10] Ez az állítás viszont kizárólag a békés periódusok alatti vadászó—gyűjtögető életre vonatkozik. A háborúk és természetellenes halál magas bekövetkeztéséről lásd lejjebb.

[11] Tehát például, írja Harris, Cannibals and Kings, 18. o. „A késői kőkorban egész Franciaországban valószínűleg nem volt több mint 20 ezer, és esetleg csupán 1600 ember.”

[12] Lásd Wade, Before the Dawn, 8. fejezet és 150-54. o. továbbá Lawrence H. Keeley, War Before Civilization.

[13] Napoleon Chagnon, „Life Histories, Blood Revenge, and Warfare in a Tribal Population” Science 239. 985-92. o.

[14] Keeley, War Before Civilization, 33. o.; Wade, Before the Dawn, 151. szakasz.

[15] Lásd még Steven LeBlanc, Constant Battles.

[16] Lásd Wade, Before the Dawn, 154-58. A primitív vs. modern ember vadságát összevetve Wade, Keeleyt követve megjegyzi (Before the Dawn, 152. o.):

„Amikor a primitív harcosok nyílt csatában összeütköztek a civilizált társadalom seregeivel, sokszor legyőzték őket a fegyverzetek nagy különbsége ellenére. Az indián háborúban az Egyesült Államok serege „általában súlyos vereséget szenvedett” amikor nyílt terepen találkoztak az ellenséggel, mint például a szeminolok által 1834-ben, és a Little Bighorn csatában. 1879-ben a Dél-Afrikai brit hadsereg, ágyúkkal és Gatling fegyverekkel felszerelve meggyőző vereséget szenvedett a Zuluktól, akik többnyire lándzsákkal és marhabőr-pajzsokkal voltak felszerelve az Isandlwana, Myer’s Drift és Hlobane csatáiban. A franciákat kiüldözték a szaharai tuaregek 1890-ben. Az állami haderő végül csak nagyobb létszámmal és nagy seregeket felőrlő hadjáratokkal győzedelmeskedett, nem pedig a felsőbbrendű harcképességgel.”

[17] Ludwig von Mises, Human Action, A Treatise on Economics, 144. o.

[18] Közvetetten, a különböző törzsek tagjai közötti kiengesztelhetetlen ellenségesség a vadászó-gyűjtögető társadalmak keretein belül árulkodik az emberek közötti békés együttműködés követelményeinek első nyomáról. Ahhoz, hogy a különböző törzsek tagjai ne ellenségként, hanem potenciális kollaboránsokként tekintsenek egymásra, meg kell lennie a fogyasztói javak valódi termelésének (a természetadta fogyasztójavak puszta birtokba vételén kívül). Hiszen csak akkor van oka egy embernek megkímélni egy másik ember életét saját javára (saját önös motivációjáért és saját érdekeiért), ha az ember hozzáad valamit a természethez, ami máskülönben, szándékos erőfeszítése nélkül egyáltalán nem létezne. Természetesen, ahogy szeretnek arra rámutatni azok, akik terjesztik a tézist, miszerint a civilizáció az, ami háborút nemz, maga a tény, hogy egy ember hozzáadott valamit a természetadta javak kínálatához, emellett épphogy okot is biztosíthat egy másik ember számára ahhoz, hogy erőszakot használjon: hogy megfossza termékétől. De bizonyára kevesebb oka van megölni egy ilyen embert, mint megölni egy embert, aki semmit nem adott hozzá, pusztán elveszi és elfogyasztja azt, ami adott (és tehát elkerülhetetlenül csökkenti azt, ami elérhető marad a másiknak). Továbbá mindaddig, amíg egy ember hozzáad valamit az elérhető javak teljes kínálatához, addig egy másik embernek oka van arra, hogy ne avatkozzon bele tevékenységébe, hanem hagyja folytatni azt, és hasznot húzzon belőle és tevékenységéből azzal, hogy kölcsönösen előnyös cserébe elegyedik vele, és így következményképp végső soron rokonszenves érzéseket kezdjen táplálni embertársa iránt. Tehát míg a civilizáció nem eliminálja az ember agresszív impulzusait, képes csökkenteni és ténylegesen csökkenti és csillapítja azt.

[19] Valójában az utolsó nagy melegedési periódus, amit úgyszintén integlaciális periódusnak neveznek, már befejeződött körülbelül 120 ezer évvel ezelőtt. Ez idő alatt, azaz több mint 120 ezer éve a Rajnában, a Temzében és Észak-Európában élő vízilovaknak valamennyire „afrikai kinézetük” volt. Onnantól kezdve a gleccserek fokozatosan dél felé mozogtak és a tengerszint idővel több mint 100 métert zuhant. A Temze és az Elba a Rajna mellékfolyói lettek, mielőtt az először az Északi-Tengerbe, majd onnan az Atlanti Óceánba folyt. Lásd Josef H. Reichholf Eine kurze Naturgeschichte des letzen Jahrtausends, 15. szakasz. Amikor ez a korszak hirtelen véget ért körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt, a gleccserek gyorsan visszavonultak, a tengerszint pedig megemelkedett, nem évente milliméterekkel, hanem nagyon gyorsan, szinte árvíz-szerűen. Anglia és Írország, amik előtte az európai kontinenshez voltak csatlakozva, nagyon rövid idő alatt szigetekké váltak. Így pedig létrejött a Balti-tenger és napjaink Északi-tengerének nagy része. Hasonlóképp napjain Perzsa-öblének nagyja körülbelül ezidőben keletkezett. uo. 49. szakasz.

[20] További részletekért lásd Wade, Before the Dawn, 5. fejezet; továbbá Jared Diamond, Guns, Germs and Steel: The Fates of Human Societies, 1. fejezet.

[21] Lásd Cavalli-Sforza, Genes-Populations, and Languages, 94. o.

[22] uo. 20-25. o.

[23] Lásd Wade, Before the Dawn, 96-99. o.

[24] Merritt Ruhlen, The Origin of Language: Tracing the Evolution of the Mother Tongue

[25] Lásd Cavalli-Sforza Genes, Peoples and Languages, 5. fejezet, kiváltképp 144. oldal egy táblázatért, ami megmutatja a genetikai és nyelvi családok illetve a származási fák közötti korrelációt. Lásd még Luigi Luca Cavalli-Sforza és Francesco Cavalli-Sforza, The Great Human Diasporas: The History of Diversity and Evolution, 7. fejezet; Wade Before the Dawn, 10. fejezet, 102. szakasz.

[26] A jelenlegi Holocén időszakban viszont a hőmérsékletek jelentős eltéréseket mutatnak. Körülbelül 10000 évvel ezelőtt, egy ezeréves melegedési időszak után a hőmérséklet elérte a jelen szintet. Azután a hőmérséklet számos alkalommal ennél a szintnél feljebb emelkedett (egészen 2 Celsius-fokig): 8000-6800 évvel ezelőtt, 6000-5500 évvel ezelőtt, 5000-4000 évvel ezelőtt, 2500-2000 évvel ezelőtt, és ismét a 10-14. században, az úgynevezett középkori melegedési időszak alatt. Emellett számos időszak volt a jelenleginél jelentősen alacsonyabb hőmérséklettel: 9000-8000 évvel ezelőtt, 6800-6000 évvel ezelőtt, 4000-2500 évvel ezelőtt, a másodiktól a nyolcadik századig és ismét a tizennegyedik századtól a tizenkilencedik század közepéig, az úgynevezett Kis Jégkorszak alatt. Lásd Reichholf Eine kurze Naturgeschichte des letzten Jahrtausends, 27. o.

[27] uo. 23. szakasz

[28] Ludwig von Mises, Human Action, 167. o.

[29] uo.

[30] Empirikusan úgy tűnik, hogy a „mágikus szám,” azaz a vadászó-gyűjtögető társadalom optimális népességmérete valahol 50 és 100 ember között volt egy 50-100 négyzetmérföldes területen (egy ember / négyzetméter). Körülbelül ezen a kombináció ponton kimerül minden előny, amit a munkamegosztás kínál. Ha a populációméret meghaladja ezt a „mágikus” számot, egyre veszélyeztetettebbé válik az átlagos életszínvonal, és ez a veszély még nagyobbra növekedik, ha a szomszédos törzsek, saját belső populációnövekedésük következtében megnövelik a területi betöréseiket, így csökkentve tovább az első törzs számára elérhető természetadta javak kínálatát. Tehát mind a belső mind a külső népességnyomás megoldást követelt az egyre sürgetőbb problémára: név szerint a puszta túlélésre.

[31] Lásd Mises, Human Action, 127-131. o.; ua, Socialism: An Economic and Sociological Analysis, 174-75. o.; továbbá Hans-Hermann Hoppe, Kritik der sozialwissenschaftlichen Socialforschung, Untersuchungen zur Grundlegung von Soziologie und Oekonomie 59-64. o.

[32] Ami azt illeti, a túlvadászat és az állatok kihalása végzetes szerepet játszott főképp az Amerikákon, amelyeket csak az íj és nyíl feltalálása után laktak be. Míg az Amerikákon eredetileg szinte ugyanaz a fauna élt, mint az eurázsiai kontinensen – végtére is az állatok évezredeken át átvándorolhattak az egyik kontinensről a másikra a beringiai földhídon át – mire az európaiak ismét felfedezték Amerikát mintegy 500 éve, minden nagy megszelídíthető állatot (a lámát kivéve Dél-Amerikában) a kihalásig vadásztak. Hasonlóképp immáron úgy tűnik, hogy kihalásig vadászták (a vörös kenguru kivételével) a teljes mega-faunát, ami egyszer belakta Ausztráliát. Úgy tűnik, ez az esemény körülbelül 40 ezer évvel ezelőtt történt, csupán pár ezer évvel arra, hogy az ember Ausztráliára érkezett, méghozzá az íj és nyíl segítsége nélkül, csak nagyon primitív fegyverekkel, és az állatok csapdába ejtéséhez használt tűzzel. Erről lásd Diamond Guns, Germs and Steel, 42. szakasz.

[33] Míg a „neolitikus forradalom” által előidézett változások jelentősen nagyobb fenntartható népességnek adtak teret, a malthusi problémának elkerülhetetlenül ismét fel kellett bukkannia, és a probléma látszólag végső megoldását csak az úgynevezett „ipari forradalommal” érték el, ami Európában kezdődött a tizenhetedik század végén. Erről lásd a következő fejezetet, „A malthusi csapdától az ipari forradalomig: Gondolatok a társadalmi evolúcióról”.

[34] Lásd még Michael H. Hart, Understanding Human History, 139. szakasz.

[35] A különbségekről lásd Murray N. Rothbard Man, Economy and State, 1. fejezet.

[36] Carl Menger, Principles of Economics, 52. o.

[37] Mises, Human Action, 92. o.

[38] Lásd még Hans-Hermann Hoppe, Eigentum, Anarchie und Staat. Studien zur Theorie des Kapitalismus 4. fejezet, kiváltképp 106. szakasz.

[39] Hart, Understanding Human History, 162. o.

[40] Becslések szerint a föld birtokba vételével, illetve a vadászó-gyűjtögető társadalom ennek megfelelő átalakulásával mezőgazdász-kertész és állattenyésztő társadalomba, az előző populáció tízszeresét-százszorosát lehetett fenntartani ugyanakkora földmennyiségen.

[41] Diamond, Guns, Germs and Steel, 100, 167. o.

[42] Wade, Before the Dawn, 109-13. o.

[43] Mellékesen, genetikai analízis felfedte, hogy az összes jelen kutya, beleértve az amerikaiakat, valószínűleg egyetlen alomból származik, valahonnan Kelet-Ázsiából. Azaz úgy néz ki, hogy a kutya megszelídítése nem függetlenül történt különböző helyeken, hanem egyetlen helyen történt, ahonnan szétterjedt, hogy végül átölelje az egész bolygót.

[44] Lásd Helmut Schoeck, Envy: A Theory of Social Behavior

[45] Lásd Konrad Lorenz, Man Meets Dog

[46] Figyelemreméltó módon, még ma, a magasan szofisztikált elektronikus riasztórendszerek elérhetőségével is az ugató kutyák biztosítják a leghatékonyabb védelmet a betörések ellen.

[47] Lásd Diamond, Guns, Germs and Steel, 9. fejezet, kiváltképp 168-75. o.

[48] Essay on the Principle of Population, 10. fejezet

[49] Lásd erről Friedrich Engels, Der Ursprung der Familie, des Privateigentums und des Staates

[50] uo. 38. szakasz. Mellékesen a szocialista szerzők, mint Friedrich Engels, nem pusztán leírták, hanem dicsőítették ezt az intézményt, épp úgy, ahogyan a fentebb említett „primitív kommunizmus” intézményét is dicsőítették. Valójában a szocialisták jellemzően igen helyesen felismerték a magántulajdon és a család intézményének közös megjelenését, és úgy gondolták (és remélték), hogy mindkét intézmény – a termelési eszközök magántulajdonlása a földet beleérve, és a (monogám) család – végül ismét eltűnne a jövő szocialista társadalmának felállításával, amelyet a vagyon bősége és szabad szerelem jellemez. Tehát egy fáradságos, de szükséges történelmi kerülőút után, amit kín, kizsákmányolás és férfi szexuális uralom jellemez, az emberiség végre visszatérne – egy magasabb szinten – saját prehisztorikus „aranykorának” intézményes jellemzőihez. A szocializmusban a monogám házasság eltűnik a magántulajdonnal együtt. A szerelem választása ismét szabad lenne. A férfiak és nők úgy egyesülnének és válnának el, ahogy kívánnak. És mindez alatt, ahogy a szocialista August Beber írta (akkoriban, az 1880-as és 1890-es években) óriási sikernek örvendő könyvében, Die Frau und der Sozialismus, a szocializmus nem teremtene semmi újat, pusztán „újrateremtené egy magasabb szinten és új társadalmi formákban azt, ami egyetemesen érvényes volt egy primitívebb kulturális szinten, és mielőtt a magántulajdonlás uralta a társadalmat.” Bebel, Die Frau und der Sozialismus, 343. o. lásd még Ludwig von Mises, Socialism, 87. o.

[51] Ludwig von Mises, Socialism, 175. o.

[52] Essay on the Principle of Population, 10. fejezet

[53] Bármennyire is racionális motivációk övezték a család intézményét, a „szabad szerelem” rezsimjéből való átmenet a családi életbe nem volt költségmentes, és a költségek más-mások voltak a férfiakra és a nőkre nézve.

A férfi nézőpontjából nyilván előnyös, ha minden nő elérhető a szexuális kielégülés céljára. Továbbá ez nagyban megnövelte reprodukciós sikerének esélyeit. Azzal, hogy a lehető legtöbb nővel nemzhet gyermeket, megnövekedett annak a lehetősége, hogy génjeit átörökítse a következő generációba. Ezt látszólag semmi őt terhelő költség nem kísérte, ha a gyermekek felnevelése externalizálható a társadalomra. Ezzel ellentétben, ha a szexuális hozzáférés (a monogámia esetén) egy nőre vagy (a poligámia esetén) kevés nőre korlátozódik, a szexuális kielégülés illetve a reproduktív siker esélye lecsökken. Továbbá a férfiaknak immár mérlegelniük kell a szex és a gyermeknemzés előnyeit és hátrányait – amire eddig nem volt szükségük. Másrészt, a primitív embereknek sem kerülte el a figyelmét, hogy a szexuális kielégülés és a reprodukciós siker esélye még a szabad szerelem rezsimje alatt sem volt egyenlő. Néhány férfi – az erősebb és vonzóbb alfa hímek – sokkal nagyobb esélyeket élvezett, mint mások. Ami azt illeti, ahogy azt minden állattenyésztő tudja, egyedül egy hím elég ahhoz, hogy folyamatosan megtermékenyítve tartsa az összes nőstényt. Tehát a szabad szerelem a gyakorlatban azt jelentette, hogy nagyon kevés férfi „kapta meg” a legtöbb nőt, és kiváltképp a legvonzóbb és reprodukció szempontjából a legtetszetősebb nőket, és volt a legtöbb utód apja, míg a legtöbb férfi kétes kötelessége volt segíteni felnevelni más férfiak gyermekét. Nyilvánvalóan e tény leghalványabb felismerése is permanens veszéllyel járt bármilyen törzsbéli szolidaritásra, kiváltképp bármilyen szolidaritásra a férfiak között, amit például a rivális törzsek elleni védelem során tanúsíthattak volna; és ennek a veszélynek egyre nagyobbra kellett nőnie, minél inkább átlépte a népesség az optimális szintet. Ezzel ellentétben a monogám család, és valamivel kisebb mértékben a poligám család intézménye a reproduktív siker többé-kevésbé egyenlő esélyét biztosította minden férfinak, sokkal nagyobb ösztönzőt teremtve minden férfi számára, hogy kooperatív viselkedésben vegyen részt és abba befektessen.

A dolgok jelentősen különböznek a nő nézőpontjából. Végtére is a nők azok, akiknek viselniük kell a nemi közösüléshez társuló terhesség kockázatát. A nők azok, akik kiváltképp sérülékenyek a terhesség alatt és a szülés után. Továbbá a nők azok, akiknek egyedülállóan természetes kötelékük van a gyermekekkel; hiszen míg valamilyen mértékben mindig kétségbe vonható az apaság, az anyasággal kapcsolatban semmilyen kétség nem lehet. Minden nő tudja, kik az ő gyermekei, és kik más nők gyermekei. E természetes tények tekintetében világossá válik a szabad szerelem rezsimjének fő előnye a női szempontból. A szexuális kapcsolat során a nőket terhelő nagyobb kockázat és befektetés miatt a nők válogatósabbak lesznek a párosodási partnerük tekintetében. Tehát ahhoz, hogy megnöveljék saját reproduktív sikerük esélyeit, erősen előnyben részesítik azokat a partnereket, akik egészségesnek, életerősnek, vonzónak, okosnak, stb. tűnnek – egyszóval, az alfa hímeket. És mivel a férfiak kevésbé válogatósak a szexpartnerük tekintetében, a szabad szerelem rendszerében még a legkevésbé vonzó nő is realisztikusan számíthat arra, hogy időnként párosodhat a legvonzóbb férfiak közül néhánnyal, s így lehetőség szerint átadja az ő „felsőbbrendű” génjeit az utódjának.

Ez az előny nyilván eltűnik, amikor a szabad szerelem helyét átveszi a család intézménye. Immár minden nőnek egy, vagy csak pár férfi génkészletével kell reproduktív szerencsét próbálnia, és a legtöbb esetben ezek a gének nem a legjobbak közül kerülnek ki. Mit kaptak tehát a nők a házasságtól? Látszólag nagyon keveset mindaddig, amíg a népesség az optimális szinten volt, és a vadászó-gyűjtögető törzs életét kényelem és bőség jellemezte. Viszont ennek meg kellett változnia, amint a népesség átlépte ezt a pontot. Minél inkább meghaladta a populáció az optimális méretet, annál intenzívebbé vált a korlátozott ételkínálat iránti verseny. Akármilyen szolidaritás állt fenn előtte a nők között, az immár egyre gyengébbé válik. Természetes módon minden nő abban érdekelt, hogy biztosítsa saját reproduktív sikerét, és segítse saját gyermekét elérni az érettséget, így konfliktusba keveredett minden másik nővel és az ő gyermekeikkel. Ilyen helyzetben még egy más nő gyermekének meggyilkolását is egyre inkább lehetőségszámba vették, hogy megnöveljék a saját gyermekük túlélési lehetőségét. (Mellékesen valamilyen mértékben még mindig fennáll ugyanez a reproduktív siker érdekében történő versengés a nők között a poligám kapcsolatokban, és magyarázatot ad az efféle kapcsolatok néhány velejáró, különös instabilitására és feszültségére.) Ilyen helyzetben minden nő (és gyermekei) egyre nagyobb személyes védelemre szorul. De ki volna hajlandó ilyen védelmet biztosítani? A legtöbb gyermeknek ugyanaz az apja – a pár alfahímből, akiket több-mint-egyenlő reproduktív eséllyel áldott meg a sors – viszont az anyjuk különböző. Ennek megfelelően egy nőnek és gyermekének védelme egy másikkal szemben nem várható a gyermek apjától, mivel az apa nagyon sokszor ugyanaz. Továbbá egy másik férfitól sem várható; hiszen miért ajánlana személyes támogatást és védelmet egy férfi egy nőnek, akik szexuális kapcsolatba lépett egy másik férfival, és aki gyermekeinek egy másik férfi az apja, kiváltképp, ha ez az utód veszélyezteti a saját életszínvonalát? Egy nő csak akkor biztosíthat magának személyes védelmet egy férfitól, ha lemond a szabad szerelem összes előnyéről, és ehelyett megígéri, hogy kizárólag számára lesz szexuálisan elérhető, így sikeresen biztosítva a férfit arról is, hogy a gyermek mindig az övé.

Nem pusztán a család intézményének felállítása kapcsán vannak jellegzetesen férfi és női nézőpontok, hanem a házassági hűség fontosságában is annak stabilitása végett. A férfi és női számítások különbsége ebben a tekintetben abban a természetes tényben gyökerezik, hogy – legalábbis a megbízható genetikai apasági tesztek nagyon új kifejlesztéséig – mindig úgy, akkora biztossággal tudták, ki a gyermek anyja, amennyire az a gyermek apja számára elérhetetlen volt. Ahogy a népi bölcsesség mondja: anya babája, apa talánja. Ennek a ténynek – ismét igen „természetesen” – jelentősen különböző – aszimmetrikus – várakozásokhoz kellett vezetnie a helyes (és helytelen) férfi és női házas viselkedés tekintetében. Természetesen ahhoz, hogy biztosítsák a család intézményének stabilitását, társadalmilag el kellett ítélni bármiféle házassági hűtlenséget; de a helytelenítésnek sokkal kihangsúlyozottabbnak, a lehetséges megrovásoknak pedig sokkal súlyosabbnak kellett lennie a női hűtlenség esetében, mint a férfi hűtlenség esetében. Míg ez „igazságtalannak” tűnhet, valójában igen racionális és összhangban áll „a dolgok természetével”, mivel a női hűtlenség sokkal nagyobb kockázattal járt az elárult férfiakra nézve, mint a férfi hűtlenség az elárult nőkre. Egy nő hűtlensége az első lépés lehet az úton, ami váláshoz vezet, mint ahogy a férfi hűtlensége is az első lépés lehet ugyanezen úton. Ily tekintetben a helyzet ugyanaz (szimmetrikus) mindkét esetben, az elkövetett „bűn” pedig egyenlően súlyos. Viszont és amint a házassági hűtlenség nem vezet váláshoz, a nő által elkövetett „bűnt” sokkal súlyosabbnak kell tekinteni, mint a férfiét. Hiszen a házasságon kívüli szexuális afférok terhességhez vezethetnek, és ha az így teherbe ejtett nő aztán a férjével marad, felmerül annak a valós veszélye, hogy a nő kísértésbe esik úgy beállítani illegitim utódját a férje előtt, mint aki a férjéé, így rászedve őt arra, hogy eltartsa egy másik férfi gyermekét. Az ellenkező esetben nem áll fenn ilyen veszély: egyetlen férfi sem mutathatja fel illegitim utódját feleségének anélkül, hogy a nő tudná az igazat a dologról. Ebből fakad a sokkal nagyobb társadalmi stigma, amit a női hűtlenségnek tulajdonítanak a férfi hűtlenséghez viszonyítva. (Mellékesen – és úgyszintén igen racionálisan – a férfi hűtlenség esetén hasonló megkülönböztetést tesznek: a sérelmet sokkal súlyosabbnak tartják, ha a férfinak házas nővel van viszonya, mint ha egy hajadonnal lenne; hiszen az előbbi esetben egy női megtévesztés lehetséges bűnrészesévé válik, míg az utóbbiban nem. Ennek megfelelően – e megkülönböztetés felismerésével, illetve a válogatás nélküli férfi szexuális szomj csillapítása végett – a prostitúció szinte egyetemes társadalmi intézménnyé vált.)

[54] Mises, Socialism, 282. o.

[55] Régészeti leletek alapján ennek a terjedési folyamatnak a sebessége körülbelül évenként egy kilométer volt a földön (és valamennyivel gyorsabb a part mentén és a folyóvölgyekben). Lásd Lcavalli-Sforza, Genes, Peoples and Languages, 102. o.

[56] Lásd például Cavalli-Sforza, Genes, Peoples and Languages, 101-13. o.; Cavalli-Sforza & Cavalli-Sforza, The Great Human Diasporas, 6. fejezet, kiváltképp 144. szakasz.

[57] Például néhány korai-neolitikus település, mint Çatalhöyük napjaink Törökoroszágában, már több mint tízezer évvel ezelőtt elérte a becslések szerinti négy-ötezer lakost. A hasonló helyeken talált leletek magukba foglalják a szentélyeket á la Stonehenge (annál több, mint hatezer évvel idősebbet!), kőből épített tágas házakat bonyolult falfestményekkel, megalit oszlopokat állat-domborművekkel, szobrokat, faragásokat írás-szerű jelekkel, díszeket, kővázákat bonyolult dekorációval, kő-tőröket, obszidiánból (egy vulkanikus kőzet) készült tükröket, csont tűket, nyílhegyeket, malomköveket, kőből és agyakból készült korsókat és vázákat, színes kövekből készült gyűrűket és láncokat, sőt, még a fémmunkák kezdeteit is.

[58] Lásd Colin McEvedy & Richard Jones, Atlas of World Population History

Kommentek