Olvasási idő: ~ 33 perc

I

Az emberi együttműködés három tényező eredménye, melyek: az emberek közötti különbségek és/vagy a természetadta termelési tényezők földrajzi eloszlása; a magántulajdon (minden ember saját teste és kisajátításai, illetve birtokai feletti kizárólagos uralma) kölcsönös elismerésére alapuló munkamegosztás által elért magasabb termelékenység – az izolált önellátáshoz vagy az agresszióhoz, a fosztogatáshoz és az elnyomáshoz viszonyítva; és végül az ember képessége ez utóbbi tény felismerésére. A munkamegosztásban elvégzett munka magasabb termelékenysége és e tény felismerésének képessége nélkül, mondja Ludwig von Mises

az emberek mindörökké egymás halálos ellenségei maradtak volna, kibékíthetetlen riválisok abbeli igyekezetükben, hogy biztosítsák maguknak a természet által adott létszükségleti javak szűkös kínálatának egy porcióját. Minden ember arra kényszerülne, hogy ellenségként tekintsen a másikra; kívánsága saját étvágyát kielégíteni kiengesztelhetetlen konfliktusba helyezte volna összes szomszédjával. Semmilyen szimpátia nem fejlődhet ki ilyen állapotok között.1

A munkamegosztásban elért magasabb termelékenység, illetve az ember képessége, amellyel felismeri ezt a tényt, magyarázatot ad a legelemibb és legalapvetőbb emberi intézmények: a család és a családi háztartás eredetére.2 Emellett magyarázatot ad a homogén emberek (családok, klánok, törzsek) közötti szomszédság (közösség) tényére: a szomszédságra az egymással határos tulajdonok képében, amelyeket különálló és „egyenlő” tulajdonosok birtokolnak, illetve az „egyenlőtlen” kapcsolat képében, amely egy apa és fia, egy birtoktulajdonos és bérlője, vagy egy közösségalapító és követő-lakosai között áll fenn.3 Továbbá – és ami a legfontosabb jelen céljaink fényében – magyarázatot ad a heterogén és idegen közösségek békés együttlétének lehetőségére. Ha a különböző közösségek tagjai fizikailag és/vagy viselkedésükben furcsának, irritálónak vagy idegesítőnek is találják egymást, és nem szeretnének szomszédos viszonyban állni, még mindig folytathatnak kölcsönösen kedvező kereskedelmet, ha egymástól térben elkülönülve laknak.4

Szélesítsük képünket és tételezzük fel különböző rasszok, etnikumok, nyelvek vallások és kultúrák (a továbbiakban összefoglalóan: etnokultúrák) létét. Arra a meglátásra alapozva, hogy a „hasonlók” más hasonlókkal társulnak és térben elkülönülve laknak a „különbözőktől,” a következő kép emelkedik ki: Az egyik etnokultúra tagjai hajlamosak egymás szoros közelségében élni, és térben elkülönülnek és eltávolodnak egy másik etnokultúra tagjaitól. A fehérek a fehérek között élnek, és különválnak az ázsiaiaktól és a feketéktől. Az olaszul beszélők más olaszok között élnek, és elkülönülnek az angolul beszélőktől. A keresztények más keresztények között élnek, elkülönülve a muszlimoktól. A katolikusok a katolikusok között élnek, elkülönülve a protestánsoktól, és a többi. Természetesen a különböző etnokultúrák „átfedik” egymást és „keverednek” különböző „határterületeken”. Továbbá a városok a régióközi kereskedelem központjaiként természetes módon nagyobb fokú etnokulturális heterogenitást mutatnak. Viszont a szomszédságok és a közösségek ettől függetlenül belső viszonylatban homogének (uni-kultúrájúak). Ami azt illeti még a határterületeken és városokban is fellelhető a hasonlók és különbözők területi társulása és elkülönülése. Semmi olyan társadalomhoz hasonló nem emelkedik ki, ahol a különböző etnokultúrák szomszédként vagy szoros fizikai közelségben élnek egymás mellett (ahogyan azt néhány amerikai multikulturalista propagálja). Ezzel ellentétben a létrejövő multikulturalizmus olyan, amelyben számos világosan különböző etnokultúra fizikai-területi elkülönülésben és egymástól távol él együtt, illetve távolról kereskedik egymással.5

Tegyünk egy újabb lépést, és tételezzük fel, hogy minden tulajdon magántulajdon, illetve hogy az egész földet belakták. Minden darab föld, minden épület és ház, minden út, folyó és tó, minden erdő és hegy, és az összes tengerpart privát tulajdonosok vagy társaságok birtoka. Nem létezik semmi olyasmi, hogy „köz” tulajdon vagy „nyílt vidék”. Vessünk egy pillantást a bevándorlás problémájára e „természetes rend” környezetében.

Mindenekelőtt egy természetes rendben nincs olyan, hogy „a migráció szabadsága.” Az emberek nem mozoghatnak kedvük szerint. Akárhol is mozogjon az ember, magántulajdonon mozog; és a magántulajdon magába foglalja a tulajdonos jogát ahhoz, hogy beengedjen vagy kizárjon másokat a tulajdonáról. Lényegében egy ember csak akkor mozoghat, ha meghívta őt a befogadó tulajdonos, és ez a befogadó-tulajdonos visszavonhatja meghívását és kiutasíthatja meghívottjait, amint folytatólagos jelenlétüket a tulajdonán nem kívánatosnak véli (amint úgy találja, hogy megszegik látogatási kódexét).

Számos mozgás fog történni ebben az esetben, mivel erőteljes okok vannak arra, hogy az ember nyílt hozzáférést biztosítson magántulajdonához, de arra is vannak okok, hogy korlátozza vagy lezárja a hozzáférést. A legbefogadóbbak például az utak, vasútállomások, kikötők és repterek tulajdonosai. Az ő bizniszük a régióközi mozgás. Ennek megfelelően várható, hogy alacsony belépési követelményeket fognak kivetni, általában nem követelve többet a használati díj kifizetésénél. Viszont még ők sem követnének teljesen diszkriminációmentes beengedési irányelvet. Példának okáért kizárnák a részeg vagy rendetlen embereket és eltávolítanának minden birtokháborítót, kéregetőt, hajléktalant a tulajdonukról, illetve talán kamerára vennék vagy máskülönben megfigyelnék vásárlóikat, míg a területükön tartózkodnak.

Hasonló a helyzet a kiskereskedelmi létesítmények, hotelek és éttermek tulajdonosaival is. Az eladás és a bérbeadás bizniszében utaznak, így könnyű hozzáférést biztosítanak tulajdonukhoz. Minden gazdasági ösztönző arra készteti őket, hogy ne diszkrimináljanak igazságtalanul „idegenekkel” vagy „külföldiekkel” szemben, mivel ez csökkent profithoz vagy veszteséghez vezetne. Viszont beengedési irányelveikben sokkal körültekintőbbnek és korlátozóbbnak kell lenniük, mint az utak vagy a repterek tulajdonosainak. Figyelembe kell venniük a helyi-belföldi következményeket, amelyekkel az idegenek jelenléte járhat. Ha a helyi-belföldi eladások egy kiskereskedő vagy egy hotel külföldiekkel szembeni beengedési irányelvei miatt zuhannak, akkor a diszkrimináció gazdaságilag igazolt. E probléma kezeléseként várható, hogy a kereskedelmi létesítmények megkövetelik „külföldi” látogatóiktól a helyi viselkedési és öltözködési normák minimális betartását.6

Hasonló a helyzet a helyi munkaadók kapcsán. Ők az alacsonyabb bérszinteket részesítik előnyben a magasabbakkal szemben; tehát nem előítéletesek az idegenekkel szemben. Viszont érzékenynek kell lenniük a helyi munkaerő megrovásaira, amelyet a külföldiek foglalkoztatása előidézhet; azaz tartaniuk kell attól a lehetőségtől, hogy egy ethnokulturálisan heterogén munkaerőforrás alacsonyabb termelékenységhez vezethet. Továbbá a foglalkoztatás szükségelteti az elszállásolást, és a lakóépületek illetve az ingatlanpiac lesz az, ahol az ethnokulturális idegenekkel szembeni diszkrimináció és azok kizárása általában a leghangsúlyosabb lesz. Hiszen a lakóingatlanok lesznek azok – a kereskedelmi ingatlanokkal szemben – ahol a legnagyobb hangsúlyt kapja a magánélet: a külső eseményektől és a betolakodástól való elvonulás, védelem és zavartalanság emberi vágya. A tulajdonos szemében egy lakóingatlan értéke lényegében annak szinte teljes exkluzivitásában áll. Kizárólag családtagokat és alkalmi barátokat engednek be. És ha a lakóingatlan szomszédságban helyezkedik el, a háborítatlan birtok – béke és magánélet – iránti vágy legjobban magasfokú etnokulturális homogenitással érhető el (mivel ez csökkenti a tranzakciós költségeket, míg egyidőben növeli a külső zavaroktól és betolakodóktól való védelmet). Azzal, hogy idegeneknek (és kiváltképp etnokulturálisan távoli helyekről érkező idegeneknek) adnak ki vagy el lakóingatlant, heterogenitás jelenik meg a szomszédságban. A tranzakciós költségek emelkedni kezdenek, a sajátos béke-és-magánélet-biztonság – a külső, idegen betolakodástól való szabadság – amelyet a lakóingatlanokban keresnek és amit attól várnak hajlamos lecsökkenni, ami alacsonyabb lakóingatlan-értéket eredményez.7

Tehát egy természetes rend forgatókönyvében várható, hogy számos régióközi kereskedelem és utazás fog zajlani. Viszont az etnokulturális idegenekkel szembeni természetes diszkriminációnak köszönhetően a lakóházak és ingatlanok területén kevesebb tényleges migráció, azaz állandó áttelepülés fog történni. És bármennyire kevés migráció történjen is, az olyan egyének migrációja lesz, akik többé-kevésbé teljesen asszimilálódnak újonnan adoptált közösségükbe és etnokultúrájukba.8

II

Most vezessük be az Állam intézményét. Az Állam itt használt definíciója valószínűleg nem okoz vitát: az Állam egy ügynökség, amely rendelkezik a végső döntéshozatal és a konfliktusok feletti döntőbíráskodás monopóliumával egy adott területen belül. Kiváltképp az Állam követelheti, hogy ő bíráljon el minden konfliktust, amelynek része ő maga vagy ügynökei. Hatalmában, amellyel kizárhat mindenki mást a végső bírói tevékenységből, benne rejlik egy Állam második meghatározó eleme: az adóztatáshoz való hatalma: hogy egyoldalúan meghatározza az árat, amit az igazságszolgáltatásra vágyóknak fizetniük kell az Állam szolgáltatásáért, mint a törvény és rend monopolisztikus biztosítója.9

Erre a definícióra alapozva minden bizonnyal könnyű megérteni, mi élteti egy Állam felállításának a vágyát. Nem – mint ahogy az óvodában elmondják nekünk – az, hogy kivívja a „közjót,” vagy mert nem volna rend egy Állam nélkül, hanem sokkal önzőbb és alantasabb indokok. Hiszen az, aki a végső döntőbíráskodás monopolistája egy adott területen belül, alkothat és teremthet törvényt saját érdekében a létező törvény felismerése és alkalmazása helyett; és az, aki képes a törvényhozásra, az adóztatásra is képes, tehát meggazdagíthatja magát mások kárára.

Itt lehetetlen teljességében tárgyalni a felettébb érdekes kérdést, hogyan tud létrejönni egy ilyen rendkívüli intézmény, mint egy Állam, törvényhozási és adóztatási hatalmával, leszámítva azt a megjegyzést, hogy az ideológiák és az értelmiségiek döntő szerepet játszanak benne.10 Ehelyett „adottnak” feltételezzük az Államokat, és megfontoljuk a bevándorlással kapcsolatos változásokat, amelyek létezésükből erednek.

Először, az Állam és a területileg meghatározott állami határok felállításával a „bevándorlás” egy teljesen új jelentést kap. Egy természetes rendben a bevándorlás egy személy vándorlása az egyik szomszédság-közösségből egy másikba (mikro-migráció). Ezzel ellentétben az államista feltételek alatt a bevándorlás a „külföldiek” bevándorlása az államhatárokon túlról, és arról, hogy kit zárjanak ki vagy engedjenek be és milyen feltételekkel, nem a független magántulajdonosok vagy tulajdonosok szomszédságának sokasága dönthet, hanem egyetlen központi (és központosító) állam-kormány, mint minden belföldi lakos és azok tulajdonosának végső szuverénje (makro-migráció). Ha egy belföldi lakos-tulajdonos meghív egy személyt, és intézkedik arról, hogy e személy hozzáférjen a lakos-tulajdonos tulajdonához, viszont a kormány kizárja ezt a személyt az Állam területéről, az a kényszerített kizárás esete (egy jelenség, ami nem létezik a természetes rendben). Másrészről ha a kormány beenged egy személyt, míg nincs egyetlen belföldi lakó-tulajdonos sem, aki meghívta ezt a személyt a tulajdonára, az a kényszerített integráció esete (úgyszintén nemlétező egy természetes rendben, ahol minden mozgás invitált).

III

A különböző tulajdonosok és tulajdonos-egyesületek általi decentralizált beengedésről (mikro-migráció) az Állam általi központosított beengedésre (makro-migráció) való átváltás jelentőségének megértéséhez, kiváltképp az államista feltételek alatti kényszerített integráció lehetséges következményeinek felbecsüléséhez először szükséges röviden megfontolni az Állam belföldi migrációpolitikáját. Az Állam definíciójára – mint a törvényhozás és adóztatás területi monopolistája – és az „önérdek” feltételezésére alapozva megjósolhatók politikája fő jellemzői.

Legfőképp megjósolható, hogy az Állam ügynökeinek érdekeiben fog állni az adóbevételek növelése (maximalizálása) és/vagy a magántulajdonjogok törvényhozással történő megsértésének hatáskörnövelése, viszont kevéssé vagy egyáltalán nem fog érdekükben állni, hogy azt tegyék, amit egy Államnak tennie kell: hogy megvédjék a magántulajdonosokat és tulajdonukat a belföldi és külföldi inváziótól.

Pontosabban, mivel az adókat és a magántulajdonba való törvényhozásos beavatkozást nem önként fizetik, hanem a fizetség elvétele ellenállásba ütközik, egy Államnak – adóztatási és törvényhozási hatalmának biztosítása érdekében – egzisztenciális érdekében kell állnia, hogy ügynökeinek hozzáférést biztosítson mindenkihez és mindenki tulajdonához az Állam területén belül. Ahhoz, hogy ezt elérje, egy Államnak uralma alá kell vonnia (el kell tulajdonítania) az összes létező magánutat, aztán arra kell használnia adójövedelmét, hogy további „köz-” utakat, tereket, parkokat és területeket építsen, míg mindenki magántulajdonának határa közterületeken és utakon van, vagy körbeveszik azok.

Sok közgazdász érvelt amellett, hogy a közutak létezése a természetes – szabadpiaci – rend tökéletlenségéről árulkodik. Szerintük a szabadpiac „alultermeli” az utak úgynevezett „köz-” javait; és az adókkal finanszírozott közutak orvosolják ezt a hiányosságot, és növelik a nettó gazdasági hatékonyságot (a régióközi mozgás és kereskedelem elősegítésével, illetve a tranzakciós költségek csökkentésével). Ez nyilvánvalóan a helyzet elfogult kiértékelése.11

A szabad piacok igenis termelnek utakat, bár talán kevesebb és különböző utakat termelnének, mint az államista feltételek között. Egy természetes rend nézőpontjából tekintve az államista feltételek között az utak megnövekedett termelése nem előrelépést, hanem az utak „túltermelését,” vagy sokkal inkább „félre-termelését” jelenti. A közutak nem pusztán a régióközi csere ártalmatlan elősegítői. Mindenekelőtt az állami adóztatást és uralmat segítik elő, mivel a közutakon az Állam adószedői, rendőrei és hadseregei akadályozatlanul eljuthatnak mindenki bejáratához.12

Emellett a közutak és -területek a természetes rendre jellemző területi társulás és elkülönülés mesterséges felbomlásához vezetnek. Ahogy magyaráztam, vannak indokok arra, hogy az emberek egymás közelében éljenek és inkluzívak legyenek, de szintén vannak indokok arra, hogy fizikailag távol és elkülönülve éljenek másoktól. Az államista feltételek keretei között történő út-túltermelés egyrészt azt jelenti, hogy a különböző közösségek közelebb kerülnek egymáshoz, mint amennyire szerettek volna (a demonstrált preferencia alapján). Másrészt azt jelenti, hogy a közutak felbontanak és megosztanak egy koherens közösséget.13

Ha egy demokratikus Államot tételezünk fel, még pontosabb jóslatokat tehetünk. Az Állam területe majdnem definícióból adódóan kiterjed számos ethnokulturálisan heterogén közösségre, és az ismétlődő választások függvényében egy állam-kormány valószínűsíthetően újraelosztó politikát fog folytatni.14 Egy etnokulturálisan kevert területen ez az egyik rassz, törzs, nyelvi vagy vallási csoport szembeállítását a többivel; bármely ilyen csoport egyik osztályának egy másik ellen fordítását (gazdagok vs. szegények, tőkések vs. munkások, stb.); és végül az anyák és az apák; a gyermekek és a szülők szembeállítását jelenti. Az ebből fakadó vagyon- és jövedelem-újraelosztás összetett és változó. Például vannak egyszerű transzferkifizetések az egyik csoporttól a másiknak. Viszont az újraelosztásnak térbeli oldala is van. A térbeli kapcsolatokban a magántulajdonosokra kirótt „pozitív diszkriminációs,” megkülönböztetés-ellenes politika egyre terjedő hálózatában ölt testet.

A tulajdonos joga ahhoz, hogy kizárjon másokat a tulajdonáról az az eszköz, amellyel elkerülheti a „rosszak” megtörténtét: az eseményekét, amelyek csökkentenék tulajdona értékét. Az újraelosztó törvényhozás megállás nélküli áradatával a demokratikus állam könyörtelenül azon munkálkodott, hogy ne pusztán az összes fegyvertől fossza meg polgárait, hanem a belföldi tulajdonosokat is megfossza a kizáráshoz való joguktól, így elrabolva tőlük személyes és fizikai védelmük jelentős részét. A boltokhoz, hotelekhez és éttermekhez hasonló kereskedelmi ingatlanok tulajdonosainak többé nem szabad tetszésük szerint kizárniuk vagy korlátozniuk a hozzáférést. A munkaadók többé nem alkalmazhatják vagy rúghatják ki azt, akit szeretnének. Az ingatlanpiacon a főbérlők többé nem zárhatják ki szabadon a nem kívánatos lakókat. Továbbá arra kényszerítik a korlátozó szövetségeket, hogy olyan tagokat és tetteket fogadjanak el, amelyek megsértik saját szabályaikat és előírásaikat. Röviden, mindenütt jelen van a kényszerített integráció, és egyre civilizálatlanabbá és kellemetlenebbé teszi az élet minden területét.15

IV

A belföldi állami politika hátterével visszatérhetünk a bevándorlás problémájához állami keretek között. Immár világos, mit foglal magába az állami beengedés. Nem pusztán a központosított beengedést foglalja magába. Azzal, hogy beenged valakit a területére, az állam úgyszintén megengedi, hogy ez az ember a közutakon és közterületeken közlekedjen minden belföldi lakos bejáratához, hogy használja az összes közlétesítményt és közszolgáltatást (például a kórházakat és iskolákat), illetve hogy hozzáférjen az összes kereskedelmi létesítményhez, munkahelyhez és lakóházhoz a diszkrimináció-ellenes törvények sokaságának a védelme alatt.16

Egyetlen elem hiányzik ebből a rekonstrukcióból. Miért volna a bevándorlás valaha probléma az Államnak? Ki szeretne egy természetes rendből egy államista területre vándorolni? Egy államista terület hajlamos volna elveszíteni lakosait, kiváltképp legtermelékenyebb alattvalóit. Csak a potenciális állam-segély kedvezményezetteknek volna vonzó (akik beengedése csak tovább erősítené a kivándorlási hajlamot). Ha valami, az emigráció a probléma egy Államnak. Valójában az Állam intézménye az emigráció egyik oka; valójában a legfőbb, vagy akár egyedülálló oka a modern tömeges migrációnak (hatásaiban hatalmasabb és pusztítóbb, mint bármilyen hurrikán, földrengés vagy árvíz, és a migrációra gyakorolt hatása csak a különböző jégkorszakokéhoz mérhető).

Ami hiányzott ebből a rekonstrukcióból, az a teljes Földet egymás között felosztó Államok sokasága (a természetes rend hiánya mindenhonnan). Ekkor, ahogyan egy Állam tömeges kivándorlást okoz, egy másik Állam a tömeges bevándorlás problémájával találja szembe magát; és a tömeges migrációs mozgások általánosan olyan területekről fognak kiindulni, ahol az Államok nagyobb mértékben zsákmányolják ki (fosztják ki törvényhozással és adóztatják) alattvalóikat (és ebből fakadóan ahol a vagyon általánosságban kisebb) olyan területek irányába, ahol az Államok kevésbé kizsákmányolók (a vagyon pedig nagyobb).

Végül elérkeztünk a jelenhez, amelyben a nyugati világ – Nyugat-Európa, Észak-Amerika és Ausztrália – az Állam által okozott, a világ minden tájáról érkező tömeges migráció kísértetével találja szembe magát. Mit lehet tenni és mit tesznek ezzel kapcsolatban?

Tiszta önérdekből az Államok nem fogják bevezetni a „nyílt határok” politikáját. Ha így tennének, a bevándorlók beözönlése egyhamar olyan magasságokba szökne, hogy a belföldi állami-segélyezési rendszer összeomlana. Másrészről a nyugati jóléti államok nem állítják meg évente több tíz, vagy akár több százezer (és az Egyesült Államok esetében egymilliónál is jóval több) hívatlan külföldi belépését és letelepedését. Ráadásul a törvényes bevándorlással kapcsolatban (a tolerált illegálissal ellentétben) a nyugati jóléti államok egy megkülönböztetés-ellenes „pozitív diszkriminációs” beengedési politikát honosítottak meg. Azaz meghatároztak egy maximum bevándorlási célt, aztán pedig kvótákat rendeltek a különböző emigrációs országokhoz vagy területekhez, függetlenül attól, etnokulturálisan mennyire hasonlóak vagy különbözők ezek a származási helyek vagy területek, így tovább fokozva a kényszerített integráció problémáját. Emellett általában megengedik a „politikai menedék” kérői – az államilag jóváhagyott „áldozat”-csoportok – „nyitott” (meghatározatlan) számának a belépését (és más, „politikailag inkorrekt” áldozatok kizárását).17

E politika népszerűtlenségének fényében az ember elgondolkodik a folytatását motiváló tényezőkről. Viszont az Állam természetét ismerve nem nehéz felfedezni a logikáját. Az Államok – visszaemlékezésképpen – a kényszerített belföldi integrációt is támogatják. A kényszerített integráció egy eszköz, amellyel felbomlasztható minden közbenső társadalmi intézmény és hierarchia (az állam és az egyén között) mint a család, klán, törzs, közösség és egyház, illetve azok belső szintjei és tekintélyrangjai. A kényszerített integráció izolálja (atomizálja) az egyéneket, és gyengíti az erejüket ahhoz, hogy ellenálljanak az Államnak.18 Az Állam „logikája” szerint a külföldi invázió erős dózisa – főképp ha idegen és messzi helyekről érkezik – tovább erősíti ezt a tendenciát. És a jelen helyzet kiváltképp alkalomszerű lehetőséget biztosít erre, hiszen abból a központosító tendenciából fakadóan, ami az Állam és az államizmus természetes része, illetve amit itt és most kiváltképp az Egyesült Államok folytat, mint a világ egyetlen fennmaradt szuperhatalma, a nyugati világ – vagy pontosabban az Egyesült Államok és Nyugat-Európa kormányait uraló neokonzervatív-szociáldemokrata elit – elkötelezett a szupranacionális Államok (mint az Európai Unió) és végül az egy Világállam felállítása mellett. A nemzeti, területi vagy közösségi kapcsolatok képezik a fő akadályt az ehhez a célhoz vezető úton. A számítások szerint a hívatlan idegenek és az Állam által kirótt multikulturalizmus jelentős mértéke tovább gyengíti, és végül elpusztítja a nemzeti, területi és közösségi identitásokat, így az Egy Világrend célját segíti elő, amelyet az Egyesült Államok és az új, „egyetemes ember” vezet.19

V

Mit lehet tenni – ha lehet valamit – eme államista tervek meggátolása érdekében, illetve a belföldi vagy külföldi invázió elleni biztonság és védelem visszaszerzéséért? Kezdjük egy indítvánnyal, amit a Wall Street Journal, a Cato Institute, a Foundation for Economic Education, és a „nyitott” határok vagy a „határnélküliség” politikája különböző bal-libertárius szerzői fogalmaztak meg – nem azért, mert ez egy érdemi indítvány, hanem mert segít megvilágítani, mi a probléma, és mit kell tenni annak megoldása érdekében.

Nem nehéz megjósolni egy nyílt határpolitika következményeit a jelen világban. Ha például Svájc, Ausztria, Németország vagy Olaszország szabadon beengedne mindenkit, aki a határához érkezik és követeli a bebocsátást, ezeket az országokat egyhamar harmadik világbeli bevándorlók milliói özönlenék el például Albániából, Bangladesből, Indiából és Nigériából. Ahogy azt a nyílt határok figyelmesebb támogatói felismerik, a belföldi állami-segélyezési programok és intézkedések ennek következtében összeomlanának.20 Ez nem volna ok az aggodalomra, hiszen ahhoz, hogy visszanyerjük a személy és tulajdon hatékony védelmét, nyilván el kell törölni a jóléti államot. Viszont a nagy ugrás – vagy a tátongó lyuk – a nyílt határok érvben a következő: a demokratikus jóléti államok romjaiból – hitetik el velünk – valahogy ki fog emelkedni egy új természetes rend.

Ebben az érvelésben az első hiba azonnal látható. Ha a jóléti államok összeomlottak saját súlyuk alatt, az ezt előidéző bevándorlók tömegei még mindig ott vannak. Nem változtak át varázslatosan svájcivá, osztrákká, bajorrá vagy lombardiaivá, hanem azok maradnak, amik: zuluk, hinduk, igbók, albánok vagy bangladesiek. Az asszimiláció működhet, ha a bevándorlók száma kicsi. Viszont teljesen lehetetlen, ha a bevándorlás tömeges méreteket ölt. Ebben az esetben a bevándorlók egyszerűen átszállítják saját etnokulturájukat az új területre. Ennek megfelelően amikor összeomlik a jóléti állam, számos „kicsi” (vagy nem annyira kicsi) Kalkutta, Dakka, Lagos és Tirana fog megjelenni szétszórva Svájc, Ausztria és Olaszország területén. Megdöbbentő szociológiai naivitásról árulkodik azt hinni, hogy egy természetes rend fog kiemelkedni ebből a keverékből. Az efféle multikulturalizmus összes történelmi tapasztalatára alapozva biztonsággal megjósolható, hogy az eredmény polgárháború lesz. Általánosan elterjednek a fosztogatások és a földfoglalások, amely hatalmas tőkefogyasztáshoz fog vezetni, a civilizáció pedig, – ahogy azt jelen formájában ismerjük – el fog tűnni Svájcból, Ausztriából és Olaszországból. Továbbá a befogadó népességet egyhamar túlszaporodják és végül fizikailag kiszorítják „vendégeik.” Még mindig ott lesz az Alpok Svájcban és Ausztriában, de nem lesznek svájciak vagy osztrákok.21

Viszont a nyílt határok indítvány hibája több annak rettentő következményénél. Az indítvány fundamentális hibája morális vagy etikai természetű, és annak előfeltevésében rejlik. Ez az a mögöttes feltevés, miszerint a külföldiek „jogosultak” a bevándorlásra. Valójában semmi ilyen joguk nincsen.

A külföldieknek csak akkor volna joguk belépni Svájcba, Ausztriába vagy Olaszországba, ha ezek a területek lakatlanok (gazdátlanok) volnának. Viszont van tulajdonosuk, és senkinek nincs joga belépni olyan területekre, amit mások tulajdonolnak, hacsak nem a tulajdonos hívja meg őket. És úgy érvelni sem megengedhető – ahogy a nyílt határok néhány támogatója tette – hogy míg az idegenek nem léphetnek magán tulajdonra a tulajdonos engedélye nélkül, a köztulajdonra beléphetnek. Szemükben a köztulajdon hasonló a gazdátlan tulajdonhoz, és így mindenki előtt „nyitva” áll, legyen az belföldi polgár vagy külföldi.22 Viszont a hasonlat a köztulajdon és a gazdátlan erőforrások között hibás. Kategorikus különbség van a gazdátlan erőforrások (nyílt vidék) és a köztulajdon között. A köztulajdon az eredetileg magán tulajdon állami vagyonelkobzásának – törvényhozásos eltulajdonításának és/vagy adóztatásának – az eredménye. Míg az Állam nem ismer el senkit, mint annak magántulajdonosa, valójában minden állami irányítás alatt álló köztulajdont a belföldi közösség adófizető tagjai tettek lehetővé. Az osztrákok, svájciak és az olaszok, a minden polgár által befizetett adó mennyiségének megfelelően finanszírozták az osztrák, svájci vagy olasz köztulajdont. Tehát őket kell annak legitim tulajdonosának tekinteni. A külföldiek nem voltak alávetve a belföldi adóztatásnak és vagyonelkobzásnak; tehát nem követelhetnek semmi jogot az osztrák, svájci vagy olasz köztulajdonra.

A köztulajdon erkölcsi státuszának felismerése, mint kisajátított magántulajdon, nem csak a nyílt határok indítvány erkölcsi gaztettként való elutasításának alapja. Éppúgy elegendő a nyugati jóléti államok jelenlegi, félig nyitott „pozitív diszkriminációs” bevándorláspolitikájának ellenzéséhez.

Mindeddig a bevándorláspolitikáról szóló vitában túl sok hangsúlyt fektettek a konzekvencionalista (haszonelvű) érvekre. A status quo apologétái úgy érveltek, hogy a legtöbb bevándorló szeretne dolgozni és termelni, tehát a bevándorlás hozzájárul a növekvő hazai életszínvonalhoz. A kritikusok úgy érveltek, hogy a fennálló állami-segélyezési intézmények és intézkedések fokozódó segély-bevándorlást idéznek elő, és figyelmeztettek, hogy a jelenlegi politika egyetlen előnye a nyílt határokkal szemben az, hogy évtizedekbe telik, míg az előbbi hasonlóan rettenetes következményekhez vezet, míg az utóbbi hatásai éveken belül megjelennek. Bármennyire fontosak is e problémák megoldásai, mindez nem döntő fontosságú. A jelenlegi bevándorláspolitika ellenzése végső soron független attól, hogy növeli vagy csökkenti-e a bevándorlás az egy főre eső GDP-t (vagy hasonló statisztikai számokat). Ez az igazságosság, a helyes és a helytelen kérdése.

A demokratikus jóléti államok érthető módon megpróbálják elrejteni a köztulajdon forrását (eltulajdonítás). Viszont elismerik, hogy a köztulajdon „valahogyan” polgáraik tulajdona, ők pedig a polgárok megbízottjai a köztulajdonnal kapcsolatban. Valójában a modern Állam legitimitása abból az állításból származik, hogy védelmezi polgárait és tulajdonukat a belföldi és külföldi támadóktól, betolakodóktól és birtokháborítóktól. A külföldiekkel kapcsolatban ez megkövetelné, hogy az Állam úgy járjon el, mint a magán, zárt közösségek kapuőrei. Az Államnak  ellenőriznie kellene minden újonnan érkező meghívóját, és figyelemmel kellene követnie mozgását míg végső céljához nem ér. Amint egyértelművé válik, hogy a kormány eltűri vagy akár támogatja az idegenek tömegeinek betolakodását és invázióját, akiket semekkora képzelőerővel nem lehet a belföldi lakosok által szívesen látottnak vagy meghívottnak tekinteni, ez veszély vagy veszélyt jelenthet a kormány legitimitására, és elegendő nyomást gyakorolhat ahhoz, hogy korlátozóbb és diszkriminálóbb beengedési politikát ültessen a gyakorlatba.23

De ez csupán a kezdet lehet; ha rá is veszi az államot a közvélemény egy a közvéleménnyel és az igazságossággal nagyobb összhangban álló álláspont gyakorlatba ültetésére a bevándorlással kapcsolatban, ez a tény nem változtatná meg azt, hogy a magántulajdonosok érdekei illetve az Állam, mint a törvényhozás és adóztatás területi monopolistájának az érdekei összeegyeztethetetlenek, és állandó konfliktusban állnak egymással. Az Állam egy önellentmondás: egy tulajdon-védelmező, aki kisajátíthatja a védelmezettek tulajdonát törvényhozással és adóztatással. Megjósolhatóan egy Államnak érdekében fog állni adójövedelmének és hatalmának (a magántulajdon-jogokba való törvényhozásos beavatkozás) maximalizálása, míg érdektelen lesz önmagán kívül bárki védelmezése felé. Amit a bevándorlás területén megtapasztalunk az egy általános probléma csupán egyik oldala. Az Államoknak szintén védelmezniük kellene polgáraikat a belföldi betolakodástól és inváziótól, viszont ahogy azt láthattuk, valójában lefegyverezik őket, körbeveszik őket, megadóztatják őket és megfosztják őket kizáráshoz való joguktól, így téve őket magatehetetlenné.

Ennek megfelelően a bevándorlás problémájának megoldása egyidőben az Állam és a köztulajdon intézményében rejlő általános probléma megoldása is. Magába foglalja a természetes rendhez való visszatérést elszakadás útján. A belföldi és külföldi betolakodás és invázió elleni védelem visszanyerése érdekében alkotórészeikre kell bontani a központi Nemzetállamokat. Az osztrák és az olasz központi Államok nem tulajdonolják az osztrák és olasz köztulajdonokat; ők polgáraik megbízottjai. Viszont nem védelmezik meg őket és tulajdonukat. Így, mint ahogy az osztrákok és az olaszok (nem pedig a külföldiek) Ausztria és Olaszország tulajdonosai, ugyanezen elv kiterjesztésével a karintiaiak és a lombárdok (egyéni adófizetésüknek megfelelően) tulajdonolják Karintiát és Lombardiát, a bergámok pedig Bergamót (nem pedig a bécsi és a római kormány).

Egy döntő első lépéssel az egyéni provinciáknak, területeknek, városoknak és falvaknak ki kell hirdetniük Rómától, Bécstől, Berlintől, Párizstól való függetlenségüket, és ki kell kiáltaniuk „szabad terület” státuszukat. A központi Államok széleskörű erőfeszítései ellenére a helyi hovatartozás és ragaszkodás még mindig létezik számos területen, városban és faluban szerte Európában. Létfontosságú e tartományi és helyi érzületekhez folyamodni az első lépés megtétele során. A központi Állam hatalma csökkenni fog minden sikeres területi elszakadással. Az Államot egyre több köztulajdontól fogják megfosztani, ügynökei hozzáférési tartománya egyre korlátozódik, törvényei pedig egyre kisebb és kisebb területek felett lesznek érvényesek, míg végül szertefoszlik.

Viszont létfontosságú a „politikai elszakadáson” túl a tulajdon privatizációjáig elmenni. Végtére is a tartományi és helyi politikai testeknek (kormányoknak) nincs több joguk a tartományi tulajdonhoz, mint amennyi a központi kormánynak volt a nemzeti tulajdonhoz. Az elszakadási folyamatoknak tovább kell haladniuk. Vissza kell juttatni a tartományi vagy közösségi köztulajdont: utakat, parkokat, kormányépületeket, iskolákat, bíróságokat, stb. tényleges magán tulajdonosaikhoz és tulajdonosi egyesületeikhez. Ki tulajdonolja a tartományi vagy közösségi tulajdon melyik részét? Elviekben mindenki e tulajdonhoz adott saját (kényszerített) hozzájárulásának megfelelően annak tulajdonosa. Ott, ahol „kisajátítás” céljából tulajdonította el a helyi kormány a magántulajdont, azt egyszerűen visszajuttatják eredeti tulajdonosához. A többi (és a legtöbb) köztulajdon esetében cserélhető tulajdonrészvényeket kell kiosztani a közösség tagjai között egyéni adóhozzájárulásoknak megfelelő arányban. Minden közutat, parkot, iskolát, stb. adófizetők finanszíroztak; tehát a helyi adófizetőknek kell adományozni a helyi köztulajdont az általuk fizetett adóknak megfelelően.24 Ennek kettős jelentése van. Először, néhány lakos több adót fizetett, mint mások, tehát teljesen természetes és igazságos, hogy az előbbi több részvényt kapjon, mint az utóbbi. Másodszor és pontosabban, néhány lakost teljesen ki fognak zárni abból, hogy köztulajdon-részvényeket kapjanak. Először is ki kell zárni a segélyek kedvezményezettjeit. Feltételezhetően nem fizettek adókat, hanem a mások által fizetett adókból éltek. Tehát nem követelhetnek semmilyen részesedést a köztulajdonból. Hasonlóképpen minden állami hivatalnokot és közszolgát ki kell zárni abból, hogy köztulajdon-részvényeket kapjanak, hiszen nettó (adók utáni) jövedelmüket a mások által fizetett adók pénzelték. Mint a segélyek kedvezményezettjei, a közszolgák sem adó-fizetők, hanem adó-fogyasztók voltak. Tehát ők sem támaszthatnak igényt a közösségi tulajdonra.25

A központi Állam szétfoszlásának és a köztulajdon privatizációjának befejeztével a magántulajdon részét képező, és a személyes biztonsághoz és védelemhez elengedhetetlen kizárási jog visszakerül a magán döntéshozó egységek sokaságának kezébe. A bevándorlás ismét mikro-jelenséggé válik és eltűnik, mint társadalmi „probléma.”

– Hans-Hermann Hoppe

Lábjegyzetek

  1. Ludwig von Mises, Human Action: A Treatise of Economics, 144. o. „A  társadalmi együttműködés keretein belül,” magyarázza Mises, „megjelenhet a szimpátia, a barátság és az egymáshoz tartozás érzése a társadalom tagjai között. Ezek az érzések az ember legörömtelibb és legfenségesebb tapasztalatai. Viszont – ellentétben azzal, amit mások állítanak – nem ezek idézték elő a társadalmi kapcsolatokat. Ezek a társadalmi együttműködés gyümölcsei, és kizárólag annak keretei között virágzanak; nem előzték meg a társadalmi kapcsolatok felállítását, és nem a magvak, amelyből fakad.”
  2. A családdal kapcsolatosan, magyarázza Mises, „a férfi és nő közötti kölcsönös szexuális vonzalom az ember állati természetének része és független bármiféle gondolkodástól és elmélkedéstől. Megengedhető ezt eredetinek, vegetatívnak, ösztönösnek vagy rejtélyesnek neveznünk. […] Viszont sem a vadházasság, sem az, ami megelőzi vagy követi nem teremt társadalmi együttműködést és társadalmi életmódot. Az állatok is összegyűlnek a párzás során, de nem fejlesztettek ki szociális kapcsolatokat. A családi élet nem pusztán a nemi közösülés terméke. Semmi esetre sem természetes és szükségszerű, hogy a szülők és a gyermekek együtt éljenek, mint ahogy azt a családban teszik. A párosodási kapcsolat nem eredményez szükségszerűen családi szervezetet. Az emberi család a gondolkodás, tervezés és cselekvés eredménye.” Human Action, 167. o.
  3. Erről lásd Spencer H. MacCallum, The Art of Community
  4. Ezzel kapcsolatban Mises megjegyzi, hogy „ha volna is természetes és veleszületett gyűlölet különböző rasszok között, az nem tenné hasztalanná a társadalmi együttműködést. […] A társadalmi együttműködésnek semmi köze nincs a személyes szeretethez vagy az egymás iránti szeretet általános parancsolatához. Az emberek azért működnek együtt, mert az áll leginkább érdekükben. Nem a szeretet, sem a jótékonyság, sem bármi egyéb rokonszenves érzület, hanem a helyesen értelmezett önzés az, amely eredetileg az embert arra késztette, hogy hozzáigazítsa magát a társadalom követelményeihez, hogy tisztelje embertársai jogait és szabadságát, és békés együttműködéssel helyettesítse az ellenségességet és a konfliktust.” Human Action, 168. o.
  5. Lásd még Hans-Hermann Hoppe Demokrácia – A bukott bálvány: A monarchia, a demokrácia és a természetes rend gazdaságtana és politikája, kiváltképp 9. fejezet.

    A rassz és az etnikum, és kiváltképp a „genetikai hasonlóság és különbözőség,” mint a vonzalom és irtózás forrása kapcsán lásd J. Phillippe Rushton, Race, Evolution, and Behavior; ua. „Gene-Culture, Co-Evolution, and Genetic Similarity Theory: Implications for Ideology, Ethnic Nespotism, and Geopolitics” a Politics and the Life Sciences 4. számában; és Michael Levin, Why Race Matters.

  6. A „pozitív diszkrimináció” és a diszkrimináció törvényéről és gazdaságtanáról lásd Richard A. Epstein, Forbidden Grounds; Walter Block és Michael Walker, Discrimination, Affirmative Action, and Equal Opportunity.
  7. Empirikusan a lakóterületek etnokulturális homogenitása iránti vágya két fontos intézményes fejleményben ölt testet. Egyrészt ezt a keresletet kielégítik a tulajdonosi közösségek – „lezárt” vagy „korlátozott” közösségek vagy szövetségek – amelyeket egy megalapító-fejlesztő tulajdonol és bérbe ad követő-bérlőknek. Itt a tulajdonos előzetesen előírja, milyen követelmények alapján engedhetők be tagok, és mi a tagok megkövetelt magatartása. Azzal, hogy társulnak a tulajdonossal, a követő-bérlők beleegyeznek e kódex betartásába. Természetesen minden ilyen kódex korlátozza az ember lehetséges döntéseinek területét (ahhoz viszonyítva, ami elérhető volna egy ilyen közösségen kívül). Viszont a kódex ugyanezzel védelmez minden tagot a külső háborgatások különböző formáitól. Azzal, hogy ott laknak ahol, a közösség tagjai vélhetően azt demonstrálják, hogy előnyben részesítik a kódex által hozzáadott „védelmet” annak „korlátozásával” szemben.

    Másrészt a számos független tulajdonos közösségében az etnokulturális homogenitás vágya a (kölcsönös vagy tőkealapú) biztosítás intézményében fejeződik ki. A biztosítás lényege az egyéni kockázatok összevonása egy kockázatcsomagba (vagy osztályba). Viszont ahhoz, hogy csoportosítani lehessen őket, minden egyéni kockázatnak „homogénnek” kell lennie ugyanezen osztály összes többi egyéni kockázatával. A „heterogén” kockázatokat vagy nem lehet biztosítani, vagy külön kell biztosítani őket (különböző csomagokban, más homogén kockázatokkal közösen, és más árakon). Tehát a szomszédságok etnokulturális homogenitása egyszerűen egy eszköz, ami lehetővé teszi a külső fenyegetések és beavatkozások elleni biztosítást, így csökkenti a lakóingatlan védelmének a költségét. A homogenitás megkönnyíti a kölcsönös tulajdonbiztosítást. A tőkealapú biztosítók alacsonyabb prémiumokat fognak kiszabni homogén területcsoportokra (míg ugyanekkor felfedik a különféle etnokultúrák kulturális fejlődésének különböző szintjét, amelyet a különböző területeken kirótt prémiumok árkülönbsége tükröz).

  8. A tömeges bevándorlás – a termelékenyebb környezet után kutató, képzett munkások kismértékű, egyéni migrációjával szemben – teljes mértékben az Állam által megteremtett jelenség (lásd a IV. szakaszt lejjebb). A legáltalánosabban a tömeges bevándorlás az államközi háború, az állami áttelepítési program, a csoportelűzés vagy az általános gazdasági pusztítás következménye.
  9. Lásd Murray N. Rothbard, For a New Liberty, kiváltképp 3. fejezet; Murray N. Rothbard, The Ethics of Liberty, kiváltképp III. rész; Hans-Hermann Hoppe, A Theory of Socialism and Capitalism; illetve Franz Oppenheimer, The State.
  10. Lásd Hoppe Demokrácia – A bukott bálvány; ua. „A természetes elit, az értelmiség és az állam”; Murray N. Rothbard, For a New Liberty, kiváltképp 7. fejezet; ua. Oktatás: Szabad és Kötelező.
  11. A közjavak elméletének hibáiról lásd Murray N. Rothbard, Man, Economy and State, 883-90. o.; Hoppe, A Theory of Socialism and Capitalism, 10. fejezet; az utakról kiváltképp lásd Walter Block, „Public Goods and Externalities: The Case of Roads,” Journal of Libertarian Studies 7, 1. szám.
  12. Még az ókori Róma híres utait is csapásnak tekintették (előny helyett) mivel lényegében hadiutak voltak, nem kereskedelmi utak. Lásd Max Weber, Soziologie, Weltgeschichtliche Analysen, Politik, 4. o.
  13. Lásd még Edward Banfield, The Unheavenly City Revisited.
  14. A demokrácia (többséguralom) gyakorlati lehetetlenségéről a több-etnikumú államokban lásd Ludwig von Mises, Nation, State and Economy.
  15. Lásd még Murray N. Rothbard, „Marshall, Civil Rights and the Courts,” The Irrepressible Rothbard kötet 370-77. o.; Michael Levin, „The President as Social Engineer,” Reassessing the Presidency, 651-66. o.
  16. „Ha egy országban minden darab földet bizonyos emberek, csoportok vagy vállalatok tulajdonolnának,” fejti ki Murray N. Rothbard, „ez azt jelentené, hogy egyetlen bevándorló sem léphetne be, hacsak nem invitálják a belépésre és engedélyezik neki a tulajdon bérbevételét vagy megvásárlását. Egy teljesen privatizált ország annyira zárt volna, amennyire lakosai és tulajdonosai szeretnék. Tehát világosnak tűnik, hogy a nyitott határok rezsime, ami de facto fennáll az Egyesült Államokban, valójában egyenlő a központi Állam általi kényszerített nyitással, az állam kezében van az összes utca és közterület, és nem tükrözi hűen a tulajdonosok kívánságait.” „Nations by Consent: Decomposing the Nation-State,” Journal of Libertarian Studies 11, 2. szám, 7. o. Az Egyesült Államok bevándorlásával kapcsolatban lásd Peter Brimelow, Alien Nation: Common Sense About America’s Immigration Disaster; George J. Borjas, Friends or Strangers: The Impact of Immigrants on the U.S. Economy; ua. Heaven’s Door: Immigration Policy and the American Economy.
  17. Általában könnyebb egy bizonyított „politikai” tömeggyilkosnak, például egy szocialista diktátornak, akit megbuktatott egy másik, belépést nyernie a nyugati országokba, mint az „igazi” áldozat(ai)nak.

    Míg az, hogy ki minősül áldozatnak, a politikai szelekkel változik, viszonylag állandó a nyugati menedékpolitikában a zsidó bevándorlás előnyben részesítése (a nem-zsidók kizárásával). Az Egyesült Államokban például régi hagyomány, hogy az egykori Szovjetunióból származó zsidók „áldozatnak” minősülnek, míg az egyszerű oroszok vagy ukránok nem. Nehogy leelőzzék, Németország jelenleg elfogad minden orosz zsidót, aki belépést szeretne, de kizárja az összes többi oroszt, mint nem-áldozatok. Következményképpen a német menedék kereslete az orosz „zsidók” körében – akik kétharmada teljes mértékben „köz”segélyekből él – olyan magas szintre emelkedett, hogy a Zsidók Központi Bizottsága Németországan azt követelte (sikeresen) a német kormánytól, hogy „teszteljék” a kérelmezők zsidóságát. Lényegében a teszt ugyanaz, mint amit a Nemzetiszocialisták alkalmaztak a hírhedt 1934-es Nürnbergi Fajtörvények során (ellentétes célból), ami pedig az ortodox judaizmus hivatalos (önmaguk által elismert) vallásos elbírálásán alapult. Izrael, ami önmagát „zsidó államként” definiálja, gyakorlatilag megtiltja minden nem-zsidó bevándorlását (míg a Visszatérés Törvénye alapján engedi minden zsidónak mindenhonnan a belépést teljes állampolgársági jogokkal). Izrael földterületének 92 százaléka állami tulajdonban és a Zsidó Nemzeti Alap szabályozása alatt áll. Szabályozásai alapján a letelepedéshez, üzletnyitáshoz és gyakran a munkához való jog tiltott mindenki előtt a zsidókat leszámítva. Míg a zsidók bérbe vehetnek nem zsidóktól, a nem zsidóknak tiltott zsidóktól bérelniük. Lásd Israel Shahak, Jewish History, Jewish Religion, kiváltképp 1. fejezet. 

  18. Lásd még Robert A. Nisbet, Community and Power; ua. Conservativism.
  19. A neokonzervatív világnézet összefoglaló bemutatásához lásd Francis Fukuyama, The End of History and the Last Man; a neokonzervatívok és agendájuk kritikai kiértékeléséhez lásd Paul Gottfried, The Conservative Movement; ua. After Liberalism. A tömeges bevándorlás és a nyugati jóléti állam briliáns irodalmi vizsgálatához lásd Jean Raspail, The Camp of the Sains.
  20. Lásd például Walter Block, „A Libertarian Case for Free Immigration,” Journal of Libertarian Studies 13, 2. szám.
  21. Peter Brimelow, Alien Nation, 124-27. o, újkeletű bizonyítékokat biztosított a tézisre, miszerint egyetlen multikulturális Állam – és kiváltképp egyetlen demokratikus – sem működött békésen sokáig. A jelenből visszafelé dolgozva, itt a bizonyíték, Eritrea, 1952 óta etióp uralom alatt, leválik 1993-ban; Csehszlovákia, 1918-ban alapítva, 1993-ban cseh és szlovák etnikai komponensekre válik; az 1917-es Szovjetunió számos etnikai komponensre szakad 1991-ben, és további etnikai szilánkosodás fenyeget többet ezekből a komponensekből; Jugoszlávia, 1918-ban alapítva, számos etnikai komponensre szakad 1991-ben, és úton a további feloszlása; Libanon, 1920-ban alapítva, lényegében felosztotta a keresztényeket és a muszlimokat (szír uralom alatt) 1975 óta; Ciprus, 1960 óta független, lényegében felosztja a görög és a török területeket 1974-ben; Pakisztán, 1947 óta független, az etnikailag különb Banglades elválik 1971-ben; Malajzia, 1963 óta független, a kínaiak által dominált Szingapúrt kiutasítja 1965-ben. A lista tovább folytatódik a megoldatlan esetekkel: India és a szíkhek és a kasmírok; Srí Lanka és a tamilok; Törökország, Irak, Irán és a kurdok; Szudán és Csád és az arabok vs. feketék; Nigéria és az igbók, Ulster és a protestánsok vs. katolikusok; Belgium és a flamandok vs. vallónok; Olaszország és a németajkú Dél-Tiroliak; Kanada és a franciák vs. angolok; Zimbabwe és Dél-Afrika és a feketék vs. fehérek.

    Viszont nem kivétel Svájc, a németek, franciák, olaszok és rétórománok gyülekezetével? Aligha. Svájcban minden lényeges hatalom, kiváltképp azok, amelyek meghatározzák az oktatást és a kulturális kérdéseket (iskolák) a kantonok kezeiben összpontosulnak a központi kormány helyett. És a 26 kanton és félkanton közül szinte mindegyik etnokulturálisan homogén. Tizenhét kanton szinte kizárólag német; négy szinte kizárólag francia; és egy uralkodóan olasz. Egyedül három kanton többnyelvű, a svájci etnokulturális egyensúly lényegében stabil maradt, és csak korlátozott mennyiségű interkulturális-kantoni migráció zajlik. Svájc még ezek között a kedvező feltételek közötti is megtapasztalt egy sikertelen, erőszakkal elnyomott szecessziós háborút, 1847 Sonderbundskrieg-jét. Továbbá az új, franciaajkú Jura kanton leszakadását az uralkodóan német Berne kantontól 1979-ben több évnyi terrorista aktivitás előzte meg.

  22. Lásd például Block, „A Libertarian Case for Free Imigration.”
  23. Számos bal-libertárius nyílt határ-támogatónak ellentmondva, helytelen azt következtetni a tényből, hogy egy bevándorló talált valakit, aki hajlandó foglalkoztatni őt, hogy jelenlétét egy adott területen ebből fakadóan „meghívottnak” kell tekinteni. Szigorúan fogalmazva ez a konklúzió csak akkor igaz, ha a munkaadó úgyszintén magára vállalja a bevándorló-munkavállalóval járó teljes költséget. Ez a helyzet a sokat becsmérelt „gyárváros” elrendezés esetén, amelyet egy tulajdonos birtokol és üzemeltet. Itt a foglalkoztatás, a lakhatás, az egészségügy és a bevándorló jelenlétével kapcsolatos összes többi szolgáltatás teljes költségét a tulajdonos állja. Senki más tulajdona nem vesz részt a bevándorló-munkás letelepedésében. Kevésbé tökéletesen (és egyre fokozódó tökéletlenséggel) a bevándorlás ,,teljes költség”-elvét ülteti gyakorlatba a svájci bevándorláspolitika. Svájcban a bevándorlási ügyekről nem a központi kormány, hanem helyi szinten az a tulajdonos-lakó közösség dönt, amely szeretné, hogy a bevándorló ott tartózkodjon. Ezeknek a tulajdonosoknak érdekükben áll, hogy a bevándorló jelenléte közösségükben növelje, ne pedig csökkentse tulajdonaik értékét. Olyan vonzó helyeken, mint Svájc, ez általában azt jelenti, hogy elvárják a bevándorlótól (vagy munkaadójától) hogy megvásárolja helyét a közösségbe, ami gyakran több millió dolláros adományokat jelent.

    Sajnos a jóléti államok nem úgy működnek, mint a gyárvárosok vagy akár mint a svájci közösségek. A jólét-államista feltételek között a bevándorló munkáltatójának a bevándorló jelenléte következtében felmerülő költségek csupán kis részét kell fizetnie. Megengedett neki, hogy társadalmasítsa (externalizálja) az efféle költségek jelentős részét más tulajdonosokra. Egy munkavállalási engedéllyel felszerelkezve a bevándorlónak megengedett minden közlétesítmény szabad használata: utak, parkok, kórházak, iskolák, és egyetlen főbérlő, üzletember vagy magánszövetség sem diszkriminálhat vele szemben lakhatás, foglalkoztatás, szállás és társulás tekintetében. Azaz a meghívott bevándorló egy jelentős juttatáscsomaggal érkezik, amit nem (vagy csak részben) a bevándorló munkaadója fizet (aki állítólag a meghívást adta), hanem más beföldi tulajdonosok adófizetőként, akiknek semmi beleszólásuk nem volt a meghívásba. Ez nem „meghívás” a szokásos értelemben. Ez ráterhelés. Ez olyan, mintha meghívnánk egy bevándorló munkást, hogy renoválja a házunkat, mialatt más emberek hűtőjéből etetnénk őt. Következményképpen, mivel lecsökkent a bevándorló munkások importálásának költsége, több munkaadó által szponzorált bevándorló fog megérkezni, mint máskülönben. Továbbá a bevándorlók jelleme is megváltozik. Míg a svájci közösségek jómódú, magasan értékteremtő bevándorlókat választanak, akik jelenléte fokozza a közösségi tulajdonértékeket, a demokratikus jóléti állam feltételei szerint a munkaadóknak megengedi az állami törvény, hogy másokra externalizálják foglalkoztatásuk költségeit, így hajlamosak lesznek egyre olcsóbb, alacsony képességű és csekély értéket teremtő bevándorlókat importálni, figyelmen kívül hagyva hatásukat a közösségi tulajdonértékre.

    Miután elméleti szintén csődöt mondott, a bal-libertárius ,,nyílt határ” álláspontot kizárólag pszichológiailag lehet megérteni. Az egyik forrása számos bal-libertárius randiánus neveltetésében keresendő. A nagyvállalakozókat „hősökként” ábrázolják, és Ayn Rand egyik nevetségesebb állítása szerint ők a jóléti állam „legsúlyosabban üldözött kisebbsége.” E nézet szerint (és bármilyen történelmi ismerettől vagy tapasztalattól szennyezetlenül) mi rossz lehetne abban, ha egy üzletember felbérel egy bevándorló munkást. Valójában – ahogyan azt minden történész tudja – a nagyvállalkozók a legnagyobb bűnösök a magántulajdonjogok és a piac törvénykönyve ellen. Egy, a központi Állammal kötött szentségtelen szövetség segítségével biztosították maguknak annak kiváltságát, hogy bevándorló munkásokat importálhassanak mások kárára (mint ahogy szert tettek annak kiváltságára, hogy tőkét exportálhassanak más országokba, és kimentse őket az adófizetők és a katonaság, amikor az ilyen befektetések rosszra fordulnak).

    A nyílt határok iránti lelkesedés egy másik indítéka a kortárs bal-libertáriusok közötti egalitarizmus. Kezdetben, fiatalként az „anti-autoritarizmus” (ne bízz semmilyen tekintélyben) és a látszólagos „tolerancia,”  – kiváltképp az „alternatív”; nem-burzsoá életstílusok felé – vonzotta őket a libertarianizmushoz. Felnőttként megragadtak a mentális fejlődés ezen szintjén. Különleges „érzékenységnek” adnak hangot a diszkrimináció minden megnyilvánulása ellen, és nem restek a központi Állam hatalmát használni, hogy anti-diszkriminációs vagy „polgárjogi” rendeleteket vessen ki a társadalomra. Folytathatják „alternatív” életstílusukat anélkül, hogy meg kelljen fizetniük az efféle magatartás „normális” költségeit, ami a diszkrimináció és a kizárás. Ennek legitimizálása céljából ragaszkodnak ahhoz, hogy egy életstílus éppoly jó és elfogadható, mint egy másik. Ez multikulturalizmushoz, aztán kulturális relativizmushoz és végül „nyitott határokhoz” vezet. Lásd még erről Hoppe Demokrácia – A bukott bálvány, kiváltképp 10. fejezet.

  24. Ki kell hangsúlyozni, hogy a kiosztott tulajdonrészvényeknek cserélhetőnek kell lenniük, hogy valódi magán tulajdonnak minősüljenek. Egyrészről a részvények cserélhetősége lehetővé teszi, hogy az emberek készpénzre váltsák (eladják) tulajdonukat. Nem mindenkinek van türelme és hajlandó magára venni a tőkejavak tulajdonlásával járó kockázatokat. Másrészről ugyanezen az alapon a cserélhetőség lehetővé teszi, hogy a tőkés-vállalkozók, akik rendelkeznek a szükséges türelemmel és hajlandók magura vállalni a velejáró kockázatokat (a nyereséget és a veszteséget), megvásárolják és termelékeny használatra fogják a részvényeket.
  25. Természetesen számos komplikáció merülne fel e privatizációs stratégia kapcsán. Annak meghatározása végett, hogy a jelenleg szövetségi, regionális és helyi kormányok épületeiből és építményeiből mekkora tulajdonrészesedést biztosítsanak különböző egyéneknek, be kellene mutatniuk az általuk fizetett szövetségi, regionális és helyi adók dokumentációját, a kapott segély-kifizetéseket pedig le kell vonni a kifizetett adókból, hogy megkapják a nettó fizetett adók összegét. Egy teljesen privatizált piacgazdaságban a magán könyvelőkre, jogászokra és döntőbírói ügynökségekre hárulna e probléma részletes megoldásának felkutatása, akiket közvetlenül vagy közvetetten – sikerdíjjal – az egyéni igénylők finanszíroznának.