Hans-Hermann Hoppe – Mi a teendő

Olvasási idő: ~ 50 perc

Reform Fentről Lefelé:
A Király Megtérítése

Egészen 1914-ig a probléma viszonylag apró volt, a megoldás pedig viszonylag könnyű, és mint ahogy azt látni fogjuk, ma a dolog sokkal nehezebb, a megoldás pedig sokkal összetettebb. A 19. század közepéig, mind Európában, mind az Egyesült Államokban nemcsak,  hogy sokkal kisebb hangsúlyt kapott a politikai központosítás, mint napjainkban, de a keleti Függetlenségi Háborút sem vívták meg, és sem Németország, sem pedig Olaszország nem létezett, mint egyesített Államok.

De különösképpen, a tömeges demokrácia kora aligha kezdődött el ebben az időben. Európában, Napóleon legyőzése után az országokat még mindig királyok és hercegek uralták, a választások és parlamentek pedig apró szerepet töltöttek be, amely továbbá a nagybirtokosok egy apró csoportjára korlátozódott. Hasonlóképpen az Egyesült Államokban, a kormányokat kis, arisztokrata elitek uralták, a szavazat pedig szigorú tulajdonkövetelményekkel volt korlátozva. Végül is csupán azoknak kellene futtatniuk ezeket az intézményeket, akiknek van is valamijük, ami védelemre szorul.

Százötven, vagy akár száz évvel ezelőtt csak a következő dolog volt abszolút szükséges a probléma megoldásához: kényszeríteni a királyt, hogy kijelentse, hogy mostantól minden polgár szabadon választhatja a saját védelmezőjét és esküdhet hűséget bármilyen kormánynak, aminek szeretne. Azaz a király nem feltételezné többé, hogy ő bárkinek a védelmezője, hacsak az a személy meg nem kérte őt, és meg nem fizette az árat, amit a király kér a szolgáltatásáért.

Namost, mi történt volna ez esetben? Mi történt volna, ha, mondjuk, 1900-ban az Osztrák császár ilyen nyilatkozatot tesz? Had vázoljam fel röviden azt, aminek a történését valószínűsítem ebben a helyzeten.

Egy; a nyilatkozat után mindenki visszakapta volna korlátlan jogát az önvédelemhez, és szabadon dönthetett volna, kíván-e több vagy jobb védelmet, mint amit az önvédelem biztosít, és ha igen, honnan és ki biztosítsa ezt a védelmet. A legtöbb ember ilyen helyzetben kétségtelenül azt választotta volna, hogy a munkamegosztás előnyében részesüljön, és az önvédelem mellett specializált védelmezőkre támaszkodjon.

Kettő, a védelmezők keresése közben, majdnem mindenki olyan személyek vagy intézmények után kutatott volna, akik birtokolják, vagy képesek megszerezni a védelem feladatához szükséges eszközöket – azaz, akik maguk is érdekeltek a védelmezni kívánt területben lényeges tulajdon birtoklása formájában – és akik a megbízhatóság, körültekintőség, becsületesség és igazságosság már megalapozott hírnevével bírnak.

Biztosan mondható, hogy senki sem akart volna megbízni egy megválasztott parlamentet ezzel a feladattal. Helyette majdnem mindenki a három közül valamelyikből választott volna: maga a király, aki többé nem monopolista, vagy egy területi vagy helyi nemes, mágnás vagy arisztokrata, vagy pedig egy nemzetileg, vagy akár nemzetközileg működő biztosító cég.

Nyilvánvalóan maga a király eleget tudna tenni az említett követelményeknek, és sokan önként választanák őt, mint a védelmezőjük. Ugyanakkor számos ember elszakadna a királytól, akiknek nagy része valószínűleg különbüző helyi nemesekhez és mágnásokhoz fordulna, akik így már természetes, nem pedig örökletes nemesek. És egy kisebb területi skálán, ezek a helyi nemesek képesek volnának ugyanazon hasznot nyújtani védelmezőként, mint amit a király képes nyújtani. Ez a váltás magával vonná a védelmi ipar berendezésének és struktúrájának nagyméretű decentralizációját. Ez a decentralizáció csupán magán vagy szubjektív védelmi önérdekeket tükrözne, és azokkal lenne összhangban – ugyanúgy a központosítási tendencia is, amit már említettem, és ami a védelemipar túlközpontosításához vezetett.

Végül pedig majdnem mindenki más, főleg a városokban kereskedelmi biztosító vállalatokhoz fordult volna védelemért, mint a tűzbiztosítók. A biztosítás és a magántulajdon nyilvánvalóan egymáshoz nagyon közel álló ügyek. A jobb védelem alacsonyabb biztosítási törlesztésekhez vezet. És azzal, hogy biztosítók lépnek be a védelem piacára, igen hamar védelmi szerződések, nem pedig meghatározatlan ígéretek válnának a védelmi termék szabvány formájává.

Továbbá, a biztosítás természetéből fakadóan a különféle biztosítók közötti versengés és együttműködés elősegítené a procedúra, bizonyíték, konfliktusmegoldás és döntőbíráskodás egyetemes szabályait. Úgyszintén elősegítené a társadalom egyidejű homogenizációját és dehomogenizációját egyének különböző osztályaiba, a tulajdonuk védelme és ebből adódóan a biztosítási díjuk mentén. Azonnal megszűnne minden olyan szisztematikus és kiszámítható jövedelem és vagyon újraelosztása a populáción belüli különböző csoportok között, mint amilyen monopolisztikus körülmények között létezett. És ez természetesen hozzájárulna a békéhez.

A legfontosabb pedig, hogy a védelem természete alapjában véve megváltozna. A monopolisztikus körülmények között kizárólag egy védelmező létezik; egyáltalán nem számít ilyen tekintetből, hogy monarchikus, vagy pedig demokratikus, egy kormány szerepe változatlanul egy rögzített és határos terület védelme. Ez a tulajdonság mégis kizárólag egy kötelező védelmi monopólium következménye. A monopólium megszűnésével, ez a nagymértékben természetellenes, sőt, mesterséges tulajdonság is megszűnne. Talán létezett pár helyi védelmező, akik csak egy behatárolt területet óvtak. De lettek volna más védelmezők is, mint a király vagy biztosító ügynökségek, akik védelmi territóriuma kiterjedt foltokból, darabokból és nyúlványokból áll. És minden kormány „határa” folytonosan változna. Főleg városokban, nem volna kevésbé szokatlan, hogy két szomszédnak más védelmi ügynöksége legyen, mint hogy különféle tűzbiztosító ügyfelei legyenek.

Ez a foltstruktúrájú védelem javít a védelem minőségén. A monopolisztikus, határolt védelem előfeltételezi azt, hogy az egész populáció védelmi érdekei homogének. Azaz, egy adott területen belül mindenki ugyanolyan védelmi érdekekkel rendelkezik. De ez egy igen valótlan, és valójában hamis feltételezés. Igazából az emberek védelmi szükségletei magasan heterogénak. Az emberek talán csak egy, vagy számos, területileg szétszórt helyen birtokolnak tulajdont, lehetnek önellátóak, vagy csak nagyon kevés embertől függőek a gazdasági tevékenységeik során; másrészt pedig, lehet, hogy mélyen integráltak a piacba és gazdaságilag ezer és ezer, nagy területeken szétszórt emberen függenek.

A védelmi ipar foltstruktúrája csupán tükrözné a különféle emberek nagyban különböző védelmi szükségleteinek valóságát. Ez a struktúra cserébe egy megfelelő védelmi fegyverzet kifejlődését ösztönözné. Nagyszabású bombázás eszközeinek kifejlesztése és gyártása helyett az eszközöket kisméretű területek védelmére fejlesztenék, járulékos kár nélkül.

Továbbá, mivel egy versenyképes rendszerben minden területközi bevétel- és vagyon-újraelosztás megszűnik, a foltstruktúra képes a leginkább biztosítani a területek közötti békét. A területközi konfliktusok valószínűsége és mértéke lecsökkenne foltok esetében. És mivel minden, mondhatni idegen támadó, még akkor is, ha csak egy apró földrészt támad, számos független védelmi ügynökség azonnali katonai és gazdasági ellentámadásába ütközne, úgy a külhoni támadások veszélye csökkenne.

Közvetetten már legalább részben nyilvánvaló, hogy miért és hogyan vált sokkal nehezebbé elérni a megoldást ezen 150 év során. Had mutassak rá néhány megtörtént, alapvető változásra, amely sokkal hatalmasabbá teszi a problémát. Elsősorban nem lehetséges többé a fentről lefelé haladó reform megvalósítása. A klasszikus liberálisok, a régi monarchikus időkben, gyakran gondoltak, és tulajdonképpen realisztikusan hihettek egyszerűen a király meggyőzésében saját nézeteikről, és megkérhették őt, hogy mondjon le hatalmáról, majd minden más majdnem automatikusan a helyére került volna.

Napjainkban az Állam védelmi monopóliumát köz-, nem pedig magántulajdonnak tartják, a kormány uralma pedig nem kötött bizonyos személyekhez, hanem meghatározott funkciókhoz, amit névtelen személyek gyakorolnak egy demokratikus kormány részeiként. Így az egy vagy pár ember meggyőzésének stratégiája nem működik többé. Nem számít, ha az ember meggyőz pár magas pozícióban levő kormányi hivatalnokot – az elnököt és pár szenátort – mert a demokratikus kormányzat szabályain belül, senki nem rendelkezik a kormány védelmi monopóliumáról való lemondáshoz kellő hatalommal. A királyok bírtak ezzel a hatalommal, az elnökök nem.

Az elnök csupán lemondhat pozíciójáról, hogy azt valaki más tölthesse be. De nem oldhatja fel a kormány védelmi monopóliumát, mert állítólag az emberek birtokolják a kormányt, nem pedig az elnök maga. A demokratikus uralom alatt tehát, a kormány igazságszolgáltatás és védelem felett bírt monopóliumának lebontása vagy azt követeli, hogy a nyilvánosság vagy az általuk választott képviselők többsége eltörölje a kormány védelmi monopóliumát, és ezzel együtt minden adót, vagy még inkább korlátozó, ha szó szerint senki sem szavaz, a szavazáson való részvételi arány pedig nulla lenne. Csak ebben az esetben lehetséges hatékonyan eltörölni a védelmi monopóliumot. De ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy lehetetlen valaha megszabadulni egy gazdasági és erkölcsi romlástól. Mivel manapság adott, hogy mindenki, beleértve a csőcseléket, részt vesz a politikában, és elképzelhetetlen volna, hogy a csőcselék valaha, teljességében vagy még akár többségében is, visszakozzon szavazati jogának gyakorlásától, ami nem több, mint élni más vagyonűnak elrablásának lehetőségével.

Továbbá, ha az ember feltételezi is, minden valószínűség ellenére, hogy ezt elérjük, a problémák nem érnek véget. Mivel a modern egalitárius tömegdemokrácia másik alapvető szociológiai igazsága az, hogy a természetes elit szinte teljes elpusztításával jár. A király feladhatná monopóliumát, a nyilvánosság védelmi szükségletei pedig szinte azonnal megoldódnának, mivel mind a király számára, mind pedig helyi és regionális szinten léteztek jelentősebb vállalkozó személyiségek, és egy tisztán látható és megalapozott természetes, önkéntesen elfogadott elit, illetve a hierarchiák és rangsorok többrétegű struktúrája, amelyhez az emberek fordulhattak védelmi kívánalmaikkal.