Olvasási idő: 13 perc

Képzeljünk el egy világkormányt, amelyet demokratikusan választottak az egy ember-egy szavazat elve alapján. Mi lenne a valószínű következménye ennek a választásnak? Valószínűleg egy kínai-indiai koalíciós kormányt kapnánk. És mi volna a legvalószínűbb intézkedése ennek a kormánynak, hogy kielégítse a támogatóit és ismét megválasszák? Valószínűleg úgy találná, hogy a nyugati világnak túl sok vagyona van, a világ többi részének – kiváltképp Kínának és Indiának – pedig túl kevés, így elrendelne egy szisztematikus vagyonújraelosztást a gazdag nyugattól a szegény kelet számára.

Vagy képzeljük el, hogy az Egyesült Államokban a hétéveseknek is szavazati jogot adnak. Míg a kormányt valószínűleg nem gyermekek alkotnák, az intézkedéseik kétségtelenül tükröznék a gyermekek „jogos aggályait” aziránt, hogy „megfelelő” és „egyenlő” mértékben jussanak „ingyenes” hamburgerekhez, üdítőitalokhoz és mesékhez.

Ezek a gondolatkísérletek bemutatják, milyen következményekkel járt a demokrácia meghonosításának folyamata. Ez a folyamat a tizenkilencedik század második felében kezdődött Európában és az Egyesült Államokban, és az I. Világháború végén érte el betetőzését. A választójog sikeres kiterjesztése, végül pedig a felnőttek általános választójoga pontosan azt tette minden országban, mint amit egy világszintű demokrácia tenne a teljes bolygóval: útjára indított egy látszólag permanens vagyon- és jövedelem-újraelosztást.

Az egy ember-egy szavazat rendszere, a kormányba való „szabad belépéssel” kombinálva – tehát a demokrácia – maga után vonja, hogy mindenki magántulajdona szabad préda mindenki más számára. Azzal, hogy látszólag mindenki előtt megnyitotta a politikai hatalomhoz vezető kaput, a demokrácia megteremtette a politikai hatalom „közlegelők tragédiáját”, amelyben senki sem szeretné, hogy korlátozzák a hatalmat, hiszen egyszer talán saját – vagy kedveltjei – kezébe kerülhet. Ezzel ellentétben a nyugat „abszolút” monarchiáinak rendszerében szinte semmi esélye nem volt hatalomra kerülni azoknak, akik nem tartoztak az uralkodó osztályba, így mindenki elkötelezetten ellenezte a király hatalmának bárminemű növelését.

A demokráciában viszont arra lehet számítani, hogy a „nincstelenek” tömegei megállás nélkül megpróbálják a „tehetősek” kárára gazdagítani magukat. Ez nem azt jelenti, hogy csupán két osztályra bomlik a társadalom: egy „nincstelen” és egy „tehetős” osztályra, és hogy az újraelosztás egyöntetűen a gazdagoktól a szegények felé fog folyni. Épp ellenkezőleg, míg a gazdagoktól a szegények felé folyó újraelosztás mindig és mindenhol előkelő szerepet fog játszani, szociológiai tévedés volna azt feltételezni, hogy ez lesz az újraelosztás egyetlen, vagy akár a legfőbb formája. Végtére is a „permanensen” gazdagok és a „permanensen” szegények általában okkal gazdagok vagy szegények.

A gazdagok jellemzően okosak és szorgalmasok, míg a szegények jellemzően ostobák, lusták vagy mindkettő. Nem túl valószínű, hogy az ostobák – ha többséget is képeznek – sikeresen túljárnak a kisebbséget alkotó okos és energetikus emberek eszén, hogy a kontójukra gazdagodjanak. A legtöbb újraelosztás sokkal inkább a „nem-szegények” csoportján belül fog zajlani, és az lesz a gyakori, hogy a tehetősebbek és sikeresebbek fogják magukat támogatni a sikertelenebbek kárára. Gondoljunk csak az „ingyenes” felsőoktatás szinte általános jelenségére, ahol a munkásosztályt – akinek a gyerekei ritkán járnak egyetemekre – kényszerítik arra, hogy fizesse a középosztály gyermekeinek az oktatását.

Továbbá számíthatunk arra, hogy a demokráciában felbukkan számos versengő csoport és koalíció, akik megpróbálnak mások kárára haszonhoz jutni. Folyton változni fog a kritérium, ami alapján valakit a „tehetős” (kifosztást érdemlő) kategóriába, másokat pedig a „nincstelen” (a zsákmányra jogosult) kategóriába sorolnak. Ugyanekkor az emberek egyszere fognak a „tehetősek” és a „nincstelenek” számos csoportjába tartozni, és az egyik területen veszteségeket szenvednek, míg a másik területen nyernek; ezzel néhányuk az újraelosztás nettó győztesei, mások a nettó vesztesei lesznek.

Ha elkezdünk úgy tekinteni a demokráciára, mint a vagyon és jövedelem újraelosztásának népszerű gépezetére, illetve ha hozzávesszük a közgazdaságtan egyik legalapvetőbb elvét – miszerint mindig többet kapunk abból, amit támogatunk – akkor végre megérthetjük a kort, amiben élünk.

Minden újraelosztás – függetlenül attól, hogy milyen elvek mentén történik – abból áll, hogy elvesznek az eredeti tulajdonosoktól és termelőktől (a „tehetősektől”) és odaadják azt a nem-tulajdonosoknak és a nem-termelőknek (a „nincsteleneknek”). Ezzel megfogyatkozik annak az ösztönzője, hogy valaki a szóban forgó dolog eredeti tulajdonosa vagy termelője legyen, és megnövekedik az ösztönzője annak, hogy valaki nem-tulajdonos és nem-termelő legyen.

Ennek megfelelően, amikor azért támogatják az embereket, mert szegények, többet kapunk a szegénységből. Amikor azért támogatják az embereket, mert munkanélküliek, több munkanélküliséget teremtenek. Amikor adókból támogatják az egyedülálló anyákat, megszaporodik az egyedülálló anyaság, a házasságon kívüli szülés és sokasodnak a válások.

Néha egymással ellentétes hatásokat is kiválthatnak ezek az intézkedések. Amikor megtiltják a gyermekunkát, akkor a jövedelmeket a gyermekes családoktól a gyermektelen családokra ruházzák (mivel a munkaerőkínálat állami korlátozása következtében növekednek a bérek). Ennek megfelelően zuhanni fog a születések száma. Másrészt viszont ha támogatják a gyermekek oktatását, a gyermektelenektől és a csupán néhány gyermekes családoktól a sokgyermekes családokra ruházzák a jövedelmeket. Ennek megfelelően emelkedni fog a születések száma. Viszont az úgynevezett társadalombiztosításnak köszönhetően ismét zuhanni fog a gyermekek értéke és csökkenni fog a születések száma; hiszen amikor a jelenlegi keresőkre kivetett adókból támogatják a nyugdíjasokat, azzal szisztematikusan gyengítik a család intézményét – az intergenerációs kapcsolatot a szülők, a nagyszülők és a gyermekek között.

Az időseknek többé nem kell a gyermekeik segítségére támaszkodniuk, ha nem gondoskodtak a saját öregkorukról, és a fiataloknak (kiknek jellemzően kevesebb felhalmozott vagyonuk van) kell támogatniuk az időseket (kiknek jellemzően több felhalmozott vagyonuk van) ahelyett, hogy ez fordítva történne, mint ahogy az normális a családokban. Ennek következtében csökken a szülők vágya a gyermekek iránt és csökken a gyermekek vágya a szülők iránt, elterjed a családok szétbomlása, illetve csökkenni fog a megtakarítás és a tőkefelhalmozás, míg emelkedni fog a fogyasztás.

Ha a biztosítási rendszer szabályozásával támogatják a szimulánsokat, a neurotikusokat, a gondatlanokat, az alkoholistákat, a drogfüggőket, a HIV-fertőzötteket, illetve a fizikailag és szellemileg „fogyatékosokat”, több lesz a betegségekből, a szimulánsokból, a neurózisból, a gondtalanságból, az alkoholizmusból, a drogfüggőségből, a HIV-fertőzöttségből, illetve a fizikai és szellemi fogyatékosságból.

Azzal, hogy a nem-bűnözőket – beleértve a bűntettek áldozatait – arra kényszerítik, hogy finanszírozzák a bűnözők bebörtönzését (ahelyett, hogy a bűnözőket kényszerítenék arra, hogy kártérítést fizessenek az áldozataiknak, illetve állják a letartóztatásuk és bebörtönzésük teljes költségét), növekedni fog a bűnözés.

Azzal, hogy „pozitív diszkriminációs” és „non-diszkriminációs” törvényekkel kényszerítik a vállalkozókat, hogy több nőt, homoszexuálist, feketét vagy más „kisebbséget” foglalkoztassanak, mint amennyit szeretnének, több lesz a foglalkoztatott kisebbség, kevesebb lesz a foglalkoztatók száma, illetve kevesebb lesz a foglalkoztatott heteroszexuális fehér férfiak száma.

Azzal, hogy környezetvédelmi törvényekkel arra kényszerítik a magán földtulajdonosokat, hogy védelmezzék – tehát támogassák – a földjükön tartózkodó „veszélyeztetett fajokat”, az állatok megsokasodnak és jobb életet élvezhetnek, az emberek pedig megfogyatkoznak és rosszabb életet élvezhetnek.

Ami pedig a legfontosabb, azzal, hogy arra kényszerítik a magántulajdonosokat és a piaci bérkeresőket – tehát a termelőket – hogy támogassák a politikusokat, a politikai pártokat és az állami hivatalnokokat (a politikusok és az állami alkalmazottak nem fizetnek adót, hanem adókból fizetik őket), kevesebb lesz a vagyonteremtés, a termelés és a produktivitás, míg egyre több lesz a pazarlás, egyre szaporodnak a paraziták és egyre terjed a parazitizmus.

Kevesebb, mint száz év demokrácia és újraelosztás után az eredmény nyilvánvaló. Szinte teljesen kimerült a vagyon és a tőke „tartalékalapja”, amit az elmúlt évszázadok viszonylagosan szabadpiaci rendszerében végzett produktív tevékenységektől örököltünk. A reáléletszínvonal a nyugaton már számos évtizede, az 1960-as évek vége és az 1970-es évek eleje óta stagnál vagy zuhan. Az államadósság, illetve a jelenlegi társadalombiztosítási és egészségügyi rendszer költsége egy közelgő gazdasági összeomlás veszélyével fenyeget. Ugyanekkor megszaporodott szinte minden nem kívánatos viselkedés – a munkanélküliség, a segélyfüggőség, a gondatlanság, a felelőtlenség, a civilizálatlanság, a pszichopátia, a hedonizmus és a bűnözés – a társadalmi konfliktusok pedig veszélyes méreteket öltöttek. Ha a jelenlegi trendek tovább folytatódnak, biztosra vehetjük, hogy a nyugati jóléti állam – a szociáldemokrácia – épp úgy össze fog omlani, ahogyan a keleti – az orosz mintájú – szocializmus összeomlott az 1980-as évek végén.

A gazdasági összeomlás sajnos nem vezet automatikusan javuláshoz. A helyzet rosszabbra is fordulhat. Amire szükség van a krízis érkeztekor, az az eszmék – és az emberek, akik képesek megérteni és a gyakorlatba ültetni őket, amikor lehetőség nyílik arra. A történelem menetét végső soron az eszmék határozzák meg – legyenek azok igazak vagy hamisak – és az emberek, akiket az inspiráció cselekvésre buzdít.

A jelenlegi káosz úgyszintén az eszmék következménye. A jelenkort annak köszönhetjük, hogy a közvélemény elsöprő mértékben elfogadta a demokrácia eszméjét. A katasztrófa mindaddig elkerülhetetlen, amíg uralkodik ez az elfogadás, és a válság beköszönte után sem reménykedhetünk a javulásban. Ha viszont az emberek ráébrednek arra, hogy a demokrácia eszméje hamis és gonosz – és az eszmék elviekben szinte azonnal változhatnak – elkerülhető a katasztrófa.

Azoknak, akik szeretnék megfordítani az események irányát, és szeretnék megakadályozni a civilizáció teljes összeomlását, központi feladata delegitimálni a demokrácia eszméjét – demonstrálni, hogy a demokrácia az oka napjaink egyre fokozódó decivilizálódásának. Ennek érdekében először arra kell rámutatni, hogy a politikaelmélet történelmében igen nehezen bukkanhatunk a demokrácia támogatóira. Az összes főbb gondolkodó szinte csupán megvetést tanúsított a demokrácia iránt. Még az amerikai Alapító Atyák – kiket manapság hibásan a demokrácia védelmezőinek tartanak – is szigorúan ellenezték. Kivétel nélkül egyetértettek Arisztotelésszel, aki szerint a demokrácia nem több a csőcselék uralmánál. Sokkal inkább pártolták Thomas Jefferson elméletét a „természetes arisztokráciáról”, mely tagjainak tartották magukat, és ennek megfelelően egy arisztokratikus köztársaságot pártoltak.

A politikai bölcselet történelmében még a demokrácia néhány elméleti védelmezőjénél – mint Rousseaunál – is lehetetlen mást találni, mint azt, hogy a demokráciát csupán a rendkívül apró közösségek esetén támogatják. Az igazság az, hogy a falvakban és a kisvárosokban, ahol mindenki személyesen ismer mindenkit, a legtöbb embernek muszáj elismernie, hogy a „tehetősek” pozíciója jellemzően felsőbbrendű személyes teljesítményüknek köszönhető, míg a „nincstelenek” pozícióját jellemzően személyes hiányosságaikkal és alsóbbrendűségükkel lehet magyarázni. Ilyen körülmények között sokkal nehezebb megúszni, hogy valaki megpróbáljon a saját hasznára kifosztani másokat. Ezzel éles ellentétben, a nagy területeken, amelyek milliókat vagy akár százmilliókat ölelnek magukba, ahol a potenciális fosztogatók és áldozataik nem ismerik egymást, szinte semmi sem korlátozza a vágyat arra, hogy az ember mások kárára gazdagodjon.

Ami pedig ennél is fontosabb, világossá kell tenni, hogy a demokrácia eszméje erkölcsileg épp úgy gonosz, mint ahogy gazdaságilag tarthatatlan. A többség uralmának erkölcsi státusza kapcsán rá kell mutatni arra, hogy lehetővé teszi, hogy A és B összefogjon, hogy kirabolják C-t, aztán C és A fog össze, hogy kifosszák B-t, majd B és C szövetkezik A ellen, és így tovább. Ez nem igazságosság, hanem erkölcsi botrány – és ahelyett, hogy tisztelettel tekintenénk a demokráciára és a demokratákra, nyílt megvetéssel kell viszonyulnunk hozzájuk és ki kell gúnyolnunk őket, mint akik nem többek erkölcsi szélhámosoknál.