Olvasási idő: ~ 65 perc

A következő esszé Hans-Hermann Hoppe Demokrácia, a bukott bálvány című kötetének 12. fejezete. 
A kötet megvásárolható az Ad Librum kiadó oldalán.
Támogasd a libertárius irodalom magyar piacát azzal, hogy megvásárlod a könyvet!


“Ha bármikor, bármely Kormányforma alkalmatlanná válik e célok megvalósítására,
a nép Joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje, és új Kormányzatot
létesítsen, olyan elvekre alapítva és hatalmát olyan módon szervezve, amely jobban védi
Biztonságát, és jobban elősegíti Boldogulását.”

(Függetlenségi Nyilatkozat)

I

Korunk egyik legnépszerűbb és legtöbb következménnyel járó hite a kollektív biztonságba vetett hit. Nem kevésbé lényeges dolog nyugszik ezen, mint a modern állam jogosultsága.

Bebizonyítom, hogy a kollektív biztonság eszméje mítosz, amely nem igazolja az állam létét, és hogy a biztonsági szolgáltatásokat magáncégeknek kell nyújtaniuk. Először a kollektív biztonság mítoszát rekonstruálom két lépésben, amelyek mindegyikében felvetek néhány elméleti problémát.

A kollektív biztonság mítoszát hívhatjuk Hobbes-mítosznak is. Thomas Hobbes és utána megszámlálhatatlan politikai filozófus és közgazdász érvelt amellett, hogy természetes állapotukban az emberek állandóan egymás torkának esnének. Homo homini lupus est. Modern kifejezéssel élve: Természetes állapotok fennállása esetén, a biztonsági szolgáltatásokra az “alultermelés” volna jellemző. A magára hagyott egyén “túl keveset” költene saját védelmére, amely állandó háborúskodáshoz vezetne az emberek között. E feltehetően tűrhetetlen helyzet megoldására Hobbes és követői szerint államot kell létrehozni. Ha két személy, A és B békésen akar együttműködni, szükségük van egy harmadik félre, K-ra, a végső bíróra és béketeremtőre. Azonban ez a harmadik fél, K nem pusztán egy másik egyén, és az általa nyújtott szolgáltatás, a védelem nem csak egy újabb “magán” jószág. Ehelyett K uralkodó és két egyedi hatáskörrel rendelkezik. Egyrészt K megkövetelheti, hogy alattvalói, A és B kizárólag hozzá forduljanak védelmi szolgáltatásokért, azaz K a védelmi szolgáltatások kötelező jellegű területi monopolistája. Másrészt K egyoldalúan meghatározhatja, hogy A és B mennyit fizessen a szolgáltatásaiért cserébe, tehát K rendelkezik az adószedés jogával, hogy a védelmi szolgáltatásokat “kollektív” módon nyújthassa.

Nem érdemes arról vitatkozni, hogy az ember valójában olyan rossz és farkasias-e, ahogy azt Hobbes feltételezi, legfeljebb azt kell megjegyezni, hogy felvetése nyilvánvalóan nem jelentheti azt, hogy az embereket csak és kizárólag agresszív ösztönzők hajtják. Ha ez lenne a helyzet, az emberiség már rég kihalt volna. Mivel nem így történt, ez bizonyítja, hogy az ember rendelkezik értelemmel és uralkodni tud természetes ösztönein. Csupán Hobbes megoldásával vitatkozunk. Ha az embert racionális állatnak tekintjük, a védelem megoldására tett javaslat javít a helyzeten? Az állam intézménye csökkentheti az agresszív viselkedést és elősegítheti a békés együttműködést, hogy ezáltal nagyobb legyen a biztonság? Hobbes érvei nyilvánvalóan problémásak. Először is, függetlenül attól, hogy mennyire rosszak az emberek, K – legyen ő király, diktátor vagy választott elnök – szintén csak egy közülük. Az ember természete nem alakul át, amikor K lesz belőle. Hogyan lehet jobb A és B védelme, ha annak érdekében K-nak adót kell tőlük szedni? K mint kizsákmányoló vagyonvédő, vajon nem ellentmondásos önmagában is? Vajon az általa szedett adó nem ugyanaz, mint amit – sokkal találóbban – védelmi pénznek hívnak? Természetesen K adott esetben összebékíti A-t és B-t, de csak azért, hogy még többet rabolhasson el tőlük. K-t persze mindig jobban védik, de minél jobban védik, annál kevésbé védett A és B az ő támadásaival szemben. Úgy tűnik, a magánúton nyújtottnál nem jobb a kollektív védelem. Az tulajdonképpen nem más, mint K által “magánúton” nyújtott szolgáltatás, amelynek ára az alattvalók kizsákmányolása, azaz gazdasági lefegyverzése. Továbbá az államisták Thomas Hobbestól kezdve James Buchananig azzal érvelnek, hogy K, a védelmező állam, valamiféle “alkotmányos” szerződés eredményeként jön létre. Ugyanakkor melyik épeszű ember írna alá olyan szerződést, amely szerint az ő védelméért felelős szervezet egyoldalúan – és visszavonhatatlanul – meghatározhatná a szolgáltatásért fizetendő árat? Valójában ilyet soha senki nem tett még!

Most hadd szakítsam meg érvelésemet, és térjek vissza a Hobbes-mítosz rekonstruálásához. Ha feltesszük, hogy az A és B közötti békés együttműködéshez szükség van a kormányzat, K létezésére, akkor ebből két következtetésre juthatunk. Ha több, mint egy kormányzat, K1, K2 és K3 van, akkor ahogy A és B között nem lehet béke K nélkül, úgy K1, K2 és K3 között sem lehet békesség, amíg egymással természetes (azaz anarchikus) viszonyban vannak. Az egyetemleges béke megvalósításához ezért politikai központosításra, egységesítésre, így végül egy világállam felállítására van szükség.

Fontos felhívni a figyelmet valamire, ami esetleg nem tűnik ellentmondásosnak. Először is, a fenti érvelés önmagában véve igaz. Ha az alapfeltevés helytálló, akkor annak leírt következménye is az. A Hobbes érvelésében szereplő tapasztalati feltevéseket a tények első pillantásra alátámasztják. Igaz, hogy az államok állandó háborúban állnak egymással és a történelem során valóban megfigyelhetjük a politikai központosításra és egy globális hatalom kialakítására való törekvéseket. Csupán e tény és a történelmi folyamatok magyarázatával vitatkozunk, illetve azzal, hogy egy világállam nagyobb biztonságot tud nyújtani, mint a magánvállalkozások. Létezik azonban egy olyan tapasztalati jelenség, amelyre Hobbes érve nem kínál magyarázatot. Aszerint ugyanis a K1, K2 és K3 államok közötti háborúskodás oka az, hogy azok egymással anarchikus viszonyban állnak. A világállam eljövetele előtt viszont nem csak K1, K2 és K3 vannak egymással anarchikus viszonyban, hanem egy állam minden egyes polgára ugyanilyen viszonyban áll a többi állam minden egyes polgárával. Ezért az ő viszonyuk is ugyanannyira háborúkkal terhesnek kellene hogy legyen, mint az államoké. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nem ez a helyzet. A külföldiek közötti magánügyek sokkal kevésbé háborúsak, mint az államok közötti ügyletek. Ez persze nem is meglepő. K állam az alattvalóival ellentétben ugyanis a “külügyek” intézéséhez felhasználhatja az adóbevételeit. Ha természetes emberi erőszakosságát figyelembe vesszük, vagyon K nem viselkedik-e arcátlanabbul és erőszakosabban a külföldiekkel, ha e viselkedésnek költségeit mások viselik? Ha másokkal fizettethetném meg, én biztosan hajlandó volnék nagyobb kockázatot vállalni és kihívóbban, erőszakosabban fellépni. És az is nyilvánvaló, hogy az államok más államok kárára kívánják bővíteni területi védelmi monopóliumukat, és így létrehozni az államok közötti versengés végső eredményét, a világállamot. Ez azonban jobb, mint a védelmi szolgáltatások magánúton történő nyújtása? Ennek éppen ellenkezője tűnik igaznak. A világállam az összes háború nyertese és az utolsó fennmaradó védelmi pénzt szedő szervezet. Nem teszi ez őt kifejezetten veszélyessé? Egy világállam fizikai hatalmához képest nem elenyészően kicsi egyes alattvalóinak fizikai ereje?

II

Hadd függesszem most fel elméleti megfontolásaim taglalását és vegyem röviden szemügyre a szóban forgó kérdéssel kapcsolatos tapasztalati bizonyítékokat. Ahogy az elején említettem, a kollektív biztonságba vetett hite rendkívül elterjedt és számos következménye van. Nem tudok ilyen irányú felmérésekről, de merem állatíni, hogy a Hobbes-mítoszt, miszerint az állam feltétlenül szükséges a biztonság fenntartásához, a felnőtt népesség jóval több mint 90 százaléka kétség nélkül elfogadja. Azonban ha hiszünk valamiben, attól még nem lesz igaz. Ha valaki hamis dologban hisz, akkor cselekedetei kudarcra vezetnek. Mi a helyzet a bizonyítékokkal? Hobbest és követőit igazolják, vagy a velük szemben álló anarchista félelmeket és érveket?

Az Egyesült Államok Hobbes-i mintára jött létre. Ezt jól jelzi az alábbi idézet Jefferson Függetlenségi Nyilatkozatából:

“Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre. Ezeknek a jogoknak a biztosítására az Emberek Kormányzatokat létesítenek, amelyeknek törvényes hatalma a kormányzottak beleegyezésén nyugszik.” (Vecseklőy József ford.)

Íme: az Egyesült Államok kormányát egyetlen célból, az élet és a tulajdon védelmére hozták létre. Így tehát kitűnő példa arra, hogy megvizsgáljuk Hobbes az államokról, mint védelmező intézményről szóló állításának érvényességét. Több mint két évszázadnyi védelmezés után, mi a helyzet a biztonságunkkal és a békés emberi együttműködéssel?

A hatalmon levők és szellemi testőreik (akikből több van ma, mint valaha) szerint jobban védenek és nagyobb biztonságban vagyunk, mint eddig bármikor. Állítólag megvédenek minket a globális felmelegedéstől és lehűléstől, az állatok és a növények kipusztulásától, a férjek, a feleségek, a szülők és a munkáltatók általi bántalmazástól, a szegénységtől, a katasztrófáktól, a tudatlanságtól, az előítéletektől, a rasszizmustól, a szexizmustól, a homofóbiától és számtalan egyéb közellenségtől és veszélytől. A helyzet azonban valójában teljesen más. Minden “védelem” biztosítása érdekében az állam vezetői a javakat előállító magánszemélyeket minden évben megfosztják jövedelmük több, mint 40 százalékától. Az államadósság szakadatlanul nő, ami miatt a jövőben még nagyobb méretű kizsákmányolásra lesz szükség. Mivel az aranyat állami papírral helyettesítették, a pénzügyi bizonytalanság jelentősen erősödött, és az infláció révén állandóan kirabolnak minket. A magánélet, a magántulajdon, a kereskedelem és a szerződések minden részletét a törvények egyre gyarapodó halma szabályozza, amivel állandó jogbizonytalanság és erkölcsi kockázat jár. Fokozatosan megfosztottak minket a kizárólagosság magántulajdonban gyökerező jogától. Eladóként vagy vásárlóként nem azzal üzletelhetünk, akivel szeretnénk. Korlátozó szövetségeket nem köthetünk másokkal olyan tetszőleges feltételek mellett, amelyeket kölcsönösen előnyösnek tartunk. Amerikaiként olyan bevándorlókat kell szomszédunknak tekintenünk, akiket nem szeretnénk. Tanárként nem szabadulhatunk meg a rossz magaviseletű diákoktól. Munkáltatóként tehetségtelen vagy kárt okozó alkalmazottakkal kell beérnünk. Lakástulajdonosként kötelező elviselnünk a rossz bérlőket. Bankárként vagy biztosítóként nem szabad elkerülnünk a túl magas kockázatot. Étterem- vagy kocsmatulajdonosként el kell tűrnünk a rossz vendégeket. Magánegyesületek tagjaiként el kell fogadnunk a szabályokat és korlátozásokat sértő viselkedést. Röviden: minél többet költ az állam a “társadalom”biztosításra és a “köz”biztonságra, annál inkább lerombolja tulajdonjogainkat, tulajdonunkból annál többet rabol el, sajátít ki, rombol le vagy értéktelenít el és annál nagyobb mértékben foszt meg minket önvédelmünk alapjaitól: a gazdasági függetlenségtől, az anyagi jóléttől és a személyes vagyontól. Az összes elnök és szinte mindegyik képviselő útját a személyes gazdasági romlás, a csőd, az elszegényesedés, a kétségbeesés, a nehézségek és a csalódás névtelen áldozatainak százezrei szegélyezik.

A kép még sötétebb, ha a külügyeket tekintjük. Az Egyesült Államok szárazföldi részét teljes történelme során ritkán támadta meg külföldi hadsereg. (Pearl Harbort az Egyesült Államok provokálta ki.) Az Egyesült Államok mégis arról híres, hogy kormánya háborút indított saját népességének egy nagy része ellen, és könnyedén meggyilkolta saját polgárainak százezreit. Továbbá, noha az amerikai polgárok és a külföldiek viszonya nem tűnik szokatlanul vitásnak, az ország kormánya szinte a kezdetektől fogva tántoríthatatlanul terjeszkedni próbál. A spanyol-amerikai háborúval kezdve, az I. és II. világháborún át, mind a mai napig az Egyesült Államok kormánya több száz külföldi konfliktusba keveredett és így vált a világ vezető imperialista hatalmává. Így a századforduló óta szinte mindegyik elnök számtalan külföldi meggyilkolásáért vagy kiéheztetéséért felelős. Röviden: míg egyre tehetetlenebbé, szegényebbé és kiszolgáltatottabbá válunk, az Egyesült Államok kormánya egyre merészebb és erőszakosabb lett. A “nemzet” biztonság nevében a támadó és tömegpusztító fegyverek egyre nagyobb arzenáljával felszerelkezve “véd” meg minket az újabb és újabb kisebb-nagyobb “Hitlerek” és gyanúsított követőik hergelésével szerte a világban az Egyesült Államok területén kívül.

A tapasztalati bizonyítékok tehát egyértelműek. A védelmező államba vetett hit alapvető hibának tűnik, az annak megvalósítására tett amerikai kísérlet pedig teljes kudarc. Az amerikai kormány nem véd meg minket. Éppen ellenkezőleg, életünkre, tulajdonunkra és jólétünkre nem leselkedik nagyobb veszély, mint az amerikai kormány, az Egyesült Államok elnöke pedig a világ legfenyegetőbb felfegyverzett veszedelme, aki képes tönkretenni mindenkit, aki ellenáll neki, vagy akár lerombolni az egész Földet.

III

Az államisták hasonlóan reagálnak, mint a szocialisták a Szovjetunió és bábállamai igencsak szerény gazdasági teljesítményére. Nem feltétlenül tagadják a csalódást keltő tényeket, de azzal akarják kimagyarázni magukat, hogy azok a “megvalósult” és az “ideális” vagy “igazi” államizmus (szocializmus) közötti különbség eredményei. A szocialisták a mai napig azt állítják, hogy a “valódi” szocializmus helyességét nem cáfolják a tapasztalati bizonyítékok, és minden jól alakult volna, ha Trockij, Buharin vagy akár az ő saját szocializmusuk valósult volna meg Sztáliné helyett. Az államisták ehhez hasonlóan minden látszólag ellentmondó bizonyítékot csupán véletlennek tartanak. Ha más elnök került volna hatalomra a történelem ilyen vagy olyan fordulópontjánál, ha ezt vagy azt az alkotmánymódosítást elfogadták volna, minden szépen alakult volna, és soha nem látott biztonság és béke köszöntött volna be. Sőt, ez meg is történhet a jövőben, ha az ő intézkedési javaslataikat valósítjuk meg.

Ludwig von Misestől tudjuk, hogyan reagáljunk a szocialisták kitérő stratégiájára. Amíg a szocializmus meghatározó jellemzője, a magántulajdon hiánya a termelési eszközökben megmarad, semmilyen reform nem segíthet. A szocialista gazdaság fogalma önellentmondásos, és abszurd az az állítás, miszerint a szocializmus a társadalmi termelés “magasabb,” hatékonyabb módját jelenti. Ha valaki a céljait, hatékonyan, pazarlás nélkül kívánja elérni egy munkamegosztáson alapuló cseregazdaságban, szükség van pénzügyi számítás (költségszámítás) elvégzésére. Az egyszerű, önellátó háztartáson kívül az esszerű és hatékony cselekvés egyetlen eszköze a pénzügyi számítás. Csak a bemenetek és a kimenetek egy közös csereeszközben (pénzben) kifejezett értékének számszerű összehasonlításával döntheti el bárki, hogy cselekvése sikeres-e vagy nem. Ezzel szemben a szocializmus azt jelenti, hogy egyáltalán nincs gazdaság, nincs gazdaságosság, mivel a pénzügyi és a költségszámítás lehetetlen ilyen körülmények között. Ha a termelési eszközökben nincs magántulajdon, akkor egyetlen termelési tényezőnek sincs ára, így lehetetlen eldönteni, hogy azokat gazdaságosan használják-e vagy nem. Ennek megfelelően a szocializmus nem a termelés egy magasabb szintje, hanem gazdasági káosz és visszasüllyedés a primitivizmusba.

Az államisták elkerülő stratégiájára adandó választ Murray N. Rothbard írta le. Bár Rothbard leckéje ugyanilyen egyszerű és tiszta, ráadásul távolabbra mutató következményei vannak, még kevésbé ismert és elismert mind a mai napig. Amíg az állam fő jellemzője megmarad, mindenféle személyi vagy intézményes reform haszontalan. Az állam lényege – az igazságszolgáltatási monopólium és az adószedési jog – illuzórikussá tesz mindenféle, a hatalmának korlátozására és az egyén életének és tulajdonának védelmére irányuló erőfeszítést. Monopólium fennállása esetén az igazságszolgáltatás és a védelem ára emelkedik, minősége romlik. Egy adóból finanszírozott védelmi szervezet léte ellentmondásos, és magasabb adókhoz, gyengébb védelemhez vezet. Az államot (ahogyan mindenki mást is) az önérdek és a munka haszontalansága motiválja, azonban rendelkezik az adószedés jogával, így célja a védelmi kiadások maximalizálása – és akár a nemzet szinte teljes vagyonát fel lehet használni a védelmi kiadások fedezésére – miközben a védelmi szolgáltatások minimalizálására törekszik. Ráadásul az igazságszolgáltatási monopólium léte az igazságszolgáltatás és a védelem minőségének romlásához vezet. Ha az ember csak az államhoz fordulhat igazságért és védelemért, akkor az igazság és a védelem fogalma az állam igényei szerint eltorzul az alkotmány és a legfelsőbb bíróság fennállásának ellenére. Elvégre az alkotmány és a legfelsőbb bíróság az állam alkotmánya és legfelsőbb bírósága, és bármennyire korlátozzák is az állam hatalmát, e korlátozások éppen a szóban forgó intézmény alkalmazottaitól függenek. Ennek megfelelően a tulajdon és a védelem fogalma folyamatosan változik, a hatáskör pedig egyre inkább kiterjed az állam érdekeinek megfelelően.

Ezért, amint Rothbard rámutatott, ahogy a szocializmust sem lehet megreformálni, csak eltörölni, ha boldogulni akarunk, úgy az állam intézményét sem lehet megreformálni, hanem el kell törölni, ha vissza akarjuk kapni az igazságot és a biztonságot. “Egy szabad társadalomban a védelmi szolgáltatásokat (beleérve a személyek és a tulajdon védelmére irányuló olyan szolgáltatásokat, mint a rendőri védelem és a bírósági ítélkezés)” következtet Rothbard,

“olyan embereknek vagy cégeknek kell tehát nyújtaniuk, akik (a) bevételeikhez önkéntes alapon és nem kényszerítéssel jutnak hozzá és (b) az állammal ellentétben nem formálnak jogot maguknak a rendőri és bírósági szolgáltatások kötelező jellegű monopóliumára […] a védelmi cégeknek éppen olyan szabadon kellene versenyezniük, és éppen úgy tartózkodniuk kellene az erőszak alkalmazásától a békés emberekkel szemben, mint a szabad piacon az összes más terméket és szolgáltatást nyújtó embernek és cégnek. A biztonsági szolgáltatásoknak a többi szolgáltatáshoz hasonlóan piaci és csakis piaci terméknek szabadna lenniük.”

Más szóval, minden tulajdonnal rendelkező személy részesülhetne a munkamegosztás előnyeiből és tulajdonához az önvédelemnél erősebb védelmet kereshetne más tulajdonosokkal való együttműködés révén. Bárki bárkivel szabadon szerződhetne a védelmi és igazságszolgáltatással kapcsolatban és bárki egyoldalúan beszüntethetné az ilyen jellegű együttműködést, és visszatérhetne az önvédelemhez vagy másokkal léphetne szövetségre.

IV

A kollektív biztonság – az állam – mítoszának rekonstruálása valamint elméleti és empirikus alapú kritikájának kifejtése után a magáncégek által nyújtott biztonsági szolgáltatásokat támogató érvekkel folytatom. A kollektív biztonság mítoszának eloszlatásához nem elég a védelmező állam eszméjének hibáját megérteni. Ugyanilyen – ha nem még inkább – fontos megérteni, hogy a nem az állam által nyújtott biztonsági szolgáltatások miként működnek hatékonyan. A francia-belga közgazdász, Gustave de Molinari úttörő elemzése nyomán Rothbard vázolta fel a védelem szabadpiaci alapon történő működését. Morris és Linda Tannehillnek ugyanúgy hálával tartozunk a témával kapcsolatos briliáns meglátásaikért és elemzéseikért. Elemzésemben az ő nyomukon haladva átfogóbb képet adok a biztonsági szolgáltatások alternatív – nem állami – előállításáról és annak nem csak az egyének vagy a bandák, hanem az államok által indított támadásokkal szembeni ellenálló képességéről.

Az olyan liberális-libertáriusok, mint Molinari, Rothbard, a Tannehillek és mások között általános az egyetértés, hogy a védelem a biztosítás egy formája, a védelmi kiadások pedig a biztosítás árát jelentik. Ennek megfelelően, ahogy azt különösen Rothbard és a Tannehillek hangsúlyozzák, az összetett, világméretű munkamegosztáson alapuló modern gazdaság keretein belül a védelmi és biztonsági szolgáltatásokat legvalószínűbb módon a biztosítótársaságok nyújtanák. Minél jobban védik a biztosított tulajdont, annál kevesebb kárt kell megtéríteniük, így a biztosítónak annál kisebbek a kiadásai. Így a hatékony védelem biztosítása minden biztosító saját érdeke. Bár az állam nagyban megköti a kezüket és akadályozza őket, a biztosítótársaságok már ma is a védelmi szolgáltatások és a kárpótlási lehetőségek széles körét nyújtják a magánszemélyek és -társaságok részére. A biztosítók egy további alapvető követelménynek is eleget tesznek. Ha valaki védelmi szolgáltatásokat akar felajánlani, akkor nyilvánvalóan úgy kell tűnnie, hogy képes is azokat nyújtani. Más szóval rendelkezniük kell azokkal a gazdasági eszközökkel – emberi és fizikai erőforrásokkal – amelyek szükségesek a világ valós vagy vélt veszélyeivel szembeni küzdelemhez. A biztosítótársaságok ebből a szempontból is tökéletes jelöltnek látszanak. Országos vagy akár nemzetközi szinten működnek és nagy, akár több országra kiterjedő területen szétszórt ingatlanokkal rendelkeznek. Tehát határozottan érdekükben áll a hatékony védelem biztosítása, “nagyok,” gazdaságilag erősek. A biztosítótársaságokat összeköti továbbá az egymásnak való segítségnyújtásra és érdekegyeztetésre vonatkozó szerződések és a nemzetközi újrabiztosító társaságok rendszere, és így olyan egyesített gazdasági erővel rendelkeznek, amely mellett a legtöbb államé eltörpül. Hadd elemezzem tovább és tegyem egyre világosabbá e felvetést, miszerint a védelmi és biztonsági szolgáltatások a “biztosítások” körébe tartoznak, és így azokat biztosítótársaságok nyújthatják. E cél megvalósításával kapcsolatban két problémát kell tárgyalnunk. Először is, nem lehetséges valakit az életben előforduló összes kockázattal szemben biztosítani. Például nem biztosíthatom magamat öngyilkosság elkövetésé, saját házam leégetése, munkanélkülivé válásom, az ágyból való felkelés nemszeretése vagy vállalkozói veszteségek elszenvedése ellen, mivel az elkerülni kívánt esemény bekövetkezésének valószínűségére teljesen vagy részlegesen befolyásom van. Az ilyen kockázatokat egyénileg kell vállalni. Rajtam kívül senki más nem foglalkozhat velük. Így az első kérdés az, hogy a védelmet és a biztonságot mi teszi biztosíthatóvá? Ahogy láttuk is, ez nem magától értetődő. Elvégre nincs mindenkinek jelentős befolyása a saját személye vagy tulajdona elleni támadás valószínűségére? Az ellenem irányuló támadást nem szándékosan váltom-e ki például a másik megtámadásával vagy provokálásával, és így annak kockázata nem ugyanúgy biztosíthatatlan, mint az öngyilkosság vagy a munkanélküliség, amelyek bekövetkeztéért mindenkinek magának kell vállalnia a felelősséget?

A válasz feltételes igen és nem. Igen, amennyiben senki sem kínálhat feltétel nélküli biztosítást minden elképzelhető támadással szemben. Ha egyáltalán lehetséges, feltétlen védelmet mindenki csak saját maga saját magának biztosíthat. A válasz azonban “nem,” ha a feltételes védelmet tekintjük. Csak az áldozat által kiprovokált támadások ellen nem lehet biztosítani. A provokáció hiányában és így “esetlegesen” megtörténő támadások ellen azonban lehet biztosítást nyújtani. Így a védelem biztosításnak tekinthető akkor és csak akkor, ha a biztosító a szerződés révén annyiban korlátozza a biztosított cselekvési szabadságát, hogy annak részéről mindennemű “provokáció” kizárt legyen. Az egyes biztosítótársaságok egymástól eltérően határozhatják meg a provokáció fogalmát, de attól az elvtől egyikük sem térhet el, hogy meg kell tiltaniuk ügyfeleiknek a provokatív és támadó cselekedet elkövetését.

Amennyire magától értetődőnek is tűnik a védelmi biztosítások e védekező – nem agresszív és nem provokatív – jellege, annyira alapvető fontosságú ez a felismerés. Egyrészt az következik ebből, hogy egy ismert agresszor vagy provokátor képtelen lenne biztosítót találni, így gazdaságilag elszigetelt, gyenge és sebezhető volna. Másrészről az is következik, hogy ha valaki a saját maga által magának biztosított védelemnél erősebb védelemre vágyik, akkor ahhoz csak úgy juthat hozzá, ha az erőszakmentes, civilizált viselkedés bizonyos előírt normáit betartja. Továbbá minél többen kötnek biztosítást – és a modern cseregazdaságban a legtöbb ember az önvédelemmel elérhetőnél nagyobb biztonságra vágyik – annál erősebb gazdasági nyomás nehezedik a biztosítással még nem rendelkezőkre, hogy ugyanolyan vagy hasonló erőszakmentes viselkedési normákat vegyenek fel. Ráadásul a biztosítók között az önként fizető ügyfelekért folyó verseny miatt a biztosított tulajdon értékéhez képes várhatóan egyre inkább csökkenni fog a biztosító ára.

Az egymással versengő biztosítók rendszerének ugyanakkor kettős hatása lenne a törvények fejlődésére, amellyel hozzájárulna a konfliktusok számának és súlyosságának csökkenéséhez. Egyrészt a törvények változatossága és rugalmassága nőne. A biztosítótársaságok nem kényszerítenék mindenkire ugyanazokat a szabályokat (mint ahogy azt az állam teszi), mert nem csak az árban versenyeznek egymással, hanem termékeik eltérő voltával és fejlesztésével. Az egyes biztosítótársaságok megkülönböztethetnék magukat a többitől az ügyfeleiktől elvárt viselkedési előírások, a bizonyítékokra vonatkozó és az eljárási szabályok és/vagy a jutalmak és büntetések fajtái és kiérdemlésük módja tekintetében, és valószínűleg élnének is ezzel a lehetőséggel. Egymás mellett létezhetnének a katolikus biztosítottak számára az egyházjogra, a zsidóknak a halakhára, a muszlimoknak a sariára, a nem hívőknek pedig a világi törvényekre alapuló törvényrendszerek, melyek fenntartásáról az azokért fizető ügyfélkör gondoskodna. Az ügyfelek megválaszthatnák, hogy rájuk mely jogrendszer vonatkozzék, és döntésüket később meg is változtathatnák. Más szóval senkit sem kényszerítenek arra, hogy számára “idegen” törvények szerint éljen, így a konfliktusok egy jelentős forrása megszűnne.

Másrészt az egymással versengő biztosítók rendszere a törvény egységesítésének irányába  is hat. A “belföldi” – katolikus, zsidó, római, germán – jog csak a biztosítottakra és tulajdonukra, a biztosítóra és az általa ugyanazon jogrend szerint biztosított többi emberre nézve lenne kötelező. Az egyházjogot például csak a magukat katolikusra vallókra illetve csak az ő közöttük felmerülő viták megoldására alkalmaznák. Természetesen egy katolikus más, pl. iszlám jogrendszer szerint élőkkel is kapcsolatba, konfliktusba kerülhet és velük szemben igényelhet védelmet. Ebből nem származik nehézség, amennyiben az adott ügy és felek esetében a katolikus és az iszlám jog szerint ugyanaz a megoldás. Probléma akkor van, ha a versengő jogrendek jelentősen eltérő megoldást adnak (ami néhány esetben természetesen előfordulhat, hiszen különböző törvényekről van szó). A biztosított a más csoportba tartozókkal való konfliktus ellen is biztosítani kívánja magát, de a “belföldi” (csoporton belüli) jogrendet ebben az esetben nem lehet használni. Nem várható el, hogy egy biztosító és az általa alkalmazott jogrend követői (például a katolikusok) egyszerűen alávessék magukat egy másik (pl. muszlim) biztosítónak és jogrendjének, vagy fordítva. Ehelyett mindegyik biztosítónak – a katolikusnak és a muszlimnak is – hozzá kell járulnia a csoportok közötti, tehát az egymással versengő biztosítók biztosítottai közötti ügyekben alkalmazandó törvényrendszer kialakításához. És mivel a biztosító által az ügyfelei számára felkínált csoportok közötti jogrendszer csak akkor tűnhet hihetőnek, és így jószágnak, ha azt más biztosítók is (lehetőleg minél többen) elfogadják, a versengés elősegíti egy olyan törvényrendszer kialakítását és folyamatos finomítását, amelyik a legszélesebb – csoportokon, kultúrákon átívelő – jogi-erkölcsi konszenzust tartalmazza, így a versengő törvényrendszerek legnagyobb közös osztóját adja.

Mivel a versengő biztosítók és jogrendjeik egyes, közösen kezelt esetekben eltérő véleményen lehetnek, eleve egy független harmadik fél ítéletének kellene alávetniük saját magukat és ügyfeleiket az ilyen esetekben. E harmadik fél nem csupán független volna az ügyben érdekelt felektől, hanem azt a felek egyhangú választásával jelölnék ki. És mint egyhangúan választott döntőbíró, a “konszenzust” és az “egyetértést” jelképezné, vagy akár testesítené meg. Azért választanák őket, mert velük kapcsolatban az lenne a közvélekedés, hogy képesek a különböző csoportba tartozó felek mindegyikének megfelelő, vagy “igazságos” megoldásokat keresni és megfogalmazni. Ha egy döntőbíró elbukok e feladata teljesítése közben, és olyan megoldást talál, amelyeket a biztosító(k) és/vagy ügyfele(ik) nem tart(anak) “igazságosnak”, a jövőbe valószínűleg nem esik majd rá a választás.

A fentiek következtében az önként fizető ügyfeleket biztosító társaságok versenyének első alapvető eredménye a védelmi és biztonsági szerződések létrejötte lenne. A biztosítók (az államtól eltérően) pontos tulajdon- és termékleírásokat, valamint közérthetően leírt kötelezettségeket tartalmazó szerződéseket kínálnának ügyfeleiknek. A biztosítók és a döntőbírók közötti kapcsolatot is szerződések határoznák meg. A szerződést megkötő felek mindegyikére egyaránt vonatkoznának annak kikötései a szerződés időtartamára, és a szerződés tartamát csak az összes szerződő egyhangú beleegyezésével lehetne megváltoztatni. Más szóval verseny mellett (az állam léte esetén fennálló helyzettől eltérően) nem létezne és nem is létezhetnek “törvénykezés.” Egyetlen biztosító sem maradhatna talpon (az államtól eltérően), ha ügyfeleinek “védelmet ígérne,” de nem mondaná meg, mennyiért, és ragaszkodna ahhoz, hogy bármikor, ha úgy kívánja, egyoldalúan megváltoztathatja a biztosító és az ügyfél kapcsolatára vonatkozó feltételeket. Egy ilyen biztosító ügyfelei sokkal “jobbat” akarnának, és más biztosítók ennek megfelelően szerződéseket és állandó törvényt nyújtanának ígéretek és változó törvénykezés helyett. Az egyes biztosítók és döntőbírók közötti folyamatos együttműködés eredményeként a tulajdonra és a szerződésre vonatkozó törvények egységesítése, a bizonyítékokra vonatkozó és az eljárási szabályok (a felelősség, a károkozás, a kártérítés, a büntetés és hasonló kérdések) összehangolása indulna el. A védelmi szolgáltatások megvásárlásával mindenki részévé válna egy, a konfliktusok visszaszorítása és a biztonság növelése érdekében tevékenykedő globális vállalkozásnak. Minden egyes peres igény a benyújtásának helyétől, a felperes és az alperes személyétől függetlenül egy vagy több biztosítótársaság hatáskörébe tartozna, és azt vagy a biztosított “hazai” törvényeinek megfelelően vagy a biztosítók csoportjának előzetes megállapodása szerinti “nemzetközi” törvények előírásai és eljárásai szerint kezelnék. Ezzel megvalósulna a teljes és tökéletes jogbiztonság.

V

Mármost, egy másik kérdést is meg kell vizsgálnunk. Még ha a védelmi szolgáltatások nyújthatók is biztosítás formájában, a biztosításoknak jelentősen eltérő formái léteznek. Vegyünk csak két jellemző példát: biztosítás a természeti katasztrófák, mint a földrengések, az áradások, a hurrikánok ellen, illetve biztosítás az üzemi balesetek, mint valamilyen gép meghibásodása, robbanás vagy hibás termékek ellen. Az előbbi a csoportos vagy kölcsönös biztosításra példa. Bizonyos területeken nagyobb a természeti katasztrófák előfordulásának valószínűsége mint máshol, így ott a biztosítás iránti kereslet és annak ára is magasabb. Azonban bizonyos földrajzi határokon belül a biztosító minden helyet egyformának tekint a kockázat szempontjából. Ismeri a szóban forgó esemény előfordulásának valószínűségét a terület egészére nézve, de arról nem tud semmit, hogy azon belül az egyes helyeken mekkora ez a valószínűség. Ebben az esetben minden biztosított ugyanakkora biztosítási díjat fizet a biztosított értékhez viszonyítva, és az adott idő alatt beszedett díjakból vélhetően fedezni lehet az azon idő alatt benyújtott kárigényeket (különben a biztosító veszteségesen működne). Tehát az egyéni kockázatokat összevonják és kölcsönösen biztosítják.

Ezzel szemben az üzemi balesetek elleni biztosítás az egyéni biztosítás példája. A természeti katasztrófáktól eltérően a biztosítani kívánt kockázat emberi cselekvés, azaz termelés eredménye. Minden termelési folyamatot egy termelő egyén irányít. Egyetlen termelőnek sem áll szándékában a bukás vagy a katasztrófa elszenvedése, és ahogy láttuk, csak véletlenül bekövetkező – és nem szándékosan előidézett – károk ellen lehet biztosítást kötni. Azonban még ha a termelés nagyrészt irányításunk alatt áll is és általában sikeres, minden termelő és termelési folyamat ki van téve a saját irányításán kívül álló, néha bekövetkező szerencsétlenség – hibahatáron belüli – veszélyének. Viszont ez egyéni  termelési tevékenységeknek és technológiának a (szándékos vagy akaratlan) eredménye, így az üzemi balesetek kockázata jelentősen eltér az egyes termelők illetve termelési folyamatok esetében. Így az ő kockázatuk nem vonható össze, és minden termelőt külön-külön kell biztosítani. Ebben az esetben a biztosítónak ismernie kell a kérdéses esemény előfordulásának időbeli gyakoriságát, de nem tudja, hogy az esemény egy adott időpontban mekkora valószínűséggel következik be, csupán azt, hogy mindig egy bizonyos termelő és az ő termelési folyamata működik. Nem tételezi fel, hogy az egy bizonyos időszakban begyűjtött biztosítási díjak fedezni tudnak minden, ugyanabban az időszakban benyújtott kárigényt. Ehelyett attól vár hasznot, hogy a sok időszak alatt begyűjtött biztosítási díjak tudják fedezni az ugyanazon időszakok alatt felmerülő kárigényeket. Emiatt a biztosítónak ilyen esetben rendelkeznie kell tőketartalékkal, hogy szerződéses kötelezettségeinek eleget tudjon tenni, és a biztosítási díjak kiszámításakor e tartalékok aktuális értékét is figyelembe kell vennie.

A kérdés tehát az, hogy mások erőszakos cselekedetei és támadása ellen melyik fajta biztosítás védhet meg? Csoportos biztosítás, mint természeti katasztrófák ellen, vagy egyéni biztosítás, mint az üzemi balesetek esetében?

Vegyük észre, hogy a biztosítás fent említett két fajtája az összes elképzelhető biztosítások skálájának két végletét jelenti, és egy adott kockázat pontos helye nem kötött e skálán. A meteorológia, a geológia, a műszaki tudományok és a technológia fejlődésének köszönhetően például egyes, korábban homogénnek (és így csoportosan biztosíthatónak) tartott kockázatok egyre kevésbé homogénné válhatnak. A folyamat különösen az egészségbiztosítások terén figyelhető meg. A genetika és a génsebészet – a genetikai ujjlenyomatkészítés – fejlődésével a korábban homogénnek tekintett egészségi kockázatok egyre inkább egyénhez köthetővé válnak.

A fentiek figyelembe vételével tehetünk határozott kijelentéseket a védelmi biztosítással kapcsolatban? Azt hiszem, igen. Bár minden biztosításánál feltétel, hogy a kockázat a biztosító és a biztosított szempontjából véletlenszerű legyen, egy támadás előfordulása határozottan különbözik a természeti katasztrófáktól vagy az üzemi balesetektől. Míg ez utóbbiak természeti erők és a természet törvényeinek eredményei, addig az agresszió emberi cselekvésből következik, és míg a természet “vak”, azaz nem tesz különbséget az emberek között, és nem foglalkozik az időzítéssel, addig egy agresszor igenis tehet különbséget és támadását szándékosan bizonyos áldozatok ellen, meghatározott időben intézheti.

VI

Hadd hasonlítsam össze először a védelmi biztosítást a természeti katasztrófákkal szembenivel. Gyakran párhuzamba állítják a kettőt, ezért érdekes megvizsgálni, hogy mennyire helytálló azt tenni. A párhuzamot abban vélik felfedezni, hogy miképpen egy bizonyos földrajzi területen belül mindenkit ugyanúgy fenyeget egy földrengés, egy áradás vagy egy hurrikán veszélye, úgy például, az Egyesült Államok vagy Németország területén mindenkire egyformán leselkedik egy külső támadás veszélye. Bár van némi hasonlóság – melyre rövidesen rátérek – könnyű felismerni két alapvető hibát a hasonlatban. Először is, egy földrengés, egy áradás és egy hurrikán hatásának határait objektív fizikai feltételek szabják meg, így azok “természetesnek” tekinthetők. Ugyanakkor a politikai határok “mesterségesek.” Az Egyesült Államok határa folyamatosan változott a XIX. század során, Németország pedig nem is létezett 1871-ig, területén harmincnyolc külön ország volt korábban. Nyilván senki sem állítja, hogy az Egyesült Államok és Németország határainak ez az újrarajzolása annak a felfedezésnek volt az eredménye, hogy a nagyobb Egyesült Államok és Németország minden lakójára egyforma veszély leselkedett a korábbi nézetekkel szemben.

A fent említett hasonlat egy másik nyilvánvaló hiányossággal is rendelkezik. A természet – a földrengések, az áradások, a hurrikánok képében – vakon rombol. Nem tesz különbséget az értékes és kevésbé értékes területek és objektumok között, csak “támad”. Ezzel szemben egy agresszor, egy behatoló tehet és tesz is különbséget. Nem támad meg értéktelen területeket és tárgyakat, mint például a Szahara, hanem az értékeseket veszi célba. Ha minden mást változatlannak tekintünk, minél értékesebb egy terület vagy egy objektum, annál valószínűbb, hogy támadás célpontjává válik.

Ez a kivetkező fontos kérdést veti fel. Ha a politikai határok önkényesek és a támadások mindig az értékes helyek és objektumok ellen irányulnak, léteznek-e olyan nem önkényes határok, amelyek elválasztják egymástól a biztonsági szempontból különböző mértékben kockázatos zónákat? A válasz igen. Ezek a nem önkényes határok a magántulajdon határai. A magántulajdon bizonyos fizikai tárgyak meghatározott emberek által meghatározott helyen történő eredeti elbirtoklása és/vagy megtermelése eredményeként jön létre. Minden elbirtokló-termelő (tulajdonos) a cselekedetével azt mutatja, hogy az elbirtokolt vagy megtermelt dolgot értékesnek (jószágnak) tekinti, különben nem vette volna birtokba vagy nem állította volna azt elő. Az emberek tulajdonának határai objektívan és kölcsönösen megállapíthatók. Egyszerűen az egyén által elbirtokolt és/vagy megtermelt dolgok fizikai kiterjedése adja azt. Az értékes területek és tárgyak határai a birtokok határaival együtt léteznek. Minden értékes területet és tárgyat birtokol valaki, csak az értéktelen területeknek és tárgyaknak nincsen tulajdonosa.

 Az elbirtokló és termelő személyt mindig más emberek veszik körül, így támadás áldozatává is válhat. Minden tulajdon — szemben a dolgokkal (az anyaggal) — szükségszerűen értékes, így minden tulajdonos mások agresszív vágyainak célpontjává válhat. Ezért minden tulajdonos számtalan más szempont mellett figyelembe veszi a biztonsági körülményeket is, amikor tulajdonának helyet és formát választ. Mindenki előnyben részesíti a tulajdon biztonságosabb elhelyezését és formáját a kevésbé biztonságossal szemben. Azonban függetlenül attól, hogy a tulajdonos és a tulajdona hol helyezkedik el, és hogy a tulajdon milyen fizikai formában jelenik meg, minden tulajdonos a tulajdona megvédése iránti személyes hajlandóságáról tesz tanúbizonyságot, amikor azt nem hagyja magára egy lehetséges támadás fényében.

Ha azonban a magántulajdon határai az egyetlen olyan nem önkényes határok, amelyek a támadás kockázatával kapcsolatba hozhatók, akkor ebből az is következik, hogy éppen annyi különböző biztonsági zóna létezik, mint ahány eltérő tulajdonosok által birtokolt önálló tulajdonrész van, és e zónák pontosan akkorák, mint ezek a tulajdonrészek. Ezért a tulajdon erőszakkal szembeni biztosítása még inkább egyéni (és nem csoportos vagy kölcsönös) biztosításnak tűnik, mint az üzemi balesetek elleni biztosítás.

Míg egy bizonyos termelési folyamat kockázata általában független annak helyszínétől – azaz ha ugyanazt a folyamatot több más helyen is alkalmazza ugyanaz a termelő – akkor a hibahatár mindenhol ugyanaz -, a magántulajdon – például a gyár – elleni támadás kockázata függ a helytől. Mivel a magántulajdon magánszemélyek által elbirtokolt és előállított jószágot jelent, az mindig jól elkülöníthető. Minden tulajdon más helyen található és más irányítása alatt áll, és minden helynek saját, egyedi biztonsági kockázata van. A saját biztonságom más és más lehet, ha vidéken vagy a városban, ha dombon vagy egy völgyben, egy folyótól, egy tengertől, egy kikötőtől, egy vasútvonaltól vagy egy utcától távol illetve ahhoz közel élet. Még az összefüggő területek egyes részeit sem fenyegeti feltétlenül ugyanakkora veszély. Eltérést jelenthet, ha a hegyoldalban magasabban vagy mélyebben, ha az óceántól távolabb vagy ahhoz közelebb lakom, mint a szomszédom, vagy ha tőle északra, délre, nyugatra illetve keletre élet. Továbbá minden birtok a helyétől függetlenül átalakítható tulajdonosa által úgy, hogy azzal növelje a biztonságot és csökkentse egy támadás valószínűségét. Például vehetek egy fegyvert vagy egy páncélszekrényt, képessé tehetem magamat egy támadó repülőgép lelövésére a kertből vagy lehet olyan lézerágyúm, amely több ezer kilométeres távolságból meg tud ölni egy támadót. Ezért egyetlen hely és egyetlen tulajdon sem olyan, mint a másik. Minden tulajdonost külön-külön kell biztosítani, és ehhez a biztosítónak elég tökével kell rendelkeznie.

VII

Tehát a természeti katasztrófák elleni és a külső támadás elleni biztosítások között vont párhuzam hibás. A támadás mindig meghatározott célok ellen történik, és védeni is azokat kell. Mindenki más területeket és tárgyakat akar megvédeni, és mindenkinek más a biztonsági kockázata, de a párhuzamnak mégis van egy kis igazságtartalma. Azonban a természeti katasztrófák és a külső támadás közötti esetleges hasonlóságok nem a támadás és a védekezés természetéből adódnak, hanem az állami agresszió és az az ellen való védekezés (az országok közötti háború) jellegéből. Ahogy fent leírtuk, az állam olyan szervezet, amely a védelem és az adószedés jogának területi monopóliumát élvezi, és egy ilyen szervezet eleve erőszakosabb, mivel a magatartásból eredő költségeit átterheli alattvalóira. Az állam léte azonban nem csupán gyakoribbá teszi az erőszak előfordulását, hanem egészen megváltoztatja annak jellegét. Az államok – és különösen a demokratikus államok – létezéséből következik, hogy a támadás és a védekezés – a háború – egyre inkább totálissá válik, azaz egyre kevésbé válogatja meg célpontjait és áldozatait.

Egy pillanatra vegyünk egy államtól teljesen mentes világot. Míg a nagy, gyakran multinacionális, hatalmas tőketartalékokkal rendelkező biztosítótársaságok a legtöbb magántulajdonnal rendelkező embert egyenként biztosítanák, az agresszorok, mint nagy kockázatot jelentő személyek, biztosítás nélkül maradnának. Ilyen helyzetben minden támadó vagy egy azokból álló csoport a nem biztosított tulajdont venné célba, és igyekezne elkerülni a “járulékos kárt”, különben egy vagy több gazdaságilag igen erős védelmi céggel találná magát szemben. Ehhez hasonlóan a védelemből elkövetett erőszak is határozott célpontok ellen irányulna. Az összes támadó meghatározott személy vagy csoport lenne, akik meghatározott helyeken élnek és meghatározott erőforrásokkal rendelkeznek. Az ügyfeleiket ért támadást megbosszulandó, a biztosítótársaságok e meghatározott helyeket és erőforrást támadnák, és ők is igyekeznének elkerülni a járulékos kárt, mivel különben más biztosítók részére kellene kártérítést fizetniük.

Mindez alapvetően megváltozik egy olyan világban, ahol vannak államok és országok közötti háborúk. Ha egy állam, például az Egyesült Államok, megtámad egy másikat, például Irakot, az nem korlátozott számú, egyértelműen azonosítható helyen élő ember által, korlátozott erőforrások igénybevételével végrehajtott támadás. Ehelyett a támadásban minden amerikai részt vesz az összes erőforrásával. Minden amerikai adót fizet az amerikai kormánynak és így de facto részese az amerikai állam által elkövetett minden agressziónak, akár akarja ezt, akár nem. Bár nyilvánvalóan téves volna azt állítanunk, hogy minden amerikait egyformán fenyeget egy iraki támadás veszélye (amely legyen akármilyen csekély is, bizonyosan nagyobb New Yorkban mint a Kansas állambeli Wichitában például), minden amerikai egyforma az országa által elkövetett agresszióban való aktív, még ha nem is mindig önkéntes részvételben.

Másodszor, ahogy a támadó is egy állam, úgy a megtámadott Irak is az. Amint amerikai megfelelőjének, úgy az iraki államnak is megvan a hatalma polgárai adóztatására vagy fegyveres erőibe való besorozásába. Adófizetőként vagy sorkatonaként minden iraki ugyanúgy részt vesz az iraki állam védekezésében, mint ahogy minden amerikai is részese az országa által elkövetett támadásnak. Így a háború az összes amerikai háborúja az összes iraki ellen, azaz totális háború. Mind a támadó, mind a megtámadott állam stratégiája ennek megfelelően megváltozik. Míg a támadónak válogatnia kell a célpontok között, ha más okból nem is, mint hogy még az adóhatóságot is köti a szűkösség, nincs vagy kevés a késztetése a járulékos kár elkerülésére vagy minimalizálására. Éppen ellenkezőleg, mivel a teljes népesség és a teljes nemzeti vagyon részt vesz a védekezésben, a járulékos kár akár kívánatos is lehet még akkor is, ha az emberéletben vagy tulajdonban következik be. A harcolók és a nem harcolók között nincs éles határvonal. Mindenki ellenség és minden tulajdon a megtámadott államot szolgálja. Így minden és mindenki szabadon megsemmisíthető. A megtámadott államot szintén kevéssé érdekli az ellentámadásból adódó járulékos kár. A támadó ország minden polgára és azok összes tulajdona ellenség illetve ellenséges tulajdon, így a bosszú lehetséges célpontjává válik. Az államok közötti háború e jellegzetességeinek megfelelően az államok inkább olyan tömegpusztító fegyvereket fejlesztenek ki és alkalmaznak, mint az atombomba, ahelyett, hogy nagy hatótávolságú, precíziós fegyvereken dolgoznának, mint például egy (egyelőre képzeletbeli) lézerágyú.

Így tehát a háborúk és a természeti katasztrófák közötti hasonlóság a válogatás nélküli pusztítás és rombolás tekintetében csupán annak a világnak a jellemzője, amelyben vannak államok.

VIII

Ezzel elérkeztünk az utolsó problémához. Láttuk, hogy ha a tulajdon magántulajdon, akkor a védelmet és egyénileg kell nyújtania a tőkeerős biztosítótársaságoknak, akárcsak az üzemi balesetek elleni biztosítást. Azt is láttuk, hogy a biztosítás mindkét formája egy alapvető szempontból különbözik. A védelmi biztosításánál számít a biztosított tulajdon helye. A biztosított értékekhez képest viszonyítva a biztosítás díja helyről helyre változik. Ráadásul a támadók mozoghatnak, fegyverzetük változhat és az agresszió jellege teljesen megváltozhat az államok megjelenésével. Így tehát még ha eleve adott is a tulajdon vagy a birtok helye, az adott területet körülvevő társadalmi környezet változásával együtt a biztosítási díj is változhat. Az egymással versengő biztosítótársaságok rendszere hogyan birkózik meg ezzel a helyzettel? És különösen: hogyan birkózik meg az állam és az állami erőszak jelenlétével?

 E kérdések megválaszolásához fel kell idéznünk néhány alapvető közgazdaságtani tételt. Ha minden más változatlan, a földbirtokkal rendelkezők általában és az üzleti vállalkozások tulajdonai különösen előnyben részesítik azokat a helyeket, ahol a védelem költségei (a biztosítási díjak) alacsonyak, az ingatlanok értéke pedig emelkedik, azokkal szemben, ahol magasak a díjak és az ingatlan értéke csökken. Ezért az emberek a magas kockázatú és csökkenő ingatlanárakkal jellemzett helyekről oda vándorolnak, ahol alacsony a kockázat és az ingatlanárak növekednek. A védelem költségei és az ingatlanárak továbbá közvetlen kapcsolatban állnak egymással. Ha minden más változatlan, ahol magasabbak a védelem költségei (nagyobb egy támadás veszélye), ott az ingatlanok értéke alacsony vagy esik, ahol pedig alacsonyabbak a védelem költségei, ott az ingatlanok értéke magas vagy növekszik. E törvények és folyamatok alakítják a biztosító-védelmi társaságok versengő rendszerének működését.

Míg egy adóból fenntartott monopolista által biztosított védelem ára és költségei növekednek, addig a haszonnal és veszteséggel számolni kénytelen biztosítótársaságok a védelem költségeinek csökkentésére törekednek, aminek révén az árak is esnek. Ugyanakkor a biztosítótársaságok még inkább érdekeltek az ingatlanok értékének emelkedésében, mert az nem csak a saját ingatlanjaik értéknövekedését jelenti, hanem azáltal mások nagyobb értékű birtokait biztosíthatják magasabb díj ellenében. Ezzel szemben, ha az erőszak kockázata növekszik és az ingatlanok értéke csökken, a biztosítható érték is kisebb, míg a védelem költsége és a biztosítás ára növekszik, ami a biztosító üzletmenetére nézve nem túl előnyös. Emiatt a biztosítókra állandó gazdasági nyomás nehezedik az előbbi, kedvezőbb feltételek kialakulásának elősegítésére, és az utóbbi, kedvezőtlen viszonyok megszüntetésére.

Az ösztönzők e szerkezetének alapvető hatása van a biztosítók működésére. Először is, a szokványos bűncselekmények és bűnözők elleni védelmet tekintve a versengő biztosítók rendszere átfogó változást jelentene a bűnmegelőzési politikában. E változás nagyságának felméréséhez vessünk egy pillantást a jelenlegi, jól ismert állami bűnmegelőzési politikára. Bár az állam érdekében áll a szokásos bűncselekmények megakadályozása (ha másért nem, azért feltétlenül, hogy több megadóztatható tulajdon maradjon), de adóból fizetett intézményként nem vagy csak kevéssé áll érdekében a különösebben hatékony védekezés azok ellen, vagy ha már megtörténtek, az áldozatok kárpótlása valamint a bűnözők kézre kerítése és megbüntetése. Demokratikus körülmények között ráadásul még súlyosabb a helyzet, hiszen ha mindenki – az erőszakos és az erőszakot kerülő emberek, a magas és az alacsony bűnözési rátával rendelkező területek lakói egyaránt – állami hivatalhoz juthat a választások során, a tulajdonjoguk fokozatosan a békés emberektől az erőszakosakhoz, az alacsony bűnözési rátával rendelkező területek lakóitól a magas bűnözési rátával rendelkező területek lakóihoz kerülnek. Ennek megfelelően a bűnözés és a biztonsági szolgáltatások iránti igény még soha nem volt ilyen magas, mint most. Ennél még botrányosabb az, hogy az állam nem kártalanítja azokat az áldozatokat, akik ellen nem akadályozta meg egy bűntett elkövetését (pedig ezt kellene tennie), hanem az áldozatokat még kötelezi is arra, hogy adó formájában megfizessék a bűnöző elfogásának, bebörtönzésének, rehabilitációjának és/vagy szórakoztatásának költségeit. És ahelyett, hogy a kevésbé biztonságos területeken magasabb árat szabna a védelmi szolgáltatásokért, a biztonságosabb környékeken pedig alacsonyabbat, ennek éppen az ellenkezőjét teszi. Több adót szed a biztonságosabb és ezért magasabb ingatlanárakkal jellemzett helyeken, mint a kevésbé biztonságos helyeken, ahol alacsonyabb az ingatlanok értéke, vagy akár még támogatja is ez utóbbi helyek – a nyomornegyedek – lakóit az előbbiek kontójára, amivel fokozatosan lerombolja a bűnt visszaszorító társadalmi körülményeket és támogatja az azt elősegítő viszonyok megerősödését.

Az egymással versengő biztosítók működésével jelentősen eltérő helyzet alakulna ki. Egyrészt ha a biztosító nem tudja megakadályozni egy bűn elkövetését, kártalanítania kellene az áldozatot. Ezért a biztosítók mindenekfölött a bűnmegelőzésben akarnának hatékonnyá válni. Ha mégsem tudnák megelőzni a bűn elkövetését, hatékonyan nyomoznák ki, tartóztatnák le és büntetnék meg a bűnözőt, mivel azzal aztán kifizettethetnék a károkat és a kártalanítás egyéb költségeit, így azokat nem az áldozatnak és a biztosítójának kellene állnia.

Ahogy a biztosítók ma is egy folyamatosan karbantartott listát vezetnek az ingatlanok értékéről, úgy a bűntettekről és a bűnözőkről is egy rendszeresen frissített adatbázissal rendelkeznének. Ha minden más változatlan, az egyes birtokok elleni erőszak valószínűsége növekszik a potenciális támadók közelségével valamint azok számával és erőforrásaik bővülésével. Ezért a biztosítóknak érdekében állna az elkövetett bűntettekről valamint az ismert bűnözőkről és azok tartózkodási helyéről információt gyűjteni, továbbá a károk minimalizálásának céljából közös érdekük volna ezt az információt egymással megosztani (ahogy a bankok ma is informálják egymást a kockázatos adósokról). A biztosítókat továbbá a potenciális (még el nem követett vagy nem ismert) bűntettekről és bűnözőkről való információgyűjtés is érdekelni, ami alapvetően átalakítaná a bűnözési statisztikák formáját és javítaná azokat. A bűntettek jövőbeli előfordulási valószínűségének és így azok árának (a biztosítási díjnak) meghatározása érdekében a biztosítók összefüggést keresnének a bűntettek és a bűnözők gyakorisága, leírása és jellemzői, valamint azon társadalmi környezet között, amelyben azok előfordulnak illetve tevékenykednek. A verseny állandó nyomása alatt kifejlesztenék és folyamatosan finomítanák a demográfiai és szociológiai bűnözési mutatók rendszerét. Más szóval minden lakóközösséget számos jellemzővel, mint a lakók nemének, korcsoportjának, fajának, nemzetiségének, származásának, vallásának, anyanyelvének, szakmájának és jövedelmének összetételével írnának le, és ezek alapján mérnék fel a kockázatot.

Ennek következtében, és a mostani helyzettől jelentősen eltérő módon a jövedelem és a vagyon mindenféle területi, faji, nemzeti, származási, vallási és nyelvi alapú újraelosztása megszűnne, így a társadalmi feszültségek egy állandó forrása végleg eltűnne. Az árak (biztosításai díjak) kialakuló szerkezete sokkal pontosabban tükrözné az egyes területek és azok társadalmi összetételének kockázatát, így az ember a saját és a lakókörnyezete kockázatának megfelelő biztosítási díjat fizetné. Még fontosabb az, hogy a bűnözési statisztikák és az ingatlanok értékének folyamatosan frissített és finomított rendszerére alapozva, továbbá a magas kockázatú, alacsony értékű (tehát “rossz) területekről az alacsony kockázatú, nagy értékű (tehát “jó”) környékekre való, a fentiekben már említett vándorlás által motiválva a versengő biztosítók rendszere elősegítené a civilizáció fejlődését (a decivilizálódás helyett).

Az államok – és különösen a demokratikus államok – az adózási szabályaik és újraelosztási rendszereik révén rombolják a “jót” és segítik a “rosszat”. Szintén így tesznek az erőszakos integráció politikájával, amelynek hatása talán még rombolóbb. E politikának két hatása van. Egyrészt a “jó” környékek bevándorlási problémával szembenéző tulajdonosai és lakói számára az erőszakos integráció azt jelenti, hogy megkülönböztetés nélkül el kell fogadniuk minden belföldi bevándorlót, legyen az csupán átutazó vagy turista a közutakon, vagy vásárló, ügyfél, lakó, szomszéd. Az állam megakadályozza, hogy a bevándorlásból kizárjanak bárkit, beleértve azokat, akiket lehetséges és nemkívánatos veszélyforrásnak tartanak. Másrészt a “rossz” környékek tulajdonosait és lakóit (akik nem bevándorlást, hanem kivándorlást tapasztalnak) az erőszakos integráció megakadályozza a hatékony önvédelemben. Ahelyett, hogy az ismert bűnözők kiutasításával megszabadulnának a bűnözéstől, az állam arra kényszeríti őket, hogy azok szomszédságában éljenek.

A védelmi magánbiztosítók rendszere egészen más eredményt érne el, mint az állami bűnmegelőzés e sajnos jól ismert decivilizáló hatása. A biztosítók természetesen nem tudnák megszüntetni a “jó” és “rossz” környékek közti különbségeket. Valójában e különbségek még növekedhetnének is. Azonban érdekük az ingatlanok értékének növekedése és a védelmi költségek csökkentése, ezért a biztosítók mind a “jó”, mind a “rossz” környékek felemelésén és fejlesztésén dolgoznának. Megválogatnák, hogy kit engednek bevándorolni a “jó” környékekre. Az állammal ellentétben nem akarnák figyelmen kívül hagyni a biztosítottak diszkriminatív hajlamait a bevándorlókkal szemben. Éppen ellenkezőleg, még a biztosítottaiknál is komolyabban vennék a megkülönböztetést, azaz csak olyan bevándorlókat engednének be, akik révén a kockázat csökken és az ingatlanárak értéke nő, és kizárnák azokat, akik jelenléte a kockázat növekedéséhez és az ingatlanárak csökkenéséhez vezetne. Más szóval a megkülönböztetés felszámolása helyett a biztosítók ésszerűsítenék és tökéletesítenék annak gyakorlatát. A bűnözésről és az ingatlanok értékéről szóló statisztikáik alapján, valamint a védelem költségeinek csökkenése és az ingatlanok értékének növelése érdekében a biztosítók kidolgoznák és folyamatosan finomítanák a bevándorlása és a bevándorlókra vonatkozó korlátozó (kizáró) szabályokat és így – az árak és az árak közötti különbségek formájában – mennyiségileg is meghatározhatóvá válna a megkülönböztetés értéke (illetve a megkülönböztetés hiányának költsége) a lehetséges bevándorlók között (azaz, hogy valaki magas vagy alacsony kockázatú, illetve értéktermelő-e).

A “rossz” környéken a biztosítók és a biztosítottak érdekei szintén egybeesnének. A biztosítók nem akarnák elnyomni a biztosítottak körében az ismert bűnözők eltávolítása iránt jelentkező vágyat. E vágyak ésszerűsítése érdekében árengedményeket kínálnának (meghatározott tisztogatási műveletek elvégzéséért). A biztosítók egymással együttműködve tulajdonképpen nem csak közvetlen környezetükből szeretnék száműzni az ismert bűnözőket, hanem egyáltalán a civilizációból az Amazonas őserdeinek, a Szaharának vagy a sarkvidéki területeknek határvidékeire.

IX

Mi a helyzet az államokkal szembeni védelemmel? Hogyan védenének meg minket a biztosítások az állami agresszióval szemben?

Először is, fontos felidéznünk, hogy az államok kötelező jellegű, adóból fenntartott monopóliumok, így eleve pazarlóan és rossz hatásfokkal működnek, akármit csináljanak is. Ez a mai high-tech korszakban különösen igaz a fegyvereik technológiájára és előállítására, valamint a katonai hírszerzésére és stratégiájára. Ennek megfelelően az államok nem tudnának versenyre kelni az ügyfeleik által önkéntesen pénzelt biztosítótársaságokkal. Ráadásul a bevándorlásra vonatkozó, és a védelmi költségek csökkentése, valamint az ingatlanok értékének növelése érdekében a biztosítók által megállapított szabályok között a legfontosabb és legáltalánosabb előírás a köztisztviselőkre vonatkozna. Az államok alapvetően erőszakosak és állandó veszélyt jelentenek minden biztosítóra és biztosítottra. Ezért a biztosítók megtiltanák vagy szigorúan korlátoznák az összes ismert köztisztviselő – mint lehetséges biztonsági kockázat – bevándorlását (egy adott területre lépését) és a biztosítás megkötésének vagy a biztosítási díj csökkentésének feltételeként arra késztetnék a biztosítottakat, hogy azok az ismert köztisztviselőkkel, legyenek azok látogatók, vásárlók, ügyfelek, lakók vagy szomszédok ne kerüljenek közvetlen kapcsolatba, vagy szigorúan korlátozzák a velük való érintkezést. Más szóval, ahol biztosítótársaságok működnek (a szabad területeken) a köztisztviselőket nemkívánatos páriaként, a közönséges bűnözőknél akár veszélyesebb személyként kezelnék. Ennek megfelelően az államok és alkalmazottaik csak a szabad területektől elkülönítetten és azok határain működhetnének és élhetnének. Továbbá az államok irányítása alatt lévő területek alacsonyabb gazdasági hatékonysága miatt az államokat folyamatosan gyengítené a legtermelékenyebb polgáraik folyamatos kivándorlása.

Nos mi a helyzet, ha egy ilyen állam meg akar támadni vagy el akar foglalni egy szabad területet? Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Kit és mit támadna? Nem lenne ellenséges állam. Csak az ingatlantulajdonosok és a biztosítóik lennének. Senki sem, legkevésbé a biztosítók követnének el erőszakos cselekedeteket vagy akár csak provokációt. Ha az állam ellen történne provokáció vagy erőszakos tett, akkor az egy bizonyos személy cselekedete volna és ebben az esetben az érintett állam és a biztosítótársaság érdeke egybeesne. Mindkettő felelősségre kívánná vonni az elkövetőt az okozott kárért. Ha azonban nincs ilyen támadó ellenség, az állam hogyan igazolna egy támadást amely ráadásul válogatás nélkül szedi az áldozatait? Természetesen meg kellene indokolnia, hiszen minden állam hatalma, még a legelnyomóbbé is végső soron a közvélemény beleegyezésén nyugszik, ahogy azt La Boétie, Hume, Mises és Rothbard leírta. A király vagy az elnök természetesen kiadhatja a parancsot a támadásra, de annak végrehajtásához rengeteg ember hajlandóságára van szükség. A parancsot megkapó tábornokoknak követniük kell azt, a katonáknak hajlandónak kell lenniük menetelni, ölni és meghalni, valamint a hazai termelőknek folytatniuk kell a termelést a háborús erőfeszítések érdekében. Ha ez az egyetértés hiányzik, mert a hatalmon levők parancsát illegitimnek tekintik az emberek, még a látszólag legerősebb állami is tehetetlenné válna és összeomlana, ahogy azt az iráni sah és a Szovjetunió közelmúltbeli példája is mutatja. Ezért a vezetők szemszögéből a szabad területek elleni támadás rendkívül kockázatosnak tűnik. Még a legkifinomultabb propaganda sem hitetné el a közvéleménnyel, hogy a támadás nem ártatlan áldozatok ellen indult. Ilyen helyzetben az állami vezetők örülnének ha saját területükön megőrizhetik monopóliumukat, és nem kockáztatnák, hogy egy területbővítési próbálkozás során elveszítsék legitimitásukat és minden hatalmukat.

Akármilyen valószínűtlen is: mi történik, ha egy állam mégis megtámad és/vagy megszáll egy szomszédos szabad területet? A támadó ebben az esetben nem fegyvertelen népességgel találná magát szembe. A népesség általában csak az állam által uralt területeken fegyvertelen.  Az állam mindenhol igyekszik lefegyverezni polgárait, hogy jobban megadóztathassa és kizsákmányolhassa azokat. A szabad területeken a biztosítók ezzel szemben nem akarnák a biztosítottaktól elvenni a fegyvereket. Nem is tehetnék, hiszen ki akarna védelmet olyan valakitől, aki előbb megköveteli tőle, hogy feladja az önvédelem végső lehetőségét? Éppen ellenkezőleg, a biztosítók árengedménnyel támogatnák a fegyvertartást a biztosítottak körében.

A felfegyverzett lakosság mellett a támadó állam nem csupán egy, hanem minden valószínűség szerint több biztosító és újrabiztosító társaság ellenállásába is ütközne. Sikeres támadás esetén ezekre a biztosítótársaságokra hatalmas kártérítések kifizetése várna. A támadó állammal ellentétben azonban e biztosítók hatékony és versenyképes cégek lennének. Ha minden más azonos, egy támadás kockázata – és így a biztosítási díj – magasabb volna az államok közelében lévő területeken, mint azoktól távol. E magasabb árat a biztosítóknak igazolniuk kellene azzal, hogy hírszerző szervezetek, megfelelő fegyverek és anyagok birtoklása valamint katonai személyzet és kiképzés formájában mutatják védelemre való felkészültségüket egy esetleges állami támadás esetén. Más szóval, a biztosítók megfelelően fel lennének szerelve és ki lennének képezve egy állami támadás kezelésére és arra kettős stratégiával felelnének. Egyrészt a szabad területeken folytatott műveleteik során készek lennének minden behatolót kiutasítani, elfogni vagy megölni miközben megpróbálják elkerülni vagy minimalizálni a járulékos károkat. Másrészt az állami területeken folytatott hadműveletek esetén a biztosítók felkészülnének a támadón (az államon) bosszút állni. Más szóval készek lennének akár nagy hatótávolságú precíziós fegyverekkel, akár merénylő kommandókkal megtámadni és megölni az állam képviselőit, kezdve az állami hierarchia csúcsán ülő királytól, elnöktől vagy miniszterelnöktől lefelé, miközben próbálják elkerülni vagy minimalizálni a járulékos károkat az ártatlan (nem az állam alkalmazásában álló) civilek tulajdonában. Ezzel bátorítaná a belső ellenállást a támadó állammal szemben, elősegítenék legitimitásának elvesztését és esetleg ösztönöznék a felszabadítást és a terület szabad országgá alakítását.

X

Ezzel érvelésem befejeződött. Először megmutattam, hogy a védelmező állam és a magántulajdon állami védelmének eszméje alapvető elméleti hibán alapul és ennek a hibának katasztrofális következményei voltak: a magántulajdon lerombolása és biztonságának megszűnése, valamint az állandó háború. Másodjára megmutattam, hogy arra a kérdésre, miszerint kinek kellene megvédenie a magántulajdon birtokosait az erőszakkal szemben, ugyanaz a válasz, mint arra a kérdésre, hogy ki állítsa elő az összes többi jószágot és ki nyújtsa az összes többi szolgáltatást: maguk a magántulajdon birtokosai a munkamegosztáson és a piaci versenyen alapuló együttműködés keretei között. Harmadszor leírtam, hogy a haszon és veszteség elvén működő magánbiztosítók rendszere milyen módon minimalizálná hatékonyan az erőszakot, akár bűnözők akár államok követik el azt, és miként segítenék elő a civilizálódás és az örök béke irányába mutató folyamatokat. Csak egyetlen feladat van hátra e felvetések megvalósításáig: az embernek vissza kell vonnia az állam iránti jóváhagyását és azzal való együttműködési szándékát, és a közvéleményt igyekeznie kell úgy átformálni, hogy másokat is rávegyen erre. Ha a közvélemény nem tekinti az államot igazságos és szükséges intézménynek és nem működik azzal együtt önként, visszakapnánk önvédelemre való jogunkat és a szabad, szabályozásoktól mentesített biztosítótársaságokhoz fordulhatnánk hatékony és profi segítségért a védelem és a konfliktuskezelés minden területén.


 –

Támogasd a libertárius irodalom magyar piacát!
Vásárold meg Hans-Hermann Hoppe Demokrácia, a bukott bálvány kötetét
ide vagy a képre kattintva (és vásárolj egy második példányt is ajándék gyanánt)
hogy elolvasd korunk legbriliánsabb anarcho-kapitalista filozófusának legnépszerűbb könyvét
és ösztönözd a libertárius irodalom jövőbeni magyar megjelenését!

 –