Olvasási idő: ~ 9 perc

Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


V.
A nem gazdasági érvek a kapitalizmus ellen

 

A világegyetemben soha sehol nincs stabilitás és mozdulatlanság. A változás és átalakulás az élet elengedhetetlen vonása. Az emberi életben sosincs nyugalom és pihenés. Az élet egy folyamat, nem megmaradás a status quo alatt. Viszont az emberi elmét mindig megvezette egy változatlan létezés képe. Az összes utópista mozgalom kinyilvánított célja, hogy véget vessen a történelemnek, és felállítson egy végső és permanens nyugalmat.

Nyilvánvaló, mik e hajlam pszichológiai okai. Minden változás átalakítja az élet és a jólét külső állapotát, és arra kényszeríti az embereket, hogy ismét hozzáigazítsák magukat környezetük módosulásaihoz. Károsítja a fennálló érdekeket, veszélyezteti a termelés és fogyasztás tradicionális módjait. Idegesíti azokat, akik intellektuálisan fásultak és meghátrálnak gondolatmódjaik felülvizsgálásától. A konzervativizmus ellentétes az emberi cselekvés természetével. De mindig az volt a sokaság dédelgetett programja, a fásultaké, akik lomhán ellenállnak helyzetük minden fejlesztésének, amelyet az éber kisebbség kezdeményez. A reakciós kifejezés használata során az ember többnyire az arisztokratákra és papokra hivatkozik, akik pártjaikat konzervatívnak nevezték. Viszont más csoportok is biztosítják a reakciós szellem kiemelkedő példáját: az újoncok belépését megakadályozó kézműves céhek, a vámvédelmet, támogatásokat és „árparitást” követelő gazdák; a technológiai fejlesztésekkel szemben ellenséges, a szükségesnél több munkás foglalkoztatását követelő és egyéb gyakorlatokat támogató bérkeresők.

Az írástudók és a Bohém művészek hiú arroganciája intellektualitás nélküli pénzcsinálásnak gúnyolja az üzletemberek cselekvését. Az igazság az, hogy a vállalkozók és a vállalatalapítók több szellemi adottságot és intuíciót demonstrálnak, mint az átlagos író és festő. Pontosan abban a tényben ölt testet a számtalan, magát értelmiséginek nevező illető alsóbbrendűsége, hogy képtelen meglátni, milyen képességek és érvelőerő szükséges egy vállalat sikeres kifejlesztéséhez és üzemeltetéséhez.

Az ilyen frivol értelmiségiek osztályainak megjelenése a modern kapitalizmus korának egyik legkevésbé örömteli jelensége. Szembeötlő uszításuk visszataszítja a diszkrimináló embereket. Kelletlen emberek. Senkit sem károsítana közvetlenül, ha tennének valamit, hogy elfojtsák sürgölődésüket, vagy ami még jobb, hogy teljesen eltöröljék klikkjeiket és köreiket.

Viszont a szabadság oszthatatlan. Bármi próbálkozás, ami a dekadens, bajkeverő írástudók és álművészek szabadságát korlátozná, felruházná a hatóságokat a hatalommal, hogy meghatározzák, mi a jó és mi a rossz. Államosítaná a szellemi és művészi erőfeszítéseket. Megkérdőjelezhető, kigyomlálná-e a haszontalan és nem kívánatos személyeket; de bizonyos, hogy leküzdhetetlen akadályokat gördítene a kreatív zseni útjába. A hatalmon levők nem szeretik az új ötleteket, új gondolatmódokat és új művészeti stílusokat. Felsőbbrendűségük szigorú parancsutasítást eredményezne; stagnálást és hanyatlást teremtene.

A szerzőségre és művészségre epekedők züllött osztályának erkölcsi korrupciója, kicsapongása és intellektuális meddősége a váltságdíj, amit az emberiségnek fizetnie kell, hogy ne korlátozzák a kreatív úttörőket munkájuk véghezvitelében. A szabadságot biztosítani kell mindenkinek, még a legalantasabbaknak is, vagy károsulni fog a néhány, akik használhatják azt az emberiség javára. Az engedély, amit a quartier Latin aljas jellemei élveztek, az egyik feltétel volt, ami lehetővé tette pár nagy író, festő és szobrász felemelkedését. Az első dolog, amire egy zseninek szüksége van, hogy szabad levegőt szívjon.

Végtére is nem a Bohémek frivol tanai azok, amik katasztrófát generálnak, hanem a tény, hogy a publikum kész kedvezően fogadni azokat. A gonosz a válasz, amit a közvélemény formálói, és később a megvezetett tömegek adnak ezekre az álfilozófiákra. Az emberek alig várják, hogy támogassák a tanokat, amit divatosnak találnak, nehogy nyersnek és visszásnak találják őket.

Az elmúlt hatvan év legkárosabb ideológiája George Sorel szindikalizmusa és az action directe iránti lelkesedése volt. Egy frusztrált francia értelmiségi által megalkotva, hamar magával ragadta minden európai ország írástudóját. Nagy szerepet játszott az összes felforgató mozgalom radikalizációjában. Befolyásolta a francia royalizmust, militarizmust és antiszemitizmust. Fontos szerepet játszott az orosz bolsevizmus, az itáliai fasizmus és a német ifjúsági mozgalom evolúciójában, mely utóbbi végül a nácizmus kialakulását eredményezte. A választási kampányokon keresztüli győzelemre törekvő politikai pártokat felfegyverkezett bandákra támaszkodó frakciókká változtatta. A képviseleti kormányzat és a „burzsoávédelem” lejáratását hozta magával, és mind a polgárháború, mind a külföldi háború evangéliumát hirdette. Fő szlogenje az erőszak, és ismét erőszak volt. Az európai helyzet jelen állapota nagyrészt Sorel tanításai túlsúlyának eredménye.

Az értelmiségiek dicsőítették elsőként Sorel elképzeléseit; ők tették híressé azokat. De a sorelizmus irányzata nyilvánvalóan értelmiségellenes volt. Ellenezte a hideg érvelést és józan megfontolást. Sorelnek egyedül a tett, azaz az erőszak az erőszak kedvéért számított. Harcolj egy mítoszért, akármit is jelentsen az a mítosz, volt a tanácsa.

„Ha a mítoszok talajára helyezed magad, védett leszel bármiféle kritikai cáfolat elől.”[1] Minő csodálatos filozófia, pusztítani a pusztítás céljából! Ne beszélj, ne érvel, gyilkolj! Sorel elutasítja a „szellemi erőfeszítést”, még a forradalom irodalmi bajnokaiét is. A mítosz létfontosságú célja, „hogy előkészítse az embereket a harcra az ellen, ami létezik”.[2]

Viszont a pusztító pszeudofilozófia terjedéséért nem Sorel és nem tanítványai, Lenin, Mussolini és Rosenberg okolhatók, de még nem is a felelőtlen írástudók és művészek sora. A katasztrófa azért jött el, mivel évtizedekig szinte senki nem vizsgálta meg kritikusan és robbantotta fel a fanatikus orgyilkosok fegyverravasz-tudatát. Még azok a szerzők is buzgón kutattak a diktátorok legrosszabb túlkapásainak rokonszenvező interpretációja után, akik visszakoztak a meggondolatlan erőszak feltétel nélküli támogatásától. Az első félénk ellenvetéseket valóban nagyon későn, csak akkor vetették fel, amikor e politikák intellektuális bűnsegédjei elkezdték látni, hogy még a totalitárius ideológia lelkes támogatása sem garantál immunitást a kínzás és kivégzés ellen.

Van ma egy hamis antikommunista front. Amire törekednek ezek az emberek, akik magukat „antikommunista liberálisnak”, és akiket a józan emberek helyesebben „anti-antikommunistának” neveznek, az kommunizmus, a kommunizmus azon velejáró és szükséges vonásai nélkül, amelyek még mindig rossz szájízt keltenek az amerikaiakban. Illuzórikus különbséget tesznek a kommunizmus és a szocializmus között, és – paradox módon – abban a dokumentumban kutatják az általuk ajánlott non-kommunista szocializmus támogatását, amit szerzői A kommunista kiáltványnak neveztek. Úgy gondolják, hogy bizonyították álláspontjukat, ha a szocializmust olyan álnevekkel illetik, mint tervezés vagy a jóléti állam. Színlelve elutasítják a „vörösök” forradalmi és diktatórikus törekvéseit, és ugyanekkor éltetik a könyvekben és magazinokban, iskolákban és egyetemeken Karl Marxot, a kommunista forradalom és a proletárdiktatúra bajnokát, mint az egyik legnagyobb közgazdász, filozófus és szociológus, és az emberiség kiemelkedő jótevője és felszabadítója. Szeretnék elhitetni velünk, hogy a nem totalitárius totalitarizmus, egy háromszögű kör a nyilvánvaló orvosság minden bajunkra. Amikor felvetnek valami enyhe ellenvetést a kommunizmussal szemben, lelkesen bántalmazzák a kapitalizmust a Marx és Lenin által kölcsönzött korholó nyelvezettel. Kihangsúlyozzák, hogy épp úgy gyűlölik a kapitalizmust, mint a kommunizmust, és azzal igazolják a kommunisták minden gusztustalan tettét, hogy a kapitalizmus „elbeszélhetetlen rettenetére” hivatkoznak. Röviden, azt színlelik, hogy a kommunizmus ellen harcolnak, miközben az embereket a Kommunista Kiáltvány elképzeléseire szeretnék megtéríteni.

Ami ellen ezek a magukat „antikommunista liberálisoknak” nevező egyének harcolnak, az nem kommunizmus, mint olyan, hanem egy kommunista rendszer, amelyet nem ők irányítanak. Amire törekednek az egy szocialista, azaz kommunista rendszer, amelyben ők vagy legközelebbi barátaik tartják az állam gyeplőjét. Talán túl sok lenne azt mondani, hogy égnek a vágytól, hogy likvidáljanak másokat. Egyszerűen nem szeretnének likvidálva lenni. Egy szocialista rendszerben egyedül a legfőbb autokrata és bűnsegédjei bebiztosítottak ez elől.

Egy „anti-valami” mozgalom egy tisztán negatív hozzáállást mutat. Egyáltalán semmi lehetősége nincs a sikerre. Szenvedélyes gyalázkodásaik tulajdonképpen reklámozzák a programot, amit támadnak. Az embereknek küzdeniük kell valamiért, amit szeretnének elérni, nem pusztán elutasítaniuk egy gonoszt, legyen az bármennyire rossz. Fenntartások nélkül támogatniuk kell a piacgazdaság programját.

A kommunizmusnak ma aligha volna esélye a sikerre, a Szovjetek tettei által elhozott kiábrándulás, és minden szocialista kísérlet siralmas bukása után, ha nem volnának ezek a hamis antikommunisták.

Ami egyedül képes megvédeni Nyugat-Európa, Amerika és Ausztrália civilizált nemzeteit attól, hogy rabigába hajtsa őket Moszkva barbarizmusa, az a laissez-faire kapitalizmus nyílt és korlátlan támogatása.

[1] G. Sorel, Réflexions sur la violence, 49. o.

[2] Sorel, uo. 46. o.

<< Előző fejezet

Támogasd az oldalt >>