Olvasási idő: ~ 14 perc

Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


IV.
A nem gazdasági érvek a kapitalizmus ellen

4.
A szabadság „burzsoá előítélete”

 

A nyugati civilizáció történelme a szabadságért való szüntelen küzdelem.

A munkamegosztás alatti társadalmi együttműködés az ember sikerének végső és egyetlen forrása túléléséért való küzdelmében és erőfeszítéseiben, hogy a lehető legnagyobb mértékben fejlessze jóléte anyagi körülményeit. De amilyen az emberi természet, nem létezhet társadalom, ha nincsenek intézkedések a rakoncátlan emberek a közösségi élettel ellentétes cselekedetei megelőzése érdekében. A békés együttműködés megtartása végett az embernek késznek kell lennie, hogy azok erőszakos elnyomásához folyamodjon, akik háborgatják a békét. A társadalom számára elengedhetetlen a kényszer és erőszak társadalmi apparátusa, az állam és a kormány. Ekkor megjelenik egy újabb probléma: visszatartani azokat, akik az állami funkciókat vezetik, hogy ne éljenek vissza hatalmukkal és tegyenek mindenkit tulajdonképpeni szolgává. Minden szabadságért való küzdelem célja, hogy korlátok között tartsa a béke fegyveres védelmezőit, a kormányzókat és rendőreiket. Az egyéni szabadság politikai fogalma azt jelenti: a rendőrhatalom önkényes cselekvésétől való szabadság.

A szabadság eszméje mindig is a Nyugat sajátságos jellemvonása volt. Mindenekelőtt az a tény különbözteti meg a Keletet és a Nyugatot, hogy a Kelet népei sosem értették meg a szabadság eszméjét. Az volt az ókori görögök elpusztíthatatlan dicsősége, hogy ők értették meg elsőként a szabadságot biztosító intézmények jelentését és fontosságát. Újkeletű történelmi kutatások néhány, eddig a helléneknek tulajdonított tudományos eredményt keleti forrásokhoz vezettek vissza. De soha senki nem vitatta az elképzelést, miszerint a szabadság eszméje az ókori görög városokból ered. A görög filozófusok és történészek írásai átmenekítették azt a rómaiakhoz, később pedig a modern Európába és Amerikába. Minden egy jó társadalom felállítására irányuló nyugati terv létfontosságú alkotóelemévé vált. Megteremtette a laissez-faire filozófiát, amelynek az emberiség köszönheti a kapitalizmus korának példátlan teljesítményét.

Minden modern politikai és bírói intézmény célja, hogy védelmezze az egyén szabadságát az állam általi beavatkozás ellen. Képviseleti kormányok és a jogállamiság, a bíróságok függetlensége és törvényszékek az adminisztratív ügynökségek beavatkozása ellen, habeas corpus, a szólás és a sajtó szabadsága, az állam és az egyház szétválasztása és számos másik intézmény kizárólag egy célra törekedett: hogy korlátozza a köztisztviselők cselekvését, és önkényességüktől szabaddá tegye az egyént. A kapitalizmus kora elpusztította a szolgaság és jobbágyság minden maradványát. Véget vetett a kegyetlen megtorlásoknak és csökkentette az elkövetett bűncselekmények büntetését a szabálysértők elbátortalanításához szükséges lehető legkisebbre. Megszabadult a kínzástól, és a gyanúsítottakkal és törvénysértőkkel való bánásmód egyéb vitatható módszereitől. Eltörölt minden kiváltságot és kihirdette az emberek törvény előtti egyenlőségét. A zsarnokság alattvalóit szabad polgárokká változtatta.

Az anyagi javulások az államügyek e reformjainak és innovációinak a gyümölcsei voltak. Ahogyan eltűntek a kiváltságok, és mindenkinek megadatott mindenki más kihívásának joga, szabad kezet kaptak a zseniálisok, hogy felépítsék az összes iparágat, amelyek ma kielégítőbbé teszik az emberek anyagi körülményeit. A népességszámok megnövekedtek, és a megnövekedett népesség mégis jobb életet élvezhetett, mint elődeik.

Továbbá a nyugati civilizáció országaiban mindig voltak, akik a zsarnokságot – egyrészt egy autokrata vagy egy arisztokrata abszolút önkényes uralmát, másrészt mindenki más alávetését – támogatták. De a felvilágosodás korában ezek a hangok egyre halkabbak és halkabbak lettek. A szabadság győzedelmeskedett. A tizenkilencedik század első felében megállíthatatlannak tűnt a szabadság elvének győzedelmes előrevonulása. A legkiemelkedőbb filozófusok és történészek úgy kezdték gondolni, hogy a történelmi evolúció a szabadságot biztosító intézmények felállítása felé halad, a szervilizmus bajnokainak fondorlatai pedig nem vethetnek véget a liberalizmus felé haladó iránylatnak.

A liberális társadalomfilozófia taglalása során az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni egy fontos tényező erejét, ami a szabadság eszméje mellett dolgozott, név szerint a kimagasló szerepet, amit az ókori görögök irodalmának tulajdonítottak az elit oktatásában. Voltak bajnokai az állami mindenhatóságnak a görög szerzők között, mint Platón. De a görög ideológia lényegi irányzata a szabadságra törekvés volt. A modern intézmények tekintetéből a görög városállamokat oligarchiáknak kell nevezni. A szabadság, amelyet a görög államférfiak, filozófusok és történészek a legbecsesebb jónak dicsőítettek, egy kisebbség számára fenntartott privilégium volt. Azzal, hogy megtagadták azt a metoikoszoktól és szolgáktól, gyakorlatilag az oligarchák örökletes kasztjának despotikus uralmát támogatták. Viszont súlyos hiba volna a szabadságért szóló himnuszaikat hazugként félresöpörnünk. Nem voltak kevésbé őszinték a szabadság dicsőítésében és keresésében, mint kétezer évvel később a rabszolgatartók az amerikai függetlenségi nyilatkozat aláírói között. Az ókori görögök politikai irodalma volt az, ami megteremtette a monarchomach eszméket, a whigek filozófiáját, Althusius, Grotius és John Locke tanait és a modern alkotmányok és jognyilatkozatok atyáinak ideológiáját. A klasszikus tanulmányok, a liberális oktatás elengedhetetlen vonása tartotta ébren a szabadság szellemét a Stuartok Angliájában, a Bourbonok Franciaországában, és a galaktikányi hercegek despotizmusának alárendelt Itáliában. Nem kisebb ember, mint Bismarck – a tizenkilencedik századi államférfiak közül Metternich mellett a szabadság legnagyobb ellensége – tanúskodik a tényről, hogy még III. Frigyes Vilmos Poroszországában is a köztársasági eszmék erődje volt a Gymnasium, a görög és római irodalomra alapozott oktatás.[1] A törekvések, melyek célja a klasszikus tanulmányok eltörlése volt a liberális oktatás tananyagából, így tulajdonképp elpusztítva annak jellemét, a szervilizmus ideológiájának egyik fő manifesztációja volt.

Tény, hogy száz évvel ezelőtt csupán páran számítottak a megállíthatatlan lendületre, amelyre az anti-libertárius eszmék tettek szert nagyon rövid idő alatt. Úgy tűnt, a szabadság eszméje olyan mélyen gyökeret vert mindenki gondolkodásában, hogy semmilyen reakciós mozgalom nem volna képes elpusztítani azt. Igaz, reménytelen próbálkozás lett volna a szabadság elleni nyílt támadás, és az alávetettséghez és fogsághoz való visszatérés őszinte támogatása. De megkaparintotta az emberek elméjét az anti-liberalizmus a szuper-liberalizmus, mint a szabadság eszméjének teljes megvalósulásának és beteljesítésének álcáját öltve. Álruhában a szocializmus, kommunizmus, a tervezés érkezett.

Egyetlen intelligens ember sem mulaszthatná el észrevenni, hogy amire a szocialisták, kommunisták és tervezők törekedtek, az az egyéni szabadság legradikálisabb eltörlése és az állam mindenhatóságának bevezetése volt. Viszont a szocialista értelmiségiek elsöprő többsége meg volt győződve arról, hogy a szocializmus melletti küzdelem során a szabadságért küzdenek. Baloldalinak és demokratának nevezték magukat, és mostanság maguknak követelik a „liberális” jelzőt is.

Korábban foglalkoztunk a pszichológiai tényezőkkel, amelyek elvakították az értelmiségiek és a tömegek ítéletét, akik követték őket. Tudat alatt teljesen tisztában voltak a ténnyel, hogy saját hiányosságaik miatt nem voltak képesek elérni a nagyszabású célokat, amelyekre ambíciójuk késztette őket. Nagyon jól tudták, hogy vagy elég okosak nem voltak, vagy elég szorgalmasak. Ám alsóbbrendűségüket sem maguknak, sem másoknak nem voltak hajlandóak elismerni, és bűnbak után kutattak. Azzal vigasztalták magukat – és arról próbáltak meggyőzni másokat – hogy bukásuk oka nem saját alsóbbrendűségük volt, hanem a társadalom gazdasági szerveződésének igazságtalansága. A kapitalizmusban –jelentették ki – az önmegvalósítás csupán keveseknek lehetséges. „A szabadság egy laissez-faire társadalomban csak azok számára elérhető, akiknek megvan a vagyonuk és a lehetőségük arra, hogy megvegyék.”[2] Tehát – vonták le a következtetést – közbe kell lépnie az államnak, hogy megvalósítsa a „társadalmi igazságosságot” – azaz amit valójában értettek ezalatt: hogy „szükségleteik szerint” adjon a frusztrált középszerűeknek. 

Mindaddig, amíg a szocializmus problémái pusztán a viták tárgyát képezték, a világos ítélőképesség és megértés nélküli emberek áldozatául eshettek az illúziónak, miszerint a szabadság csak egy szocialista rezsim alatt óvható meg. Amióta a Szovjet tapasztalat megmutatta mindenkinek, milyen körülmények uralkodnak egy szocialista rendszerben, többé nem lehet babusgatni ilyen önámítást. Ma a szocializmus apologétái a tények eltorzítására és a szavak nyilvánvaló jelentésének meghamisítására kényszerülnek, amikor szeretnék elhitetni az emberekkel a szocializmus és a szabadság kompatibilitását.

A kései Laski professzor – ki életében a brit munkáspárt kiemelkedő tagja és elnöke volt és önmagát non-kommunistának, vagy akár antikommunistának nevezte – közölte velünk: „kétségtelen, hogy a Szovjet Oroszországban egy kommunistának teljes értelmében vett szabadsága van; úgyszintén kétségtelen, hogy erősen érzi, hogy a szabadságot megtagadják tőle a fasiszta Itáliában.”[3] Az igazság az, hogy egy orosznak szabadságában áll engedelmeskedni feljebbvalói minden parancsának. De amint egy századnyi hüvelyk eltérést tanúsít a helyes gondolkodásmódtól, ahogy azt a hatóságok megszabták, könyörtelenül likvidálják. Azok a politikusok, hivatalnokok, szerzők, zenészek és tudósok, akik a „tisztogatás” áldozatául estek – hogy tisztázzuk – nem voltak antikommunisták. Épp ellenkezőleg, fanatikus kommunisták, jó hírnevű párttagok voltak, akiket magas tisztségekbe emeltek a szovjet hitvallás iránti tiszteletük elismeréséből. Az egyetlen bűnük az volt, hogy nem igazították gondolataikat, politikájukat, könyveiket vagy szerzeményeiket elég gyorsan Sztálin elképzeléseinek és ízlésének legújabb változásához. Nehéz hinni, hogy ezeknek az embereknek „teljes értelemben vett szabadságuk volt”, ha az ember nem tulajdonít olyan jelentést a szabadság szónak, ami pontosan ellentétes azzal a jelentéssel, amivel minden ember mindig illette azt.

A fasiszta Itália minden bizonnyal olyan ország volt, ahol nem volt szabadság. A hírhedt szovjet „egypártelvet” adoptálta, és aszerint elnyomott minden ellenvéleményt. Viszont mégis feltűnő különbség volt az elv Bolsevik és Fasiszta alkalmazása között. Példának okáért élt a fasiszta Itáliában a kommunista képviselők parlamenti csoportjának egy egykori tagja, aki haláláig hű maradt kommunista nézeteihez, Antonio Graziadei professzor. Megkapta az állami nyugdíjat, amire emeritus professzorként jogosult volt, szabadon írhatott és publikálhatott – a legtöbb eminens Itáliai kiadóval egyetemben – könyveket, amelyek ortodox marxisták voltak. Szabadságának hiánya minden bizonnyal kevésbé volt szigorú, mint az orosz kommunistáé, akinek, ahogy Laski professzor mondta, „kétségtelen […] teljes értelmében vett szabadsága van.”

Laski professzor örömét lelte a közhely ismételgetésében, miszerint a szabadság a gyakorlatban mindig azt jelenti, szabadság a törvényen belül. Ezután azt mondja, hogy a törvény mindig arra törekszik, hogy „megadja a biztonságot az életmódnak, amit kielégítőnek találnak azok, akik az államgépezetet uralják.”[4] Ez egy szabad ország törvényeinek helyes leírása, ha azt jelenti, hogy a törvény védelmezni kívánja a társadalmat a polgárháború szítására törekvő összeesküvések és az állam erőszakkal való megbuktatása ellen. De komoly ferdítés, amikor Laski professzor hozzáadja, hogy a kapitalista társadalomban „a szegények erőfeszítése, hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait, egyszerre veszélyeztetni kezdi a szabadságok teljes rendszerét.”[5]

Vegyük Laski professzor és minden barátja nagy bálványa, Karl Marx esetét. Amikor 1848-ban és 1849-ben aktív részese volt a forradalom szervezésének és lebonyolításának először Poroszországban és később más német államokban, kiutasították, mivel törvény szerint külföldi volt, és feleségével, gyermekeivel és cselédjével először Párizsba, majd Londonba költöztették.[6] Később, amikor visszatért a béke és amnesztiát adtak a megszakított forradalom bűnrészeseinek, szabadon visszatérhetett Németország minden területére, és gyakran ki is használta ezt a lehetőséget. Többé nem számkivetett volt, és saját döntése szerint választotta Londont otthonának.[7] Senki nem zaklatta, amikor 1864-ben megalapította a Nemzetközi Munkásemberek Egyesületét, egy testületet, amelynek kinyilvánítottan egyetlen célja a nagy világforradalom előkészítése volt. Nem állították meg, amikor e szervezet nevében meglátogatott különböző kontinentális országokat. Szabadon írhatott és publikálhatott könyveket és cikkeket, amelyek – Laski professor szavait használva – bizonyára azt célzó törekvésnek bizonyultak, „hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait.” És csendben halt meg londoni otthonában, a Maitland Park Road 41. száma alatt 1883. március 14.-én.

Vagy vegyük a brit munkáspárt esetét. Törekvéseiket, „hogy radikálisan megváltoztassák a gazdagok tulajdonjogait,” ahogyan azt Laski professzor nagyon jól tudta, semmi a szabadság elvével ellentétes cselekedet nem akadályozta.

Marx, a máshitű, békében tudott élni és forradalmat pártolni a viktoriánus Angliában, mint ahogy a Munkáspárt is részt vehetett minden politikai tevékenységben, békében, a poszt-viktoriánus Angliában. A Szovjet Oroszországban a legcsekélyebb ellenállást sem tűrik el. Ez a különbség a szabadság és a szolgaság között.

[1] Bismarck, Gedanken und Erinnerungen, 1. kötet, 1. o.

[2] H. Laski, Liberty cikk az Encyclopaedia of the Social Sciences IX kötetében, 443. o.

[3] Laski, uo. 445-446. o.

[4] Laski, 446. o.

[5] Laski, 446. o.

[6] Marx tevékenységéről az 1848-as és 1849-es években lásd Karl Marx, Chronik seines Lebens in Einzeldaten, a Marx-Engels-Lenin Institut kiadásában, Mosaku, 1934. 43-81. o.

[7] 1845-ben Marx önként, saját döntéséből lemondott porosz állampolgárságáról. Amikor később, a kései hatvanas években azon tanakodott, belevágjon-e egy porosz politikai karrierbe, az állam megtagadta állampolgársága visszaállításának kérelmét. Tehát zárva állt előtte egy politikai karrier. Talán e tény miatt döntött úgy, hogy Londonban marad.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>