Olvasási idő: ~ 15 perc

Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


IV.
A nem gazdasági érvek a kapitalizmus ellen

3.
Igazságtalanság

A kapitalizmus legszenvedélyesebb becsmérlői azok, akik állítólagos igazságtalansága okán utasítják el azt.

Indokolatlan időpazarlás azt ábrázolni, minek kellene lennie, viszont nincs, mivel ellentétben áll a valódi univerzum megváltoztathatatlan törvényeivel. Az efféle ábrándokat ártalmatlannak gondolhatjuk mindaddig, amíg álmodozások maradnak. De amikor szerzőik elkezdik figyelmen kívül hagyni a különbséget a fantázia és a valóság között, az élet és jólét külső körülményei javítására törekvő emberi törekvések legkomolyabb korlátozójává válnak.

A legrosszabb mindezen téveszme közül az elképzelés, miszerint a „természet” minden embernek bizonyos jogokat adományozott. E tan szerint a természet bőkezűen bánik minden megszületett gyermekkel. Mindenből van bőven mindenkinek. Következésképpen mindenkinek igazságtalan és elidegeníthetetlen követelése van minden embertársa és a társadalom felé, hogy megkapja a teljes adagot, amit a természet neki osztott. A természetes és isteni igazságosság örökérvényű törvényei megkövetelik, hogy senki sem tulajdoníthatja el azt, ami jog szerint másokat illet. A szegények csak azért szűkölködnek, mert igazságtalan emberek megfosztották őket attól, ami születésüknél fogva jogosan az övék. Az egyház és a világi hatóságok feladata megakadályozni az efféle fosztogatást, és mindenkit gazdaggá tenni.

Ennek a tannak minden szava hamis. A természet nem bőséges, hanem fukar. Korlátozta a kínálatát minden dolognak, ami elengedhetetlen az emberi életfenntartásához. Állatokkal és növényekkel népesítette be a világot, kikbe beleépítette az emberi élet és jólét elpusztításának ösztönét. Olyan erőket és elemeket nyilatkoztat meg, amelyek káros hatással vannak az emberi életre és az élet fenntartására törekvő emberi erőfeszítésekre. Az ember túlélése és jóléte annak a képességnek az eredménye, amellyel felhasználta a fő eszközét, amit a természet adott neki – az elméjét. A munkamegosztás rendszerében együttműködve az emberek megteremtették az összes vagyont, amit az álmodozók a természet ingyenes ajándékának tartanak. E vagyon „elosztásával” kapcsolatban ésszerűtlen az igazságosság bármilyen állítólagosan isteni vagy természetes elvére hivatkozni. Nem a természet által az embernek adott források részeinek elosztása az, ami számít. A problémát azon társadalmi intézmények fenntartása jelenti, amelyek lehetővé teszik minden szükséges dolog termelésének folytatását és növelését.

Az Egyházak Világtanácsa, a protestáns egyházak ökomenikus szervezete 1948-ban kijelentette: „Az igazság megköveteli, hogy Ázsia és Afrika lakói részesüljenek például a nagyobb gépesített gyártás hasznából.”[1] Ennek csak akkor van értelme, ha az ember úgy gondolja, hogy az Úr egy bizonyos számú gépezetet adott, és azt várta, hogy ezeket a találmányokat egyenlően fogják elosztani a különböző nemzetek között. Viszont a kapitalista országok bűnösen sokkal többet vettek birtokukba ebből az állományból, mint amit az „igazságosság” adott volna nekik, így pedig megfosztották Ázsia és Afrika lakóit jogos jussuktól. De kár!

Az igazság az, hogy a tőkefelhalmozás és annak gépezetekbe történő befektetése – a nyugati emberek viszonylag nagyobb vagyonának forrása – kizárólag a laissez-faire kapitalizmusnak köszönhető, amit az Egyházak ugyanezen irata szenvedélyesen elferdít és elutasít erkölcsi alapokon. Nem a kapitalisták hibája, hogy az ázsiaiak és az afrikaiak nem vezették be azokat az ideológiákat és politikákat, amelyek lehetővé tették volna az autochton kapitalizmus evolúcióját. És az sem a kapitalisták hibája, hogy e nemzetek politikája meggátolta a külföldi befektetőket abban, hogy megadják nekik a „nagyobb gépesített gyártás hasznát.” Senki sem vitatja, hogy az tesz szegénnyé százmilliókat Ázsiában és Afrikában, hogy primitív termelési módszerekhez ragaszkodnak, és elmulasztják a hasznokat, amit a jobb eszközök és korszerű technológia felhasználása adhatna nekik. De csak egyetlen módszerrel szüntethető meg a kínjuk – név szerint, a laissez-faire kapitalizmus teljes bevezetésével. Amire szükségük van, az a magánvállalkozás, és az új tőke felhalmozódása, tőkések és vállalkozók. Ostobaság a kapitalizmust és a nyugat kapitalista nemzetei hibáztatni az állapotért, amit a visszás emberek okoztak maguknak. A jelzett orvosság nem „igazságosság”, hanem a működőképes, azaz laissez-faire politikával helyettesíteni a működőképtelen politikát.

Nem az igazságosság homályos fogalmáról szóló hiábavaló vizsgálódás emelte meg az átlagember életszínvonalát a kapitalista országokban jelen magasságába, hanem az „individualistáknak” és „kizsákmányolóknak” nevezett emberek cselekedetei. A visszás országok szegénysége annak a ténynek köszönhető, hogy a vagyonelkobzásuk, diszkriminatív adóztatásuk és devizakereskedelem-szabályozásuk megakadályozza a külföldi tőke befektetését, míg belföldi politikájuk elejét veszi a hazai tőke felhalmozódásának.

Mindazokat, akik erkölcsi alapon utasítják el a kapitalizmust, mondván, hogy az egy igazságtalan rendszer, megtéveszti az, hogy képtelenek felfogni, mi az a tőke, hogyan jön létre, miként tartják fenn, és milyen előnyök származnak abból, ha felhasználják azt a termelési folyamatokban.

A hozzáadott tőkejavak létrejöttének egyetlen forrása a megtakarítás. Ha elfogyasztanak minden megtermelt jószágot, nem jön létre új tőke. De ha a fogyasztás hátramarad a termelés mögött, az újonnan termelt javak az elfogyasztott javakhoz viszonyított többletét pedig további termelési folyamatokban hasznosítják, ezeket a folyamatokat ekkor tehát több tőkejószág segítségével végzik el. Minden tőkejószág közbenső jószág, állomás az úton, ami az eredeti termelési tényezők – azaz a természetes erőforrások és az emberi munka – legelső felhasználásától a fogyasztásra kész termékek végső kibocsátásához vezet. Romlandók. Előbb vagy utóbb elkopnak a termelési folyamatokban. Ha elfogyasztanak minden terméket a termelésük során felhasznált tőkejavak helyettesítése nélkül, elfogyasztják a tőkét. Ha ez történik, a további termelést csak egy kevesebb mennyiségű tőkejószág fogja segíteni, és ebből következően kevesebb termelést fog eredményezni a felhasznált természetes erőforrások és munkaerő egységeiként. Az efféle túlköltekezést és tőkekivonást megelőzendő, az embernek a tőkefenntartásra, a használható javak során elnyelt tőkejavak helyettesítésére kell fordítania a termelési erőfeszítések egy részét.

A tőke nem Isten vagy a természet ingyen ajándéka. A tőke a fogyasztás előrelátó korlátozásának következménye. A megtakarítás hozza létre és növeli, és a túlköltekezéstől való tartózkodás tartja fenn.

Továbbá a tőkének vagy a tőkejavaknak önmagukban nem áll hatalmában, hogy növelje a természeti erőforrások és a munka termelékenységét. Csak akkor nőhet a befektetett természeti erőforrás és a munka egységenkénti termelése, ha bölcsen használják vagy fektetik be a megtakarítások gyümölcsét. Ha nem ez történik, akkor elherdálják vagy elpazarolják őket.

Az új tőke felhalmozása, az előzőleg felhalmozott tőke fenntartása és a tőke hasznosítása az emberi erőfeszítések termelékenységének növelése érdekében a céltudatos emberi cselekvés gyümölcsei. A takarékos emberek magatartásának eredményei, akik megtakarítanak, és tartózkodnak a túlköltekezéstől, azaz a tőkéseké, akik kamatot kapnak; és az embereké, akik sikeresen felhasználják az elérhető tőkét a fogyasztók igényinek lehető legjobb kielégítéséért, azaz a vállalkozóké, akik profitot kapnak.

Sem a tőke (vagy tőkejavak), sem az, ahogyan a tőkések és vállalkozók bánnak a tőkével, nem emelheti fel a többi ember életszínvonalát, ha ezek a nem-tőkések és nem-vállalkozók nem reagálnak egy bizonyos módon. Ha a bérkeresők úgy viselkednének, ahogyan azt a hamis „bérek vastörvénye” leírja, és nem tudnák másra használni jövedelmüket, minthogy egyenek és több utódot nemzzenek, a felhalmozott tőke növekedése lépést tartana a népességnövekedéssel. A további tőke felhalmozásának minden hasznát elnyelné az emberek számának sokszorozódása. Viszont az emberek nem úgy válaszolnak életük külső körülményeinek változására, mint a rágcsálók vagy baktériumok. Más kielégülést is ismernek, mint az evés és szaporodás. Következményképp a kapitalista civilizáció országaiban a felhalmozott tőke növekedése túlhaladja a népességadatokat. Olyan arányban, amennyire ez történik, megnövekedik a munkaerő határtermelékenysége a termelés anyagi tényezőinek határtermelékenységéhez viszonyítva. Ekkor megjelenik a magasabb bérekre irányuló tendencia. Megnövekedik a tejes termelés azon része, amely a bérkeresőknek jut, ahhoz a részhez viszonyítva, ami kamatként a tőkésekhez és bérleti díjként a földtulajdonosokhoz kerül.[2]

Csak akkor van értelme a munka termelékenységéről beszélni, ha az ember a munka határtermelékenységére hivatkozik, azaz a nettó termelés az egy munkás eliminálása során fellépő csökkenésére. Ekkor az egy meghatározott gazdasági mennyiségre vonatkozik, egy meghatározott mennyiségű jószágra vagy annak pénzben kifejezett mennyiségére. A munka általános produktivitásának fogalma, ahogyan azt a közbeszédben akkor használják, amikor a munkások állítólagos természeti jogára hivatkoznak ahhoz, hogy a termelékenység teljes növekedését követeljék, üres és definiálhatatlan. Arra az illúzióra alapul, hogy lehetséges meghatározni a részt, amit a különböző, egymást kiegészítő termelési tényezők fizikailag hozzájárultak a termék létrehozásához. Ha az ember elvág egy darab papírt egy ollóval, lehetetlen hozzárendelni az eredmény arányos részeit az ollóhoz (vagy külön a két pengéhez) és az ollót használó emberhez. Egy autó legyártáshoz az embernek különböző gépekre és szerszámokra, különböző nyersanyagokra, a különböző fizikai dolgozók munkájára és mindenekelőtt egy tervező tervére van szüksége. De senki sem tudja eldönteni, az elkészült kocsi mekkora részét lehet fizikailag az együttműködés összes különböző tényezőjének tulajdonítani, amelyek szükségesek voltak az autó termeléséhez.

Az érv kedvéért félretehetjük egy pillanatra a probléma népszerű taglalásának tévedéseire rávilágító összes megfontolást és megkérdezhetjük: A két tényező, a munka vagy a tőke közül melyik okozta a termelékenység növekedését? De pontosan annak kell lennie a válasznak, hogy a tőke, ha így tesszük fel a kérdést. Az a tény teszi magasabbá napjaink Egyesült Államának teljes termelését (foglalkoztatott emberenként), az előző korok vagy a Kínához hasonló, gazdaságilag visszás országok termelésénél, hogy a kortárs amerikai munkást több és jobb eszközök segítik. Ha a tőkefelszerelés (munkásonként) nem volna bőségesebb, mint háromszázezer évvel ezelőtt, vagy mint ma Kínában, a termelés (munkásonként) nem lenne magasabb. A további tőke befektetése az, ami megkövetelt az amerikai ipari kibocsátás teljes mennyiségének növeléséhez a foglalkoztatott munkások száma növekedése hiányában, amit kizárólag új megtakarítással lehet felhalmozni. Azoknak írható jóvá a teljes munkaerő termelékenységének sokszorozódása, akik megtakarítanak és befektetnek.

Az emeli a béreket, és adja a tőkefelhalmozódás által fokozott kibocsátás egyre nagyobb részét a bérkeresőknek, hogy a tőkefelhalmozódás foka meghaladja a népességnövekedés fokát. A hivatalos tan némán átlépi ezt a tényt, vagy akár nyomatékosan le is tagadja. De a szakszervezetek politikái világosan bemutatják, hogy vezetőik teljesen tisztában vannak az elmélet helyességével, amit nyilvánosan bugyuta burzsoá védőbeszédnek neveznek. Buzgón csökkentenék a munkakeresők számát bevándorlásellenes törvényekkel a teljes országban és a munkaerőpiac minden szegmensében az újonnan érkezők beáramlásának megelőzésével.

Azt, hogy a bérszintek növekedése nem az egyéni munkás „termelékenységén,” hanem a munkaerő határtermelékenységén múlik, világosan demonstrálja a tény, hogy ott is felfelé mozognak a bérszintek, ahol az egyén „produktivitása” egyáltalán nem változott. Sok ilyen munka van. Egy borbély ma pontosan ugyanúgy borotválja a vásárlóját, mint ahogy elődei borotválták az embereket kétszáz évvel ezelőtt. Egy komornyik pontosan úgy vár a brit miniszterelnök asztalánál, mint ahogy a komornyikok szolgálták egyszer Pittet és Palmerstont. A mezőgazdaságban néhány munkafajtát ugyanolyan eszközökkel ugyanúgy végeznek, mint századokkal ezelőtt. Viszont az ilyen munkások által megkeresett bérek ma sokkal nagyobbak, mint amekkorák a múltban voltak. Magasabbak, mivel a munkaerő határtermelékenysége határozza meg őket. A komornyik munkáltatója visszatartja ezt az embert a gyári munkától, és ebből fakadóan azzal a termelésnövekedéssel egyenlő mennyiséget kell fizetnie, amennyit egy ember hozzáadott foglalkoztatása hozna egy gyárban. Nem a komornyik érdeme, ami okozza ezt a béremelkedést, hanem az, hogy a befektetett tőke növekedése felülmúlja a kezek számának növekedését.

Abszurd minden álgazdaságtani doktrína, ami lekicsinyeli a megtakarítás és a tőkefelhalmozódás szerepét. Az teszi ki a kapitalista társadalom nagyobb vagyonát a nem-kapitalista társadalom kisebb vagyonához viszonyítva, hogy a tőkejavak elérhető kínálata nagyobb az előbbiben, mint az utóbbiban. Az növelte meg a bérkeresők életszínvonalát, hogy megnövekedett a bérkeresésre hajlandó emberek egy főre eső tőkefelszerelése. Ennek a ténynek köszönhető, hogy a megtermelt használható javak teljes összegének egyre nagyobb része kerül a bérkeresőhöz. Marx, Keynes és egy sor kevésbé ismert szerző egyik szenvedélyes tirádája sem képes egyetlen gyenge pontra rámutatni a mondatban, miszerint egyetlen egy módja van a bérek permanens növelésének és mindenki javára, aki szeretne béreket keresni – név szerint az elérhető tőke növekedésének gyorsítása a népesség növekedésével szemben. Ha ez „igazságtalan”, akkor a természetet kell okolni, nem pedig az embert.

[1] The Church and the Disorder of Society, New York, 1948, 198. o.

[2] A profitok nem változnak. A profit a hozam, amelynek eredete az anyagi termelési tényezők és a munkaerő felhasználásának hozzáigazítása a kínálatban és keresletben fellépő változásokhoz, és teljes mértékben az előzőleg fennálló nem megfelelő beállítás, illetve annak eltörlésének mértékén múlik. A profit átmeneti és eltűnik, amint teljesen eltörölték a hibás beállításokat. De ahogyan újra és újra megjelennek a változások a keresletben és a kínálatban, az új profitforrások is újra meg újra megjelennek.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>