Olvasási idő: ~ 8 perc

Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


IV.
A nem gazdasági érvek a kapitalizmus ellen

2.
Materializmus

 

Ismét, vannak zsémbeskedők, akik a kapitalizmust hibáztatják azért, amit hitvány materializmusának neveznek. Be kell vallaniuk, hogy a kapitalizmus tendenciája javítani az emberiség anyagi helyzetét. De – mondják – eltérítette az embert a magasabb és nemesebb törekvésektől. Eteti a testet, de koplaltatja a lelket és a szellemet. A művészetek hanyatlását hozta magával. Elmúltak a nagy költők, festők, szobrászok és építészek napjai. Korunk puszta szemetet termel.

Egy művészeti alkotás érdemeiről alkotott ítélet teljesen szubjektív. Néhányan dicsérik, amit mások megvetnek. Nincs mérce, amivel mérhető lehet egy vers vagy egy épület esztétikai értéke. Azok, akiket gyönyörködtet a Notre-Dame-székesegyház vagy Az udvarhölgyek, úgy gondolhatják, hogy akik érzéketlenek ezekre a csodákra, azok parasztok. Számtalan diák halálra unja magát, amikor az iskola arra kényszeríti őket, hogy Hamletet olvassanak. Csak azok tudják értékelni és élvezni egy művész munkáját, akiket megáldottak a művészi mentalitás szikrájával.

Sok a kétszínűség azok között, akik a tanult ember látszatát keltik. Felöltik a műértő álarcát és lelkesedést színlelnek a múlt művészetei és a rég elhunyt művészek iránt. Semmi hasonló szimpátiát nem mutatnak a kortárs művészek felé, akik még mindig felismerésért küzdenek. A régi mesterek tettetett csodálata számukra egy eszköz, amivel lenézhetik és kigúnyolhatják az újakat, akik eltérnek a tradicionális kánonoktól, és megteremtik a sajátjukat.

John Ruskinra úgy fognak emlékezni – Carlyle, a Webbek. Bernard Shaw és néhány másik mellett – mint a brit szabadság, civilizáció és jólét sírásójára. Magánéletében éppoly nyomorult jellem volt, mint publikusan; dicsőítette a háborút és a vérontást, és fanatikusan rágalmazta a politikai gazdaságtan tanításait, amit nem értett. A piacgazdaság bigott becsmérlője és a céhek romantikus magasztalója volt. Hódolatát fejezte ki az előző évszázadok művészeinek. Viszont amikor egy nagy élő művész, Whistler munkájával szembesült, olyan mocskos és szemrehányó nyelvezettel kicsinyelte azt le, hogy beperelték rágalmazásért, az esküdtszék pedig bűnösnek találta. Ruskin írásai voltak azok, akik népszerűvé tették az előítéletet, miszerint a kapitalizmus – amellett hogy egy rossz gazdasági rendszer – a rútságot helyezte a gyönyörűség helyébe, a kicsinyességet a magasztosság helyébe, a szemetet a művészet helyébe.

Mivel az emberek nézetei messzemenően eltérnek a művészeti teljesítmények értékelésével kapcsolatban, lehetetlen megdönteni a kapitalizmus korának művészeti alsóbbrendűségéről szóló beszédet ugyanazon apodiktikus módszerrel, amellyel az ember megcáfolhatja a logikai érvelés vagy a tapasztalati tények megállapításának hibáit. Viszont egyetlen épeszű ember sem volna elég szemtelen ahhoz, hogy lekicsinyelje a művészeti tettek nagyságát a kapitalizmus korában.

A „hitvány materializmus és pénzcsinálás” korának kimagasló művészete a zene volt. Wagner és Verdi, Berlioz és Bizet, Brahms és Bruckner, Hugo Wolf és Mahler, Puccini és Richard Strauss, micsoda kiváló kavalkád! Minő kor, amelyben az olyan mestereket, mint Schumannt és Donizettit még nagyobb lángelmék árnyékolták be!

Aztán pedig ott vannak Balzac, Flaubert, Maupassant, Jens Jacobsen, Proust nagy regényei, és Victor Hugo, Walt Whitman, Rilke, Yeats versei. Milyen szegényes volna az életünk, ha hiányolnunk kellene ezeknek az óriásoknak, és számtalan nem kevésbé fenséges szerző munkáit.

Ne felejtsük el a francia festőket és szobrászokat, akik megtanították nekünk, miként tekintsünk új módokon a világra, élvezzük a fényt és a színeket.

Soha senki sem vitatta, hogy ez a kor ösztönözte a tudományos tevékenységek minden ágát. De, mondják a zsémbeskedők, ez pusztán a szakemberek munkája volt, míg hiányzott a „szintézis.” Az ember aligha volna képes abszurdabban félremagyarázni a modern matematika, fizika és biológia tanításait. És mi a helyzet az olyan filozófusok könyveivel, mint Croge, Bergson, Husserl és Whitehead?

Minden korszaknak megvan a saját jelleme művészeti tetteiben. A múlt mesterműinek utánzása nem művészet, hanem rutin. Azok a vonások adnak értéket egy munkának, amelyekben különbözik más munkáktól. Ez az, amit egy korszak stílusának neveznek.

Egy tekintetből igazoltnak látszanak a múlt dicsőítői. Az új generáció nem hagyott a jövőre olyan monumentumokat, mint a piramisok, a görög templomok, a gótikus katedrálisok és a reneszánsz és a barokk templomai és palotái. Az elmúlt évszázadban számos templomot és katedrálist építettek, és annál is több állami palotát, iskolát és könyvtárat. De semmilyen eredeti elképzelést nem mutatnak; a régi stílusokat, vagy a régi stílusok keverékeit tükrözik. Csak apartmanokban, irodaépületekben és magánházakban látunk kifejlődni valamit, amit napjaink építészeti stílusának nevezhetnénk. Bár puszta pedantéria volna nem értékelni az olyan látványok egyéni magasztosságát, mint a new yorki láthatár, beismerhető, hogy a modern építészet nem váltotta valóra azt a megkülönböztetést, mint az elmúlt évszázadokban.

Ennek különféle okai vannak. A vallásos épületekkel kapcsolatban az egyházak kihangsúlyozott konzervativizmusa megvet minden innovációt. A dinasztiák és arisztokráciák elmúltával az új paloták építése is megszűnt. A vállalkozók és tőkések vagyona, bármit meséljenek is az antikapitalista demagógok, annyira eltörpül a királyok és hercegek vagyonához képest, hogy nem merülhetnek ilyen luxusépítkezésekbe. Ma senki sem elég gazdag, hogy olyan kastélyokat tervezzen, mint a Versailles-i vagy az Escorial. Az állami épületek felépítésének parancsa többé nem a kényuraktól jön, akik a közvéleménnyel ellenkezve szabadon választhattak egy építőmestert, akik ők maguk nagyra tartottak, és szponzorálhattak egy projektet, ami megbotránkoztatta a nehézkés felfogású többséget. A bizottságok és tanácsok aligha fogják vakmerő úttörők ötleteit adoptálni. Jobban szeretnék a biztos oldalon tudni magukat.

Soha nem volt kor, amelyben a sokaság igazságosan ítélte meg a kortárs művészetet. A nagy szerzők és művészek tisztelete mindig egy kis csoportra korlátozódott. Ami a kapitalizmust jellemzi, az nem a tömegek rossz ízlése, hanem a tény, hogy ezek a tömegek, kiket meggazdagított a kapitalizmus, az irodalom – természetesen a selejt irodalom – „fogyasztóivá” váltak. A könyvpiacot elárasztja a félbarbároknak írt triviális fikció zápora. De ez nem állítja meg a nagy szerzőket abban, hogy halhatatlan műveket teremtsenek.

A kritikusok könnyeiket hullatják az ipari művészetek állítólagos hanyatlása miatt. Hozzáviszonyítják például a régi bútorzatot, ahogy az megmaradt az európai nemesi családok kastélyaiban és a múzeumok kollekcióiban, a tömegtermelés által létrehozott olcsó dolgokhoz. Nem lelhetők fel a faragott ládák és az intarziás asztalok a szegényebb rétegek nyomorgó kunyhóiban. Azoknak, akik az amerikai bérkeresők olcsó bútorai miatt sopánkodnak, át kellene kelniük a Rio Grande del Nortén, hogy megvizsgálják a mexikói parasztok bódéit, amikből hiányzik mindenféle bútorzat. Amikor a modern ipar elkezdte ellátni a tömegeket egy jobb élet felszerelésével, legfőbb aggodalmuk az volt, hogy a lehető legolcsóbban gyártsanak, az esztétikai értékektől eltekintve. Később, amikor a kapitalizmus fejlődése felemelte a tömegek életszínvonalát, lépésről lépésre olyan dolgok készítéséhez láttak, amelyekből nem hiányzik a kifinomultság és a gyönyör. Csak a romantikus elfogultság vehet arra egy megfigyelőt, hogy figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a kapitalista országok egyre több és több polgára él olyan környezetben, amit egyszerűen nem lehet csúnyának nevezve félresöpörni.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>