Olvasási idő: 12 perc
Olvasási idő: ~ 12 perc

Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


III.
Irodalom és kapitalizmus

5.
Az írástudók bigottsága

Napjaink ideológiáinak felszínes megfigyelője könnyen szem elől tévesztheti a közvéleményformálók bigottságát és a fondorlatokat, amelyekkel elnyomják a máshitűek hangját. Látszólag nézeteltérések uralkodnak fontosnak vélt kérdésekkel kapcsolatban. Olyan hévvel küzdenek egymás ellen a kommunisták, a szocialisták és intervencionisták, illetve e felek különböző szektái és iskolái, hogy elterelődik a figyelem azokról az alapvető dogmákról, amelyekben mindannyian teljesen egyetértenek. Egyrészt tulajdonképp törvényen kívül helyezik azt a pár független gondolkodót, aki elég bátor ahhoz, hogy kérdőre vonja ezeket a dogmákat, gondolataik pedig nem érhetik el az olvasóközönséget. A „progresszív” propaganda és indoktrináció hatalmas gépezete nagy sikerrel járt a tabuik érvényre juttatását illetően. A magukat „unortodox” iskoláknak nevezők intoleráns ortodoxiája uralja a terepet.

Ez az „unortodox” dogmatizmus az egymással inkompatibilis tanok önellentmondásos és összezavarodott keveréke. Az eklekticizmus legrosszabb formája, a rég elpusztított hibákból és téveszmékből kölcsönvett feltevések összekavart gyűjteménye. Magába foglalja számos szocialista szerző, mind „utópista” mind „tudományos marxista,” a német történeti iskola, a fabiánusok, az amerikai institucionalisták, a francia szindikalisták és a technokraták töredékeit. Megismétli Godwin, Carlyle, Ruskin, Bismarck, Sorel, Veblen és seregnyi kevéssé ismert ember tévedéseit.

E hitvallás fundamentális dogmája kijelenti, hogy a szegénység a gonosz társadalmi intézmények eredménye. Az eredendő bűn, amely megfosztotta az embert az áldásos édenkerti élettől, a magántulajdon és vállalkozás bevezetése volt. A kapitalizmus kizárólag a kizsákmányolók önös érdekeit szolgálja. A tisztességes emberek tömegeit egyre növekvő szegénységre és degradációra ítéli. Ami szükséges ahhoz, hogy mindenki gazdaggá váljon, az a kapzsi kizsákmányolók megfékezése az Államnak nevezett nagy isten által. A „profit” helyét a „szolgálatnak” kell átvennie. Szerencsére – mondják – a démoni „gazdasági royalisták” semmi fondorlata, semmi brutalitása sem képes megfékezni a reformmozgalmat. A központi tervezés korszakának eljövetele elkerülhetetlen. Akkor bőség és jólét köszönt mindenkire. Pontosan azért nevezik progresszívnek magukat azok, akik szeretnék felgyorsítani ezt a nagy átalakulást, mert azt színlelik, hogy annak megvalósításán dolgoznak, ami egyszerre kívánatos és összhangban áll a történelmi evolúció kérlelhetetlen törvényeivel. Reakciósnak gúnyolnak mindenkit, aki elkötelezte magát az általuk fejlődésnek nevezett folyamat megállítására törekvő hiábavaló erőfeszítések mellett.

E dogmák nézőpontjából a progresszívek bizonyos politikákat pártolnak, amelyekről azt színlelik, azonnal enyhítenék a tömegek szenvedését. Például támogatják a hitelexpanziót, a körforgásban levő pénzmennyiség növelését, az állam által vagy szakszervezeti nyomás és erőszak által elrendelt és kikényszerített minimálbéreket, a termékek és lakbér árainak szabályozását és egyéb intervencionista rendeleteket. De a közgazdászok demonstrálták, hogy egyik ilyen csodaszer nem képes elhozni azokat az eredményeket, amelyeket támogatói el szeretnének érni. Eredményük, azok szempontjából, akik támogatják őket, és akik azok végrehajtásához folyamodnak, még kevésbé kielégítő, mint az előző állapot, amely megváltoztatására tervezték e rendeleteket. A hitelexpanzió a gazdasági krízisek és a válságok periódusainak ismétlődését eredményezi. Az infláció a magasba repíti minden árucikk és szolgáltatás árát. A próbálkozások, amelyek olyan bérrátákat akarnak kikényszeríteni, amelyek nagyobbak annál, amit az érintetlen piac határozott volna meg, évről évre elhúzódó munkanélküliséget eredményeznek. Az árplafonok az érintett árucikkek kínálatának zuhanását eredményezik. A közgazdászok megcáfolhatatlanul bebizonyították ezeket a tételeket. Semmilyen „progresszív” álközgazdász sem próbálta megcáfolni őket.

A progresszívek által felhozott alapvető vád a kapitalizmus ellen az, hogy a krízisek és válságok vissza-visszatérése a kapitalizmus velejáró vonása. Annak demonstrációja, hogy ezek a jelenségek, épp ellenkezőleg, a kapitalizmus regulációjára és az átlagember körülményeinek javítására törekvő intervencionista próbálkozásokból fakadnak, megadta a végső csapást a progresszív ideológiának. Mivel a progresszívek képtelenek bármi életképes ellenvetést felhozni a közgazdászok tanításai ellen, megpróbálják elrejteni azokat az emberek, és kiváltképp az értelmiségiek és egyetemi hallgatók elől. Szigorúan tilos ezen eretnekségek bárminemű említése. Szerzőiket neveken nevezik, a tanulókat pedig lebeszélik arról, hogy olvassák az „őrült dolgaikat.”

Kapcsolódó bejegyzés: Murray N. Rothbard – Gazdasági Válságok: Okaik és Gyógymódjuk

Ahogy a dogmatikus progresszív látja a dolgokat, két embercsoport van, akik arról civakodnak, mennyit kellene mindegyiküknek hazavinniük a „nemzeti jövedelemből.” A vagyonos osztály, a vállalkozók és a tőkések, akire gyakran „menedzsmentként” hivatkoznak, nem hajlandó a „munkának” – azaz a bérkeresőknek és foglalkoztatottaknak –többet adni aprópénznél, annál, amennyit megkövetel a puszta túlélés. Mivel idegesíti a menedzsment kapzsisága, a munka, érthető módon, hajlamos meghallgatni a radikálisokat, a kommunistákat, akik szeretnék teljesen kifosztani a menedzsmentet. Viszont a munkásosztály többsége elég mérsékelt ahhoz, hogy ne merüljön túlzott radikalizmusba. Elutasítják a kommunizmust, és készek megelégedni a teljesnél kevesebb „meg nem érdemelt” jövedelem elkobzásával. Középút megoldásra, tervezésre, a jóléti államra, szocializmusra törekednek. Az értelmiségieket kérik fel döntőbírónak ebben a nézeteltérésben, akik állítólag a két ellentétes csoportból egyikbe sem tartoznak. Nekik – a professzoroknak, a tudomány képviselőinek, és az íróknak, az irodalom képviselőinek – meg kell vetniük mindkét csoport szélsőségességét, azokét, akik kapitalizmust javasolnak, és azokét, akik a kommunizmust dicsérik. Nekik a mérsékeltek oldalára, a tervezés, a jóléti állam, a szocializmus oldalára kell állniuk, és támogatniuk kell minden rendeletet, amit arra terveztek, hogy megfékezze a menedzsment kapzsiságát, és hogy visszaéljen gazdasági hatalmával.

Nincs szükség újra részletesen elemeznünk e gondolkodás összes tévedését és ellentmondását. Elegendő kiszemelnünk három alapvető tévedést.

Egy: korunk nagy ideológiai konfliktusa nem a „nemzeti jövedelem” elosztásának küzdelme. Nem két osztály közötti civakodás, melyből mindkettő szeretné kisajátítani magának a teljes elosztható összeg lehető legnagyobb részét. A konfliktus egy nézeteltérés a társadalom gazdasági szerveződésének legmegfelelőbb rendszerével kapcsolatban. A kérdés: a két rendszer, a szocializmus és a kapitalizmus közül melyik biztosítja az emberi erőfeszítések nagyobb termelékenységét az emberek életszínvonalának fejlesztése érdekében. Továbbá az is a kérdés, hogy tekinthető-e a szocializmus a kapitalizmus alternatívájának, folytatható-e bármiféle racionális termelési tevékenység, azaz gazdasági kalkulációra alapuló termelés a szocialista állapotok alatt. A szocialisták bigottsága és dogmatizmusa abban a tényben ölt testet, hogy makacsul elutasítják e problémák vizsgálatát. Számukra eldöntött konklúzió, hogy a kapitalizmus minden gonosz leggonoszabbika, a szocializmus pedig minden jó inkarnációja. Főbenjáró bűnnek tekintik a szocialista rendszer gazdasági problémáinak bárminemű vizsgálatát. Mivel a nyugati világban uralkodó állapotok még nem engedik meg az ilyen szabálysértők likvidálását az oroszok módjára, inzultálják és becsmérelik őket, gyanút keltenek motivációjukkal kapcsolatban és bojkottálják őket.[1]

Kettő: Nincs gazdasági különbség a szocializmus és a kommunizmus között. Mindkét kifejezés, a szocializmus és a kommunizmus, a társadalmi szerveződés ugyanazon rendszerét írja le, ami minden termelőeszköz közirányítása, a termelőeszközök magánirányításával szemben, ami pedig a kapitalizmus. A két kifejezés, szocializmus és kommunizmus, szinonima. A dokumentumot, amelyet minden marxiánus szocialista hitvallása megrendíthetetlen alapjának tekint, Kommunista Kiáltványnak nevezik. Másrészről, az orosz kommunista birodalom a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége (SZSZKSZ).[2]

Napjaink ellenségessége a kommunista és szocialista pártok között nem politikájuk végső céljával kapcsolatos. Az ellentét leginkább az orosz diktátorok minél több ország (elsősorban az Egyesült Államok) leigázására irányuló törekvésére reflektál. Továbbá azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy alkotmányos módszerekkel, vagy a hatalmon levő kormány erőszakos megbuktatásával kell-e elérni a termelőeszközök köztulajdonlásának célját.

A „tervezés” és „jóléti állam” kifejezések sem jelentenek mást a szocializmus és a kommunizmus végső céljainál a közgazdászok, államférfiak, politikusok és minden egyéb ember használatában. A tervezés azt jelenti, hogy az állam terveivel kell helyettesíteni az egyéni polgárok terveit. Azt jelenti, hogy meg kell fosztani a vállalkozókat és a tőkéseket annak lehetőségétől, hogy saját terveik szerint használják fel tőkéjüket, és kötelezni kell őket arra, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjenek a központi tervező testület vagy hivatal utasításainak. Ennek megfelelően a tőkések és a vállalkozók irányítási jogai a kormányzat kezébe kerülnek át.

Tehát komoly baklövés úgy tekinteni a szocializmusra, tervezésre vagy a jóléti államra, amelyek a kommunizmusnál különb megoldások a társadalom gazdasági szervezésének problémájára, és amelyek „kevésbé abszolútok” vagy „kevésbé radikálisak”. A szocializmus és a tervezés nem a kommunizmus ellenszerei, ahogy számos ember hiszi. Egy szocialista annyiban mérsékeltebb egy kommunistánál, hogy nem adja át orosz ügynököknek saját országai titkos dokumentumait, és nem tervezi az antikommunista burzsoák meggyilkolását. Ez természetesen egy nagyon fontos különbség. Viszont semmi kapcsolatban nem áll a politikai cselekvés végső céljával.

Három: A kapitalizmus és a szocializmus a társadalmi szerveződés két eltérő mintázata. A termelőeszközök magántulajdonlása és köztulajdonlása ellentmondásban álló, és nem pusztán ellentétes elképzelések. Nincs olyan, hogy kevert gazdaság, egy rendszer, ami félúton áll a kapitalizmus és a szocializmus között. Azok, akik a hibásan középútnak gondolt megoldást támogatják, nem a kommunizmus és a kapitalizmus közötti kompromisszumot ajánlják, hanem egy harmadik mintát, amely saját jellemvonásokkal bír, és amelyet saját érdemei szerint kell ítélni. Ez a harmadik rendszer, amelyet a közgazdászok intervencionizmusnak neveznek, nem egyesíti – ahogy bajnokai állítják – a kapitalizmus néhány vonását a szocializmus néhány vonásával. Az intervencionizmus valami egészen más mindkettőtől. Nem hajthatatlanok és szélsőségesek a közgazdászok, akik kijelentik, hogy az intervencionizmus nem éri el a célokat, amelyeket támogatói el szeretnének érni, hanem ront a helyzeteken – nem a közgazdász saját nézőpontjából, hanem az intervencionizmus támogatói szempontjából. Pusztán leírják az intervencionizmus elkerülhetetlen következményeit.

Kapcsolódó bejegyzés: Ludwig von Mises – A középút politikája szocializmushoz vezet

Amikor a Kommunista Kiáltványban Marx és Engels bizonyos intervencionista rendeleteket pártolt, nem a szocializmus és a kapitalizmus közötti kompromisszumot szerették volna javasolni. Ezeket a rendeleteket – mellesleg ugyanazokat a rendeleteket, amelyek napjainkban a New Deal és Fair Deal politikák középpontját képezik – a teljes kommunizmus bevezetése első lépésének látták. Ők maguk „gazdaságilag elégtelennek és tarthatatlannak” találták ezeket a rendeleteket, és csak azért követelték őket, mert azok „a mozgalom során túlszárnyalják önmagukat, szükségessé teszik a további támadást a régi társadalmi rend ellen, és elkerülhetetlenül eszközként szolgálnak a termelési módszer teljes forradalmasítása érdekében.”

Tehát a progresszívek társadalom- és gazdaságfilozófiája a szocializmus és a kommunizmus követelése.

[1] Ez az utolsó két mondat nem vonatkozik napjaink három vagy négy szocialista szerzőjére, akik – megkésve és elégtelenül – elkezdték megvizsgálni a szocializmus gazdasági problémáit. De szó szerint igazak minden más szocialistára a szocialista eszmék legkorábbi eredetétől kezdve egészen napjainkig.

[2] Sztálin arra irányuló próbálkozásairól, hogy hamis különbséget tegyen a szocializmus és a kommunizmus között lásd Mises Planned Chaos, 44-46. o. (újranyomtatva a Socialism új kiadásában, 552-553. o.).

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>