Olvasási idő: 4 perc
Olvasási idő: ~ 4 perc

Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


III.
Irodalom és kapitalizmus

4.
A sajtó szabadsága

 

A sajtó szabadsága a szabad polgárok által alkotott nemzet egyik alapvető vonása. A régi klasszikus liberalizmus politikai programjának egyik létfontosságú pontja. Soha senki nem járt sikerrel bármi életképes ellenvetéssel előhozakodni a két klasszikus könyv: John Milton Areopagitica, 1644, és John Stuart Mill A Szabadságról, 1859, könyve ellen. Az engedély nélküli nyomtatás az irodalom éltetőeleme.

Szabad sajtó csak ott létezhet, ahol a termelőeszközök magánirányítás alatt állnak. Lehetetlen a sajtószabadság egy szocialista rendszerben, ahol minden kiadó létesítményt és nyomdát az állam tulajdonol és irányít. Egyedül az állam határozza meg, kinek legyen ideje és lehetősége írni, mit nyomtassanak és publikáljanak. A szovjet Oroszországban uralkodó állapotokhoz viszonyítva utólag még a cári Oroszország is a szabad sajtó országának tűnik. Amikor a nácik véghezvitték hírhedt könyv autodaféjüket, pontosan az egyik nagy szocialista szerző, Cabet terveivel megegyezően cselekedtek.

Ahogyan minden nemzet a szocializmus felé menetel, a szerzők szabadsága lépésről lépésre szertefoszlik. Napról napra egyre nehezebbé válik az olyan könyv vagy cikk publikálása, amely tartalma nem tetszik az államnak, vagy nagyhatalmú lobbicsoportoknak. Az eretnekeket még nem „likvidálják”, mint Oroszországban, és még nem is égetik el a könyveket az Inkvizíció parancsára. A cenzúra régi rendszeréhez sem térünk vissza. Ennél hatékonyabb fegyverek rejlenek az úgynevezett progresszívek kezében. Elnyomásuk legfőbb eszköze a szerzők, szerkesztők, kiadók, könyvárusítók, nyomdák, hirdetők és olvasók bojkottálása.

Mindenki szabadon tartózkodhat olyan könyvek, magazinok és újságok olvasásától, ami nem tetszik neki, és ajánlhatja másoknak, hogy kerüljék ezeket a könyveket, magazinokat és újságokat. De más dolog, amikor néhányan komoly megtorlással fenyegetnek másokat, ha továbbra is támogatnak bizonyos kiadásokat és azok kiadóit. Az újságok és magazinok kiadói számos országban rettegnek a szakszervezetek általi bojkott kilátása miatt. Elkerülik a probléma nyílt megvitatását, és megadják magukat a szakszervezeti vezetők parancsainak.

Ezek a „munkás” vezetők sokkal érzékenyebbek, mint az elmúlt korok császári vagy királyi őfelségei voltak. Képtelenek eltűrni a vicceket. Érzékenységük lealacsonyította a legitim színházi szatírát, komédiát és zenés komédiát, és sterilitásra ítélte a mozgóképeket.

Az ancien régime alatt a színházak szabadon előadhatták Mozart hallhatatlan operáját, és ahogyan Beaumarchais gúnyolta az arisztokráciát. A második francia birodalomban Offenbach és Halévy A gerolsteini nagy hercegnő-je kiparodizálta az abszolutizmust, militarizmust és az udvari életet. Maga III. Napóleon és néhány más európai uralkodó lelte élvezetét a darabban, ami nevetségessé tette őket. A viktoriánus korban a brit színházak cenzora, Lord Chamberlain nem korlátozta Gilbert és Sullivan zenei komédiáinak előadását, ami gúnyt űzött a brit államrendszer összes tiszteletreméltó intézményéből. Nemesurak töltötték meg a páholyokat, míg a színpadon Montararat grófja azt énekelte: „a főrendiház nem színlelte a szellemi kiválóságot”.

Napjainkban kizárt dolog a színpadon parodizálni a hatalmon levőket. Nem tűrik el a szakszervezetek, szövetkezetek, állami vállalatok, államháztartási hiány, vagy a jóléti állam egyéb vonásainak bárminemű tiszteletlen tükörképét. A szakszervezeti vezetők és a bürokraták szentek és sérthetetlenek. Egyedül azok a témák maradnak a vígjátéknak, amelyek förtelmessé tették az operett és a hollywoodi komédiát.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>