Olvasási idő: ~ 61 perc

Ahogyan az Állam fenntartja magát

Miután az Államot megalapították, a hatalmi csoport vagy “kaszt” hatalmuk fenntartásának problémájával szembesül.[1] Míg az erőszak számukra a modus operandi, az alapvető és hosszú távú probléma ideológiai eredetű, hiszen ahhoz, hogy hivatalban maradhasson, bármilyen kormánynak (nem szimplán egy “demokratikus” kormánynak) alattvalói többségének támogatásával kell bírnia. Megjegyzendő, hogy e támogatásnak nem szükséges aktív lelkesedésnek lennie, elég a passzív rezignáció, mint a meghajlás a természet elkerülhetetlen törvényei előtt. De valamiféle elfogadás értelemben vett támogatás megkövetelt – különben az Állami uralkodók kisebbségét előbb vagy utóbb felül fogja múlni a nyilvánosság többségének aktív ellenállása. Mivel a kizsákmányolás a termelési többletből merít, szükségszerűen igaz, hogy az Államot alkotó osztály – a teljes munkaidős bürokrácia (és nemesség) – a föld egy viszonylag apró kisebbségéből áll, bár – természetesen – lehetőségében áll szövetségeseket vásárolni a populáció fontos csoportjai közül. Tehát az uralkodók legfőbb feladata mindig a polgárok többségének aktív vagy rezignált elfogadásának biztosítása.[2] [3]

Természetesen a támogatás biztosításának egyik módszere az anyagi érdekeltségek létrehozása. Tehát a Király önmaga képtelen uralkodni; a követők egy jókora csoportjával kell bírnia, akik az uralkodás előfeltételeit élvezik, például mint az államapparátus tagjai a teljes munkaidős bürokrácia vagy a nemesség szerepében.[4] De ez még mindig csak a lelkes támogatók egy kisebbségét biztosítja, a pénzügyi támogatásokon és egyéb privilégiumokon keresztül megvásárolt támogatás pedig, bár lényeges, továbbra sem nyeri el a többség beleegyezését. Az elengedhetetlen elfogadáshoz a többséget ideológián keresztül kell meggyőzni, mely szerint a kormány jó, bölcs, minimum elkerülhetetlen, és biztosan jobb, mint bármilyen elképzelhető alternatíva. Ezen ideológia hirdetése az emberek között az “értelmiségiek” létfontosságú feladata. Mivel az embertömegek nem hozzák létre saját eszméiket, se nem gondolják végig függetlenül az eszméket, így passzívan követik azokat az ideákat, amelyeket az értelmiségiek csoportja elfogad és terjeszt. Az értelmiségiek tehát a társadalom “véleményformálói”. És mivel pontosan a vélemény formálása az, amire az Államnak a legelkeseredettebben szüksége van, az értelmiségiek és az Állam közötti ősrégi szövetség alapja nyilvánvalóvá válik.

Nyilvánvaló, hogy az Államnak szüksége van az értelmiségiekre; nem annyira nyilvánvaló, hogy az értelmiségieknek miért van szükségük az Államra. Egyszerűen fogalmazva azt mondhatnánk, hogy az értelmiségiek megélhetése a szabad piacon sosem elég biztos, mivel az értelmiségi embertársai tömegeinek értékeitől és választásaitól függ, és épp a tömegek jellemvonásai azok, amelyek általában nem érdeklik őket intellektuális ügyekben. Az Állam viszont hajlandó egy biztos és permanens állást felajánlani az államapparátusban; tehát egy biztos bevételt és a presztízs vértezetét. Az értelmiségieket így bőkezűen megjutalmazzák a fontos feladatért, amit az Állam vezetősége számára végeznek – amely tagjává válnak szolgálatukkal.[5]

Az értelmiségiek és az Állam közötti szövetséget szimbolizálta a professzorok mohó kívánsága a tizenkilencedik századi Berlini Egyetemen,  hogy létrehozzák “a Hohenzollern-ház értelmiségi testőrségét”. Megjegyzendő napjaink leleplező kommentje egy kiemelkedő marxista tudós tollából, mely Wittfogel professzor az ősi orientális despotizmusról írt kritikus tanulmányára irányult: “A civilizáció, amelyet Wittfogel professzor olyan keserűen támad egy olyan világ volt, amely költőket és tudósokat hivatalnokokká tett.”[6] A megszámlálhatatlan példák közül megemlíthetjük a stratégia “tudományában” tett újkeletű fejlesztéseket a kormány legfőbb erőszakgyakorló ágának szolgálatában, a katonaságéban.[7] Egy nagytiszteletű intézmény továbbá a hivatali vagy “udvari” történész, ki az uralkodók nézeteinek előállításán munkálkodik a saját és elődeik tetteiről.[8]

Számos és változatos érvekkel vette rá az Állam és annak értelmiségi csoportja az alattvalóit, hogy uralmukat támogassák. Alapvetően az érvek fonala a következőképp foglalható össze: (a) az Állami uralkodók hatalmas és bölcs emberek (akik “isteni joggal uralkodnak”, akik az emberek “arisztokráciája”, ők a “tudományos szakértők”) sokkal hatalmasabbak és bölcsebbek mint a jó, de inkább egyszerű alattvalók, és (b) a kiterjedt kormány uralma elkerülhetetlen, abszolút szükségszerű, és sokkal jobb mint a leírhatatlan gonosz, amely a bukását követné. Az Állam és Egyház egysége az egyik legrégebbike és legsikeresebbike volt ezen ideológiai eszközöknek. Az uralkodó vagy Isten felkentje volt, vagy – mint számos orientális despotizmus abszolúturalmának helyzetében – ő maga volt Isten; tehát az uralmának való bármiféle ellenállás istenkáromlás volt. Az Állam papsága töltötte be azt az alapvető értelmiségi funkciót, amely elősegítette a nép támogatásának megszerzését és az uralkodó imádatát.[9]

Egy másik sikeres eszköz a lassú félelemkeltés bármilyen alternatív uralmi vagy uralommentes rendszer irányába. A jelenlegi uralkodók, tartották, olyan nélkülözhetetlen szolgáltatást nyújtanak a polgároknak, amelyekért a leginkább hálásnak kellene lenniük: a szórványos bűnözők és martalócok elleni védelmet. Az Állam, hogy megtartsa a zsákmányolás saját monopóliumát, valóban gondját viselte annak, hogy a privát és rendszertelen bűnözést a minimumon tartsa; az Állam mindig féltette saját területét. Az Állam kivételesen sikeres volt az elmúlt évszázadokban a más Állam vezetőivel szembeni félelemkeltésben. Mivel a bolygó földterületeit bizonyos Államok felosztották egymás között, az Állam egyik alapvető doktrínája önmagát az általa kormányzott territóriummal azonosítani. Mivel a legtöbb ember szereti a szülőföldjét, a föld és az ott lakók azonosítása az Állammal egy eszköze volt annak, hogy az Állam a természetes patriotizmust önmaga javára használja. Ha “Ruritániát” megtámadja “Walldávia,” az Államnak és értelmiségi csoportjának első feladata az volt, hogy meggyőzze Ruritánia lakosságát arról, hogy a támadás igazából ellenük, nem pedig egyszerűen az uralkodói kaszt ellen irányul. Ezúton az uralkodók közötti háború átalakul az emberek közötti háborúvá, ahol minden ember az uralkodója védelmére siet azon hibás hit által vezérelve, hogy az uralkodóik védik őket. A “nacionalizmus” ezen eszköze a Nyugati civilizációban csak az elmúlt évszázadokban vált sikeressé; nem is volt olyan régen, amikor az alattvalók tömegei a háborúkat a nemesség különféle csoportjai közötti irreleváns harcoknak tekintették.

Számosak és szövevényesek azok az ideológiai fegyverek, amelyeket az Állam az évszázadokon keresztül forgatott. Az egyik kiváló fegyver a hagyomány volt. Minél tovább volt képes egy Állam hatalma fenntartani magát, ez a fegyver annál erősebbé vált, mivel így X Dinasztia vagy Y Állam az évszázadok hagyományainak látszólagos súlyát tudta maga mögött.[10] Az egyén őseinek tisztelete így válik az egyén ősi uralkodóinak nem túl rejtett tiszteletévé. Az Államra a legnagyobb veszélyt a független értelmiségi kritika jelenti; nincs jobb módja e kritika elfojtásának, mint bármilyen elszigetelt hangot, az új kétségek megfogalmazóját azzal támadni, hogy ő ősei bölcsességének pogány gyalázója. A másik hatásos ideológiai erő az egyén elítélése és a társadalom kollektívájának magasztalása. Mivel bármilyen uralom magában hordozza a többség elfogadását, bármi, ami ideológiailag veszélyezteti az uralmat, kizárólag egy vagy pár függetlenül gondolkodó egyéntől indulhat. Az új ötletnek, vagy a még ritkább új kritikus ötletnek így az apró kisebbség véleményeként kell kezdenie; tehát az Államnak le kell metszenie e nézetet a hajtásról azzal, hogy kigúnyol bármilyen nézetet, amely szembeszáll a tömeg véleményével. “Csak a testvéreidre hallgass” vagy “igazodj a társadalomhoz” így hát ideológiai fegyverekké válnak, melyek lezúzzák az egyéni véleményeltérést.[11] Így a tömegek sosem fogják megismerni az Uralkodó ruhájának nemlétezését.[12] Az Állam számára úgyszintén fontos, hogy uralmát elkerülhetetlenként láttassa; még ha a hatalmat rosszallják is, passzív rezignációval találja magát szemben, a “halál és az adók” ismerős párosítása mellett. Az egyik metódus a történetírási determinizmus bevezetése az egyéni akarat szabadságával szemben. Ha X Dinasztia ural minket, annak oka az, hogy a Történelem Kérlelhetetlen Törvényei (vagy az Isteni Akarat, vagy az Abszolút, vagy az Anyagi Produktív Erők) így határozták, és az apró egyén semmit sem képes tenni, hogy megváltoztassa ezt az elkerülhetetlen határozatot. Az Államnak úgyszintén fontos egyfajta mindennemű “történelmi összeesküvés-elmélet” elleni irtózást nevelnie alattvalóiba; hiszen az “összeesküvések” keresése nem más, mint az indítékok keresése és a felelősség tulajdonítása a történelmi bűnökhöz. Ha viszont bármiféle Állam zsarnokságát, megvesztegethetőséget, vagy erőszakos háborúit nem az Állami vezetők okoztak, hanem titokzatos és misztikus “társadalmi erők” vagy a világ tökéletlen állapota, vagy valamiféleképp mindenki felelős (“Mindannyian Gyilkosok Vagyunk” hirdeti egy szlogen), akkor nincs értelme az embereknek felháborodniuk vagy felkelniük az efféle bűnök ellen. Továbbá az “összeesküvés-elméletek” támadása azt jelenti, hogy az alattvalók rászedhetőbbé válnak az “általános jólét” hitekre, melyekkel az Állam mindig előhozakodik despotikus tettei miatt. Egy “összeesküvés-elmélet” úgy zavarhatja meg a rendszert, hogy a nyilvánosságban kételyt ébreszt az Állam ideológiai propagandájával szemben.

Az Állam egy másik jól bevált módszere, amellyel alattvalóit akaratának való engedelmességre bírja, a bűntudat gerjesztése. A magán jólét bármiféle növekedése úgy támadható, mint “lelkiismeretlen kapzsiság”, “materializmus”, vagy “túlzott bőség”, profit létrehozása “kizsákmányolásnak” és “uzsorának” nevezhető, a kölcsönösen hasznos csereüzletet pedig úgy kritizálhatják, mint “önzőség”, és valahogy mindig az a konklúzió kerekedik ki ebből, hogy több forrást kellene a magánszektorból a “közszektorba” szívni. A gerjesztett bűntudat sokkal befogadóbb közeget teremt ahhoz, hogy az Állam így is cselekedjen. Hiszen amíg egyének “önző kapzsiságukat” elégítik ki, addig az, hogy az Állam vezetői képtelenek a kereskedelemre, e feltételezés szerint éppen arra mutat, hogy ők egy magasabb és nemesebb cél hívei – a parazitikus zsákmányolás úgy tűnik morálisan és esztétikailag magasabb rendű a békés és produktív munkánál.

A jelenlegi, sokkal világibb korban az Állam isteni jogát egy új isten invokációjával helyettesítik, a Tudományéval. Az Állam uralmát most már ultratudományosnak kiáltják ki, ami szakértők által való tervezésből áll. De amíg az “értelem” többször megidézésre került az előző évszázadokhoz képest, ez nem az egyén valós értelme és az ő szabad akaratának gyakorlása; ez még mindig kollektivista és determinista, még mindig a passzív alattvalók uralkodóik általi holisztikus összegyűjtését és kényszerített irányítását jelenti.

A tudományos zsargon növekvő használata megengedte az Állam értelmiségi csoportjának, hogy maradi védőbeszédeket tartsanak az Állam uralma mellett, amelyek egy egyszerűbb korban csak a köznép kacagásával találták volna szemben magukat. Egy rabló, aki úgy igazolja tettét, hogy azt mondja, ő igazából segítette áldozatát, mivel költekezése fellendítette a kiskereskedelmet, kevés hívőt találna; de amikor teóriáját Keynesi egyenletekkel ruházzák fel, és megnyerően hivatkoznak a “multiplikátorhatásra”, sajnos jóval meggyőzőbbé válik. Így folytatódik tehát a józanész elleni hadjárat, amelyet a maga módján minden kor megvív.

Tehát az ideológiai támogatás létfontosságú az Állam számára, így szüntelenül arra kell törekednie, hogy lenyűgözze a nyilvánosságot az ő “legitimitásával”, hogy megkülönböztesse tetteit egyszerű útonállókétól. Nem véletlen, hogy az Állam szüntelenül kitart a józanész ellen vívott hadjárat mellett, mint ahogyan azt Mencken élénken tanúsítja:

“Az átlagember, akármilyen más hibával is bírjon, legalább tisztán látja, hogy a kormány önmagán és embertársain kívül esik – hogy az egy különálló, független és ellenséges erő, mely felett csak részleges hatalommal bír, és amelynek módjában áll hatalmas károkat okozni. Vajon semmi fontossággal nem bír az a tény, hogy egy kormány kirablását mindenki jóval kisebb nagyságrendű bűnténynek tartja, mint kirabolni egy egyént vagy egy céget…? Amely emögött meghúzódik, azt hiszem, egy mélyen érzékelhető, alapvető ellenségeskedés a kormány és a kormányzott emberek között. Nem úgy fogják fel, mint a polgárok egy bizottsága, akik az egész populáció közösségi ügyeit hivatottak megoldani, hanem mint egy különálló és autonóm cég, amely főként arra hivatott, hogy kizsákmányolja a populációt saját tagjai javára…. Amikor egy magánszemélyt kirabolnak, egy kiváló embert fosztanak meg szorgalma és takarékossága gyümölcsétől; amikor a kormányt rabolják ki, a legrosszabb, ami történik az, hogy bizonyos gazemberek és léhűtők kevesebb pénzzel játszhatnak, mint előtte. A gondolattal, hogy pénzüket kiérdemelték, senki sem játszik el; a legtöbb értelmes ember számára ez nevetségesnek tűnne.”

Következő oldal>>

[1] A „kaszt,” – azaz egy privilégiumokkal vagy terhekkel bíró csoport, melyeket kényszerítő erővel adományozott vagy rótt ki az Állam – és a marxista „osztály” társadalmi fogalmai között húzódó fontos különbségek kapcsán lásd, Ludwig von Mises, Theory and History, 112. o.

[2] Az effajta elfogadás természetesen nem jelenti azt, hogy az Állam uralma „önkéntessé” válik, mivel ez a támogatás még akkor sem egyhangú, ha a többségi elfogadás aktív és buzgó.

[3] Azt, hogy minden kormánynak, függetlenül attól, hogy milyen „diktatórikus” az egyének felett, szüksége van az ilyesfajta támogatásra olyan éleslátású politikai gondolkodók demonstrálták, mint Étienne de la Boétie, David Hume és Ludwig von Mises. David Hume, “Of the First Principles of Government,” az Essays, Literary, Moral and Political c. kötetben, 23. o.; Étienne de la Boétie, Anti-Dictator, 8–9. o.; Ludwig von Mises, Human Action, 188. o.. La Boétie, további államanalíziséért lásd Oscar Jaszi és John D. Lewis, Against the Tyrant, 55–57. o.

[4] La Boétie, Anti-Dictator, 43-44. o.:

„Amikor egy uralkodó diktátorrá teszi magát, köré gyűlnek és támogatják őt mindazok, akiket megrontott a rendkívüli kapzsiság lángoló ambíciója, hogy osztozkodhassanak a zsákmányon és a piti tolvajok bandáját alkothassák a nagy zsarnok körül.”

[5]  Ez semmiképp nem jelenti azt, hogy minden értelmiségi az Állam mellé áll. Az Állam és az értelmiségek közötti szövetség aspektusairól lásd Bertrand de Jouvenel, The Attitude of the Intellectuals to the Market Societ” és Schumpeter, Imperialism and Social Classes

[6] Joseph Needham, Review of Karl A. Wittfogel – Oriental Despotism. Needham azt is írja, hogy “az egymást követő [Kínai] császárokat minden korszakban a mélységesen emberséges és közönyös tudósok nagy hada szolgálta.” Wittfogel megjegyzi, hogy a Konfuciánus tanítás – mely szerint az uralkodó osztály dicsősége a tudós-bürokrata hivatalnokokon nyugodott – következménye a hivatásos uralkodók, akik a tömegnek diktálnak.

[7] Jeane Ribs, The War Plotters: “A stratégák kitartanak amellett, hogy foglalkozásuknak kijár a tisztelet, mint a katonasági szakma akadémiai szárnyának.” Lásd még Marcus Raskin The Megadeath Intellectuals 6-7. o.

[8] Így hát a történész Conyers Read, az elnöknek címezett beszédében a történelmi tények elfojtása mellett érvelt a „demokratikus” és nemzeti értékek szolgálata érdekében. Read kijelentette, hogy a „totális háború, legyen az hideg vagy forró, mindenkit besoroz, és mindenkit arra kötelez, hogy részt vállaljon. A történész nem szabadabb ettől a kötelességtől, mint a fizikus.” Read, The Social Responsibilities of the Historian. Read és az udvari történészet egyéb aspektusainak kritikájáért lásd Howard K. Beale, The Professional Historian: His Theory and Practice, Herbert Butterfield, Official History: Its Pitfalls and Criteria, és Harry Elmer Barnes, The Court Historians Versus Revisionism.

[9] Wittfogel, Oriental Despotism, 87-100. o. Az ősi Japánban és Kinában fellelhető ellentétről az Állam és a vallás között lásd Norman Jackobs, The Origin of Modern Capitalism and Eastern Asia 161-194. o.

[10] De Jouvenel, On Power 22. o.:

„Az engedelmesség alapvető oka az, hogy fajunk szokásává vált. A hatalom számunkra természeti tény. A jegyzett történelem hajnalától uralkodott az emberi sorsok fölött. A hatóságok, melyek ősi időkben hatalmat gyakoroltak a társadalom felett nem tűntek el anélkül, hogy kiváltságukat örökösükre adományozzák, és nem tűntek el anélkül, hogy nyomot hagyjanak az ember elméjében, amelyek hatásukban egyre halmozódtak. A kormányok öröklődésére, amely így az évszázadokon át ugyanazt a társadalmat uralja, úgy tekinthetünk, mint egy, folyamatosan növekvő kormányra.”

[11] A kínai vallás ilyesfajta használatáról lásd Norman Jacobs.

[12] H.L. Mencken, A Mencken Chrestomathy 145. o.:

“Egy eredeti ötletben a kormány kizárólag a potenciális változást, és ebből fakadóan kiváltságainak megtámadását látja. A legveszélyesebb ember, bármilyen kormány számára, az ember, aki képes önállóan kigondolni a dolgokat, nem véve figyelembe az uralkodó babonákat és tabukat. Ő majdnem elkerülhetetlenül arra a következtetésre jut, hogy a kormány, amely hatalma alatt él, tisztességtelen, őrült és tűrhetetlen, így hát, ha romantikus szellem, megpróbálja megváltoztatni azt. És ha nem is romantikus szellem, még akkor is igen fogékony az elégedetlenség terjesztésére azok között, akik azok.”