Olvasási idő: 7 perc

Amikor a magyar tanárság vív háborút a politikával, a legjobb hagyni, had pusztítsák el egymást.

Tény, hogy számtalan polgár nézi napról napra tehetetlen dühvel, ahogy a Fidesz egymás hegyére-hátára halmozza a gyomorforgató és őrült törvényeket. Érthető, hogy a magyar állampolgár úgy érzi magát, ahogy éreznie is kell egy államista rendszeren belül: mint jószág, akit úgy terelnek és nyírnak, akinek úgy sértik meg jogait, ahogy gazdái kívánják. Semmi csodálkozásra nem ad okot a megannyi rendelet és tiltás és rablás; a magántulajdonjogok sérelme természetes és kötelező része az állam létezésének. Viszont akármennyire is tiltakozik a modern ember azon tény ellen, hogy az állam egy definícióból adódóan immorális, gonosz és pusztító intézmény, aminek semmi keresnivalója egy civilizált társadalomban, a gyomra mégis összeszorul, amikor az általa imádott állam markába kerül.

Mivel a legtöbb ember viszonylag normális és egészséges, visszakozik az erőszak kezdeményezésétől szomszédja, vagy annak tulajdona ellen. Azt a kognitív disszonanciát, amely akkor jelentkezik, amikor látja, hogy az állam törvényesen és ellenállás nélkül teszi azt, amit ő bűnnek és gonosznak tart, azzal próbálja csillapítani, hogy lázad a jelenlegi kormány ellen, azt remélve, a következő igazságos lesz. Ez a modern nyugati demokrácia örök körforgása, amiből az államista akkor szakad ki, amikor ahelyett, hogy a vagyonszerzés politikai módszerét saját javára próbálná használni, és a számára legkedvezőbb pártra szavaz ciklusról ciklusra, hogy aztán csodálkozzon és újrakezdje, ráébred arra, hogy minden párt és minden állam gonosz.

Olvasd el ezt is:  A saját érdekedben...

Amíg ez nem történik meg, az államista arra kárhoztatott, hogy járja az utakat, tüntessen, hallassa a hangját, nem alapelvekért küzdve, hanem a jelenlegi kormány ellen, legyen az a Fidesz, az MSZP, a Jobbik, vagy bármelyik egyéb bűnbanda. Ilyenkor boldogan áll mások mellé, akik – hozzá hasonlóan – nem alapelvekért, hanem saját önérdekük az államon keresztül való érvényesítéséért küzdenek.

Így áll egy nemzet a tanárok oldalára, ami bizonyíték arra, mennyire őrült, pszichotikus világban élünk, ahol az ember Stockholm-szindróma és Stockholm-szindróma között választhat.

Viszonylag egyszerűen megérthetjük az állami iskolarendszer működését. Elöljáróban a gyermek tanköteles, és mint minden államista varázsszó mögött, emögött is nyílt erőszak és kényszer húzódik meg. Ez azt jelenti, hogy ha a szülő úgy dönt, ő maga szeretné felnevelni és tanítani a gyermekét, fegyveres emberek fognak megjelenni az ajtaja előtt és gyermekét kényszerrel elszakítják tőle, hogy bevágják egy állami nevelőintézménybe. E koromsötét érem másik oldala természetesen az, hogy minden újszülött egy biztos munkahely a tanárok, igazgatók, oktatásügyi miniszterek és hivatalnokok, tehát az értelmiség garmadája számára.

Miután a szülőt fegyverrel kényszerítik arra, hogy gyermekét átadja ismeretleneknek napi nyolc órára, a gyermek egy új környezetben találja magát, ahol engedélyt kell kérnie, hogy beszéljen, hogy pisiljen, hogy saját magántulajdonát úgy használja, ahogy kívánja, olyan emberektől, akik az évek során, a rendfenntartás kedvéért a verbális bántalmazás, illetve a jutalom- és büntetésmechanizmusok nagymesterévé váltak.

Olvasd el ezt is:  10000 óra, avagy mitől fosztott meg az állami oktatás

Ebben a kíváncsiság-, érdeklődés-, személyiség-, és spontaneitáspusztító környezetben nőnek fel a gyermekek szerte a modern világban, ahol az egyetlen lehetőség behódolni vagy elfogadni a büntetést. Ez, amit egyesek tanításnak és nevelésnek mernek nevezni, a fekete pedagógia egy olyan intézményesített gyakorlata, amelyre a jövő generációi úgy fognak tekinteni, mint ahogy ma tekintünk a csecsemőgyilkosságokra vagy a gyermekáldozatokra.

A gyermek az elkövetkező tizennégy évét ebben a pokolban kényszerül eltölteni. Az állam, érettségi előtt körülbelül 17 000 órát rabol el minden állampolgár életéből. Teszi ezt úgy, hogy a középiskolából kilépő diákok nem olvasnak irodalmat, nincsenek tisztában az őket körbevevő társadalmi, politikai és gazdasági valósággal, és ami a legfontosabb: nincs semmi piaci értékkel rendelkező képességük. Malcolm Gladwell számításai szerint ennyi óra gyakorlással világszínvonalú szakértelemre tehettek volna szert majdnem kettő területen.

Azért az időért cserébe, amennyi idő alatt a piac képezhetne agysebészeket, világhírű kutatókat, feltalálókat és vállalkozókat és szakembereket, az oktatási rendszerünk idióta analfabétákat képez, akik a hétvégéiket keménydrogok használatával töltik, mivel kizárólag így érhetik el azt a boldogságot, amelyet gyermekkorukban a Hatalom elrabolt tőlük.

És most az iskolarendszer áldozatai a tanárok mellé állnak, mivel ők nyitották meg a legújabb csatornát, ahol kifejezhető a Fideszellenesség.

Tüntet valaki azért, hogy az állam teljes mértékben kitakarodjon az oktatásból, hogy ne rabolja el a finanszírozásához – illetve a parazitikus bürokrácia finanszírozásához – szükséges vagyont adókon keresztül a polgároktól, és hagyja a szülők és a gyermekek döntésére a tanítást? Hogyan is tüntetne! Azok a tanárok, akik aktívan részesei a jelenlegi oktatási rendszernek lennének az elsők, akik munka nélkül maradnának egy szabad piacon. Ezek az emberek, akik kizárólag a kényszer, a büntetés és jutalmazás, a feketepontok és az egyesek nyelvét beszélik nem képesek átadni a gyermekek számára az információt úgy, hogy a vásárlóik élvezettel hallgassák és inspirálódjanak.

Olvasd el ezt is:  Orbánista nemzetellenesség

Az egyetlen valós megoldás az oktatási rendszer telje felszabadítása. Ez azt jelenti, hogy a tanárok és az intézmények szabadságot kapnak a kísérletezésre és innovációra ahelyett, hogy bürokraták és miniszterek intézkedéseit kelljen követniük, és azt, hogy fizetésüket nem az állam által elrabolt adókból, hanem önként fizető vásárlóktól kapják, és értéket cserélnek értékért. Egyetlen oktatásügyi miniszter sem fogja úgy kiszolgálni a gyermekeket mint az, akinek a diák elégedettségén áll vagy bukik a fizetése. Egyetlen állami foglalkoztatottságú tanár sem fogja úgy kiszolgálni a tanuló igényeit mint az, akit szerződés kötelez rá. És bár nem tudhatjuk, milyen forradalmi és úttörő megoldásokat találnának zseniális vállalkozók és szakemberek, de egyetlen bürokrata és politikus sem fog olyan pedagógiai utakat találni, mint a kapitalizmus örök kreativitása.