Olvasási idő: ~ 29 perc

A következő esszé Stefan Molyneux The OH S&!T Moment című videója nyomán készült.

Hadd mutassak rá valami lényegesre és fontosra egy pokoli meeting apropóján. Huszonhét évesen egy szoftvercég társalapítója voltam, amely automatizálta a talaj különféle környezeti elemzéseit. Egy vállalat – hívjuk vállalat A-nak – negyven százalékos árengedményt ígért a talajvizsgálatok árából a szoftverünk használatáért. Épp B vállalattal együtt voltam az értekezleten, aki ugyanolyan talajvizsgálati szolgáltatást akart a mi szoftverünkkel egy csomagban eladni, de megszokásból A cég árengedményét hangsúlyozva tettem ajánlatot – miközben B céggel voltam a meetingen! Rettenetes!

Tudod, az ember néha bekapcsolja az autopilótát az életében – például valaki megkérdezi, hogy vagy, Te pedig rámondod, hogy jól, pedig épp hasogat a fejed – ami ellen persze fontos küzdeni, hiszen nem akarunk ilyen robotikusan élni, de mindenkinek ismerős az érzés. Én is ilyen autopilótára voltam kapcsolva – előtte egész éjszaka a szoftveren dolgoztam, nem aludtam rendesen – ezért annak a cégnek a nevében tettem ajánlatot, amelyik nem is volt jelen az értekezleten! A srác, akivel együtt vettünk részt a megbeszélésen, természetesen megharagudott. Kapkodva véget vetett az értekezletnek, majd megvárta, amíg a lifthez érünk, azután azonban – és amikor hazafelé vezetett; nekem egészen a harmincas éveimig nem volt saját autóm, így ő vitt haza – rendesen nekem esett. A versenytárs termékét árultam az értekezleten! Olyan volt, mintha a Pepsit akarnék eladni, miközben agyba-főbe reklámozom és dicsérem a Coke-ot. Miközben az autóban ülve, a társam veszekedését hallgatva rádöbbentem, mit is csináltam, átéltem ezt a bizonyos „Te jó isten, a francba!” – pillanatot.

Ha végignézel az életed történetén, panorámáján – gondolatban bejárod minden síkságát és magaslatát – bizonyára észreveszed, hogy nem kell sokáig kutatnod ilyen ,,Te jó ég, a francba!” – pillanatok után.

Ezek a kiszolgáltatottság, a tanulás, az emberség élményei. Én megtanultam, hogy éberebb legyek az üzleti értekezleteken és az élet egyéb területein. Jó lecke volt, és még mindig megbánást érzek, ha rágondolok. Tehát remélhetőleg neked is és nekem is megvannak a magunk ,,Te jó ég!”-pillanatai – van viszont egy bizonyos emberfajta, amelyik a jelek szerint nem él át ilyesmit.

A minap olvastam egy amerikai családról – a havi egészségbiztosításuk ára kilencszáz dollárról közel háromezer dollárra nőtt, plusz a közel tízezer dolláros önrész. Gyakorlatilag hasznavehetetlen egészségbiztosítás – háromezer dollár egy hónapra, ráadásul közel tízezer dollárt kell egészségügyi szolgáltatásokra költeni, mielőtt érvénybe lép.

Az Obamacare előtti időkben az emberek nyolcvan százaléka elégedett volt az egészségbiztosításával – azóta viszont rengeteg, rengeteg mindent tettek benne tönkre. Az emberek nevetve szabadpiaci rendszernek nevezik, pedig nem az. Az orvosok száma hihetetlenül korlátozott; a rettenetes ötlet pedig, hogy az egészségbiztosítást a munkahelyhez kötik – hiszed vagy sem – második világháborús politikák eredménye. Ugyanis az alacsonyabb képességű munkások nem kaphattak fizetésemelést, ezért a cégek egyszerűen felajánlották, hogy átvállalják az egészségbiztosítási költségeiket. Amikor pedig az ember egy új helyen munkába állt, többé nem tagadhatták meg tőle a biztosítást az egészségügyi állapota miatt. Ha pedig egy beteg emberre is köthető egészségbiztosítás, a legtöbben egyszerűen meg fogják várni, amíg megbetegszenek, és azután kötnek biztosítást – ami hihetetlen mértékben megemeli a biztosítótársaságok költségeit. Ha utólag is meg lehetne kötni, nyilvánvalóan senki sem kötne tűzkárbiztosítást addig, amíg ki nem gyullad a háza.

Tehát az egész rendszer teljesen fenntarthatatlanná vált, a biztosítás ára pedig a csillagos égig emelkedett. Aztán tele vannak az orvosi rendelők – főleg a sürgősségi osztály – illegális bevándorlókkal, akiket tilos elküldeni. Mindez megtoldva különféle más rendeletekkel, például hogy a kormány nagyobb összegű támogatást fizet, ha egy gyermek valamilyen fogyatékosságban szenved – ami az olyan képzeletbeli fogyatékosságok elburjánzását eredményezte, mint a hiperaktivitás és hasonlók, amelyek ürügyén gyógyszerezni lehet a gyerekeket – a gyógyszereket a kormány fizeti, és a szülőknek is külön fizet azért, hogy beadják őket. Gondolom még mindig jobb, mint megreformálni azt a rettenetes, börtönszerű poklot, aminek az állami iskolákat ismerjük. Ezek és a többi hasonszőrű intézkedés felpumpálta az egészségügyi szolgáltatások árát.

Természetesen ki ne szeretné, hogy a kormány a törvény erejével garantáljon biztosítást az ő ritka betegségének? Úgy értem, esetemben nyilván vannak betegségek, amikre szeretnék biztosítva lenni, például természetesen a rák, viszont nem félek a szívinfarktustól vagy a diabétesztől – elég robosztus vagyok, hetente ötször járok edzeni – tehát ezekre nem akarnék biztosítva lenni. Az egészségbiztosításnak az egyén életviteléhez kellene illeszkednie. A különböző betegségek és gyengeségek hetven százaléka életstílushoz köthető – tehát a tetteinkkel okozzuk őket. Például extrém sportokat űzünk, elhízunk, nem tornázunk rendszeresen, vagy ülőmunkát végzünk – ami mellesleg ugyanolyan káros, mintha dohányoznál. (Nem véletlenül vezetem állva ezt a műsort. A napokban le kellett ülnöm valami munkához néhány órára, és mit ne mondjak, úgy éreztem magam utána, mint egy kérdőjel.) Tehát az ember hatással lehetne a saját biztosítási költségeire az életvitelével: alacsonyan tarthatná azzal, hogy egészséges életvitelt folytat, vagy többet fizetne, ha erre nem hajlandó. Ám ehelyett sokan azt szeretnék, ha a saját ritka betegségük mindenki más biztosításába is bele lenne foglalva, így megoszlana, tulajdonképpen szocializálódna a többletköltség.

Kapcsolódó bejegyzés: Hans-Hermann Hoppe – Az egészségügy megoldása 4 lépésben

Arról nem is beszélve, hogy a rengeteg reguláció és szabályozás miatt a szövetségi gyógyszer-jóváhagyás – az olyan gyógyszerek illegális volta és hiánya Amerikában, amik Európában réges-rég legálisak és életeket mentenek – az elmúlt két évszázadban több mint ötmillió amerikai beteg életébe került. Nos, ezek a halottak nem kizárólag öregemberek voltak, hanem adófizetők, és az a rengeteg befektetés a lakhatásukba, a nevelésükbe, az oktatásukba; az a rengeteg emberi erőforrás mind elveszett.

Amikor Obama először kezdett az Obamacare-ről beszélni, jobb ellátást és harminc százalékos árcsökkenést ígért. Jobb ellátás kevesebb pénzért – így adták el az Obamacare-t az embereknek. Így tette rá a kormány a kezét Amerika gazdaságának húsz százalékára. Amikor az ember valamit megígér, amikor mások egészségével játszik, az nem kis dolog. Az nagyon-nagyon komoly dolog. Az ember nem sokat gondol az egészségére, amíg fiatal, erős és golyóállónak érzi magát – aztán elmúlik ötven és jó barátságot köt az optometristájával, székletmintákat küld ide-oda, satöbbi. Ez egyike azoknak a dolgoknak, amikre csak idővel ébred rá az ember – nagyon is halandó húsmarionettjének törékenységére és öregedő nyikordulásaira. Akkor azonban nagyon fontossá válik. Ezzel játszadozni pedig rettentő komoly dolog. Ez a családapa, akinek a biztosítási díja havi kilencszáz dollárról háromezer dollárra emelkedett, otthagyta az állását, mert azt hitte, az Obamacare segítségével tisztességes áron biztosítást szerezhet. Ez tényleg belejátszik az emberek életébe és döntéseibe. Nem csak az egészségüket érinti, hanem az állásukat is, vagy a képességüket arra, hogy vállalkozni kezdjenek – például a kockázatvállalás képességét, hiszen nem tudhatják, mi jöhet még jövőre. És mi lesz azokkal, akiknek idén még nem emelkedett ekkorát a biztosítási költsége – velük mi lesz jövőre?

Az Obamacare bevezetésének valódi oka természetesen az volt, hogy a rengeteg állami szabályozás és belépési korlát méregdrágává tette az egészségügyi szolgáltatásokat. Például az isten szerelmére, termékenységi hormonkezelés – mi van, ha az ember nem akar teherbe esni; különben is, negyven fölött senkinek nincs szüksége ilyesmire – de persze mindenki, akinek kellenek ilyenek, azt akarja, hogy a kormány kötelező jelleggel mindenki mást is biztosítson rá – így megoszlanak a többletköltségek. Ez teljesen természetes – gonosz, de természetes – és elkerülhetetlenül része egy ilyen rendszernek.

Tehát az egészségügyi szolgáltatások ára annyira megemelkedett, hogy a fiatalok kezdtek egyre inkább az ifjúságukra hagyatkozni. Pedig ennek úgy kellene működnie, mint az életbiztosításnak. Tudod, hogy működik az életbiztosítás? Ha fiatal korodban megveszed, akkor egy idő után a kamatok fedezik az évi járadékokat, így végül szinte ,,ingyen” van az életbiztosításod. Természetesen egészségbiztosítást is fiatalon kellene kötni, amikor az ember még erős és egészséges, olcsó prémiumokkal – esetleg ráfizetni egy kis extrát, hogy félretehessenek belőle valamennyit, vagy szimplán venni néhány Bitcoint – így szinte ingyenesen bebiztosíthatjuk magunkat öregkorunkra.

Természetesen szükség van a fiatalokra. Ahhoz, hogy a rendszer működni tudjon, egészséges emberekre van szükség, olyanokra, akik pillanatnyilag nem fogyasztói az egészségügyi szolgáltatásoknak. Azonban amikor az egészségügyi szolgáltatások ára megemelkedett, a fiatalok egyszerűen azt gondolták: ,,Felejtsd el. Én nem fizetek ezért a rengeteg egészségügyi szolgáltatásért, amit az életben nem fogok használni. Az önrész magas, valószínűleg nem is leszek beteg és egyébként sem tagadhatják meg tőlem a biztosítást a fennálló egészségügyi állapotomra hivatkozva. Úgyhogy inkább megvárom, amíg tényleg megbetegszem, és majd akkor kötök biztosítást.”

Ugye érted. Ez a rendszer teljes káosz, és minden körömnyi szabadpiaci, osztrák gazdaságtani ismerettel rendelkező félhülye meg tudta volna mondani, hogy az lesz – ahogyan én is sok-sok évvel ezelőtt megmondtam, hogy a prémiumok ára csillagászati magasságokba emelkedik majd és az egész rendszer még instabilabb lesz, mint előtte volt. A valódi cél pedig éppen ez; hogy destabilizálják a szabadpiac maradványait az egészségügyben, így az állam átveheti az egészet. Az állam imádja az egészségügy államosítását. Lehetővé teszi, hogy szavazatokat vásároljanak és az államtól függő, védtelen, kiszolgáltatott lakosságot teremtsenek. Hatalmas beleszólást ad a lakosság életébe, a gyermekeik életébe, a jövőjükbe – istenadta ajándék a hataloméhes szocialista majomagynak, amelyik az államhatalom létráján csimpaszkodik felfelé. Természetesen ez volt a cél.

Obama, Gruber és mások pedig az amerikai emberek elé álltak és azt ígérték, hogy ez nagyszerű lesz. Hogy harminc százalékkal csökkenti majd a prémiumokat, hogy jobb minőségű lesz az ellátás, és hogy ha szeretik a jelenlegi orvosukat, megtarthatják; ha szeretik a jelenlegi biztosítási tervüket, azt is megtarthatják.

Próbálom meghatározni, mit értünk általánosan az emberség alatt – a biológiai definícióra gondolok, nem arra, hogy valamiféle közös tulajdonságon, az emberségességen osztozunk – mivel arról nyilvánvalóan szó sincs. Te és én átéljük a magunk ,,te jó isten, a francba” – pillanatait; de ez nem tűnik a fajra egészében jellemzőnek.

Én nem tudom, hogy ez a különbség a hideg és a meleg éghajlat következménye-e. Hiszen ha például egy trópusi szigeten élsz, ahol minden tele van kókuszdióval, nincsenek olyan gondjaid, hogy ,,a francba, elfelejtettem kókuszdiót raktározni a télre;” nincsenek ilyen pillanataid. Nincs ugyanakkora szükség tervezésre, a vágyak kielégülésének késleltetésére. Viszont ha egy hidegebb éghajlatú területen élsz növénytermesztésből – tehát olyan helyen, ahol mezőgazdaság és hideg évszak van – ott az emberek tényleg megtapasztalják ezeket az ,,ó, a francba!”-pillanatokat. Ott tényleg állandósul a jövő miatti aggodalom – mivel ha valaki nem aggódik a jövője miatt, akkor nem marad életben. Amikor az éléskamrádat vagy a spájzodat szemléled mondjuk Januárban vagy Februárban és már nincsen benne elég étel, akkor érezned kell ezt a szorongást.

Egy másik metaforával érzékeltetve a különbséget: az ember egy yacht büféjében ülve nem azt méricskéli, hogy a vacsorájának mekkora porcióját raktározza el, de ha például egy mentőcsónakban kuporog az óceán közepén három másik emberrel és mindössze négy zacskó sós-ropogóssal, akkor jobban teszi, ha azonnal nekilát a porciózásnak. Ilyenkor lép a képbe a szorongás, és következményképp az erőforrások óvatos beosztása, az előrelátó tervezés, a fogyasztás és a szükségletek kielégülésének késleltetése.

Talán ezért tolódik el a gyermekvállalás azokban a stresszes időszakokban, amikor a társadalom hanyatlásnak indul, az adók emelkednek, és mélyen legbelül mindenki tudja, hogy a rendszer fenntarthatatlan. Környezeti nyomás hatására a hideg éghajlatról származó társadalmakban kevesebb, a meleg övezetben több gyermek születik. Ez az r/K szelekció, amit a Gene Wars sorozatban már kifejtettem.

Ugyanakkor elterjedté vált ez a jamaicai, trópusi klisé, amiről Bob McFerrin is énekel: don’t worry, be happy. ,,Miért vagy ilyen feszült, lazíts már, élvezd az életed, tedd fel a lábad az asztalra és kortyolj bele egy sörbe.” Hogyne, bőven van idő ellazulni és élvezni a dolgokat – de nem akkor, ha az őseidnek hűvös éghajlaton kellett növényeket termesztenie, mert ebben az esetben a legjobb lesz szorongani, a legjobb lesz előre tervezni, és a legjobb lesz megtanulni, hogyan ne élvezzük a pillanatot, mivel aki elkényelmesedik a pillanatban, az télen éhen fog pusztulni. Netán a szomszédokra, családra, barátokra szorul és negatív társadalmi következményeket szenved el. ,,Ó, a francba, annyira nem akarok az apósoméktól kérni egy zsák lisztet meg tíz szelet kenyeret, mert rám fognak ripakodni, hogy mi az istenért nem terveztem előre.” Szóval az ilyen viták is erősítik az ,,A francba!”-pillanatokat. Vagy ha marad is elegendő élelem, viszont jobban be kell osztani, féladagokat kell enni vagy ilyesmi – ettől a test meggyengül és fogékonyabbá válik a betegségekre, ami az őseink idejében nagyon is komoly veszély volt.

Tehát ami a politikai vezetőket illeti, nekik minden okuk meglenne gigantikus ,,A francba!” – élményeken keresztülmenni. ,,Te jó ég, azt hittem, tömegpusztító fegyverek vannak Irakban ezért elrendeltem a lerohanását, amivel destabilizáltam a teljes Közel-Keletet és meggyilkoltattam több százezer embert!” 

Nos, én elég rosszul éreztem magam azért, mert egy versenytárs termékét reklámoztam egy értekezleten. Napokig rágódtam rajta. Te és én töprengünk, rágódunk a magunk ,,te jó ég”-pillanatain, a politikai vezetők viszont szemmel láthatóan nem zavartatják magukat ilyesmivel. Mintha fantasztikusan immunisak lennének rá. Ha Szíria és Líbia lerombolása és egy civilizációt fenyegető migránsválság Európára szabadítása nem egy gigantikus ,,Ó, te jó ég!”-élmény, akkor a világon semmi sem az. Azonban tény, hogy a politikusok nem élnek át ilyen pillanatokat. Felébredt akár csak egyetlenegyszer is Barack Obama vagy Hillary Clinton hajnali háromkor a kínzó tudatra, hogy ,,Te jó ég, Líbiában nyílt színen, négyszáz dollárért rabszolgát lehet venni, meg lehet vásárolni egy emberi lényt, ilyesmi nem történt mielőtt én beavatkoztam és megbuktattam Gaddafit! A francba, Líbiában ismét virul az emberkereskedelem és a rabszolgaság, mekkora katasztrófát teremtettem, te jó ég, mennyire sajnálom!”

Mindenesetre nyoma sem látszik rajtuk a megbánásnak. Az ,,ó, a francba” alkalmakkal járó önmarcangolás, szégyen, és kognitív disszonancia fájdalmas és kellemetlen élmény; bizonyára mindannyian kívántuk már, hogy bárcsak varázsütésre megmenekülhetnénk tőlük. És természetesen szívük szerint az őseink sem élték volna őket át, csak éppen kihaltak közülük azok, akik nem tették.

Jól szeretnénk magunkat érezni, a civilizáció fennmaradásához azonban elengedhetetlen a stressz, a körültekintés és az aggodalmaskodás. Bizonyos csoportok a társadalomban egyáltalán nem aggodalmaskodnak, míg más csoportok igen. Szerintem ez a különbség a kulturális háború valódi gyökere, amely a jobb- és a baloldal, a szegény és a gazdag, illetve az egymás ellen forduló nemek vagy rasszok formájában manifesztálódik. Vannak olyan csoportok a nyugati társadalmakban, amelyek nem aggódnak – nemigen gondolnak az államadósságra, a fogyatkozó szólásszabadságra, a demografikus kicserélődésre vagy a termékenységi rátákra; nem tekintenek az idő feneketlen kútjának mélységeibe, csak élvezik a jelen pillanatot. Ez nagyon szórakoztatónak tűnhet – azt mondják, a heroin is az, csak hosszú távon válik problematikussá.

Ez társadalmunk egyik óriási kiegyensúlyozatlansága. Azok, akik nem aggodalmaskodnak hatalmas előnyben vannak azokkal szemben, akik igen. Főleg, amikor a kultúra egésze is erre az ,,ó, csak a gyökerek idegeskednek, élj a mának, haljunk meg fiatalon” szemétre erősít rá. Ráadásul a demokráciában a gyermektelenek szintén mérföldekkel előnyösebb helyzetben vannak, mint a szülők. A szülők ugyanis meglehetősen elfoglaltak, nincs idejük aktivistáskodni – ami mulatságos, hiszen ők azok, akik valóban érdekeltek a világ helyzetének hosszú távú javulásában. Nincs idejük szervezkedni, felvonulni, tüntetni, megvalósítani. Egy jóléti államban a munkanélküliek – akik segélyből vagy egyéb állami juttatásokból élnek, tehát érdekük az állam újraelosztó hatalmának kiterjesztése – óriási előnyben vannak, ráadásul az ösztönzőik is erősebbek. A keményen dolgozó, szorgalmas családapák és családanyák – akik a civilizáció fennmaradásának egyetlen esélyét jelentik – óriási hátrányban találják magukat, amikor az érdekeik érvényesítéséről van szó. Ez ugyanis idő kérdése, és csak fix mennyiségű órája van egy napnak. Én például most fejeztem be az első könyvemet, mióta nyolc évvel ezelőtt szabadságot vettem ki, mint édesapa. (Nagyszerű könyv, nézzétek meg az artoftheargument.com-on, nagyon büszke vagyok rá!).

Azoknak, akik hideg éghajlatról származnak, gyermeket vállalni egyébként is egyfajta áldozat, a jelen feláldozása a jövőért. Ha tényleg szeretnének apák és anyák lenni, befektetni a gyermekükbe, jól ismerni őket, alapelveket és minden szépet-jót tanítani nekik, akkor ritkán pihenhetik ki magukat és nagyon sok idejüket és energiájukat köti le a gyermekeikkel való érintkezés.

A gyermekekbe akkor kell a legtöbb munkát belefektetni, amikor még fiatalok. A szülőség az első öt évről szól. Néha mondom is a feleségemnek, hogy a mi munkánk véget ért, egy kevés igazítás itt vagy ott, némi alkalmankénti javítgatás, de a valódi munkánk mint szülők évek óta befejeződött, mivel a kislányunk nyolc éves és olyan, amilyen. Sok személyiségjegy persze genetikus, de ha az ember az első öt évet jól csinálja, onnantól már nehéz elrontani, és fordítva is igaz: ha elrontod az első öt évet, azt nagyon nehéz jóvátenni.

Tehát a hideg éghajlatról származó embercsoport meghozza az áldozatot és befektet a gyermekeibe, mert szeretné átélni a felnőtté válásuk örömét, társaságot és unokákat akar biztosítani magának öregkorára, és tisztában van az alapvető ténnyel, hogy az idegenek csak addig keresik a társaságát, amíg fiatal, szexi és kívánatos. Az idősek gyakran panaszolják, hogy mások többé nem foglalkoznak velük, mintha valamiképp láthatatlanná változtak volna a társadalom szemében – főleg, miután nyugdíjba mennek – de aki befekteti a szükséges energiát és szeretetet a gyermekeibe, és jól csinálja, arra nem ez a sors vár. Tehát az okos emberek szemében még a gyermekvállalás is a szükségletek kielégülésének késleltetéséről szól.

Ebből következik, hogy az intelligens emberek ódzkodása a gyermekvállalástól jelzésértékű, ez a kanári a szénbányában, amely elsőként tudatja, hogy egy társadalom alapjában véve hibás. Vegyük például Japánt, Japánnak van a világon a legmagasabb adósság-GDP aránya – még magasabb mint Görögországé vagy Amerikáé, Amerikáé pedig még magasabb, mint Kanadáé (mindannyiótoknak mondom, aki szerint Kanada egy szocialista pokol: persze, az egészségügy államosítva van, de legalább nem egy óriási birodalom több mint hétszáz katonai bázissal szerte a világon). Szóval noha a demográfia Kanadában enyhén szólva problematikus, addig Japán egy alapjában véve fenntarthatatlan társadalom. A japánok az egyik legokosabb emberek a világon, átlagosan 105-106 körül van az IQ-juk. A szibériai tundráról származnak, a rizstermesztéshez pedig átlagon felüli matematikai érzékre és intelligenciára van szükség, ami hozzájárult ahhoz, hogy nagyfokú vizuális-térbeli intelligenciára tegyenek szert, mint etnikum. Vess egy pillantást a termékenységi rátájukra.  Az intelligens emberek termékenységi rátájának zuhanása azt jelenti, hogy ezek az emberek érzékelték, hogy a környezetük válság felé halad – és egy válságban minél kevesebb gyermeket kell etetnie az embernek, annál jobb. Ha hosszú zord évszakra vagy ínséges termésre van kilátás, az intelligens emberek között csökken a termékenységi ráta. Tehát egy ilyen jelenségnek hatalmas  ,,Ó, te ó ég!” – élményt kellene kiváltania az egész társadalmunkból.

Egy ideje szemezgetek az elképzeléssel, miszerint az európaiak a két világháború miatt nem látták több értelmét a gyermekvállalásnak. Mi értelme azt a rengeteg energiát, erőforrást és érzelmi kötődést a felnevelésükbe fektetni csak azért, hogy a kisfiuk végül felrobbanjon, darabokra szakadjon, mustárgázt szívjon vagy visszaváltozzon a porrá, amelyből vétetett és elfújja a nyugati szél? Csak azért, hogy a kislányuk beleszeressen egy férfibe, aki rámosolyog és tiszteleg, miközben matrózdalokat dúdolva távolodik egy szürke hajón, amely egy idegen országba viszi azért, hogy beleszántsák annak idegen talajába? Minek? A második világháború után persze egy baby-boom és egy baby-bust következett.

A jóléti állam után az emberek kezdték megérezni a jelentős gazdasági diszlokáció előszelét. A hatalmon lévők pedig az évtizedek alatt, amióta a születési ráták zuhannak, egyetlenegyszer sem mondták, hogy: ,,A francba, az intelligens emberek egyre kevesebb gyermeket vállalnak – valamit pokolian elrontottunk, muszáj lesz valamiképp helyrehozni!”

Egy emberi társadalom két legfontosabb erőforrása az intelligencia – a nyers, genetikus intelligencia – és az empátia. Az empátiához tizenhárom elkülönült agyi terület összehangolt működése szükséges, amit szerintem szinte lehetetlen kifejleszteni, ha az ember nem tanulja meg gyermekkorában. Az empátia emellett valamelyest összefügg az intelligenciával – okos emberből pedig általánosságban kevesebb van, mint buta.

Okos emberekre van szükség a gazdaság működtetéséhez, a bőség, a vagyon megteremtéséhez. Amerikában a lakosság alsó fele összesen kevesebb, mint három(!) százalékát fizeti a teljes szövetségi adóbevételnek. Ennek nyilván a jövedelemhez van köze, a jövedelem pedig nagyon szoros kapcsolatot mutat az IQ-val. Tehát amikor egy országban nagyon sok buta ember él, az okosak pedig nem vállalnak gyermeket, a rendszer össze fog omlani. Az okos emberek termelik meg azt a vagyont, amit a jóléti intézkedéseken és más újraelosztó mechanizmusokon keresztül az állam a butákhoz áramoltat, akik így több gyermeket szülhetnek; arra késztetve az okos embereket, hogy kevesebb gyermeket vállaljanak, elindítva a rendszer összeomlásához vezető halálos spirált.

Ennek a hatalmas ,,A francba!”-pillanatnak évtizedekkel ezelőtt kellett volna beütnie, amikor az intelligens emberek között zuhanni kezdett a termékenységi ráta. Miért kezdett zuhanni? Mert az intelligens emberek előre terveznek és felismerték a közeledő nehézségeket. Mint K-szelekciós organizmus, amelynek valaha túl kellett élnie a telet, az intelligens emberek utódszáma csökken, amikor az erőforrások mennyisége szűkösebbé válik. Az okos emberek akkor vállalnak több gyermeket, amikor az erőforrások száma nő – például a II. Világháború utáni Amerikában, ahol heti negyven óra munkából egy férfi el tudott tartani egy feleséget, egy házat, egy autót és öt vagy hat gyermeket, mert az adók és a szabályozások; az állami beavatkozás szintje nagyon alacsony volt a gazdaságban.

Ezzel a figyelmeztető jellel, ezzel az óriási ,,Te jó ég!”-élménnyel a társadalomnak akkor kellett volna szembenéznie, amikor én voltam gyerek. A hatvanas évek közepén, de a hetvenes években már egész biztosan létező jelenség volt. Nem tették. Nem vették figyelembe, mert a hatalmon lévőknek a jelek szerint nincsenek ilyen ,,Te jó ég!”-pillanataik. Immunisak rájuk, nem érzik át őket sem amikor döntéseket hoznak, sem miután meghozták őket. Hol vannak Obama könyvei és újságcikkei tele megbánással arról, hogy: ,,Úristen, mi poklot műveltem? Keresztülvittem egy intézkedést, amely embertömegeket fosztott meg az orvosuktól és a biztosítási terveiktől, hatalmas felfordulást okoztam az emberi szükségletek egyik legérzékenyebb és legjelentősebb területén! Mit tettem? Nem ezt ígértem, az ígéreteknek pontosan az ellentéte történt – a francba!”

A politikusok hallgatnak a bevándorlásról is, senki sem említi, hogy ,,Ez a tömeges bevándorlás a harmadik világból tényleg nem úgy halad, ahogyan terveztük – ez nem integráció, ez nem gazdagító, ez elkergeti a fehér embereket a saját szomszédságaikból, instabilitást okoz, gyújtópontja a terrorizmusnak, no-go zónákat teremt és hatalmas terhet ró a szociális szolgáltatásokra!”

Újabban hónapokat kell várni egy orvosi időpontra, az iskolák némelyike pedig nevetségesen túlzsúfolttá vált és bábeli nyelvzavar uralkodik benne, ilyen körülmények között szinte lehetetlen jó minőségben tanítani. Az ingatlanárak az egekbe szöktek, mert ha természetes úton nő a népesség, akkor van idő új házakat építeni addigra, mire a gyermekek felnőnek, de mikor százezrek áramlanak be minden évben, a hirtelen kereslet felpumpálja az árakat. A bérek az elmúlt évtizedekben stagnáltak vagy sok formában zuhantak, a tinédzserek pedig többé nem kapnak munkát, mert a tömeges harmadik világbeli bevándorlásnak köszönhetően sok diákmunkát vagy automatizálnak, vagy felnőtteknek adnak, hiszen a diákok hat-tizenkét hónapon belül úgyis felmondanak, az olcsó harmadik világbeli migráns azonban terhelhető és ott marad.

Az állam fedezetlen kötelezettségei ezen a ponton több, mint kétszázmillió dollárt tesznek ki. Abszurd összeg, amit nyilvánvalóan képtelenség előteremteni, még az infláció sem jöhet szóba. Venezuelában az infláció most érte el a háromezer százalékot. Az emberek eladják vagy elajándékozzák a gyermekeiket, mert nem tudják etetni őket; Venezuelában 75 centért orális szexet kapsz egy kisgyermektől, borzalom! Középkorú nők szöknek át Kolumbiába, hogy kétségbeesetten árulják a testüket mint kurvák, mint prostituáltak azért, hogy élelmiszert vehessenek a családjuknak. Azok, akik támogatták Chavezt, akik támogatták Venezuela gazdaságának államosítását, akik támogatták a szocializmust Venezuelában – volt akár csak egyetlenegy ,,Ó, te jó ég!”-pillanatuk? Kirázta őket a hideg csak egyszer is ennek a tudatától? ,,Te jó ég, azt hittem minden nagyszerű lesz, mostanra pedig a korábbi szegények nyomorult koldusokká váltak! Azt hittem, fel fogom szabadítani a nőket, most pedig úgy élnek, mint a középkori a szexrabszolgák! Azt hittem, jobb egészségügyi ellátás lesz, most pedig…!” – Keressetek rá a venezuelai kórházakra, olyanok, mint valami garázsvásár a Stranger Things-beli fejjel-lefelé világból.

Átéltek ezek az emberek egyetlen ,,Te jó ég”-pillanatot is? Vagy a feministák, akik a nők boldogságát tűzték ki célul, a nők pedig évtizedről évtizedre egyre boldogtalanabbak lettek? Ma a középkorú amerikai nők negyede antidepresszánsokat szed. Vagy azok, akik kitalálták, hogy az egyetemek kapui nyitva álljanak boldog-boldogtalan előtt – most pedig itt ez a rengeteg eladósodott diplomás, akik egy papírzacskóból sem tudnák logikus érvekkel vagy tudományos kutatással megtalálni kiutat, miközben a szólásszabadság haldoklik, az erőszak pedig terjed.

Van valaki rajtunk, kisebbségen – az olykor boldog kisebbségen – kívül, aki átéli ezeket az ,,Ó, a francba!” pillanatokat? Van-e valaki, aki elborzadva és megbánással gondol vissza az egész jóléti állam ötletére? A jóléti államnak el kellett volna tüntetnie a szegénységet – mostanra megszilárdította és meghosszabbította azt az adósságokon keresztül. Az adósság nem több, mint elhalasztott, időben kitolt szegénység. Sokkal nagyobb a szegénység most, mint a jóléti állam előtt volt, ráadásul foglalkoztatás-rezisztens1 személyiségű emberek teljes generációi láttak azóta napvilágot. (Ez egy létező technikai fogalom.)

Átélte bármelyik politikus ezt az ,, A francba” élményt? ,,A Közép-Kelet ügyeinek manipulálása, az észak afrikai és egyéb vezetők megbuktatása… a francba! Te jó ég, ez a tömeges bevándorlás a harmadik világból; te jó isten, ez az egész menekült-átverés!”

,,A francba, eltérő termékenységi ráták a különböző csoportok között; Istenem ez a jóléti állam; te jó ég, azok a 60-as évek, amikor Amerika úgy döntött, hogy a tanárokat gyakorlatilag nem lehet többé kirúgni!” – Visszanéz valaki az összeomló oktatásra, hangoztatja bárki is, hogy ez egy rossz ötlet volt?

Ez igazán furcsa paradox, de én itt most abbahagyom. Kíváncsi vagyok a véleményetekre erről az egészről. Az a helyzet ebben a társadalomban, a történelemben, talán a személyes életetekben is – sőt, talán legfőképpen ott – hogy az ember vagy átéli, kimondja és tettbe ülteti ezeket az ,,Ó, te jó ég, a pokolba!” pillanatokat; vagy hamarosan a pokolban fog élni.

Lábjegyzetek

  1. A foglalkoztatás-rezisztens személyiségről lásd Adam Perkins – The Welfare Trait: How State Benefits Affect Personality