Olvasási idő: 12 perc

Az elmúlt két napban hiába kerestem, egyszerűen senki sem írt eléggé alávaló és hazug cikket. A magyar társadalom, mint bántalmazott feleség siránkozik az állam szadista módszereiről, míg hűen hiszi, hogy majd a következő választásnál jobb lesz –  ha a másik párt lesz hatalmon, akkor nem fog verni és kihasználni az állam. Az idő borús, és a legforróbb téma az, amikor a publicisták az áldozatot hibáztatják. Néhol a Kiss László és ismerősei által csoportosan elkövetett nemi erőszak áldozata a hibás, néhol a legális rablás elől vagyonukat elrejtő üzletemberek, akik nevei a Panama-papírokban tűnnek fel. Mit van mit tenni, szedjük ízekre Magyarország Alaptörvényét.

MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat:

Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.

Büszkék vagyunk az országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő őseinkre.

Büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira.

Büszkék vagyunk arra, hogy népünk évszázadokon át harcokban védte Európát, s tehetségével, szorgalmával gyarapította közös értékeit.

Csodálatos, hogy az uralkodó osztály pár ismeretlen tagja kinyilvánítja, hogy mire büszkék, de nem igazán értem, ennek mi köze a törvénykezéshez. Ezek nem etikai megfontolások, semmi közük nincs a tulajdonjoghoz és az irányelvekhez, melyek alapján emberek békésen rendezhetik szűkös javak feletti konfliktusaikat. Hogy miért ezzel kezdődik, és miért van egyáltalán helye az Alaptörvényben a regnáló politikusok érzelmének, azt nem tudom megérteni.

Továbbá az itt hangoztatott büszkeség természetét sem tudom megérteni, mivel itt olyan vívmányokra büszkék az Alaptörvény szerzői, melyekeket ismeretlen, rég halott emberek értek el, és nekik semmi érdemük nem volt a teljesítményben. Legalább olyannyira érthetetlen, mintha azt mondanám, büszke vagyok az Olimpiai 100 méteres síkfutás győztesére. Tiszteletet érezhetek, de a büszkeség az ember önmaga felé érzett tisztelete, melyhez egyszerűen nincs jogom, ha mások győzelmeiről beszélek, melyben semmi részem nem volt. Ez az önbecsapás és illúzióépítés kitűnő példája, melyben a szerzők saját erkölcsi karakterüket próbálják fényezni azzal, hogy eltulajdonítják mások teljesítményét, de hát politikusoktól mást nem is várhatnánk.

1466314_716757625075427_6144619307394556067_n

Azzal védekezhetnének, hogy arra bükszék, hogy abba a magyar nemzetbe tartoznak, melynek tagjai ilyen vívmányokat értek el, de ez ismét egy illúzió. Az, hogy valaki melyik nemzetbe tartozik az kizárólag a véletlen műve, hiszen senki sem felelős azért, amiért abba az országba és közösségbe született, ahova. Épp annyira ésszerűtlen mások teljesítményére büszkének lennem, akik egyszer ugyanarra a földrajzi helyre születtek, mint én, mint büszkének lenni a magasságomra vagy a szemem színére.

Mint ahogy azt Arisztotelész megjegyezte, kinek fordítója a büszkeséget becsvágynak írta: “ezért is olyan nehéz igazán becsvágyónak lenni; mivelhogy nem is lehet erkölcsi tökéletesség nélkül.”

Valljuk, hogy együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet, összetartozásunk alapvető értékei a hűség, a hit és a szeretet.

A hűség, hit és szeretet hangzatos jelszavai talán tényleg képesek egy csoport összetartozásának alapvető értékeiként működni, viszont a valóság távol van attól, hogy a magyar társadalomban ezek egyetemes értékként illetve közösen és kölcsönösen ismert mémekként szolgáljanak, ahogyan azt az Alaptörvény szerzői írják.

Mások szeretete előfeltételezi az ember saját önbecsülését, melyet kizárólag úgy érhet el, ha saját értékei szerint él, azaz saját életét és annak kiteljesítését tartja a legfőbb jónak. A szeretet és a hűség nem feltétlen, vakon nyújtott tulajdonságok, hanem önkéntelen válaszreakciók az ember saját értékeinek másokban való tükröződésére. Az az állítás, miszerint a szeretet és hűség összetartozásunk alapvető értékei előfeltételezi azt, hogy a magyar társadalom mind a tízmillió egyéne az erényesség megtestesítője, mely hamisságát már az bizonyítja, hogy kritikánk témája, az ‘Alaptörvény,’ egy uralkodó osztály által megfogalmazott dokumentum, melyben lefektetik azokat az irányelveket, amelyek alapján és amelyekre hivatkozva erőszakot kezdeményezhetnek és kirabolhatnak békés és ártatlan polgárokat.

A hit, mint összetartozásunk alapvető értéke pedig teljes ellentmondásban áll azzal, hogy a szeretet lehetne az alapvető érték. A hit az értelem feláldozása más emberek bizonyítatlan eszméinek oltárán. A hit előfeltételezi azt, hogy az ember feladja saját értékeit, saját gondolatait és a saját maga által tapasztalt valóságot, és azt papok vagy ősi iratok kinyilatkoztatásaival helyettesítse. A hit meggátolja az erényességhez vezető utat, mert az erényességet lehetőségből kényszerré teszi, azt pedig, aki nem engedelmeskedik, fantáziavilágok örökké tartó kínzásával fenyíti. Kényszer alatt az erényesség lehetetlen, mert nem szabad akaratból cselekszi az ember, erényesség nélkül pedig lehetetlen az önbecsülés, hiszen valós tulajdonságok helyett az ember csak kényszerképzeteket és illúziókat becsülhet önmagában.

Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.

Tehát mi az állam? Murray Rothbard szavaival:

“Röviden az Állam a társadalom egy szervezete, amely megpróbálja a hatalom és erőszak kezdeményezésének monopóliumát fenntartani egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes hozzájárulással vagy fizetéssel tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények bevételüket javaik és szolgáltatásaik előállításával, és ezen javak és szolgáltatások önkéntes értékesítésével szerzik, az Állam bevételéhez erőszak használatával jut; azaz a börtön és bajonett használatával és fenyegetésével. Miután erőszak használatával szert tett a bevételére, az Állam általában továbblép az egyéni alattvalók tetteinek szabályozására és előírására. Az ember azt gondolná, hogy a történelem és a földkerekség összes Államának egyszerű vizsgálata elég bizonyíték lenne ezen állításokra; de a mítosz miazmája olyan sokáig pihent az Állam tevékenységén, hogy szükségessé vált a részletezés.”

Még egyszerűbben megfogalmazva, az állam egy társadalmon élősködő bűnbandák vagy maffiák legsikeresebbike. A modern, demokratikus bűnbandák abban különböznek a diktatúráktól és monarchiáktól, hogy a társadalom bármely tagjának lehetősége van legális bűnözővé válni különféle hatalmi rituálékon keresztül, de jelen helyzetünkben ez egy lényegtelen eltérés.

Tehát igaz lehet-e az, amit az Alaptörvény szerzői vallanak, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése? Természetesen nem, az állam az egyetlen szervezet, amely úgy pusztítja el a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság és a szabadság jelenségét, hogy az ellen bűncselekmény védekezni a társadalom tagjai számára. Ez az állítás legalább olyan abszurd, mint azt állítani, hogy a nemi erőszaktevőnek és áldozatának közös célja a romantikus szeretkezés. Az állam definícióból adódóan az ellentéte és a pusztítója a rend, szabadság, biztonság vagy igazság eszméjének, és ebből következően ezen eszmék kiteljesítése kizárólag állam nélkül lehetséges.

11880525_1090082171019525_5317157700069703313_n

Valljuk, hogy népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.

A demokratikus államok mítosza az, hogy az állam szolgálja polgárait. Az állítás trükkje az, hogy féig igaz. Igaz az, hogy az állam szolgálja bizonyos polgárait, de úgy, hogy közben másokat megkárosít. Az állami támogatások vagy az újraelosztás mögött olyan vagyon húzódik, amelyet valaki megtermelt, majd azt az állam elkobozta és felhasználta azok javára, akik elősegítik az uralkodó hatalmát. A vámok, regulációk és ármegállapítások úgyszint szolgálják az állam bizonyos polgárait azzal, hogy elősegítik bizonyos vállalatok versenyét és monopóliumhelyzetbe kerülését, míg másokat kikényszerítenek a piacról.

(1) Magyarország független, demokratikus jogállam.
(2) Magyarország államformája köztársaság.
(3) A közhatalom forrása a nép.
(4) A nép a hatalmát választott képviselői útján, kivételesen közvetlenül gyakorolja.

Az, hogy a közhatalom forrása a nép egy szinte egyetemesen vallott propaganda. Egyrészt kissé rendbetéve a mondatot a nép már csak azért nem lehet a közhatalom forrása, mert a nép nem létezik, egyének vannak, akik bizonyos jogokkal rendelkeznek. Viszont ezek az egyének nem rendelkeznek azzal a joggal, hogy megadóztassák a másikat, hogy az erőszak fenyegetésével megszabják neki, hogy mikor és hogyan nyithatja ki a boltját, milyen körülmények között cserélheti el önként javait másokkal, milyen anyagokat vihet saját szervezetébe, satöbbi. Röviden, az egyénnek nincsen joga erőszakot kezdeményezni a másik ellen, így ezzel a joggal nem ruházhat fel másokat. Még akkor sem, ha egy csoport tagja, és a csoport többsége megszavazza a kisebbség elleni erőszakot.

(1) A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik.
(2) Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.
(3) Az Alaptörvény és a jogszabályok érvényre juttatása érdekében kényszer alkalmazására az állam jogosult.

Egyedül az nem látja, hogy a kettes és hármas pont teljesen ellentmond egymásnak, akit állami iskolában tanítottak.

Érdemes jelentéstani oldalról megközelíteni azt, ahogyan a hármas pontban használják az állam kifejezést. Irodalmi szempontból egyszerűbb az ‘állam’ kifejezést használni, amikor az uralkodó osztályt kitevő egyénekre hivatkozunk, de a propaganda sötét mágiáján keresztül lehetséges az is, hogy egy ilyen kifejezéssel megváltoztassuk az emberek vélekedését magáról az etikáról. Ha létrehozzuk a cselekvésre képes entitások egy külön kategóriáját, és azt elnevezzük ‘államnak,’ egyszerűbb elhitetni a hétköznapi emberrel, hogy az ‘államnak’ jogában áll kényszert alkalmazni azért, hogy beteljesítse saját akaratát, míg a ‘népnek’ nincs. Az igazság viszont az, hogy ‘állam’ és ‘nép’ helyett az egyetlen cselekvő az ember, és amit a harmadik pont állít az az, hogy az embernek egyszerre jogában áll és nem áll jogában kényszert használni akarata érvényre juttatásához. Ahogyan azt az Etika témakörében részletesen kifejtettük, ez az állítás nem lehet igaz.

Tehát ha igaz a kettes pont, mely szerint senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására, a hármas pont mindenképp hamis, a valóság pedig az, hogy a dokumentum alapján az egyetlen nem alkotmányellenes társadalmi berendezkedés az állam nélküli, szabad társadalom.

anarchocapitalisthungary.png

Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni.

Több helyen is használja az Alaptörvény a ‘kötelesség’ kifejezést. Az, hogy ezek az uralkodó, hatalmi szereplők önkényesen kötelességeket rónak ki alattvalóikra abból a feltételezésből fakad, hogy az embernek engedelmeskednie kell annak, aki felette erőszakos hatalmat gyakorol, legyen az isten, állam vagy szülő. Ez semmivel nem több, mint a hódolat gyomorforgató követelése, mely mögött az erőszak árnyéka terebélyesedik; köteles vagy azt cselekedni, amit a feletted uralkodó hatalom követel, nem azért, mert úgy ítéled, az a tett a helyes, vagy mert azt tartod értékesnek, hanem azért, mert ha nem engedelmeskedsz, a hatalom végrehajtói kirángatnak a házadból a családod szeme láttára és egy sötét ketrecbe zárnak hosszú évekre. Önállóan cselekvő és saját belátással bíró lény helyett eszköz vagy, kötelességgel és állam által előírt identitással, akinek fel kell adnia saját belátását, saját értékrendjét, saját céljait azért, hogy beteljesítse mestere akaratát. Ez a rémálom az államizmus valós természete, az Alaptörvény pedig nem több, mint egy figyelmeztetés, amire a hatalom rámutathat és kijelentheti azt, hogy “mi szóltunk,” mielőtt kötelességszegés miatt elkobozza szolgái vagyonát, szabadságát és életét.

 Ide kattintva támogathatod az oldal fenntartását.