Stefan Molyneux – Az Igazság Útján: Az Illúzió Zsarnoksága

Kultúra

Gondolj egy Muszlim országban élő apára. Amikor a gyermeke megkérdezi tőle: “Apa, mi a jóság?” az apa azt fogja válaszolni: “Engedelmeskedni Allahnak és az Ő Prófétájának.” Miért ez az ő válasza? Vajon azért mert személyes tapasztalata volt a Prófétával, ő írta a szent könyvet és mély ismerete van az erkölcsről melyet egyenesen a teremtőtől kapott? Ha egyedül nőtt volna fel egy elhagyatott szigeten, vajon ugyanez lenne a válasza?

Természetesen nem. Ő egyszerűen azt ismétli, amit neki mondtak gyermekkorában.

Habár sokkal többről van itt szó.

Ez a Muszlim apa jól tudja, hogy a gyermekének egy Muszlim társadalomban kell felnőnie, és gyarapodnia. Ha azt mondja a fiának, hogy nem tudja mi a jó és rossz, nem csak el fogja veszíteni az erkölcsi felsőbbrendűségét a gyermeke szemében, hanem végtelen konfliktusnak fogja őt kitenni a társadalomban.

Más szóval, ha mindenki hazudik a gyermekének, mi az ára annak – társadalmi, romantikai, gazdasági stb. – hogy elmondd a gyermekednek az igazságot?

A szomszédomnak van négy imádnivaló gyermeke. A minap a fia odajött hozzám és megmutatta a rajzot, amit készített, Jézus Krisztus elfogadható ábrázolása, ahogy egy sziklán ül és imádkozik a mennyekhez. Minden ártatlansággal, megkérdezte, hogy mit gondolok a képről. Természetesen tisztában voltam azzal, hogy az apja azt mondta neki, hogy Jézus Krisztus egy igazi és élő ember volt, aki visszatért a halálból, felszállt a mennyországba és felszabadítja a bűneitől, ha telepatikusan elbeszéli a szeretetét ehhez a szellemhez. Ez nem kevésbé rettentő, mint bármilyen másik bűnre és irányításra épülő szekta.

De – mit mondhattam volna ennek a gyereknek? Mondhattam volna, hogy ez egy kitalált karakter nagyon szép illusztrációja? Mondhattam volna, hogy ez egy tündérmese csodálatos ábrázolása? Láthattam volna a fájdalmat és meglepetést a szemében? El tudtam volna képzelni a beszélgetést, ami később közte és az apja között zajlik, amikor megkérdezi, hogy miért mondta a kedves bácsi a szomszédból hogy Jézus Krisztus egy kitalált karakter? El tudtam volna képzelni azt a ridegséget, ami a két ház kapcsolatára száll le? El tudtam volna képzelni az apját, ahogy azt mondja a gyermekeinek, hogy tartózkodjanak a kedves bácsitól a szomszédban, mert el akarja tőlük venni Istent? El tudta volna viselni a gyomrom a gyermekek pillantását, amit minden alkalommal felém szegeznének, amikor látom őket az elkövetkező pár évtizedben?

Mégis a legkevesebb ellenállással járó utat választottam, de nem hazudtam neki. Elmondtam, hogy úgy gondolom, hogy szépen megrajzolta, és megkérdeztem, hogy ő mit gondolt róla.

Elmondani az igazságot nem könnyű dolog.

Nagyon könnyen láthatjuk, hogy a szülők más kultúrákban egyszerűen visszaismétlik a kulturális normákat a gyerekeiknek, mintha azok a normák abszolút igazságok lennének. Japán szülők engedelmességre és gyermeki áhítatra tanítják a gyermekeiket, katolikus szülők arra tanítják a gyermekeiket, hogy igyák meg Istenük vérét, muszlim szülők arra, hogy az ember, aki hozzáment egy hatéves kislányhoz – és beteljesítette azt a házasságot akkor, amikor a lány kilenc éves volt – az erkölcs élő mintaképe. Nyugati szülők arra tanítják a gyermekeiket, hogy a demokrácia a legmagasabb eszme, észak-koreai szülők pedig arra, hogy a diktátor, aki uralja az életüket, egyfajta evilági Istenség, aki szereti őket.

A lista folytatódik a végtelenségig. Gyakorlatilag minden szülő a világon azt hiszi, hogy ő az igazságot tanítja a gyermekének, amikor csak ráerőszakolja azt, amit a legnagyobb udvariassággal kulturális mitológiának nevezünk.

Hazudunk a gyermekünknek, miközben azt tanítjuk, hogy a hazugság rossz.

Azt parancsoljuk a gyermekünknek, hogy gondolkodjanak, miközben a legelőítéletesebb abszurditásokat ismételgetjük objektív tényként.

Azt mondjuk a gyermekünknek, hogy legyenek jók, de ötletünk sincs arról, hogy mi az a jóság.

Azt mondjuk a gyermekünknek, hogy a konformitás rossz dolog (“Ha mindenki leugrana az Empire State Buildingről, te is ugranál?”) miközben szolgái vagyunk az előítéleteknek, amelyeket őseinktől tanultunk.